logo

XIV December AD

Kézművesség, divat, fényűzés

Míg napjaink korszerű iparát gépek nélkül el sem tudjuk képzelni, sőt a legkisebb ipari üzem, a kisiparos sem nélkülözheti a gépek segítségét, addig az ókori ipar egyáltalában nem, vagy csak igen csekély mértékben használt gépeket. Éppen ezért az ókori, különösképpen e korszak legfejlettebb ipara, a rómaiaké, tulajdonképpen soha nem lépte át a kézművesség határait, és ezért még a legfejlettebb módszerrel dolgozó kézműves vagy iparos sem tudott tömegcikkek nagyarányú, folyamatos előállítására áttérni.
Minthogy az ókori gazdálkodás jelentős mértékben a rabszolgaság intézményén alapult, az ókori ember számára a rabszolga munkaereje csaknem ugyanazt jelentette, mint nekünk a gépek. A rabszolga olcsóbb volt, mint az esetleg bonyolult eljárással készített gép, tehát nem is nagyon törődtek a gépi berendezés megvalósításával.

Az ókori ember nem is nagyon törte a fejét hasznos, műszaki jellegű találmányokon, és ha fel is találtak bonyolult, ügyes szerkezeteket, nem arra törekedtek, hogy azokat a munka megkönnyítésére vagy megtakarítására, az ember segítségére továbbfejlesszék.
Az ókori nagy matematikusok, természettudósok több olyan elméleti kérdést oldottak meg, amelyek felhasználásával munkagépeket lehetett volna szerkeszteni, mégis e felfedezések gyakorlati alkalmazására nemigen került sor. Még ha készítettek is finomabb szerkezetű, az átlagosnál bonyolultabb munkaeszközöket, ki kezeskedett azok épségéért?
A dolgozónak, a rabszolgának nem fűződött ahhoz érdeke, hogy jobb munkaeszközzel nagyobb termelékenység elérésére törekedjék, amiből csak gazdájának származott volna előnye, az ő számára esetleg csak csekély jutalom, vagy talán némi könnyítés jutott. Sőt, ha a munkaeszköz elromlott, akkor a javítás tartama alatt a rabszolga még pihenőhöz is juthatott.

A társadalomban előbb létre kell jönniük azoknak a feltételeknek, amelyeken a kézművességen túlmenő, gépek használatán alapuló ipari termelés megteremthető. Amíg az ókorban az emberi munkaerő jó ideig szinte korlátlan mennyiségben és aránylag olcsón megszerezhető volt, addig az uralkodó rétegek, a szó szoros értelmében vett rabszolgatartók, nem is törekedtek a munkát megkönnyítő, költségesebb gépek megszerkesztésére.

Az ókori társadalom szemlélete - és ezt olyan nagy bölcselő, mint Aristotelés is támogatta - a rabszolgaságot állandó és szükséges berendezésnek tekintette. Amint azonban a rabszolga-munkaerő utánpótlása a hódító háborúk megszűnése, s a tömeges rabszolga-felszabadítások következtében csökkent, lassan megjelentek a termelést elősegítő, egyelőre még igen kezdetleges kísérletek a szerszámok, a munkaeszközök javítására, vagy éppenséggel ésszerűsítésére. De ezek a próbálkozások még csak tapogatózó, kezdeti állapotban voltak és maradtak. Így Rómában, a legfejlettebb ókori birodalomban is csak a kézművesipar űzéséről beszélhetünk, gépi berendezés híján olyan nagyiparra, amely nem csupán megrendelésre, hanem piacra, sőt kivitelre is folyamatosan termel, nem gondolhatunk. Csak elvétve, egykét iparágban, mint a fazekasságnál látunk arra kísérletet, hogy jobb munkaeszközökkel, fejlettebb munkamódszerekkel nagyobb termelékenységet érjenek el, és tömegcikkeket állítsanak elő.

Az ipari tevékenység nagyobb mérvű kibontakozásához több vállalkozói szellemre és főként több készpénztőkére lett volna szükség. (Az egyik némileg összefügg a másikkal.) A nagyobb ingó vagyonnal rendelkező rómaiak pénzüket szívesebben fektették be kockázatos, de nagyobb haszonnal kecsegtető kereskedelmi vagy pénzügyi vállalkozásokba, mint a kézműiparba, aminek a folytatásához, a befektetés elbírálásához - szemben az uzsoraüzlettel - szakértelem és hozzáértés kellett.
A kézművesipar egyes ágaiban mindig akadt néhány vállalkozó, aki nagyobb vagyont, sőt befolyást is szerzett, és így akár ők, akár gyermekeik társadalmilag emelkedtek, vagy köztisztségekre is eljutottak.

A római köztársaság utolsó századában az ipar egyre inkább szakosodott. Már Plautus - noha jó száz évvel korábban - Bögre (Aulularia) című vígjátékában a kézművesipar több ágát felsorolja: ötvös, tímár, takács, hímző, női szabó, fűzőkészítő, övkészítő, cipész, ács, rojtkészítő, ibolya-, sáfrány-, mályvaszínek kelmefestői, papucs- és sarukészítők, ezek akkor már mind megvoltak es Plautus csak kapásból említ meg néhányat közülük. A növekvő igények képzett szakemberek munkáját követelték.
Az igények növekedésére és közvetve az ipar fejlődésére nem csekély hatást gyakorolt az uralkodó körök fényűzése és az a vágya, hogy divatosan öltözködjék, és bizonyos fényűzést fejtsen ki. A divat elterjedésének ösztönző hatása bizonyos mértékig megmutatkozik a gazdasági életben.

romaikor_kep



A divat új szükségleteket teremt, a vállalkozó szellemű embereket új iparágak es szakmák bevezetésére készteti, miáltal munkaalkalmak, új kereseti lehetőségek nyílnak. Hogy a divat szóhoz jusson - legalábbis az uralkodó körök egy rétegén belül -, ahhoz a római társadalomnak a civilizáció és kultúra olyan fokára kellett eljutnia, ahol az igények megszületnek és ki is elégíthetők. Ameddig a divat megvalósítása iránti vágy nem csapott át a fényűzésbe (és ez közgazdasági szempontból korántsem közömbös vagy éppen aggálytalan), addig a római államférfiak legfeljebb csak elégedetlenül morogtak, és a maradi politikusok a fejüket csóválták, de amikor a fényűzés túlkapásokra vezetett, akkor felemelték szavukat és megfékezésére törvényeket hoztak.

Midőn a második pun háború idején magának a római köztársaságnak a léte is kockán forgott, a nép jelentős vér- és anyagi áldozatokat hozott a közösség érdekében, Gaius Oppius néptribunus törvényt szavaztatott meg, amely a római nőknek megtiltotta, hogy csillogó, színes szállal átszőtt kelmékből készített ruhákat (vestes versicolores, olyasmi mint a mai changeant anyag) és arany ékszereket viseljenek!
Miután azonban a rómaiak legyőzték Hannibal hadseregét, békére kényszerítették Karthágót, és a diadalmas legiók a makedónokat is tönkreverték, a hölgyek elérkezettnek látták az időt, hogy férjüket meggyőzzék, és végül is, húsz év elmúltával a szigorú oppiusi törvényt hatályon kívül helyeztették (i. e. 195-ben).

A pun háborúk következményei Róma és Itália egész gazdasági életére kihatottak. A mezőgazdaságban - mint arra már a maga helyén rámutattunk - az ültetvény- és legelőgazdálkodás lassan kiszorította a hagyományos paraszti földművelést és állattenyésztést. Róma most már hatalmát a Földközi-tenger térségében fekvő, magasabb műveltségű és civilizációjú országokra is kiterjesztette, ezrével hurcolta onnan a rabszolgákat a Városba, közöttük kiváló mesterembereket, szakmunkásokat.
A háború nem fenyegette többé Itáliát, a félsziget felvirágzott, a tehetős polgárság - különösen a vezető réteg - vagyonosodott. A divat, a fényűzés utáni sóvárgás főként a magasabb társadalmi körökben jelentkezett.

A Karthágó ellen viselt hadjáratokban és Makedónia meghódításában különösen kitűnt, patriciusi származású Cornelius Scipio család és baráti társasága a görög műveltségért, a magasabb életszínvonalért és a kényelmesebb életmódért lelkesedett, és mindezt a maga körében megvalósítani igyekezett.
A római nép, különösen a vezető réteg konzervatív része bizalmatlanul szemlélte ezt a számára még idegen életformát, s éppen ezért szívesen hallgatta a hamisítatlan római maradiság képviselőjének szerepében fellépett censor, M. Porcius Cato szigorú bírálatát, a Scipiók körének ostorozását, hiszen módjukban sem állott volna eme néhány gazdag nobilis család életmódját utánozni, gondolkodásmódját követni.

Az ipar egyelőre továbbra is a hagyományos keretek között tevékenykedett, holott ekkor már jobb, szakképzett rabszolgamunkásokkal dolgozott. A nagybirtokosok egy része még mindig a saját birtokában, házi kezelésben működtetett egyes iparcikkeket előállító műhelyeket, soknak saját téglaégetője volt. Persze, nem minden nagybirtokosnak tellett arra, hogy különféle mesterségekben jártas rabszolgákat tartson a gazdaságban, es ezért reá volt utalva a környékbeli városokban élő kézművesek munkájára. Sok gazda azonban még mindig Cato ama jellemző felfogását vallotta, hogy a jó gazda többet ad el, mint vásárol. Ez a nézet természetesen nemigen mozdította elő a római ipar és kereskedelem fejlődését.

Nem érdektelen megjegyezni, hogy Rómában az első péküzemet i. e. 174-ben létesítették, addig minden háziasszony otthon sütötte a kenyeret!

romaikor_kep



És mindez nem is meglepő. A rómaiak csak igen nehezen szakadtak el a hagyományok megszabta életmódtól. Jelentős események okozta változásnak kellett ahhoz bekövetkeznie, hogy a rómaiak eddig követett gyakorlatában fordulat álljon be: i. e. 87-ben L. Cornelius Sulla consul vezérletével a köztársaság hadsereget küldött a római érdekeket súlyosan megsértő és veszélyeztető pontusi király, VI. Mithridates ellen. A győztes római hadsereg katonái megismerkedtek az elgörögösödött Kelet fényűzésével, kényelemszerető életmódjával. És ez nem maradt hatás nélkül. C. Sallustius Crispus, a történetíró még több évtizeddel később írott munkájában is ennek a hadjáratnak es főként hadvezére magatartásának tulajdonította a Rómában elburjánzó luxus iránti vágyat; az ami addig csak a társadalom legfelsőbb rétegeiben hódított, most mind széles körökben elharapózott.

„L. Sulla Asiában - írja Sallustius - az ősi szokásokkal ellentétben, kicsapongás és egyéb tekintetben is szabadjára hagyta a vezérlete alatt álló hadsereget, hogy ezzel hűségre kötelezze maga iránt. Ez a kies fekvésű, gyönyört nyújtó táj csakhamar elpuhította a harcias katonákat. Ott szokta meg először a római nép hadserege a szeretkezést, a tivornyázást, a szobrok, festmények és a domborművekkel ellátott edények csodálatát.”
Nos, miután ez a hadsereg zsákmánnyal, pénzzel megrakodva hazatért, otthon is jól, sőt - sokkal jobban akart élni, mint azelőtt. Szebb lakásra, kényelmesebb, díszesebb lakberendezésre, bútorokra, finomabb anyagból készült öltözetre, válogatottabb ételekre áhítozott, szakítani akart az állandó lemondást, a kényelmes élet megvetését hirdető, már elavultnak érzett felfogással. És a katonák példája ragadósnak bizonyult...

A Kelet meghódítása, a győztes háborúk után kincsek áradata özönlött Rómába. A szobrok, a trébelt ezüst edények, asztali készletek megszerzése iránt megnyilvánuló vágy valóságos járványként fertőzte meg a rómaiakat, de éppen ilyen vad sóvárgás öntötte el az egykor még kevéssel is beérd rómaiak szívét, gyöngyök, drágakövek, arany ékszerek után. Mi sem természetesebb, hogy a változott igények kielégítése fellendítette a római kézművesipar fejlődését, hiszen számos új, megoldásra váró feladat hárult az iparosokra.

A Rómába hurcolt rabszolgák közül kiválogatták a szakképzett mesterembereket, akik ismereteiket átadták új gazdáiknak. A római műhelyekben most már olyan árucikkek készültek, a római iparosok olyan különleges munkákat is el tudtak végezni, amilyeneket az új ízlés, az új divat diktált. De nem csupán a római kézművesekre s rabszolgáikra épült az ipar.
A meghódított tartományokból, a jó piac reményében, számos ügyes, szabad születésű mesterember költözött Rómába, ahol hamarosan boldogult is. Az iparosok munkát, megrendeléseket akartak, dolgozni és keresni kívántak, a fellépő divatigényeket híven kiszolgálták.
A törvényhozás most már egyre kevésbé foglalkozott a divat megrendszabályozásával, inkább csak az asztali luxust, az ételben-italban kifejtett fényűzést óhajtotta visszaszorítani. Persze, nem sok sikerrel. „Mit használnak a jó erkölcsök nélkül a hiú törvények?”- kérdezte Horatius.

Később a császárok nagy része maga járt az élen a fényűzésben, és akinek módjában állott, követte őket...


Forrás:
Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya
Gondolat kiadó, Budapest 1969