logo

XX September AD

A bányaipar és a bányaigazgatás Daciaban

Dacia gazdag s ősidőktől kezdve a népek előtt ismeretes aranybányái a rómaiak Californiája volt, s lehetséges, hogy Traianusnak nagyszerű haditervein kívül a kincsvágy is képezte az egyik, még pedig főrugóját Dacia meghódításában.
A római hódítás után mindjárt az első években a legio XIII. Gemina katonáiból bizonyos csapat a vidékünkön levő érchegységeket is megszállta; de a katonaság ereje nem lévén elégséges, már Traianus az akkori időkben leghíresebb bányászok sorából, a pirustákból telepített ide bányászokat és bányamunkásokat.
A római bányaművelés egész nagyszerűségében az Alburnus Maior (Vörös-patak) fölött emelkedő meredek sziklabércen mutatkozik, mely Csetate maré és Csetate mika néven ismeretes, s csak itt nyerhetünk fogalmat, minő nagy mérvben s mekkora erőfeszítéssel és kitartással űzték ott a bányászatot.

A tartomány őslakosainak vívmányai e téren ki nem elégíthették a műveltebb rómaiak igényeit s éppen azért jobb és gyakorlottabb munkások segélyével óhajtották a munkát folytatni. A pirusták pedig az igényeknek teljesen megfeleltek. Ezt bizonyítják azon jelek, melyek a nevezett bányákban mai napig észlelhetők s általában az akkor folytatott bányaművelés minden egyes ágában mutatkoztak.
Az adriai tenger mellékén a dalmaták s az ettől délre a mai Albánia vidékén Epirusig a pirusták tüntették ki magukat a bányászatban való szakavatottságuk által, az otthon folytatott munkálatokban s azért hívott be a tartományba Traianus úgy a dalmaták, mint a pirusták csoportjából számos telepeseket, kik közül a dalmaták Ampelumnak (Zalathna), a pirusták pedig Alburnus Maiornak (Vörös-patak) vetették meg alapját.

A Dacia területére eső bányavidéket a római hódítási korszak alatt legjobban ismerteti Téglás Gábor, a régészet terén ki nem fáradó, szakavatott és buzgó kutató, ki az érchegység vidékét következőképen csoportosítja:

1. A kisbdnyai (boicai) bányacsoport, mely azonban a Dacia területével szomszédos Hunyad vármegye területéhez tartozik.

2. A körös-bánya-rudai-bánya csoport, mely hasonlóképpen megyénk szomszédságába esik.

3. A fericsel-magurai és magyarhegyi bányacsoport. Ez már közelebbről érinti Dacia érdekeit. Algyógy és Zalathna közt fekvő bányákban több ízben akadtak már római tárgyakra, mécsesekre stb.-re, a nélkül, hogy valaki megmentette volna azokat; ezek tehát csak hírből ismeretesek, de a hegy oldalán levő, volt római bányákat, illetőleg azok tartalmát művelik és kiaknázzák még most is. Ezen helyeken többféle szétszórt épületek maradványaira akadtak s ugyanazon helyeken római téglákat és födélcserepet találtak.

4. A nagyalmási bányacsoport. A Dosu-Negru hegy környékén teljes biztonsággal konstatálhatok a római bányamüvek.

5. A korabiai bányacsoport. Hol az Ompoly apró csermelyei véget érnek s az érchegység gerincén Abrud-bányára vezető út a Dealu-Mare-ra kanyarodik, ott találjuk Ampelum (Zalathna) tulajdonképpeni kincstárát.
A Korabi (Hollókő) nevű trachyt-kúp több mérföldnyi körben látható. Ezen hegykúp alá hatol a Péter és Pál nevű magánbányáknak gazdag, nemes fém-ér-hálózata s az északi és déli oldalon azon számos apró bányatárna, melyekben részint a zalathnai, részint a Korabia lábánál északra elterülő Búcsúm egyszerű bányászai mindenütt régi vájatokat, üregesitéseket használnak fel.
Érdekessé teszi ezen bányacsoportot főképpen az ott fölfedezett kettős temető, melyekről már az első fejezetben említést tettem. Ampelum és Alburnus Maior vidékén a bányászok nagy része, mint már jeleztem, többnyire dalmát és pirtist gyarmatosokból telt ki, kikhez görögök, dolicheiek, commageneiek, phrygek, bithynek stb. sorakoztak.
Az előbb említett temetőkben elhelyezték a pirustákon kívül még az elhunyt hivatalnokokat és rabszolgákat is. Utóbbiaknak működését azon föliratból ismerjük, melyet Annia Lucilia császárnénak Ampelumban a «liberti et familia et leguli aurariorum» gyülekezete Kr. u. 161-167. évek között állított. A rabszolgák adás-vevéséről a VI. számú viasztábla ad felvilágosítást.

6. A vörös-pataki bányacsoport. Ezek a nemes ércben bővelkedő helyek a többit mind fölülmúlják. Öt üreg sorakozik egymás után s azok közül a Kis és Nagyvár (Cetate mika és maré). Vörös-patakon a völgyteknő felső részében a kincstári és társulati »Orlea-Szent Kereszt-bánya közelében már konstatálható az egykori római település. Leginkább a Lety, Igren, Szkamnitza, a Nagyés Kis-Csetatye és a Kirnik hegyet bányászták; de az orlai szent kereszt al-tárnának legmélyebb szintjeiben is akadunk régi vájatokra, melyeknek egyikéből a már említett pertreficalt szerü deszkát hoztam az Alsófehér vár megyei Muzeum számára. A legnépesebb telep Alburnus Maior, a mai Vöröspatak helyén állhatott.
E környéken sok urnát és más edénytöredéket ástak már ki. A legtöbb föliratos emlék pedig az Abrud-bányára vezető hegyi úttól jobbra maradó Carina nevű rétről, az úgynevezett (Laura hegy környékéről és a Gritti bányabirtokos telkéről származott.

7. Az offenbányai bányacsoport. Ez már Dacia területével csak szomszédos, miért is e helyen röviden annyit említek föl, hogy ott is Dacia területén székelő római bányahivatalhoz tartozó aranytermelő helyek voltak, s hogy ott is kerültek épületek romjai, aranymosó csövek és más, a római korból eredő tárgyak felszínre, de fájdalom nyom nélkül el is kallódtak.
Eleinte házilag az állam kezelte az aranybányákat s egy arra kirendelt tisztikar végezte az irodai, műszaki és külső szolgálatot. Ezen tisztikarnak főnöke a procurator aurariarum volt, kinek mindig szakképzett embernek kellett lennie, de tiszta polgári minőségénél fogva a közigazgatásnak is élén állott. Sokszor a tabularius állásából nevezték ki őt s ekkor egyúttal a procurator aurariarum rangjára emelték.
Ezen procuratorok lényegesen különböztek a tartományi procuratoroktól, mert ők a tartomány ügyeivel nem foglalkoztak. Első években szabadosok is voltak azok közt, kik azonban csak egyes kezelési ügyek élén állottak.

Ilyen procuratorok voltak:

1. M. Ulpius Hermias, ki valószínűleg Traianus császár szabadosa volt (Augusti libertus) s a bányászatnak első berendezését eszközölte. Nagy érdemei lehettek ennek az egyénnek, mert holta után hamvait a császár parancsára Rómába szállították.

2. Neptunalis, hasonlóképpen szabados volt, ki az ampelumi ratio tabularisaként is szolgálta előbb a bányászatot. Tőle van a Zalathnán lelt és nejének állított sírkő.

3. Papirius Rufus, az első, ki a polgári osztályból e fontos állást elfoglalta. Ampelumban (Zalathnán) halt el.

4. Avianus, csak subprocurator volt.

5. C. Sempronius Urbanus, ez már procurator Augusti címet viselt.

6. Macrinius Macer, (Marcinius?) Macrus vagy Macrius, hasonlóképpen augusti címet viselt s hivatalát Kr. u. 196-198-ik évek közt töltötte be.”

7. C. Aurelius Salvianus, proc. Augusti, ki alatt a vízvezetéket (aquaeductum) javították vagy készítették.

8. Aelius Sostratus (Sostais, Sostinus?), kinek érdekes oltárkövét Téglás Gábor fedezte föl a Zalathnától 2 kilométernyire eső Petrosány helység görög keleti templomában, hol az jelenleg oltárul szolgál.

Dacia aranybányái igazgatásáról és műveléséről az adatok csekély volta miatt igen keveset jegyezhetünk fel, sőt a föliratok is oly kevés számban maradtak fönn, hogy azokból sem meríthetünk sokat; de azt is tapasztaljuk, hogy a fölsoroltakon kívül azután, vagyis későbben nem igen fordulnak elő hasonló emlékkövek, miért is lehetséges, hogy a bánya-procuratori hivatalt a procurator provinciae Apulensisre ruházták át, kik azután az arany vidék ügyeit vezették, míg a közigazgatást helyi magistratusokra bízták. Alburnus Majorban a pirust Plamias Baezus volt elöljáró, míg Ampelumban kétszer látunk említést téve az ordóról ; az egyik fölirat megemlíti még a duumvireket is Kr. u. 201. évből.

Mommsen kétségbe vonta, hogy Ampelumnak lett volna municipalis hatósága, mert a »municipii« vagy »coloniae« meghatározásokat az ismeretes föliratokon nem találta, s azért az ordót a kisközségek hatósági testületének kellene tekinteni és a duumvirek helyett magistereket kellene olvasni.
Miután az »ordo Ampel.« a Corp. Inscr. Lat. III. 1293. és 1308. számok alatt, a »Dec. Col.« pedig ugyanott az 1282, 1281, 1279, 1280, 1285, 1321, suppl. 7839, 7838. számok alatt olvashatók, de az eddig ismeretes föliratokon a »municipium« vagy »colonia« nem fordul elő, azért ez idő szerint ez még mindig a kutatások tárgya marad.

A bányahivatali irodákban első helyen állott a tabularius (levéltáros), ki egyszersmind a procurator titkára is lehetett. Azutáni időkben segéd tabulariusok (adiutor tabularii) neveztettek ki.
A könyvelést a librariusok teljesítették, kik leginkább a helyőrség írástudó katonái közül választattak ki. Ilyenek voltak M. Aurelius Antoninus s Helvius Primanus, kik a legio XIII. Gemmából osztattak be az ampelumi bányaigazgatósághoz. Gyakornok is működött ebben az irodában; ilyen volt a 15 éves korában elhalt Justinus Caesar.

Dispensatornak nevezték a kifizetéseket elvégző pénztárost; ilyen volt Callistus, ki előbb császári rabszolga volt. S ha a munka az irodában felszaporodott, akkor, hogy hátralékok ne maradjanak, a procurator saját beneficiariusait is munkába foghatta, a mi Kr. u. 161. évben T. Aurelius Dioclessel történt. Egy másik beneficiarius, Satrius Felix, Domno et Domnae (Jupiter és Juliénak) szentelt oltárt.
A procurator aurariarum a császári kincstári személyzethez tartozván, legpontosabban kellett a számadásokat készítenie a jövedelmekről s ezeket a patrimonium caesarisnak beszállítania. Ezen sokirányú administralis teendőkhez járult még az is, hogy az aranybányászathoz szükséges ásvány-kőzettani és technikai ismeretekkel magas fokban rendelkezzék. A subprocuratornak is szakértőnek kellett lennie, mert ő is oly hivatalt töltött be, mely a mai bányabiztosságnak vagy kisebb kerületi főnökségnek felel meg.

Habár, mint említem, az aranybányászatot az állami kincstár kezelte, azért mégis kádunk a magánbányászatnak is nyomaira; de igen természetes, hogy a magánbányászat csak szórványosan, kisebb területekre terjeszkedhetett ki. Ezek tehát a császári igazgatás alatt levő területeken kívül fekvő, apróbb elkülönített bányarészletek lehettek, melyek bizonyos címen szedett bányaadó fejében maradtak meg magánosok kezén. Veres-patak, Offenbánya és Korábia környékein keresendők e magánbányák. Λ többször említett viasztáblák közül három világosan magánbánya bérletekről szól.
A bányatelepek biztonsági szolgálatára és talán egyes műszaki dolgok eszközlésére egy-egy csapat katona volt kirendelve, mely egy tiszt vagy egy altiszt rendelkezése alatt állott. így Verespatakon és Zalathnán a legio XIII. Gemmának egyik osztálya működött.
A bányaművelés akkor is a mostani magánbányák növeléséhez hasonlított nagyjában, csakhogy akkor a nemes érceket tartalmazó kőtömegek kisebb darabokban vágattak ki az aknákban, a kőzeteket tűzzel és vízzel lazították, az összezúzás és a kimosás pedig a mostani primitívebb kezeléstől aligha különbözött.

A munkás személyzet a bányatermékek szerint volt egymástól megkülönböztetve. Alntritus Maior (Vörös-patak) és Ampelumról (Zalathna) ismerjük a legulus aurariarumot, ki az aranymosással elfoglalt pirusta vagy más telepes éppen úgy lehetett, mint a bányabejárat előtt az összezúzott aranyérceknek teknővel eszközölt kimosására beosztott római munkáscsapat. Valószínű, hogy a területünkön levő kincstári bányákban, éppen úgy, mint más helyeken, voltak elítéltek, kényszer-bányamunkát végzők is, de esetet reá teljes biztonsággal ki nem mutathatunk, azért ez egyelőre csak föltevés marad, annál is inkább, mivel a damnationes ad metalla, vagy ministerium metallicum, vagy in opus metalli ítéltek csak a III. századtól kezdve kerülnek számosabban a bányákba, mikor a római hódítás Daciában már vége felé jár.
Az ad metallum ítéltek nehéz, az ad opus metalli ítéltek könnyű láncot kaptak. A nőket leginkább só-, kő és kénbányákba küldték, minélfogva feltehetjük, hogy az ilyeneket legfeljebb a vízaknai és marosújvári bányákban alkalmazták nálunk. A bánya haszonbérének nagysága legtöbbnyire a bányában elfoglalható munkások száma szerint lehetett megállapítva, mi a mostani idők eljárásának is némileg megfelel. Például 30 munkás által kezelt bányáért évenként 210 dénárt 168 = koronát fizettek.

Dacia területén levő többi bányákról az adatok hiánya miatt kevesebbet tudunk. A vízaknai és marosujvári sóbányák kezeléséről szintén kevéssel kell beérnünk; a sóaknák művelésére nézve Maros-Újváron csak azt tudjuk, hogy ott a mai módtól egészen eltérőleg, kémlelő munkát folytattak, melynél fogva az aknákat lefelé ásták be néhány méternyire, s ez képezte a római sóaknák nevelésének alapját. A sóbányászat, egyszerűbb kezelhetőségénél és ellenőrizhetőségénél fogva, haszonbérben kezeltetett, a mint azt Apulumból a „conductor pascui salinarum et commerciorum” létezése igazolja.
A kőbányák a vármegye területén főképpen Ampelum és Apulum környékére estek. Az ompolyicai márvány, a magyarigeni és sárdi mészkőbányák bő anyagot szolgáltattak az egész terület számára, de lehettek kőbányák még Bruckla közelében, a mostani Diód és Csáklya vidékén is. A magyarigeni Lajta-mész éppen úgy, mint a Tibor fölötti dombon levő mész-kőzetek, igen jó építkezési és kőfaragászati anyagul szolgáltak és szolgálnak a rómaiak idejétől kezdve mai napig.