logo

XIX September AD

Kőbányák

Róma városfalait, az ősi - nyomaiban még ma is látható serviusi - falakat, a vízvezetékeket, hidakat, a város alatt húzódó óriás méretű csatornát, a Cloaca Maximát a Róma-vidéki tufakőből vagy a közeli Alba és Gabü zöldesszürke peperin kövéből vagy Tibur hírneves travertinjából építették. Ezeket a köveket a rómaiak még a márványnál is szívesebben használták fel építőanyagnak, sőt Nero az i. sz. 64. évi nagytűzvész után elrendelte, hogy a favázas házak helyett Alba vagy Gabü kövével épített házakat emeljenek.

A kőbányák termelését a kő nagy fontossága miatt a rómaiak, akár a többi ókori nép is, felette szükségesnek tartották, sőt kiaknázásukat még erőltették is, hiszen a terméskő volt az építkezés egyik legfontosabb anyaga. Minél inkább fejlődött Róma es vele egyetemben az itáliai, majd pedig a tartományi városok, minél inkább elterjedt a római kultúra és civilizáció
(velük együtt az építkezés), annál nagyobb kereslet nyilvánult meg a leg-különfélébb kőanyagok iránt.
A meggazdagodott városi polgárok mind túl akartak egymáson tenni, a középületeket, a hatalmas közfürdőket, a palotákat és a magánlakóházakat színes márványlapokkal burkolták. (Rómában első ízben Mamurra, Caesar hadmérnöke fedette márványlapokkal a Mons Caeliuson épített házának falait.)

A kövek, a kőlapok elhelyezésénél a római építőmesterek a színek harmóniájára, játékos elrendezésére is gondot fordítottak. A helyiségek padlói is színes márványlapokból készültek. De mind- ehhez a fényűzéshez a birodalom valamennyi kőbányáját fel kellett tárni, a kőanyagot kitermelni, és a rengeteg követ a legkülönbözőbb helyekre szállítani. Mindenekelőtt Roma igényeit elégítették ki.

A rómaiak fényűzési vágyának növekedésével a köztereken, középületekben, sőt a magánpaloták tágas fogadó helyiségeiben, termeiben istenek, híres emberek es más, a művészi képzelet ihlette szobrokat állítottak fel.
A császári kultusz elterjedésével az uralkodók szobrai a birodalomnak Rómától legtávolabb eső, még kisebb községeibe is elkerültek, hogy ott templomokban, közigazgatási épületekben vagy az utcákon helyezzék el őket. A szobrok rendszerint Rómában, szobrászműhelyekben készültek, ahol a jól sikerült eredetikről márvány másolatokat mintáztak, faragtak.

A császári kultusz növekedése következtében mind több műhely foglalkozott császári portrészobrok tömeges előállításával, hogy azokat azután a kereskedők a közeli, vagy távoli városokba szállítsák. A szobrokat nem csupán fehér, hanem több színű márványból faragták, gondot fordítottak arra is, hogy a császári öltözet színe, az erezete elüssön az arcmás kőanyagától.

A birodalomnak szinte valamennyi kőbányájából szállították Rómába a szebbnél-szebb kőtömböket, hogy ott művészek, mesteremberek (lapidarius, marmorarius) megdolgozzák, csiszolják, kifaragják. Itália leghíresebb, Luna (ma: Carrara) közelében fekvő márványbányáját csak Augustus korában kezdték el kitermelni, noha azt már az etruszkok is ismerték, de nem igényelték.

romaikor_kep



Augustus nagy mennyiségben szállíttatta Rómába ezt a szép, fehér márványt, hogy a Város díszítésére, pompájának emelésére felhasználja. Hamarosan minden középületet, szentélyt lunai márványból építettek, vagy falait márványlapokkal burkolták, sőt a bányában egész oszlopokat egyben faragtattak ki, aminek megvolt az az előnye, hogy azokat az építkezés során nem kellett több darabból összeilleszteni.
Az is kedvező volt, hogy a lunai bánya a tengerhez közel feküdt, ami a kőanyag szállítását jelentősen megkönnyítette (lévén a hajón való szállítás egyszerűbb, mint a tengelyen történő fuvarozás).

A lunai márvány versenytársa lett a Tibur (ma: Tivoli) környéki kőbányákban kitermelt travertin. Ha azt gondosan megdolgozták, csiszolták, majdnem olyan fehéren, ragyogóan csillogott a napfényben, mint a márvány.
Vespasianus és Titus császár alatt a tiburi kőfejtőben lázas munka folyt, a rabszolgák ezrei bányászták ki a travertint, ezt a fehér mésztufa-követ. Nagy rabszolgasereg vágta szét, csiszolta csillogóra, hurcolta a külön erre a célra épült úton Rómába, hogy az akkor épülő, óriási méretű Amphitheatrum Flaviumot (a híres Colosseumot) azzal burkolják. (Már Augustus travertinnel fedette a - romjaiban még ma is látható - Marcellus színházat.) A travertint, ezt a szép fehér követ az évszázadok nemes patinával vonták be és ma már nem tündököl úgy, mint egykor, ha a római nap ragyogó fényében megcsodáljuk.

Fehér márványt termeltek ki görög bányákból is. Különösen a szobrászok becsülték sokra az ókorban oly híres hymettosi, pentelikoni és parosi márványt. Fekete-fehér erezetű márványt Egyiptom, Gallia és a Propontis környéki bányák adtak. Az egyiptomi bányákban - ezenkívül - zöld színű márványt is leltek, csakúgy mint Thessaliában.
A rómaiak nagyon szerették Numidia sárga márványát, az egyiptomi és a pannoniai Sirmium pompás vörös színű porfírját, ritka es ezért nagyon értékes márványnak számított a görög Taenaronban bányászott fekete színű nemes kőanyag.

Az építkezésekhez természetesen nem csupán márványt használtak. A különösen nagy szilárdságú bazaltot és gránitot Egyiptomban és - kisebb mértékben - Ilva szigetén termelték ki. A könnyebben megmunkálható mészkő a birodalom számos területén előfordult, a homokkövet főként Egyiptom exportálta. De bárhova ment is a római polgár a hatalmas birodalomban, majdnem mindenütt talált valamilyen kőbányát, ahol a megfelelő építőanyagot beszerezhette.

Tudjuk, hogy a legtöbb téglaépület alapfalát, biztonsági okból, kőből rakták. Aquincumban a nagy építkezések köveit a közeli bányákból szállították. A rómaiak gondosan megmunkált kőtömbjeit, márványlapjait a középkorban, amelynek embere kevéssé értett ehhez a munkához, lebontották a hajdani épületekről, és új építkezésekhez használták fel, inkább vállalták a fárasztó, nehézkes szállítás terhét. Így került el Róma márványa az orvietói, a pisai és ravennai székesegyházak falára, sőt még az angliai Westminster-apátságot is Rómából elhurcolt márványlapok díszítik. De Aquincum sem járt jobban, a középkori Vác és Székesfehérvár több épületét építették a római kori kőanyagból…


Forrás:
Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya
Gondolat kiadó, Budapest 1969