logo

XIX September AD

Halászok .

Plutarchos egyik párbeszédének azt a címet adta: Vajon a szárazföldi, vagy a tengeri állatok a bölcsebbek? A dialógusban Aristotimos képviseli a vadászok nézetét, vagyis hogy a szárazföldi állatok intelligenciában messze fölülmúlják a vízieket:

Mert nem kell ahhoz semmi bátorság, vagy az ügyesség gyakorlása, vagy gyors cselekvés, ha az ember a hálójával küszködik egy sügérrel, tengeri angolnával vagy papagájhallal; ellenben a szárazföldi vadászat során a merész és veszélyeket kedvelő emberek megmutathatják, mit tudnak. A ravasz állatok kiélezik támadóik elméjét és fortélyossá teszik őket, míg a gyors állatok üldözőik erejét és kitartását teszik próbára. Ezek azok a tulajdonságok, amelyek miatt a vadászat nemes sport, míg a halászatban nincs semmi dicsőséges.

Aristotimos hozzáteszi, hogy egyetlen istenséget sem neveztek el halászatról: Apollón „farkasölő”, és nem „angolnaölő”, Artemis pedig „szarvasölő”, és nem „márnaölő”. Válaszában Phaidimos is számos érvet sorol fel a vízi állatok védelmében: a feketesügér bátrabb, mint az elefánt; a rókacápa elkerüli a horgot; a csapdába esett papagájhalnak fajtársai segítenek kiszabadulni (amire pedig nincs példa a szárazföldi állatok között); a polip rejtő színt vesz fel; a tőkehal ugyanott jelenik meg a tavaszi és az őszi napéjegyenlőség idején; a bíborhal olyan kaptárakat épít, mint a méhek; a kalauzhal a bálnák előtt halad és mutatja nekik az utat; de a legfantasztikusabb tengeri teremtmény a delfin, akinek köszönhetően még éjszaka is biztonsággal járhatnak a hajósok, és akinek ragaszkodása az emberhez felülmúlja sok törvényes feleség ragaszkodását a férjéhez...
Különben az istenek is választottak maguknak halászattal és halakkal kapcsolatos nevet: Artemist Diktynna („hálós”) néven is tisztelik, Apollónnak pedig van Delphinios mellékneve is vág vissza ellenfelének Phaidimos.
Lehet, hogy a halászat végső soron van olyan nemes szórakozás, mint a vadászat, de megélni belőle nem könnyű. A tenger ugyanis szegény. Az olyan területek lakói, akik földjük terméketlensége miatt kénytelenek a tengerből élni, igen szerényen tengetik életüket. Pseudo-Dikaiarchos így írja le a boiótiai Anthédón lakóit:

Polgárai csaknem valamennyien halászok, akik horgaikból élnek: halat, bíborcsigát és szivacsot hoznak fel a tengerből, s kunyhóikban öregszenek meg a hínárral lepett tengerparton. A tengeren való gürcöléstől szenvednek, bőrök vörös, csontsoványak, s körmük teljesen elkopott; komposok és hajóépítők, és nemcsak hogy nem művelik a földet, de nem is igen van nekik. A tengeri Glaukos leszármazottjának tartják magukat, akiről mindenki úgy tartja, hogy halász volt.

Strabón szerint Phókaia lakóit is a föld szegénysége kényszerítette arra, hogy a „tengeren vállaljanak munkát”. Nemcsak a tenger „kietlensége”, vagyis terméketlensége (a solitudo az egyik leggyakoribb főnévi kiegészítője a mare szónak a latinban), hanem a halak kisebb tápértéke is hozzájárult ahhoz, hogy a csak halászatból élő „tengeri munkások” épp hogy csak létüket tudják fenntartani.
A jó fogás ráadásul szerencse dolga is. LITORE BAIANO FELICI KALAMO CAPERE PISCES: „a baiaei parton szerencsés náddal fogj halat” egy márványlapba vésett táblajáték felirata ez, amely Rómában került elő. A táblajáték készítője tehát a horgászás metaforáját használta fel a szerencsejátékhoz.

Ezt a kissé talán túlságosan is sötét színekkel festett képet két dologgal lehet némileg enyhíteni. Az egyik, hogy a mediterrán térségen belül jelentős eltérések vannak a halak lakóhelyeinek megoszlását illetően: a Gibraltári-szoros vagy a Helléspontos (Dardanellák) körüli vizekben sokkal nagyobb a biodiverzitás, és a halak mennyisége is jóval több, mint a Hellas körüli vizekben. A másik: a nyugat-mediterrán térség lagúnáinak felhasználása a haltenyésztésben. Itt kétszer akkora fogásmennyiséget lehetett elérni, mint a nyílt vízi halászatban; de ha jól menedzselték a haltenyésztést, a fogás évente és hektáronként akár 130 kg hal is lehetett, vagyis hússzor annyi, mint a nyílt tengeren.

A halászok és búvárok a római világban külön szakmai szervezetbe (corpuspiascatorum et urinatorum) tömörültek, amely lehetővé tette számukra a költség és a kockázat megosztását. Birtokunkban van a kis-ázsiai collegium piscatorum tagnévsora, és egy folyami halászatot folytató egyiptomi társulás elszámolása.

A Helléspontos mellett fekvő Parion nemcsak a colonia rangot élvezte, hanem igen fontos kereskedelmi központ is volt, elsősorban kitűnő halászati lehetőségeinek köszönhetően. Az itteni halászati társaság egy Priaposnak állított feliratát ismerjük. Ez a szöveg is alátámasztja azt, amit Aelianus leírásából tudunk a tonhal halászatáról, amely szerint az összetett, szárazföldi-tengeri művelet.
A parioni feliraton is szerepelnek a parti állomásokba telepített megfigyelők (skopiadzón), legalább öt jelzőcsónak „hálómesterekkel” (diktyarchos), a kissé homályos értelmű „úszók meglazítója” (phellokalastuntos), és természetesen a bárkákat irányító kapitányok (lembarchos) és egyszerű matrózok, illetve halászok. A feliraton szereplő nevek azt mutatják, hogy a résztvevők nagy része vagy családi kapcsolatban, vagy cliens-patronusi viszonyban állt egymással. „A napi fogás feljegyzője”-ként aposztrofált titkár jelenléte mutatja, hogy a zsákmány igazságos elosztása megkívánta az ellenőrzést.

Az is világos, hogy a „hálómesterek” rangban megelőzték a hajók legénységét irányító kapitányokat, hiszen az előbbiek szerepelnek a lista élén. A hálómesterek egyben az adózásért is felelősök voltak (telónarchontes). A tonhalhalászat költséges művelet volt, amelyben külső befektetők is részt vettek, egy ilyen mancepset említ egy 2. századi felirat, amely Hollandiában került elő.
Bekker-Nielsen szerint az is elképzelhető, hogy az adót nem a fogás mennyisége után kellett befizetni, hanem hálónként (vectigal), és ez esetben magától értetődik, hogy a „hálófelelős” reszortja volt az adózás is. Ephesosban fennmaradt az ottani halpiac adóügyi illetékeseinek felirata, amelyet Artemis Ephesiának akit „só-hozó” (halophoros) néven is tiszteltek a városban ajánlottak fel.

Ugyancsak Ephesosban került elő az ottani halászok és halkereskedők céhének felirata, amely szintén érdekes adatokkal szolgál a római kori halászat szervezetével kapcsolatban. A kikötőben in situ álló, 1,91 méter magas sztélé feliratáról van szó, amely a vámház épületének felállításáról emlékezik meg, hosszan sorolva az épületre adakozó halászok és halkereskedők neveit és az összegeket.
Horsley szerint az ephesosi halászok az Artemisiontól bérelték a Kaystros-folyó területét és az öblöt is, így az adót közvetve a templom kapta. Az ephe-sosi halász-céh patrónáját, egy bizonyos Cominia Iuniát is ismerjük egy másik feliratról, amit egyebek mellett a „halászati adó beszedéséért felelős dolgozóknak” ajánlott fel.
A céh listáján egyébként kb. 100 név szerepelt eredetileg, akik összesen mintegy 1000 denariust adományoztak (a legkisebb adomány 5, a legnagyobb 200 denarius volt). A megnevezett személyek 50%-a volt római polgár, 46%-a peregrinus jogállású ephesosi polgár, 3% rabszolga, és 1% azonosíthatatlan.
Ebből a legfeltűnőbb a római polgárok nagy száma, abban az időszakban, amikor ez egyáltalában nem volt szokásos Keleten. Ők valószínűleg rabszolga-felszabadítás révén nyerték el a szabadságukkal együtt a római polgárjogot, egyikük egyenesen a familia Caesaris szabadosa volt.



Grüll Tibor


Grüll Tibor (1964) egyetemi docens a Pécsi Tudományegyetem Ókortörténeti Tanszékén. Fő kutatási területe a császárkori Római Birodalom, ezen belül is különösen annak történeti földrajza és gazdaságtörténete. Emellett régóta foglalkozik a hellenisztikus és római kori zsidóság, valamint a korai kereszténység történetével.