logo

XXIV Junius AD

Az ipar és a szabad valamint a rabszolga munkaerő

Az itáliai ipar egyik jellemzője a termelési centrumok szétszórtsága. Megszámlálhatatlanul sok kis- és közepes vállalkozás van, amely a helyi piacra termel. Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy az antik városállam nem termelő központ, hanem valójában csak fogyasztói hely. Mára azonban ez az elmélet darabokra hullott szét.
Az archeológia azt támasztja alá, hogy sok iparos volt a városokban, és hogy maga Róma is elsőrendű jelentőségű gazdasági termelő központ volt. Százhatvan iparos­testületet számoltak meg itt, miközben a 13. században Párizsban csupán 101 volt, Firenzében pedig a 15. mindössze. Ezek egyaránt lehettek kereskedők, iparosok és kézművesek, kisvállalkozók (pékek, halárusok, mészárosok és hentesek, borbélyok, kötélverők, aranymívesek, könyvkereskedők, ácsok, textilfestők stb.), akik vagy rendelkeztek saját műhellyel, vagy pedig béreltek műhelyeket, üzlethelyiségeket, és vagy bérmunkásokat, vagy rabszolgákat alkalmaztak.

Különösen sok köztük a fogadós (például Pompeiiben van egy kb. ötven főt befogadó kocs­ma!). Ha az iparosok helye a társadalomban szerény maradt is (a lakosság mintegy 10 százalékát szokták ide sorolni), mindazonáltal a Kr. e. 1. század végére kibontakozik egy olyan városi iparos-, termelői szféra, amelyet egyelőre épp csak kezdünk megismerni. Róma ekkorra már egy olyan óriásvárossá vált, amely rendkívül össze­ tett és differenciált társadalommal rendelkezik.

A főváros lakosainak száma a köztársaság végén vita tárgya marad. A Kr. e. 1. század végén a becslések 800 ezer és 1 millió 300 ezer között mozognak. A római polgárok és családjuk száma a felszabadítottakkal együtt talán az ott helyben lakással rendelkező népesség mintegy felét teheti ki, mindazonáltal az itt élő rabszolgák és idegenek száma is csupán feltételezésen alapul.
Egy tény biztos: Kr. e. 130 és 30 között a Város népessége figyelemre méltó módon megnőtt (talán meg is kétszereződött), és ennek megfelelően Róma hatalmas kozmopolita város lett. Ebben sem a plebs, sem a fortiori a lakosság egésze nem alkotott monolitikus tömböt.

Polgárok, peregrinusok, felszabadítottak, rabszolgák forgolódtak itt naponta egymás mellett. Mindegyik kategória egy valóságos mikrotársadalom volt. A polgárokból álló plebs ugyan jogilag homogén csoportnak látszik, amelynek számolhatunk egyfajta kollektív tudatával, ám ez a kategória mégsem olyan, hogy vele kapcsolatban egy jogi vagy censusi kritériumok alapján meghatározható rendről lehessen beszélni. Ez nem valamiféle társadalmi „osztály”, nem is egy „középosztály” vagy egy „lumpen­ proletariátus”. Az ide tartozók foglalkozása és jövedelme igen eltérő.
Nem az ingyenélők hadáról van szó, akiket az állam látott volna el olcsó vagy ingyen gabonával. Kételkedhetünk benne, hogy mindegyik család képes lett volna biztosítani min­ dennapos fennmaradását a frumentatióval (gabonaellátás) és a sportulával (eredetileg: ételes kosárka, átvitt értelemben: ételajándék). Ellentétben a régebben elfogadott hagyományos képpel, a „köznép” egy tekintélyes hányadának dolgoznia kellett, s ezen dolgozó tömegen belül is igen jelentős különbségek voltak.

Ha a cives és a nem cives, vagyis a „polgár” és a „nem polgár” közt igen nagy jogi szakadék volt is, ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna egyéb, a jogi státust alkalmanként átfedő más törésvonalak is a lakosságon belül. Sok polgár jóval szegényebb, mint bizonyos idegenek vagy felszabadítottak, és az ún. plebs frumentaria, vagyis a „gabonaosztásból élő köznép” sok tagja is valójában az ő munkájukból húzott hasznot és jövedelmet, nem pedig csupán az állam segítségéből és a klientelizmusból. Jóllehet jelent bizonyos kockázatot a népesség gazdasági hierarchiáinak megrajzolása, mégis számos réteget lehet megkülönböztetni.

A hierarchia tetején helyezkedtek el a negotiatores (pénzemberek, búzakereskedők, luxustermékekkel üzletelők, nagyobb földvagyonnal rendelkezők), akiknek megvan a 400 ezer HS-nak megfelelő patrimoniumuk, vagy abból csak kevés hiányzik, de akik nem tudnak vagy nem akarnak integrálódni a lovagrendbe. Ezután azonban mindenképpen egy jelentős „középréteg” következett, amely megszámlál­ hatatlan kereskedőből és iparosból, illetve kézművesből állt össze, aki szabad vagy felszabadított volt. Ezek éves jövedelmét minimum 800 HS-ra vagy azt meghaladó összegre szokás becsülni, ami jól szituált embereknek tünteti fel őket a szegényekhez képest, de szegényeknek a gazdagokhoz képest, mert egy mérsékelten tehetős senator éves jövedelme 100 ezer HS lehetett évente.
Ehhez a réteghez tartozóan a butikosnak volt egy üzlethelyisége, ami lehetett saját tulajdon, de bérlet is. Ezek az emberek voltak a tabernarii, akik egy elitet alkotnak. Ők az elsők, akik eladósodva - minthogy érzékenyek a pénzváltozásokra és a kamatmódosulásokra, a bérletek szabályozására, s közvetlenül érinti őket a Város ellátása - azonnal hangot adnak elégedetlenségüknek. Az ő collegiumaikat célozzák meg az agitátorok (Catilinát és Clodiust vádolják azzal, hogy őket manipulálják).

Mindezek alatt helyezkedett el egy egész proletariátus, amelyre az infima plebs elnevezést szokás használni. Ez kétségkívül nehezen élt meg a klientelizmusból és az állami segítségből, úgyhogy saját munkájára is számítania kellett.
Róma nagy mennyiségben alkalmazott is nem kvalifikált munkaerőt (főleg az építkezésben), s itt a szabad bérmunkások gyakran egymás mellett kerültek felhasználásra a rabszolgákkal, anélkül azonban, hogy a munkaerőnek valamiféle modern értelemben vett konkurenciájával kellene számolnunk.
A bérük, amelyet 400 és 800 HS közé kell becsülni, lehetővé teszi számukra, hogy a lét szélén tengessék életüket. Volt persze egy lumpenproletariátus is, amely meglehetősen sűrűn látogatja Róma utcáit (ezek szegények, gazdátlan felszabadítottak, szökött rabszolgák, mindenféle rablók). Ezeknek többnyire nincs szállásuk, hanem Róma tolvajtanyái és hídjai fogadják be őket, s néha ezek szolgáltatják az agitátoroknak azokat a csapatokat, amelyek kis fizetség ellenében működtethetők a fennálló hatalommal szemben (Clodius manipulálja például ezt „a piszkos söpredéket” - ahogy Cicero mondja).

Minket persze most nem annyira ezek az alsóbb rétegek érdekelnek, hanem a kisebb-nagyobb vállalkozások. Lehetséges, sőt valószínű, hogy ezek közül sok valójában egyetlenegy tulajdonos műhelye volt. A skála azonban igen széles kellett hogy legyen. Akár egy kisiparoshoz, akár egy „céghez” tartoztak is a vállalkozások, a termelési mód és a fejlődés iránya érezhetően mégis mindegyikben hasonló vagy éppen azonos volt. Ez azt jelenti, hogy a rabszolgamunka tesz szert a legnagyobb jelentőségre, noha egyáltalán nem válik kizárólagossá, miként régebben alaptalanul gondolták.

Létezik sok független, eleve szabad vagy felszabadított iparos is, bár az utóbbiak között szép számmal vannak olyanok is, akik patronusuk javait kezelik és hasznosítják. Ott, ahol megvan a munkaerő koncentrációja (pl. az arretiumi fazekasság esetében), a rabszolgák a szabad bérmunkások oldalán tevékenykednek, akik gazdaságilag nagyon közel állnak hozzájuk.
Néhány termelési részfeladat kivételével a munka fel van osztva. A feladatoknak ez a megosztása pedig lehetővé teszi, hogy a kényesebb feladatokat esetenként a nem kvalifikált munkaerő is elvégezhesse néhány szakember irányítása alatt, bár a korszak itt foglalkoztatott rabszolga­ munkaereje felkészültségében és ismereteiben nem feltétlenül alábecsülendő.

Az újabb kutatások aláhúzzák annak a változásnak és fejlődésnek a jelentőségét, amely Rómában és Itália-szerte igazából a Kr. e. 2. és 1. század folyamán teljesedik ki, és amely a tradicionális házi- és kézművesipar struktúrája felől közelít a függet­ len vállalkozások megszületése felé, és ennek megfelelően létrejön valamiféle nem modern értelemben vett kereskedő, sőt ipari „burzsoázia” is.
Sajnálhatjuk, hogy erről a tárgyról mindmáig nincs egy igazán megbízható átfogó tanulmány, amely minden lényeges kérdésben megfelelő eligazodást tenne lehetővé, bár az előmunkálatok ehhez az összefoglaláshoz már többé-kevésbé megvannak. így nagy vonalakban a következő kép rajzolódik ki a nyersanyagokról, illetve szállításuk, feldolgozásuk és a létrehozott termékek eladása tekintetében.

Az első feldolgozott anyagok természetesen a föld termékei voltak, és helyből származtak: gyapjú, len (textiliparhoz), fa (épülethez, fűtéshez, hajóépítéshez), olaj (világításhoz, egészségügyi termékekhez), kő, agyag (épülethez, kerámiához). A fémek viszont már egy olyan nagykereskedelem tartozékaként jelennek meg, amely néha távoli területekkel bonyolódik le, gyakran egészen a történelem előtti időszaktól kezdődően.

Az Elba-szigeti vastól eltekintve, a fémek túlnyomó többsége mindig is a tengeren túlról érkezik Itáliába: a hispániai, a britanniai és a gall bányákból. A hódítás és az impérium Romanum kialakulása mindennek minden korábbi időszaknál szabadabb utat biztosított.
Részben a lakosság számbeli gyarapodása, részben a nagyvárosok lélekszámának erőteljes megnövekedése az agrár- és az élelmezési szektor különösen dinamikus kibontakozását idézte elő néhány területen.
A bor és az olaj a leginkább piacosodott élelmiszer-ipari területhez tartozik. A pékség különösen mindenütt jelen van. A garum pedig, azaz a sós halszósz vagy mártás elengedhetetlen ételízesítő lesz, amelyet ipari méretekben kezdenek előállítani.

Egészen imponáló a kerámiaüzemeknek: a figlinaenek a felfutása, amelyeknek rendkívül széles piaca van, mert az építkezés hatalmas mennyiségű téglát és cserepet is igényel. A termékeknek egy bizonyos száma, mint például a boros- és az olajos-amphorák közvetlenül kötődtek a mezőgazdasági termeléshez, azokkal a mű­ helyekkel, amelyeket többnyire magukon a birtokokon létesítettek.
Ami az amphorákat illeti, ezek nélkülözhetetlen tárolóeszközök mind az elraktározás, mind a szállítás számára, legyen szó akár folyékony, akár ömlesztett termékekről. Itt meg­ figyelhető, hogy Itáliában előbb a görögök amphoráit használták (19 liter), majd utánozták, mint például a kósi amphorákat, később azonban az itáliaiak kialakították a maguk típusát (26 liter) ezen a téren is, éspedig abban az ütemben, ahogy meghódítják a világot.

Hasonló változást lehet megállapítani a házi használatra szánt kerámiában: miután hagyományos hellenisztikus edényeket állítottak elő, ezt követőleg Itália nagy szériában gyártja saját campaniai kerámiáit. Noha ezek a termékek szerények, élvezik a „birodalmi” piac előnyeit, és elterjednek a tengeren túl is.
A Kr. e. 1. században bizonyos technikai változtatás következik be: a feketemázas kerámiát felváltja a vörös mázas kerámia. A nagy központ Arretium, ahol 90 műhelyt ismerünk. A többség 10-nél kevesebb fazekast alkalmaz, de néhánynak 60 alkalmazottja is van: rabszolgák vagy szabadok. Néhány műhely mintegy „szövetkezetekbe” tömörül, s egyesek közös kemencét és öntőformákat használnak. Az előállított mennyiség és a formáknak a szabványosítása megengedi, hogy „ipari” termelésről beszéljünk.

A figlinae és a kerámika manufaktúrái mindenütt jelen vannak, s az agyag­ bányák szomszédságában kerülnek felállításra, s még az a tendencia figyelhető meg velük kapcsolatban, hogy közelítenek a nagy fogyasztású városi piacokhoz, főleg Rómához. Néhány manufakturális termék teljes lendületben is van a Kr. e. 1. században, mint például az említett arretiumi kerámika, valamint az eddig még nem érintett capuai bronzok előállítása.
A textiltermelés eredetileg lényegében szintén a házi gazdaság területéről szár­ mazik (a fonást és a szövést az asszonyok végezték otthon), de létezik egy specializált termelés is, amely kereskedelmi céllal történik, s amely földrajzilag igen kitérjedt volt. Az alapanyagot adó juhtól, illetve a birkától egészen a ruhakereskedésig bezárólag az egyes „textilipari” vállalkozások bizonyos esetekben „integrálódtak” is (például ahogy az a tarentumi gyapjú kapcsán megfigyelhető).

A fémipar főként házi eszközöket és katonai felszereléseket állított elő. Az aranyat és az ezüstöt vagy pénznek dolgozták fel, vagy aranymíves célból munkálták meg. Az importált ércek kiolvasztása különféle helyeken történt.
Az elbai vasat félig nyers rudak formájában szállították Puteoliba, ahol kovács rabszolgák tömege dolgozta fel szerszámoknak, fegyvereknek. A nagykereskedők, akik a rudakat is szállították, ezt követően a késztermékeket is exportálták szerte a világon.

Az építkezések és a közmunkák jelentették az antikvitás egyetlen igazi tömeges beruházását. Az urbanizáció és a félsziget mint birodalmi központ felé áramló gazdagság következtében az építőipar igazi virágzásnak indult: a luxusdomusok és villák az uralkodó körök kiváltságosán kezelt beruházásai voltak.
Az insulae mint valamiféle olcsó bérű lakásokat biztosító lakónegyedek a Kr. e. 2. században látszanak feltűnni. Ami a köz- és állami munkákat illeti, az állam és az euergetizmus, vagyis a jótékonykodás, amely ekkoriban alapvetően magánszemélyekhez kapcsolódott, ezeket ebben az időszakban megsokszorozta (templomok, utak, vízvezetékek, porticusok, vagyis oszlopcsarnokok, utcák, csatornahálózatok, basilicák, gabonaraktárak, piacok, hidak, kikötők, forumok stb. létesültek ebben az időszakban).

Különösen kiváló volt a kereskedelem kiépülő infrastruktúrája, mert egészen jó volt a száraz­ földi kommunikáció rendszere (kövezett utak és útvonalak). Ez a hálózat a romanizad o ütemében terjedt. Mégsem kell azonban az utak gazdasági jelentőségét túlbecsülni: a híres utak ugyanúgy szolgáltak politikai és stratégiai megfontolásokat, akárcsak kereskedelmi célokat.
A szárazföldi szállítás kettős nehézséggel járt ekkor­ tájt: lassú volt és drága. Lényegesen kifizetődőbb volt a vízi szállítás. A folyók és a part menti lagúnák többsége hajózható volt Itáliában, mert a lapos fenekű hajók merülése nagyon gyenge volt, kedvezett az ekkori vízi forgalomnak. A folyami utakat főleg a nehéz és súlyos árukhoz volt célszerű használni. Gyakran ezek az útvonalak, beleértve a folyami szállításokat is, határozták meg a kifejezetten termelői feladatkört ellátó villae fekvését is. Ugyancsak fontos szerepet játszott a part menti szállítás, illetve az ilyen jellegű kereskedelmi hajózás.