logo

XXII Junius AD

Érc és aranybányászat

Amíg az újkorban a papírpénzt, a bankjegyet be nem vezették, addig minden állam nagy gondot fordított a nemesfémek szerzésére, különösen bányászatára. Az i. e. III. század végéig - noha a római közgazdaság már régen kinőtt a gyermekcipőkből - a köztársaság még mindig csak a súlyos, kereskedelmi forgalomra alig alkalmas bronzpénzt bocsátotta ki.
Nem volt elegendő ezüstje ahhoz, hogy áttérjen az ezüstvaluta bevezetésére, az ezüstpénzek verésére. Amikor azután megszerezte a bruttiumi és campaniai ezüstbányákat, sőt Sardinia elfoglalása után gazdag lelőhelyekhez jutott, akkor végre a senatus elhatározta, hogy ezüst érméket bocsáttat ki.
A római házakban azonban még mindig alig akadt ezüstnemű: a gazdag Karthágó követei meglepődtek, amikor Rómában minden vacsoravendégség alkalmával ugyanazon ezüst készleten tálalták fel az ételeket, mert a senatorok egymásnak kölcsönözték a szükséges ezüst étkészletet! Hispania megszerzése után Róma ezüstgondjai megszűntek

Az ősi Itáliában nem találtak aranyra. Északra, a Paduson túl levő Galliában bőven találtak aranyat, de az itt élt kelta népek sokáig megőrizték függetlenségüket. A rómaiak csak úgy juthattak aranyhoz, ha az itáliai szigeten élt népekkel folytatott háborúkban aranyat zsákmányoltak. De a zsákmányolt arany korántsem volt elegendő ahhoz, hogy a rómaiaknak az arany iránt való mértéktelen mohóságát kielégítse. Természetesen a többi, magasabb színvonalon élt nép ugyanúgy sóvárgott az arany után.
A karthágóiak módszeresen kiaknázták Hispania, az egyiptomiak Nubia bányáit, Kis-ázsia aranyát a görögség számára még Nagy Sándor király szerezte meg. A rómaiak sem tettek egyebet, mint folytatták a hódításban őket megelőző népek arany utáni hajszáját.

A gazdagodó Róma egyre több aranyra vágyott; arany ékszereket, aranyból készített használati tárgyakat, étkészleteket hordtak a tartományokból, az importált aranyból római kézművesek arannyal átszőtt kelméket, vagy a megrendelő kívánsága szerint megtervezett tárgyakat készítettek.
Minél hatalmasabb, minél vagyonosabb lett Róma, annál inkább lihegett az arany után. A római költők most már visszasírták azokat a régi, jó időket, amikor a római polgár még szántott-vetett, egyszerű örömökkel is beérte, és nem rontotta meg az „arany átkozott éhsége”.

Cicero kortársa, Lucretius A természetről (De rerum natura) című nagy tankölteményében csüggedt tárgyilagossággal állapította meg:
Most meg a réz hever, és az aranynak nőtt meg az ára. Így fordul mindennek a sorsa a röpke idővel:Az mi becses volt, értékét elveszti a korral.
(Toth Béla fordítása)

I. e.5-ben a rómaiak hadat indítottak a Paduson tüli Gallia (Gallia Transpadana) kelta népei ellen, hogy a mai Torino táján fekvő gazdag aranylelőhelyeket megszerezzék. De még ezután sem volt annyi aranya a köztársaságnak, hogy az aranypénz bevezetésére a senatus végre elszánja magát. A senatus különben is csak nehézkesen határozta el magát valamilyen újítás bevezetésére.

„A római a múltba begyökerezve élt, és mielőtt bármit is cselekedett volna, egyet hátralépett.”

A nemcsak vissza, hanem előre is tekintő, a gazdasági életet jól ismerő Iulius Caesar nevéhez fűződik a római aranypénz folyamatos veretésének érdeme, igaz azonban az is, hogy ő szerezte meg a birodalomnak az aranylelőhelyekben dús Galliát is! Az ókori írók közlése szerint Gallia - még a római hódítás előtt is - olyannyira bővelkedett aranyban, hogy a férfi és női arany ékszer korántsem ment ritkaságszámba.

Hispaniából már korábban is sok arany került Rómába, bányászatát a karthágóiak fejlesztették. Hispania új urai, a rómaiak folytatták a bányák kiaknázását, a szerencsétlen, leigázott nép fiai pedig rabszolgasorban dolgoztak a mindenkori hódítóknak.
Az ókori szerzők szerint Hispaniában hatalmas bányaművek voltak: a Carthago Nova (ma: Cartagena) környéki ezüstbányákban negyvenezer munkás dolgozott, a napi teljesítmény értéke huszonötezer denariusnak (vagyis százezer sestertiusnak) felelt meg.

A rómaiak már i. e. 218-ban megvetették a lábukat az iberiai félszigeten, és 206. óta tartományuknak tekintették. A pun háborúk sikeres befejezése után Hispania közigazgatásának római mintára való megszervezése és a tartomány kizsákmányolása fokozott ütemben haladt.
Hasztalan volt Hispania a rómaiak szemében meghódított provincia, a szabadságukat szerető, függetlenségükhöz ragaszkodó hispaniai népek nem akartak rabigába görnyedni és sokáig folytatták gerilla-háborúikat Róma megszálló csapatai és a kizsákmányolók ellen. Bár a hispaniaiak alaposan megismerték a római hadvezetés és a katonaság fölényét, a háború - hála a gerilláknak kedvező hegyes, erdős terepnek - újra és újra fellángolt.

I. e. 36-tól 29-ig, tehát mindössze hét esztendő leforgása alatt négy római hadvezérnek engedélyezte a senatus a diadalmenetet a hispaniaiak legyőzése címén! Ennek ellenére Hispaniában a harc korántsem ért véget. Végül is Augustus és hadvezére, Marcus Vipsanius Agrippa majdnem tíz évig tartó kegyetlen háborúval megtörte a szabadságukért és függetlenségükért küzdő hispaniai népek ellenállását.
I. e. 19 óta Hispaniát valóságos népirtás árán végre lecsendesített, megbékített tartománynak (provincia pacata) nevezhették. A lényeges természetesen az volt, hogy a római közgazdaság, nem utolsósorban az újonnan létesített császári kincstár (a fiscus Caesaris, amelyről még a maga helyén szó esik) számára oly fontos ércbányákat ezentúl akadálytalanul kiaknázhassák.

Már utaltunk arra, hogy Augustusnak nagyon sok pénzre volt szüksége, hogy katonái zsoldját folyamatosan fizethesse, majd leszerelésük után őket végkielégítésben részesíthesse. Ezért már jóval korábban - triumviratusa idején - is felmerült annak szüksége, hogy érclelőhelyeket szerezzen magának. Még mielőtt sor került volna a végső leszámolásra vetélytársával, triumvirtársával, Marcus Antoniusszal, hadjáratot indított Illyria (a mai Dalmácia) ellen. A háború i. e. 35-33-ig folyt. Egyik főcélja az volt, hogy az ismert dalmáciai nemesérc lelőhelyeket megkaparintsa, es az ott kibányászott fémekből elegendő pénzt veressen.

Az aranyért később is, másutt is folyt a harc. A rómaiak még javában háborúskodtak a hispaniai bányák megszerzéséért, amikor Augustus, az első princeps parancsot adott legatusának (alvezérének), A. Terentius Varro Murenának, hogy haddal támadjon az Alpesek egy kis népére, a salassusiakra, mert azok gátolják a Gallia felé irányuló kereskedelmi forgalmat, nyugtalanítják a völgyükben (ma: Val dAosta) békésen dolgozó lakosságot.

A valódi célról persze nem beszéltek. A salassusok földjét átszelő patakok aranyát már egy idő óta római vállalkozók mosatták, az egykori birtokosokat, a salassusokat pedig visszaszorították a hegyekbe. Nos, a salassusok - nem törődvén bele a helyzetbe - a hegyekben a patakok vizét elterelték a medrükből, és ekként az arany mosását megakadályozták. Murena hadjárata nem tartott sokáig. A mintegy huszonötezer salassus nagy része elpusztult a háborúban, nyolcezer embert rabszolgaságba hurcoltak, hogy soha ne térhessenek vissza szülőföldjükre. Ily módon ez a kelta származású kis nép az aranyért folytatott küzdelem áldozatául esett.

Augustusnak mind több nemesfémre volt szüksége, hogy új államjogi rendszerét, a principatust anyagilag kellően megalapozza, és gondja volt arra is, hogy a római valutának, a hivatalos fizetési eszköznek a birodalom határain kívül es belül megszerezze azt a tekintélyt, amely Rómát gazdasági és hatalompolitikai helyzeténél fogva megillette. Ezért - egyidejűleg a salassusok ellen indított hadjárattal, miközben a háború javában folyt még Hispaniában is - Augustus parancsot adott a nemrég (i. e. 30-ban) a római birodalomhoz csatolt Egyiptom kormányzójának, a praefectus Aegypti-nek, Aelius Gallusnak, hogy haddal támadjon a - közhit szerint - aranyban gazdag „Boldog Arabiára” (Arabia Eudaemon), a praefectus helyettese pedig, Gaius Petronius egy másik hadsereggel vonuljon Egyiptom déli szomszédja ellen, mert ott is nagy gazdagságot sejtettek.
Ennek a kettős hadjáratnak a terve felette tetszett Rómában, újabb aranyfolyam érkezését várták. A derűlátó hangulatot Horatius két költeménye is tükrözi. Az egyikben Icciushoz, M. Agrippa siciliai birtoka procuratorához szólt, aki szintén részt vett az arabiai hadjáratban:

Most, Iccius, dús kincseit áhítod
Arábiának, Sába királyait
készülsz fel elsőként legyőzni
vad katonákkal, a szörnyű médnek
készítsz bilincset ?
(Orbán Endre fordítása)

A katonai vállalkozások nem hozták meg a kívánt eredményt, s nem váltották be a hozzájuk fűzött vérmes reményeket. Noha Petronius sok kinccsel gazdagította a kincstárt, Gallus pedig az arabiai átmenő kereskedelem ellenőrzésének megteremtésével szerzett hasznot Rómának, új aranylelőhelyekkel egyikük sem gyarapította Rómát...

Több mint egy évszázad múltán, Traianus császár két hadjáratban legyőzte a dákokat, meghódította országukat, és a nagy erdélyi aranybányák dús hozama ezentúl Rómát gazdagította. A daciai arany a császár nagyszabású katonai terveinek megvalósításához biztosított anyagi fedezetet, és még a későbbi évtizedekben is jelentős bevételt hozott a kincstárnak. Az aranyért folyó küzdelem azonban mégsem szűnt meg, bár a rómaiak nagyon sok arany- és ezüstbányát szereztek, mindez mégsem bizonyult elegendőnek.

Az ércbányászat sok fontos nyersanyagot nyújtott a római közgazdaság számára. Az építőipar is felhasználta a vasat: vaskapcsokkal erősítették össze a csiszolt, egymásra vagy egymás mellé helyezett kőtömböket, hiszen a nagyszabású építkezéseiket, amelyek ellenálló képességén sok múlott, a rómaiak kőből emelték. (A magánházakat a régi időben még csak vályogtéglákból építették, de ezek a Tiberis gyakori áradása következtében átáztak, és a házak összeomlottak.)


Forrás:
Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya
Gondolat kiadó, Budapest 1969