logo

XV December AD

A hal mint vallási jelkép.

Franz Joseph Dölger csaknem száz éve megjelent, öt vaskos kötetre rúgó monográfia-sorozatban dolgozta fel a hal motívum összes akkoriban fellelhető ókori emlékét Mezopotámiától Egyiptomon át a kereszténységig. Figyelme kiterjedt az egyiptomi vallás „szent halaira” (például Hathor szent állatára, az oxyrhynchusra); Atargatis szír istennő és a Pisces állatövi jegy kapcsolatára; a babilóni Istarnak felajánlott hal-áldozatokra; az ugyancsak babilóniai Béróssos Babylóniakájában Óannés néven szereplő hal-istenre; a hal szerepére Hadad és Adónis föníciai kultuszában; a filiszteusok Dagon nevű istenségére amelyet ma már ugyan senki nem hoz összefüggésbe a héber dag (hal) szóval; a hal szerepére a karthágói Taanit és Baal Hammon kultuszában; a római Vulcanus, Hecate és Dea Tacita számára felajánlott hal-áldozatokról; valamint az eleusisi misztériumok és a pythagoreusok halfogyasztást illető tabujáról.

E felsorolásból is kitűnik: a rendelkezésünkre álló szűk terjedelemben még vázlatosan sem foglalkozhatunk e kérdések mindegyikével. Elégedjünk meg azzal az általános megállapítással, hogy a hal az ókori világban általában a szerencse, az élet és a termékenység jelképének számított. A kereszténység számára azonban mint az köztudott a hal kiemelt fontosságú szimbólum volt.

A 3. század elején élt észak-afrikai egyházatya, Tertullianus, kis halakhoz hasonlította a keresztényeket:
„Mi az IX0YC [ichthys, ejtsd: ihtüsz] szerint, a mi Jézus Krisztusunk szerint vagyunk halacskák, akik a vízben születünk, máshogy nem is üdvözülhetünk, csak megmaradva a vízben.”

A latin szövegben görög betűkkel szereplő IX0YC igen elterjedt betűszó, amely a Jésus Christos Theu Hyios Sótér (Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó) görög szavak kezdőbetűjéből állt össze. A korai keresztény epigráfia egyik legjelentősebb darabja az Augustodunumban (Autun) 1839-ben felfedezett Pectorius-felirat. A márványtáblán három elégikus disztichon (1-6. sor) és öt hexameter (7-11. sor) olvasható görög nyelven, Pectoriusnak anyja halálára írt sírverse.

A költemény első hat sora az IX0YXE akrostichont adja ki (az E talán az elpis, azaz „reménység” szóra utal), és első sorában a keresztényeket „a mennyei Hal isteni nemzetségének” (Ichthyos uraniu theion genos) nevezi.
A hal mint szakrális jelkép feltűnik a hierapolisi (Phrygia) Aberkios feliratában is, amit Augustus önéletírására, a Monumentum Ancyranumra utalva „a keresztény feliratok királynőjének” is szoktak nevezni.

Az epitáfium első darabjait már 1883-ban felfedezte a római kori Kis-Ázsia érdemes kutatója, Sir William M. Ramsay. Aberkios feliratát általában Kr. u. 216 előttre datálja a kutatás, de legvalószínűbben a 2. század második felében keletkezhetett. A felirat szerzője expressis verbis sehol sem állítja magáról, hogy „keresztény”, a vers ellenben telis-tele van olyan jelképekkel, amelyek evangéliumi szövegkörnyezetben értelmezhetők. Természetesen a hal-jelkép is felbukkan a versben.
A pontosság kedvéért most csak szó szerinti prózai fordításban közöljük az ominózus részt: „A hit vezetett mindenhol előre, / és mindenütt adott nekem halat enni a forrásból / hatalmasat és tisztát, amit a szent szűz húzott ki, / s ezt adta enni a testvéreknek mindörökké.”

A „hatalmas és tiszta hal” igen sokrétű jelentéstartalmat hordoz, de legvalószínűbben primér módon az eucharistiára utalhat.

Az IX0YX akrostichon egyébként olyan népszerűségre tett szert, hogy a keresztény átdolgozású Oracula Sibyllina is átvette, mégpedig úgy, hogy egy hosszú hexameteres verset költött a Iésus Christos Theu Hyios Sótér minden egyes betűjével kezdve, amelyben összefoglalta az evangélium üzenetét. Ezt a verset természetesen latin fordításban Augustinus érdemesnek tartotta teljes egészében közölni főművében, a De civitate Deiben.

A keresztény sírfeliratokon a 4. századtól már nem kriptikus szimbólumként jelenik meg az IX0YC. Ezt jelzi, hogy a latin epitáfiumokon IESUS CHRISTUS DEI FILIUS SALVATOR alakban is kiírják, egy Marciana nevű, 17 évesen elhunyt lány sírfeliratának végén pedig már csak ennyi szerepel odabiggyesztve: PISCIS.



Grüll Tibor.


Grüll Tibor (1964) egyetemi docens a Pécsi Tudományegyetem Ókortörténeti Tanszékén. Fő kutatási területe a császárkori Római Birodalom, ezen belül is különösen annak történeti földrajza és gazdaságtörténete. Emellett régóta foglalkozik a hellenisztikus és római kori zsidóság, valamint a korai kereszténység történetével.