logo

XXII Junius AD

Halászat a Genázáreti-tavon.

Földünk legalacsonyabban (209 méterrel a tengerszint alatt) fekvő édesvizű tava, a Kinneret-tó (más néven Galileai- tenger, Genázáreti-tó) hossza mintegy 21 kilométer, legnagyobb szélessége 13 kilométer, kerülete kb. 53 kilométer, területe 166 km2, legnagyobb mélysége 43 méter. A héberül Kinneretnek, a Bibliában pedig Genezáretinek nevezett tó nyugati oldalán a termékeny Galileai-síkság terült el, keletre pedig kopárabb hegyek emelkednek. Bár a tavat földalatti források is táplálják, fő vízforrása a Jordán folyó, amely észak-déli irányban keresztülfolyik rajta. A tavat alacsony fekvése miatt gyakran hirtelen érkező viharok korbácsolják.
A Balatonnál három és félszer kisebb területű „tenger" túlzás nélkül világtörténelmi jelentőségre tett szert, mikor a galileai Názáretből származó Jézus innen hívta el első tanítványait (Péter és András, valamint János és Jakab is halászok voltak, Lévi Máté pedig vámszedő-biztos Kapernaumban). Jézus maga is a Kinneret északi partján fekvő Kapernaumba (Kefar Nahum) költözött, és működésének hátterét a tó körül fekvő kis települések jelentették: a már említett Kapernaum mellett Magdala, Genázáret, Korazin, Bétsaida és Gadara.
A tó partjain kevés a természetes horgonyzóhely. Tabghától 300 méterre északkeletre a helyiek által Hallának nevezett kis öböl az egyik, ahol tucatnyi 5-40 kg-os kőhorgonyra bukkantak a régészek; ezen kívül a Jordán be- és kifolyása körül akadnak még kisebb védett öblök.

Flavius Josephus közlése szerint a Kr. u. 1. század első felében mintegy 230 halászbárka tevékenykedett a Galileai-tavon, s ezeknek szükségük volt horgonyzóhelyekre. A kőből épült kikötőket az 1970-es években egy helyi halász, Mendel Nun fedezte fel az alábbi helyeken: Kfar-Akavia, Gergesa (Kursi), Ein-Gofra, Susita (Hippos), Duerban, Gadera, Beit-Yerah, Kinneret, Seinabris, Tiberias, Ammaus, Magdala, Ginnosar, Tabgha, Kapernaum és Aish.

A kikötők, vagy inkább horgonyzóhelyek, kis és közepes nagyságú (1-50 kg) megmunkálatlan kőtömbökből épültek. Néhol átlyukasztott kövekből (30-150 kg) készült kötélrögzítőket is találtak. Mesterséges mólók nyomait is sikerült felfedezni, ezek érdekes módon nem a partra merőlegesen, hanem azzal párhuzamosan futottak. Alapos régészeti feltárást Hipposban, Kursiban és Magdalában végeztek eddig.

Magdala, ahol a 2010-es években jelentős eredményekkel járt a kutatás, Márk evangéliuma szerint Dalmanuta környékén fekszik. Ez a szó a szír nyelvben „kikötő"-t jelent. Magdala másik neve a héberben Migdal Nuniya, ami azt jelenti: „halászok tornya". Az Izraeli Régészeti Hatóság kutatói az 1990-91-es ásatási idényben a parttól néhány tíz méterre a szárazföldön fekvő sziklán, amelyet a helyiek Hangya-dombnak neveznek, egy faragott kövekből álló építményt rekonstruáltak, amely valószínűleg egy kisebb világítótorony lehetett. Szerintük a falu innen nyerte a nevét.
A szemközti parton, Kursiban nemcsak a kikötő rakpartját sikerült megtalálni, hanem egy abban elhe I yezett halasmedencét is, ahol a halászok zsákmányukat tárolhatták. A medence mellett egy hivatali helyiség padlózata is előkerült, valószínűleg itt végezték az elszámolást. A hajólegénység létszámát illetően pontos adatokkal szolgál az 1986-ban, az ókori Magdala környékéről előkerült hajóroncs (az ún. „Jézus-bárka", ma Ginosar kibuc tulajdonában), amely minden bizonnyal itteni halászok munkaeszközéül szolgált.
E fontos lelet alapján megállapítható, hogy egy ilyen csónak kb. 1 tonna súly hordozására volt alkalmas: ez ötfős legénység és egy átlagos halfogás, vagy a legénység és nagyjából tíz szállítandó személy súlyának felel meg (vö. Mk 6:45). A körülbelül száz éven át (Kr. e. 1. - Kr. u. 1. század közepe) használt bárkában rengeteg javítást találtak, amihez összesen tizenkét környékbeli fafajt használlak fel. Ez is azt bizonyítja, hogy az itteni halászok nem tartozhattak a tehetősebbek közé.

Egy 1990-es kutatás huszonnégy halfajt fedezett fel a tóban, legjelentősebbek a pontyfélék családjába tartozó Acanthobrama terraesanctae, a bölcsőszájú halak közé sorolható a Tristramella simonis, a nevezetes tilápia, amelyet közönségesen „Szent Péter-halnak" neveznek. Az endemikus Tristramella sacra a tavat sújtó szárazság miatt az 1990-es években kipusztult.
A zárt ökoszisztéma miatt a helyi halászoknak a túlhalászásra is nagyon kell vigyázniuk: 2005-ben például 270 tonna tilápiát fogtak ki a tóból, ezért 2009-ben a fogás mindössze 7,3 tonna volt. A halászat és halfeldolgozás mindig is fontos gazdasági tevékenységnek számított a környéken, erre utal az egyelőre bizonytalanul lokalizálható Tarichaeae görög neve is („Halsózófalva"), az itteni hal nagyszerű minőségét Strabón is kiemelte (Geógraphika XVI. 2. 45 C 764). A sózáshoz nagy mennyiségű nyersanyagra volt szükség (mint például olaj, só, bor, fűszerek és tárolóedények), ami a kereskedők újabb rétegét mozgatta meg.



Grüll Tibor.


Grüll Tibor (1964) egyetemi docens a Pécsi Tudományegyetem Ókortörténeti Tanszékén. Fő kutatási területe a császárkori Római Birodalom, ezen belül is különösen annak történeti földrajza és gazdaságtörténete. Emellett régóta foglalkozik a hellenisztikus és római kori zsidóság, valamint a korai kereszténység történetével.