logo

XVIII Junius AD

Halászati módszerek.

Irodalmi forrásaink elsősorban Aelianus és Oppianos szerint a római korban a horgászok és halászok már olyan rafinált módszertanát dolgozták ki a halfogásnak, amely szinte minden egyes faj esetében külön-külön meghatározta a legcélravezetőbb módszert. Az irodalmi forrásokból nyert információkat régészeti leletekkel és képi ábrázolásokkal egészíthetjük ki.

Úgy látszik, már a római korban is divat volt a bottal és zsinórral történő „sporthorgászat”. Ehhez 2-3 méter hosszú zsinórt használtak, amit hajlékony botra erősítettek; ez utóbbit harundónak nevezték. Ez az elnevezés eredetileg „nád”-at jelent, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy a botok valóban nádból is készültek, hiszen ennek a növénynek a szára igen törékeny, ezért csak kis halak horgászására jó.
A zsinór lószőrből, lenszálakból vagy eszpartó-fűből készült. Horgok igen nagy számban kerülnek elő római lelőhelyeken. Ezek eleinte csontból készültek, majd a Kr. e. 8-7. században föníciai hatásra mindenütt áttértek a bronzból készült horgok használatára. Bár Aelianus említ vashorgokat is, Hispaniában gyakorlatilag csak bronzból készülteket találtak eddig.

A horgokat nagyságuk alapján négy kategóriába sorolhatjuk: igen kis horgok (<2,5 cm, San Antonio di Perti, Liguria); kicsi horgok (2,5-4 cm); közepes horgok (4-8 cm, ezek fordulnak elő leggyakrabban a régészeti anyagban); nagy horgok (>8 cm, ezek igen ritkák, például Baelo Claudiában találtak egy 11 cm-es horgot, amit nyilván tonhalak fogására használtak; ). Ismerünk kettős, sőt négyes horgokat is (Comacchioés Pisa /-hajóroncs); a zsinórra sorba kötött horgokról Oppianus beszél, de egyelőre csak egyetlen ilyen került elő Herculaneumban; azután vannak bronzláncra függesztett horgok, melyekből egy Pompeiiben maradt fenn.

Végül meg kell említenünk a régészeti kontextusban leggyakrabban megjelenő lelettípust: a horgászsúlyokat, amelyek fémből, kőből vagy cserépből készültek, és már tipológiájukat is elkészítette a kutatás. A horgászok csalinak (esca) élő rovart, kishalat, férget, vagy akár színesre festett gyapjúcsomóból készített „műlegyet” használtak.
A nagyobb halakhoz gyakran megfőzték a csalit, mivel azt hitték, hogy annak illata is csalogatja a halakat. Esetleg mérgező növényeket (például ciklámengyökeret) is bevetettek a biztos fogás érdekében, de ezt a szokást már Platón is elítélendőnek tartotta.

Az egyágú szigonyt általában a bálnavadászathoz és más nagy testű halak kifogásához használták. Eddig nem túl sok került elő belőle a római korból. Ez egyfajta presztízs halászati módszer lehetett, amit már a fáraók is gyakoroltak erejük és ügyességük bizonyítására. A Gibraltári-szoros közelében fekvő Traductában is előkerült egy példánya, ahol a bálnavadászat egyik központját sejthetjük.
Sokkal gyakoribb volt a háromágú szigony (tridens) használata, amely már a késő bronzkori Ulu Burun-i hajóroncsban is előkerült. Ezeket a szigonyokat többnyire vasból készítették. A Fucinus-tóban vasból készült 3, 5 és akár 10 ágú villákkal is halásztak, természetesen még a tó Hadrianus idejében történt teljes lecsapolása előtt.

A leggazdaságosabb halászati módszer természetesen a hálóval történő halfogás volt. Az ókori irodalomban megkülönböztettek tengeri, tavi, folyami és lagúnahalászathoz használható hálókat. A hálókat csónakról vagy a partról vízbe vetették; a hajóról vontatták; vagy a sekélyebb vizekbe telepítették.
Aelianus szerint lószőrből is készülhettek, ezeket kékre vagy bíborszínűre festették. A szerző mindazokat a dolgokat felsorolja, amelyek a háló készítéséhez kellettek: eszpartó-fű, fekete és fehér len szálak, gyékény, parafa, ólom, fenyő, szíjak, szömörcefa, kő de sajnos nem részletezi, hogyan alkalmazták ezeket a hálókészítéskor. Oppianos részletesen leírja az egyes hálófajtákat, és hogy melyiket mire használták ezt az észak-afrikai mozaikok ábrázolásaival kiegészítve egészen jó képet kaphatunk a hálóval történő halászatról. Eszerint van kivetőháló; vonóháló; kagylóháló; fenékháló; a kerek zsákháló, amivel bíborcsigát halásztak; a legközönségesebb az eresztő-háló és a takaróháló. Régészeti kontextusban általában a kőből vagy ólomból készült hálónehezékek, a fából, papiruszból, parafából vagy könnyű égetett agyagból készített úszók és a hálókészítéshez használt nagylyukú tűk kerülnek elő.

Néhány különleges halászati módszert is meg kell említenünk. A varsa vagy kosár használatát irodalmi, régészeti és epigráfiai adatok is megerősítik. Ez utóbbiak közül kettőt említsünk meg. Az egyik Euarestos, Dionysios fiának családi sírboltja Ephesosban, amely a varsás halászok (kyrteutai) oltalma alatt állt; a másik a kosaras halászok céhének (synergasia kyrtobolón) márványból készült súlymértéke, amit a smyrnai városi tanács rendeletére tettek közszemlére.
A súlyokkal ellátott varsát vagy kosarat egyébként zsinórra erősítve húzták a fenéken, és elsősorban kagylók, csigák és rákok fogására használták. Több egyiptomi papiruszon előfordul a „gyalogos halász” (halieus apo podos) kifejezés, amit úgy értelmeznek, hogy a halász a vízben lábalt, és úgy húzta maga után a varsáját vagy kosarát. A polip halászatához kb. 5 literes, legfeljebb 30 cm magas és 10 cm nyílásátmérőjű agyagedényeket használtak, amelyek a Nápolyi-öbölben és a Gibraltári-szoros körül is előkerültek.

Az ókori halászatról szóló első nagyhatású könyv szerzője, Thomas W. Gallant 1985-ben még amellett érvelt, hogy az ókorban a halászás rendkívül fejletlen volt, ezért gyakorlatilag csak a partról végezték ezt a tevékenységet. Bekker-Nielsen jó két évtizeddel később írt tanulmányaiban már úgy foglalt állást, hogy csónakról vagy bárkáról ugyan az ókorban is halásztak, de ezek a vízi alkalmatosságok rendkívül kicsik voltak: vitorla nélküliek, s csak evezőkkel hajtották őket.
A búvárrégészek eddig valóban nem tudtak nagy számban halászcsónakokat (piscatoria scapha) kiásni a tengerfenékről, de azért akad néhány példány belőlük. Mindenekelőtt említsük meg a Galileai-tengerből előkerült „Jézus-csónakot”, amelynek nem biztos, hogy köze lehetett a Názáretihez, de azokhoz a galileai halászokhoz mindenképpen, akik közül a Mester első tanítványait is elhívta.
Emellett Ostiában, Herculaneumban, Nápolyban, Marseille-ben és Toulonban találtak görög-római kori halászcsónakokat. Csakhogy halászni nemcsak speciálisan erre a célra tervezett csónakokból, hanem hajókról is lehetett! Carlo Beltrame 2001-ben 177 addig feltárt hajóroncs maradványait megvizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy ezek közül ötvenkettőn volt valamiféle halász/horgászfelszerelés, így tehát nem állíthatjuk azt, hogy az ókorban nem fogtak halat hajókról.

Hajókról kivetett háló nélkül a tonhal halászata elképzelhetetlen lenne, pedig ez mindig is kiemelkedő eseménynek számított a mediterrán tengerparti közösségek életében, úgyhogy a spanyolban külön szó is van rá: almadraba. A középkorban és a korai újkorban sok helyről gyűltek össze a halászok, hogy bárkáikban háromágú szigonyokkal és különlegesen kiképzett varsákkal felszerelkezve várják a halrajok megjelenését.

A tonhalszezon áprilistól június közepéig tartott. Nagyjából az ókorban is ilyennek képzelhetjük a tonhal halászatát, amire abból következtethetünk, hogy az itáliai partok mentén például Cosában és Populoniában, vagy az Azovi-tenger melletti Klazomenoiban tonhalmegfigyelő állomásokat (thynnoskopeia) működtettek. Ezek a tornyok többnyire valószínűleg fából készültek, de Cádiz mellett (Chiclana de la Frontera) az „El Puerco” névre keresztelt római eredetű kőtorony szerencsénkre fennmaradt. Strabón részletesen leírja a tonhalak vonulását Egyiptom felől a Fekete-tengerbe, és a tonhalhalászatot Byzantionnál, amely „a byzantioniaknak és a római népnek jelentős bevételt biztosít”.

Az éjszakai halászathoz fáklyákat használtak, hogy a fény odavonzza a halakat, sőt sokszor zenéltek és táncoltak is a halászok a fedélzeten, mert a rájákat és más halfajokat is odacsalogatta a lárma.
A rendkívüli halfogást az isteneknek köszönték meg az ókoriak: a Kr. e. 5. században a kerkyraiak (Korfu szigetének lakói) állítottak egy bronz bikát a delphoi Apollón tiszteletére a tonhalhalászatban elért sikereikért.

A bálnavadászatról csak szórványos irodalmi, régészeti és ikonográiai adataink vannak. Annyi bizonyos, hogy az ókorban a cet, a bálna és a kardszárnyú delin (orka) még sokkal gyakoribb volt a Földközi-tengerben, mint ma. Plinius maga is szemtanúja volt annak az esetnek, amikor egy kardszárnyú delfin bejutott az épülőfélben lévő ostiai kikötőbe, ahová beszorult.
Claudius parancsára a testőrgárda próbálta lándzsákkal és hálókkal elejteni, de a hatalmas állat összetörte az egyik bárkát. Halászatára vonatkozó elsődleges forrásunk Oppianos Halieutikája. Ebben a szerző hangsúlyozza, hogy a bálnavadászat is közösségi feladat, és egy város ostromához hasonlítja azt.

A régészek nemcsak a Gibraltári-szoros közelében, hanem Dél-Franciaországban (Lattes; szürke bálna), Szicíliában (Motyia; ámbráscet) és Görögországban (Athén; közönséges barázdásbálna) is megtalálták a bálnahús fogyasztásának bizonyítékait.
Egyelőre még nem teljesen bizonyított az a felvetés, hogy az ókorban bálnaolajat is előállítottak volna, de a Mauretaniában (Tahadart) és Hispania északnyugati részén (Gijón) működő halfeldolgozó üzemekben olyan üstök maradványait is megtalálták, amelyekben még a 19. században is kifőzték a bálna olajat.

Végül röviden emlékezzünk meg a teknőcökről is, amelyek páncélját Plinius szerint előszeretettel használták intarzia-berakásokhoz, bútorok díszítésére. Szerinte a teknőcöket könnyűszerrel ki lehet fogni a „föníciai tengeren”, és az év bizonyos időszakában az Eleutheros-folyó (Nahr al-Kebir, a mai Szíria és Libanon határán) torkolatvidékénél is nagy számban jelennek meg.
A teknőcpáncél a vörös korall mellett fontos kereskedelmi árucikk volt a mediterrán világ, Kelet-Afrika és India közti kereskedelemben is. A Földközi-tengeren a Ravennától északra elsüllyedt Comacch/o-hajóroncsban került elő két teknőcpáncél, egyéb állatok (köztük 247 juh és 11 ökör) nagyszámú maradványa között.



Grüll Tibor


Grüll Tibor (1964) egyetemi docens a Pécsi Tudományegyetem Ókortörténeti Tanszékén. Fő kutatási területe a császárkori Római Birodalom, ezen belül is különösen annak történeti földrajza és gazdaságtörténete. Emellett régóta foglalkozik a hellenisztikus és római kori zsidóság, valamint a korai kereszténység történetével.