logo

XII December AD

A bányák urai

A bányák a római köztársasági korszak elején magánkézben voltak, ami megfelelt annak a régi római jogelvnek, hogy az ingatlan tulajdonosa a föld színe alatt levő kincseknek is birtokosa. Minthogy azonban a háborús hódítások következtében szerzett bányákat a közösség tulajdonának tekintették, a tartományi lakosság kezében volt bányák a római köztársaság tulajdonába mentek át. Így is akadtak olyan jelentékeny hozamú bányák, amelyeket magánosok, természetesen római polgárok maguknak megkaparintottak, és ezek továbbra is tulajdonukban maradtak.
Marcus Licinius Crassus, a köztársasági kor gazdagságáról híres államférfiának (Spartacus felkelését az ő általa vezetett hadsereg verte le) - Plutarchos szerint - „számtalan” ezüst bányája volt. Valószínű azonban az a feltevés, hogy csak nagyon kevés magánember rendelkezett akkora befolyással és tőkével, hogy több bányát össze tudjon vásárolni.

A távolabb fekvő tartományok kisebb hozamú bányáinak kiaknázását a köztársaság ottani magánvállalkozóknak engedte át, és megelégedett a kincstárnak fizetett tekintélyes adó-, illetve bérösszeggel. A jelentékenyebb bányák kitermelését fáként római lovagokból álló vállalkozó-társaságoknak (societas publicanorum, a későbbiek során még behatóbban is szólunk róluk) vették bérbe, hiszen a római köztársaság elvből nem vállalkozott, beérte a méltányos bérösszeggel, s semmiféle, a kitermelés kapcsán esetleg felmerülő kockázatot nem kellett viselnie.

A köztársaság tulajdonát képező ingatlanok bérbeadását, közszállítások vállalatba adását az egyik legmagasabb rangú tisztségviselő, s már egyszer consulságot viselt férfiak közül választott censor (aki egyben a közerkölcsök legfőbb őre is volt) versenytárgyalás alapján adta oda, s egyben előre közölte a vállalkozókkal a bérleti feltételeket. Ekként az állam közvetlen befolyást is gyakorolhatott a termelésre: a Paduson túli Vercellae (ma: Vercelli, Milano és Torino között) mellett fekvő aranybányák bérlőit kötelezte, hogy ötezer embernél többet nem foglalkoztatnak a kitermeléssel. Ezzel az intézkedéssel a senatus a termelés mértékét kívánta korlátozni, nem állott érdekében, hogy a bérlők rablógazdálkodása következtében a bánya néhány éven belül teljesen kimerüljön.

A senatus természetesen nemcsak gazdasági, hanem politikai szempontokból is figyelemmel kísérte a bányagazdálkodást. Az újonnan meghódított Makedónia arany- és ezüstbányáit a senatus publicanus-társaságoknak adta bérbe, de rövid idő múlva - politikai okból - betiltotta a kitermelést.
Feltehető, hogy a publicanusok a helybeli lakossággal szemben tanúsított magatartása játszott közre ebben az intézkedésben, a senatus inkább jelentékeny állami bevételről mondott le, semmint a politikailag veszélyes állapotokat eltűrje. (A más társaságok bérelte makedóniai vasbányák kitermelését ez az intézkedés nem érintette.)

A senatus rövid idő múlva mégis beadta a derekát: kilenc esztendő után a makedóniai nemesérc bányákat újból bérbe adta római publicanusoknak, mert a bányabérletből származó nagy jövedelemről nem mondott le, inkább szemet hunyt, s eltűrte a bérlőtársaságok önkényeskedését, sőt gyakran törvénysértő magatartását is.
A bányagazdálkodásból természetesen igen jelentős bevételek származtak. Polybios görög történetíró szerint, a hispaniai Carthago Nova mellett fekvő ezüstbányák, amelyeket i. e. 140 körül látogatott meg, évente körülbelül kilencmillió denariust hoztak az államkincstárnak. Es hol volt még a többi bánya jövedelme!

A bányák kiaknázása persze igen nagy befektetést igényelt. Polybios úgy tudta, hogy az említett bányában negyvenezer rabszolgát dolgoztattak. Tenney Frank amerikai gazdaságtörténész kiszámította, hogy a rabszolgák vételára (egy rabszolga vételárát négyszáz denariusban meghatározva) tizenhatmillió denarius, a többi beruházás, úgymint a munkaeszközök, épületek, felszerelési tárgyak, a kohó építése mintegy tízmillió denariiis, tehát a bérlőtársaságnak huszonhat millió denarius alaptőkével kellett kezdenie a termelést.
Az üzemeltetés évi kiadási összegét, beleértve az értékcsökkenést, T. Frank ötmillió-négyszázhatvanezer denariusban állapította meg, amihez még az ügyintézők, üzemvezetők illetménye járult. (Az alaptőkéhez bízvást hozzáadhatjuk még a kincstárnak előre befizetett óvadék összegét is, és az évi kiadásokhoz a kamatveszteséget.)Ez a néhány adat valóban igen nagy vállalkozásról tanúskodik, s hol volt ekkor még Róma hatalma tetőpontjától!

Midőn Róma már ura volt a földközi-tengeri térség valamennyi országának, a polgárháborúk okozta viharok elültek, és az augustusi béke, a pax Augusta langymelegében a gazdasági élet nyugodtan fejlődött, sőt fel is lendült.
Az első princepsek, ahogy akkor a császárokat nevezték, ráeszméltek, hogy a birodalom számos ércbányájának a birtoklása számukra hatalmi és gazdasági kulcshelyzetet biztosítana, az új rendszert, a principatust pedig gazdaságilag jelentősen megerősítené.

A bányászatból származó jövedelem a kincstárnak talán legnagyobb bevételi forrása volt. Az i. sz. I. század vége felé csupán három hispaniai bányavidékről évi húszmillió római font (kb. 65,5 métermázsa) aranyat termeltek ki.
A császárkor kezdetén, vagyis az i. sz. I. században, még sok bánya volt magánkézben, a császárok azonban fokozatosan magukhoz ragadták azokat. Minthogy a principatus államjogi rendszerében a princeps közjogi értelemben magánszemély volt, a bányák tulajdonjogát a princeps felügyelete alá tartozó, mégis azonban közpénzeket kezelő kincstár, a fiscus Caesaris vette át. Így a bányászat soha nem vált állami monopóliummá, viszont a császárok - vagyonelkobzás, kisajátítás és más egyéb eszközök révén - a még magánkézben maradt érc- és kőbányákat is, ha érdemes volt, fokozatosan megszerezték. Minthogy az ezüst-és aranypénzek veretésének a joga a császárt illette meg, a császárnak egyáltalában nem volt közömbös, hogy a nemesfémeket termelő bányák kinek a kezében vannak. A császárok ezeket a bányákat részben maguk üzemeltették, részben magánvállalkozóknak adták bérbe.

A bányák élére császári főtisztviselőket, procuratorokat neveztek ki, akik nagy ügyintézői szervezettel, rabszolgákkal vagy kényszermunkásokkal termeltették ki a bányák kincseit.

A császárok bányabirtoka Britannia, Noricum és Dacia megszerzésével jelentős mértékben gyarapodott, ennek ellenére, a lassú elnéptelenedés és a munkaerőhiány következtében, a bányák hozamából származó bevétel csökkent, sőt később még a szükséges pénzérmék veréséhez sem bizonyult elegendőnek.


Forrás:
Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya
Gondolat kiadó, Budapest 1969