logo

XIX September AD

Néhány szó az ókori bányaművelésről

A bányászok nehéz munkáját az antik költők nem énekelték meg. Sanyarú, állandó küzdelemmel és veszélyekkel teli életüket nem eszményíthették mint a mondabeli pásztorok és földművesek boldog világát, akiknek bukolikus örömeit a poéták bájos költeményekben örökítették meg. Csak a földművelés illő a rómaihoz, a szabad polgárhoz - tanították a római írók, költők -, csak ez a munka nem alacsonyítja le az embert. A bányászat fontos volt, szükségességét nem vitatták, de erre a nehéz testi munkára szabad római polgárt nem foghattak, így tehát a bányák kiaknázásához szükséges munkaerőt főként a rabszolgák között találták meg.
A bányász-rabszolgákkal szemben tanúsított magatartás tekintetében a rómaiak nemigen különböztek a többi ókori néptől. Minthogy a bányák minél belterjesebb kiaknázása a bányatulajdonosok elsőrendű érdeke volt, ezért a legnagyobb termelékenység elérésére törekedtek, a bányászok munkafeltételei nemigen érdekelték őket.

A siciliai Diodoros, Caesar és Augustus kortársa, Történeti könyvtár (Bibliothéké) című, görög nyelvű művében szemléletes leírást ad a dél-egyiptomi bányákban sínylődő, szerencsétlen emberek életéről (ha ugyan ezt életnek nevezhetjük):
„Egyiptom és a szomszédos Aethiopia s Arabia határán van egy vidék, ahol sok, nagy aranybánya fekszik. Ezekből gazdag jövedelmet húznak, igaz, hogy nagyon nehéz és költséges módon. A bányák felügyelőjének egész tömegnyi munkásra van szüksége, hogy az aranyat a föld mélyéből kitermelje. A fekete színű aranytelérek rendkívül fehér színű kőzetben rejlenek, amelynek fényéhez semmilyen fehér márvány nem hasonlítható. Az egyiptomi királyok az aranybányákba küldik az elítélt bűnözőket, a hadifoglyokat és azokat is, akiket hamis vád alapján ítéltek el.
A büntetés gyakran nem csupán az elítélteket, hanem valamennyi hozzátartozóit is sújtja, hogy ily módon a nagy kincsek kibányászásához elegendő munkaerőre tegyenek szert. Az elítéltek száma igen nagy, valamennyien lábbilincset viselnek, szünet nélkül kell dolgozniuk, sem nappal, sem éjjel nem jutnak pihenőhöz, a szökésre pedig semmi reményük nincs. Külföldi katonák, akik idegen nyelven beszélnek, őrzik őket és így senki nem tud felügyelője bizalmába férkőzni.
Ott, ahol a kőzet aranytartalmú, előbb nagy tüzet raknak, hogy meglazítsák, mielőtt kézzel hozzá nyúlnának. Amikor a kőzet már eléggé meglazult úgy, hogy már nem igényel nagyobb erőfeszítést, ott több ezer szerencsétlen ember feszítővasakkal veri szét. A munkálatokat szakértő vezeti, aki a kőzeteket meg tudja különböztetni, és ő ad a munkásoknak utasításokat. E szerencsétlen emberek közül kiválogatják a legizmosabbakat, akik vaskalapácsokkal széttörik a márvány keménységű sziklákat, mert ehhez nem szükséges szakértelem, hanem csak testi erő.
Tárnákat nyitnak, de nem egyenes irányban, hanem ahogy a csillogó kőzet vonul. Mivel ezek a tárnák sűrűn kanyarognak, sötétben dolgoznak, s ezért homlokukra erősített fáklyákat viselnek. A kőzet fekvése szerint gyakran kell testtartásukat megváltoztatni, és a kihasított szikladarabokat a földre dobják. A felügyelők szüntelen szigorral s veréssel hajtják őket munkára. A még nem elég erős fiúgyermekeknek le kell mászniuk a tárnákba, hogy az apró szikladarabokat összeszedjék és a bejárat előtt egy nagy szabad térségre lerakják.
Az idősebbek megfelelő méretű darabokat kapnak, azokat kőedényekben vas mozsártörővel borsó nagyságúra tördelik. Ezt a kőzúzalékot az asszonyok és az öreg férfiak őrlőmalmokba öntik, több ilyen malom áll egymás mellett. Egy hajtókart ketten-hárman hajtanak, addig őrlik a kiosztott zúzalékot, mígnem olyan finom, mint a liszt. Ezekre az emberekre, akik testüket sem tisztán tartani, sem befödni nem tudják, nem lehet máshogy, mint szánalommal tekinteni. Mert sem elnézés, sem kímélet nincs a betegek, rokkantak, az aggastyánok vagy a gyönge nők számára. Addig kell valamennyiüknek botütésektől hajszoltan dolgozniuk, míg a halál kínlódásaiknak és szenvedéseiknek véget nem vet.”

Diodoros Hispaniát is felkereste, és megtekintette az egykor karthágói, akkor már római tulajdonban levő arany- és ezüstbányákat. A munkások helyzetét itt sem találta jobbnak, helyzetüket csaknem azonos szavakkal jellemzi, mint az egyiptomi bányák nyomorultjaiét. Az ókorban azonban nem ismerték az ércbányászat munkájának jobb szervezését...
A bányászrabszolgák számára a szökés kilátástalan volt, minthogy homlokukra, később pedig kezükre és lábukra bélyeget sütöttek, éjjel megbéklyózva aludtak. Őrizetükre katonaságot rendeltek ki.

A legtöbb bányát, amíg az a szükségletet fedezte, eredetileg külszíni fejtéssel termelték ki, csak később kellett a bányászoknak a föld alá szállniuk. A feltételezett lelőhelyen kutatóaknákat ástak, és amennyiben a kutatás eredményesnek bizonyult, tárnákat építettek ki.
A tárnák magassága általában egy-másfél méter volt (akadt kétméteres is), szélessége pedig egy-két méter, a munka ezért igen nehéz volt bennük. Hogy be ne omoljanak, a tárnákba tartóoszlopokat építettek, a friss levegő felülről, aknákon vagy csatornákon érkezett a bányába. A munkások csákánnyal, feszítővassal lazították, hasogatták ki a kőzetet, amelyet bőrzsákokban, kosarakban vittek ki a bánya bejárata elé, a szabad ég alá.

romaikor_kep



A római bányákban az akna, a tárna tetejére erősített függő olajmécsesek szolgáltatták a világosságot, ami haladásnak számít az egyiptomi bányászat imént ismertetett módszeréhez képest. A bányákban feltörő víz eltávolítása nem kevés gondot okozott. A vizet különféle szerkezetekkel emelték ki, és a tárnákból fúrt oldalaknákon át engedték ki. A bányák eredményesebb kiaknázása végett több műszaki újítást is bevezettek, ami közvetve a munkások, közvetlenül azonban a bányatulajdonosok javát szolgálta.

A kibányászott és felszínre hozott ércek kohászata a különféle fémek minőségétől, természetétől függött. A legnagyobb múltra a bronz előállítása, vagyis a réz es ón ötvözete tekinthet vissza. A réz önmagában túl lágy, hogy belőle szerszámot, fegyvert állítsanak elő, a bronz sokkal használhatóbb volt; az egyiptomiak, míg a bronz készítését meg nem ismerték, csak a tiszta rezet használták, de már i. e. 3000 körül bronzzá ötvözték. Ezt az ötvözetet a görögök minden bizonnyal a csere- és kereskedelmi kapcsolat révén ismerték meg.

Mind görög földön, mind Itáliában a bronzkor megelőzte a vasét. A görögöknek sok rézlelőhelyük volt, szemben az itáliai népekkel; a rómaiak a rezet főként Hispania gazdag bányáiból kapták, ugyanitt ón és ólom is bőségben volt. Korábban csak a bruttiumi Temesa bánya rezét használták. Az ércet olvasztókemencékben tisztították meg a salaktól, a réz és ón kohászata alkalmával nyert melléktermékekből, többek között, orvosságok alapanyagait állították elő.

A vas bányászata és kohászata folytán készült vasfém később a bronznak versenytársa lett:
És a rezet hamarabb használták, mint a vas ércét,
Mert bővebben fordul elő, s természete lágyabb.
(Tóth Béla fordítása)
- írta tankölteményében Lucretius, majd hozzáfűzte, hogy „lassanként a vasfegyver jött divatba... vassal kezdették hasogatni a föld talaját”.

Az ilvai, a sardiniai, a populoniai vasércet a populoniai es az arretiumi (ma: Arezzo) kohókba szállították, mert itt az erdőkben bőven volt fa, hogy abból a kohászathoz szükséges faszenet megkapják.

A vas használata lassan terjedt el, mert kitermelése és feldolgozása több ismeretet és a munka nagyobb termelékenységét kívánta meg, mint a bronz készítése. Öntött vasat az ókorban nem készítettek, a kovácsoltvas pedig aránylag drága volt.
A kovácsok már ismerték a kovács tűzhelyet, a fújtatót, és vasból munkaeszközöket, használati tárgyakat, fegyvereket állítottak elő. Tudtak forrasztani, értettek a rozsda leküzdéséhez, sőt a vaskohászat folyamán nyert melléktermékekből az orvosok vastartalmú gyógyszereket készítettek.

Minden vidéknek, minden tartománynak megvolt a maga kialakult kohászati, megmunkálási különlegessége. Egyes helyeken a finomabb célokra szolgáló vasat pl. olajban fürdették. A hispaniai kitűnő minőségű vasból készített acél kardpengék az ókorban is híresek voltak, és nagy árat fizettettek értük (ugyanolyan hírnévnek örvendtek, mint később a toledói pengék!).

A hispaniai acél jó minőségét a rómaiak az edzéshez használt víznek tulajdonították. A vas használata a későbbi időkben mindinkább elterjedt, a lakoniai, boiotiai, makedóniai, illyricumi, pannoniai, noricumi, hispaniai, galliai, afrikai, kisázsiai és nem utolsósorban a britanniai vasbányák bőségesen fedezték a birodalom szükségleteit. Most már minden olyan eszközt, amelyet kemény fémből kellett előállítani, vasból készítettek, mint például zárakat, kulcsokat, sőt még az egyszerűbb szerszámokat és eszközöket is!


Forrás:
Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya
Gondolat kiadó, Budapest 1969