logo

XIX September AD

A halieutika mint irodalmi műfaj.

A halieutika amit egyetlen szóval talán „tengerköltészetként” lehetne magyarra fordítani a hellenisztikus tudós költészet egyik megbecsült irányzata volt. Ez a kor különös kedvét lelte a világ dolgainak katalogizálásában, így a változatos tengeri élővilágot is számba vette. Az alexandriai Museion igazgatója, Kallimachos is írt egy lexikológiai művet A halak neveiről. A halak népszerűsége a római császárkor költőinek körében is fennmaradt.

A bizánci Suda-lexikon megemlít egy Demostratus nevű római szenátort, aki 20 könyvre terjedő halászati tankölteményt írt össze, amelyből azonban egyetlen sor sem maradt fenn. Az utókor a Fekete-tenger partján száműzetését töltő Ovidiusnak is tulajdonított egy Halieuticon című költeményt, amelyből mindössze 132 sor maradt ránk, és máig vitatott, valóban a nagy költő szerzeményét tisztelhetjük-e benne.
A császárkor kétségkívül legsikeresebb ilyen témájú művét a kilikiai Anazarbos szülötte, Oppianos alkotta, aki öt könyvre terjedő, daktilikus hexameterekben írt halászati tankölteményt hagyott hátra. Munkáját Marcus Aurelius-nak és Lucius Verusnak ajánlotta. Oppianos tisztában volt azzal, hogy a „mérhetetlen mélység” ugyanannyi fajnak ad otthont, mint amennyi a szárazföldön él, s összesen 120 tengeri teremtmény élőhelyét, táplálkozási szokásait és szaporodási módját szedte versbe.

A későbbiekben kitérünk arra, hogy ebben az időben divatos retorikai téma volt a szárazföldi és vízi állatok szokásainak összehasonlítása. Paradox módon a Halieutika szerzője a pálmát a szárazföldi állatoknak adta, mivel szerinte:

Nincsen igazság, sem törvény odalent a halak közt, sem szeretet, mert mindnek az ellensége a másik; úsznak rosszakarattal, és az erősnek mindig étke a gyöngébb míg emez úszva a vízben amannak hozza a véget, másik a tápláléka emennek.

A halak elfogása ugyanakkor különleges képességeket kíván a halásztól, mivel a tenger teremtményei ugyancsak fortélyosak, ha az életükről van szó. Ezért a halásznak értenie kell mesterségét, ezenfelül állhatatosnak és erősnek is kell lennie. Hogy ez nem mindig megy könnyen, mutatja a költemény befejezése is, amely nem éppen happy endinggel zárul. Oppianos egy szerencsétlen szivacshalász esetét mondja el, akit kettéharapott egy „hatalmas és undok fenevad”, s társai a partra visszatérve siratják.

Végül említsük meg a burdigalai (Bordeaux) születésű Decimus Magnus Ausonius (Kr. u. 310-382) költeményét a Mosel folyóról (Mosella), amely 483 hexameterből áll, s szerzője az Augusta Treverorumtól (Trier) Bingiumig (Bingen) a Moselen és a Rajnán lezajlott utazását írja le. Mindeközben számba veszi a környék és a folyók nevezetességeit, egyebek mellett a halakat. A harcsát például így írja le:


Most téged dicsőítlek, nagy vízi állat:
Harcsa, akit folyó delfinjének vélnélek: Hátad,
mintha Actaeonnak olajával kenve Vonszolod
óriás testednek tömegét a vízen, Vagy a
sekélybe, vagy hínarasba bújsz menedékbe.
Am a folyóban csendesen úszván és nyugodtan:
Partjai zöldje, kék halaknak nagy sokasága,
Még a folyamnak habjai, ők is megcsodálnak:
Zúg a hullám és a mederből forrva kiárad.




Grüll Tibor


Grüll Tibor (1964) egyetemi docens a Pécsi Tudományegyetem Ókortörténeti Tanszékén. Fő kutatási területe a császárkori Római Birodalom, ezen belül is különösen annak történeti földrajza és gazdaságtörténete. Emellett régóta foglalkozik a hellenisztikus és római kori zsidóság, valamint a korai kereszténység történetével.