logo

XXI September AD

Az ipar .

A köztársaság korai századaiban mindenki falusi birtokán készíttette el azt az iparcikket, amire szüksége volt, később azonban kialakult a finomabb áruk és luxus-cikkek iránti igény, és komoly ipar fejlődött. A római ember azonban nem becsülte úgy az iparosokat, mint a földművelőket, sokáig a kézművességet nem is tartották szabad emberhez méltó foglalkozásnak.

Iparosok nem pályázhattak magasabb hivatalokra, jelentőségük mégis nagy volt az akkori életben. Sokféle iparos volt Rómában; Plautus „Bögre” című vígjátékában beszél ötvös, tímár, takács, hímző, női szabó. fűzőkészítő, övkészítő, cipész. ács, rojtkészítő. ibolya-, sáfrány- vagy mályvaszínű kelmét festő, papucs- és sarukészítő mesterekről, de sok más szakma is ismeretes a római irodalomból és régészeti leletekből. A kézművesek közül legnagyobb megbecsülésnek örvendtek az ácsok, a faber tignariusok, akik házak vagy középületek létesítésénél működtek közre.

A faber elnevezés pontosan azt jelenti, hogy „jól, szépen összeillesztő”. Eleinte főleg fából készültek az épületek, később általánossá vált a kőből, majd elsősorban az égetett téglából való építkezés. Ekkor már nemcsak fával munkálkodó ácsok dolgoztak az épületen. hanem tervezők, kőművesek, üvegesek, lakatosok, szobrászok, lépcsőkészítők, asztalosok stb. Ezeket közös néven mind fabernek nevezték. A faberek közül sokra becsülték a kovácsokat és lakatosokat, akik a gazdáknak ekevasat, gereblyét, sarlót, a katonáknak pajzsot, s az erre igényeseknek bonyolult szerkezetű zárakat tudtak készíteni.
Az igények növekedése idővel minden területen jó minőségű szakmunkát kívánt. Nemcsak az épületek voltak fényűzőek, hanem a lakások bútorzata is. Természetesen a szegények lakásai messze elmaradtak az előkelő rómaiakétól. Az előbbiek a városokban többnyire több emeletes és nem túl kényelmes lakásokban éltek.

A házak építéséhez különféle téglákat használtak. Ahol padlófűtést alkalmaztak, ott üreges téglával építkeztek, mert az épület alatti fűtőtérből a meleg levegő az üregeken felfelé haladva temperálta a lakások hőmérsékletét.
Padlóburkoló anyagnak apró téglákat használtak, amelyek átmelegedve egy napig azonos hőfokot tartottak a lakásban. A téglaégetés jövedelmező foglalkozás volta A téglaégető kemencék többnyire gazdag lovagok kezében voltak, de tudunk róla, hogy császárok is szívesen tartottak fenn saját üzemeket.
A ruha a rómaiaknál elsősorban gyapjúból és lenből készült, később az előkelők között elterjedt a selyemöltözet is. Voltak, akik saját szabó-varró rabszolgát vagy rabszolganőt tartottak, a többség azonban tunikáját (tunica), tógáját (toga) raktárkészletet is tartó szabászmestertől vette.

A ruhákat csontból, bronzból, vagy vasból készített tűkkel varrták. Jó szakma volt a kelmék festése. A legtöbb kelmefestő egy-egy szép színnek volt a specialistája: voltak ibolyaszínre, lilára, bíborra, sáfrány színűre festő iparosok, hogy az egyszerűbb színekről ne is beszéljünk.
Fontos szerepe volt a kallósoknak, akik a gyapjú anyagokat kallózták, posztót, nemezt állítottak elő, azonkívül a használt ruhákat tisztították, újították fel. Különféle anyagok segítségével a piszkos gyapjút ismét fehérítették, frissé, csillogóvá varázsolták. Munkájuk nehéz volt, mert többnyire kádban ugrálva, szennyes, bűzös folyadékban taposták a ruhát.

A kallósok műhelyének kellemetlen szaga (tisztításhoz vizeletet is használtak) messzire terjedt, ezért a rómaiak lenézték őket. A legtöbb kallós felszabadított rabszolga volt.

A cipészek a cserzővargától átvett nyers bőrökkel dolgoztak. Megrendelésre is készítettek lábbelit, de tartottak raktáron is, eladásra. A szép cipő divatja legalább olyan fontos volt a császárkori Rómában, mint manapság. A gazdag nők finom, könnyű bőrből készült, néha ékkövekkel, gyöngyökkel kivarrt cipőkben jártak.
A császárkorban elterjedt a térdig érő, könnyű, vörös bőrből készített csizma. Az előkelők részére a cipőtalpat a felsőrészhez hozzávarrták, az egyszerű nép bakancsait viszont szegelték. Voltak foltozó vargák is, de ezeknek a szakmáját nem sokra becsülték. Az utóbbiaknál lényegesen jobban szerették az élelmezés területén nélkülözhetetlen pékek munkáját.

A köztársaság korában még főleg otthon sütötték a kenyeret, később ennél a szokásnál csak a gazdagok maradtak meg, s olyan fontos lett a pékek szerepe, hogy munkájukat és a kenyér minőségét állami tisztviselő, az aedilis ellenőrizte. A kenyeret búzából készítették, kovásszal kelesztették, és gömbölyűre sütötték. Valószínűleg nehezebb volt, mint a mi kenyerünk. A pékek egyszerű süteményeket is készítettek. Kedveltek voltak ezek mellett a cukrászok csemegéi is.

romaikor_kep



A városokban sok hentes is működött. A városi lakások nem voltak berendezve arra, hogy élelmiszereket hosszabb időre tárolni tudjanak, így állandóan venni kellett a friss húst vagy halat. Korabeli ábrázolásokból tudjuk, hogy a mészárszékekben akkor is ott függött, mint napjainkban, a hasított sertés, a kolbász, a hurka, vagy a frissen vágott baromfi.

Sajátságos élelmezési ág volt az úgynevezett garum készítés. Ez finom mártás volt, melyet különféle halakból csináltak, többféle ízesítőszerrel tartósítottak, és tettek alkalmassá akár export szállításra is. A tengerparti Pompei városának egyik legjövedelmezőbb iparága éppen ez volt.

Ha elmegyünk az aquincumi múzeumba, sok úgynevezett római porcelánt, „terra sigillata”-t láthatunk ott. A birodalomban mindenfelé elterjedtek a vörös agyagból formált, fémmázas, finom domborművekkel díszített asztali tálak, serlegek, edények. Annál érdekesebbek voltak, minél vékonyabbra sikerült az edény falát alakítani. Ismerték Rómában az ezüst, s a finom bronzedényeket is, de ezeket csak kevesen tudták megvenni.
A „terra sigillata”-t viszont meg lehetett találni az egyszerűbb házakban is. Még exportálták is ezeket az edényeket. Indiában szintén találtak Arretiumban készült vörös agyagos edényeket.

Arrelium volt az itáliai fazekasság fő központja. Olyan jó üzletnek bizonyult a „terra sigillata”, hogy a tehetősebbek igyekeztek fazekassághoz értő rabszolgákat vásárolni, és velük árut készíttetni. Arretumban léteztek olyan műhelyek, ahol 40-50 ember is dolgozott. A kerámiaiparnak volt még egy igen keresett tömegcikke, az olajlámpa. Ezt általában olyan olcsón adták, hogy a legszegényebbek is megvehették.

Üveget az üvegesek öntéssel, préseléssel vagy fújással állítottak elő. Nemcsak edényeket készítettek üvegből, hanem ablaktáblákat is, bár az utóbbiak nem terjedtek el az egész birodalomban. A hagyomány szerint egy kézműves feltalálta a törhetetlen üveget, de Tiberius császár kivégeztette, mert attól félt, hogy a törhetetlen üveg a virágzó iparágak alkonyát okozza.

romaikor_kep



Nem véletlen, hogy Rómában, ahol hosszabb időn keresztül olyan elterjedt volt a-fényűzés, sok borbély, kozmetikus, illatszerkészítő és ékszerész dolgozott. Az utóbbiak többnyire hozott anyagból készítettek különféle dísztárgyakat, ékszereket, nyakláncokat, aranyhajtűket, homlokabroncsokat, aranyszálakból font hajhálót, a ruhák összefűzésére fibulákat, gyűrűket, pecsétgyűrűket. Eleinte rendelkezésekkel próbálták útját állni a túlzott fényűzésnek, de ez sikertelen volt. Később már épp egyik-másik császár vagy a családtagjai jártak élen a mértéktelen luxus kifejtésében.

A kézműveseknek megvolt Rómában a maguk utcácskája, ahol a ház elé kiülve gyakran háromlábú széken dolgozgattak. Sokszor a lakást és a műhelyt alig választotta el valami. A fejlődés ellenére az ipar a római történelem folyamán általában kisüzemi jellegű maradt. A kézművesek érdekeinek védelmére egyesületeket, úgynevezett collegiumokat hoztak létre.

A legrégibb collégiumokat a „gyűrűkészítők, ékszerészek, ruhatisztítók, koszorúkötők, ácsok, fazekasok, költők és színészek” (Ürögdi : Róma kenyere, Róma aranya) hozták létre, de később a gazdasági élet fejlődésével állandóan bővült a számuk. Ezeknek a testületeknek érdekvédelem volt a feladata, gondoskodtak az elhaltak végtisztességéről, szükség esetén segélyezték egymást.

Sok helyen politikával is foglalkoztak. Ezt a tevékenységüket a császárok nem nézték jó szemmel, és akadályozták is. A collegiumok egy-egy istenség védnöksége húzódtak, és annak ünnepét majális jellegű mulatsággal tették minden évben emlékezetessé. De honnan szerezték be a kézművesek az iparukhoz szükséges alapanyagokat?
Egy részüket a kereskedelem, más részüket a bányászat szolgáltatta – hadd ejtsünk néhány szót az utóbbiról is. A többi iparágtól sok tekintetben eltér ma is a bányászat, így volt ez az ókorban is. A legnehezebb munkaterületnek számított, és a rabszolgák helyzete itt volt a legsúlyosabb. A rossz bánásmód mellett, hogy el ne szökjenek, arcukra, kezükre bélyeget sütöttek, és néhol összebilincselve kellett aludniuk éjszaka.
Mikor megszűntek a hódító háborúk, kezdett kevés lenni a munkaerő a bányákban, épp ezért később itt-ott szabad emberek is dolgoztak. Ezeknek érdekeit már védték. Hadrianus császár pl. elrendelte, hogy a bányászok számára fürdőt rendezzenek be. A bányákat főleg külszíni fejtéssel művelték.

Később a feltételezett lelőhelyeken kutató aknákat ástak, majd tárnákat alakítottak ki. Ezeknek magassága sokszor csak 1 m volt, szélessége esetleg 1-2 m. Tartóoszlopokkal próbáltak védekezni az omlások ellen. A munkások csákánnyal, feszítővassal dolgoztak. Sok gondot okozott a vízvédelem.

A vizet többnyire összegyűjtve, oldalaknákon vezették ki. Sokfelé bányásztak a birodalomban építkezéshez szükséges köveket, mészkövet, gránitot. márványt, különböző érceket, rezet, vasat, ólmot, ezüstöt.
A bányák a köztársaság korában magánkézben voltak, később azonban a császárok kiterjesztették föléjük hatalmukat. Attól kezdve az állami jövedelmek jelentős része a bányászattól származott.


Forrás:
Sztermen Gusztávné: Az antik Róma Napjai
Tankönyvkiadó - Budapest