logo

IX December AD

Ácsbárdok, szekercék

Az alapvető formai jegyeit tekintve ez a tárgycsoport a baltákkal és fejszékkel állítható rokonságba, de felhasználása némileg eltért azokétól. A balta és a fejsze közötti - sokszor nehezen árnyalható - különbségről fentebb már esett szó. A bárdok és szekercék szélesebb, többnyire aszimmetrikus állású pengéjüknek köszönhetően az ács és asztalos mesterségekre specializálódott, a fa felületének kidolgozására, egyenetlenségeinek lefaragására, másodlagosan szögek beütésére szolgálhattak. Tehát a baltákhoz hasonló, de sokkal célirányosabb szerszámok, ennek megfelelően lényegesen kisebb mennyiségben fordultnak elő.
Meg kell említeni, hogy számos példány esetében a fegyverként történt felhasználást sem lehet kizárni, amely ritkán elsődleges, gyakorta másodlagos funkcióként jöhet számításba. Az antik forrásokban nem maradt fenn külön kifejezés ezekre az eszközökre, ezért feltehetőleg a securis sok esetben ennek a típusnak felelt meg.
Az ókori művészetekben ugyancsak kevés nyomát találjuk bárdoknak, illetve szekercéknek. Alacsony szerepét az magyarázhatja, hogy számos hasonló funkcióval rendelkező szerszám, mint az ascia vagy a dolabra létezett vele párhuzamosan. Pannonia területéről, Brigetióból került elő egy szarkofág, amelynek fedelén egy szakállas pengéjű bárd látható.

Ez a viszonylag perifériális helyzet közrejátszott abban, hogy a tárgycsoport lényegesen kevesebbszer kapott szerepet a szakirodalomban. Formai jegyei alapján legtöbbször a baltákkal és fejszékkel együtt, azok egyik típusaként jelent meg.
A disszertációban bemutatásra kerülő bárdok és szekercék szempontjából - hasonlóan a baltálhoz és fejszékhez - R. Pohanka tipológiai felosztása a leghasznosabb. A köpű és a nyéllyuk kialakításánál a vaskos, négyzetes fok, a fokszárnyak és a különböző formájú nyélnyúlványok ugyanúgy megjelennek, mint a fenti szerszámtípusnál. Ezeknek a formai jegyeknek a keltezésére és elterjedésére vonatkozó fentebb bemutatott adatok értelemszerűen a szóban forgó szerszámokra szintén érvényesek.
A lényeges különbség a penge kialakításában van, amely felső részén egyenes, ívesen vagy megtörten emelkedő; alul erősen ívelt, kihegyesedő vagy egyenesen levágott szakállban végződő lehet. Ezek a tényezők befolyásolják az él hosszúságát, amely egyaránt előfordul íves és egyenes kivitelben. A szerszám tengelyéhez képest a penge valamelyik irányba eltolt, aszimmetrikus kialakítású lehet.

A Pannonia területéről származó szerszámok vizsgálata során összesen 37 darab ácsbárdot, illetve szekercét gyűjtöttem össze, amelyeket a balták és fejszék kapcsán látotthoz hasonló módon, a szakirodalomban már létező típusokkal vetettem össze. Az első csoportba azok a példányok tartoznak, amelyek foka - a római szerszámokra jellemzően - vastag, négyszögletes kialakítású, a nyélfalat pedig nem látták el nyúlványokkal (AB 1-3). A penge mindhárom darabnál hiányos, eredeti szélességüket nem lehet megállapítani, de két esetben felül csaknem egyenes vonalúak (AB 1-2).
A rábapordányi depóleletből származó példánynál a penge ívesen kiemelkedik, alsó részén feltehetőleg kihegyesedő szakállban végződött, éle egyenes (AB 3). A Csabrendekről származó szekerce fokának sérüléseiből jól látszik, hogy eredetileg kalapácstagként használták. Ezek a példányok a legegyszerűbb formai típusba tartoznak. Mivel hasonló szerszámok ismertek Itáliából, ezért onnan - elsősorban a hadsereg közvetítésével - terjedhetett el a típus.
M. Pietsch megfigyelése részben egybecseng ezzel, hiszen ő - ideértve az alább szereplő, nyélnyúlványokkal ellátott változatokat is - a limes menti táborokra korlátozódó eszköznek tartotta a szekercéket, és a Kr. u. 3. századra történt koncentrálódással számolt.

A második csoportba tartozó példányok lényegében azonosak az előzővel, attól csak abban térnek el, hogy a köpűt nyélnyúlványokkal látták el (AB 4-8). Az aquincumi ácseszköz- lelet részeként előkerült ácsbárd esetében ezek téglalap alakúak, vaskos fokát pedig másodlagosan kalapácsként használhatták (AB 4). Pengéje felül enyhén emelkedik, alul keskeny szakállal rendelkezik, éle enyhén ívelt és - annak ellenére, hogy egyértelműen kézműves eszköz lehetett - a penge szimmetrikus állású. Ezt a formát a Római Birodalom egyéb lelőhelyiről szintén ismerjük.
Aquincumból egy hasonló, de alacsony, íves nyúlványokkal készített példány került még elő (AB 5). A jellegzetes ácseszközök közé tartozik egy Keszthely-Fenékpusztán napvilágot látott szekerce, amelyet szintén kalapácsként is használható fokkal, íves nyúlványokkal és felül erősen emelkedő, egyenes élű pengével készítettek (AB 6). A penge alsó, nyél felé eső sarkán egy rövid nyúlványt alakított ki a kovács, amelynek talán a szöghúzásban lehetett szerepe.

A változó hosszúságú fokszárnyakkal ellátott, nyélnyúlványok nélküli köpűvel rendelkező szekercék alkotják a harmadik nagyobb csoportot (AB 9-17). A fokszárny csak egyetlen esetben kapott alacsony kialakítást (AB 9), míg a többségnél jelentősen megnyújtották azt (AB 10, 13, 15). Az így kidolgozott fok sokkal kevésbé lehetett alkalmas arra, hogy szögbeverésre használják. A fok és a penge közötti egyenletesen ívelt átmenet szintén jellemző (AB 10-14).
A penge felül, eltérő mértékben, de mindenhol kiemelkedik, alul pedig vagy egyenesen levágott (AB 13-16), vagy kihegyesedő végződéssel rendelkezik (AB 9-12). Az AB 6-os példányhoz hasonlóan a nyél felé nyújtott taggal látták el az egyik mannersdorfi (AB 16) és a szalacskai szekercét (AB 13).

Az aquincumi ácseszköz-leletből származó típus azt bizonyítja, hogy a teljesen eltérő fokkal és köpűvel rendelkező szerszámokat párhuzamosan is használták, a két csoport között nem volt markáns kronológiai határ (AB 10). A Kr. u. 4. század elejére keltezhető, kisméretű példányt helyeztek a Keszthely-dobogói temető egyik gyermek csontváza mellé (AB 17).
Ahogy a balták kapcsán már elhangzott, a fokszárnyas forma Noricumtól nyugatra szinte ismeretlen, ezért hasonló darabok csak R. Pohanka felosztásában szerepeltek, aki két típusra bontotta szét ezeket a szerszámokat. Ezek között csak a nyak kialakítása alapján tett különbséget, mivel a fejszékhez hasonlóan a sokszög átmetszetű nyakkal rendelkező példányokat külön egységként kezelte.
Ugyanakkor az általa feldolgozott ausztriai leletek között nyélnyúlványokkal is ellátott változat nincsen, tehát felosztása ennyiben eltért az itt bemutatottaktól. Ennek a viszonylag hosszú fokszárnyas típusnak a párhuzamait Pannonia környezetéből, illetve a Balkánról ismerjük.

Az utolsó - negyedik - nagyobb csoport példányaira az előbbieknél rövidebb fokszárny, de íves vagy háromszög alakú nyúlványokkal történő kidolgozás a jellemző (AB 18-29). Ezeknél a szekercéknél egyöntetűen a felül emelkedő, alul egyenesen levágott szakállban végződő penge figyelhető meg, amely néhol enyhén a nyél felé kihegyesedik (AB 19, 23, 27).
A nyélfal kialakításában az íves (AB 18-20, 27) és a háromszög alakú (AB 21-26) nyúlványok használata közel egyforma arányban fordul elő. Figyelemre méltó, hogy ennek a típusnak négy példánya került elő Keszthely-Fenékpusztáról (AB 18-21), egy további példány Visegrádról, szintén biztosan késő római kontextusból származik (AB 23). Ez a típus hasonló keltezéssel Germania területéről szintén ismert.

A fentieken túl számos, biztosan nem besorolható töredék (AB 31-34) és egyedi darab (AB 30, 35-37) szintén részét képezi a szóban forgó tárgycsoportnak. Fenékpusztáról, de pontos kontextus nélkül került elő egy kisméretű, egyszerű lekerekített fokban végződő szekerce, amely meglehetősen idegen a római kori formakincstől, ezért inkább a népvándorlás korhoz sorolható (AB 35). A vékony fok és a lekerekített négyszögletes, nyújtott köpű a warmannstetteni példány esetében is kétségessé teszi a római datálást (AB 37). Noha felszíni leletként, számos római tárggyal együtt került elő, feltehetőleg inkább középkori lehetett.
Hasonló a helyzet egy nyélcsöves, Carnuntum legiotáborának területéről származó darab esetében, amelyek keltezése bizonytalan, a római kort sem lehet egyértelműen kizárni (AB 30).
Említést érdemel még egy pontosabb adatok nélkül, de Aquincum területén talált szekerce (AB 36). Foka négyzetes, vaskos, kalapácsként is használható volt, a köpű falát íves nyúlványokkal látták el; pengéje felfelé és lefelé egyforma mértékben szélesedik ki. Nagyon valószínű, hogy egyedisége ellenére a római szerszámok közé tartozott, közeli párhuzamát római kontextusból ismerjük.

A szóban forgó szerszámtípus példányainak legnagyobb hányada ismeretlen kontextusból származik, amelyek közül több Carnuntum (AB 14-15, 27-28), Brigetio (AB 25) és Aquincum (AB 5, 24) területéről kerülhetett elő, de a hiányos adatok miatt réteghelyzetük már nem rekonstruálható. Az aquincumi depólelet két ácsbárdja (AB 4, 10) a canabae egyik épületéből került elő, ugyanakkor a mannersdorfi két depóleletből származóakat (AB 12, 16, 34) eredetileg feltehetőleg egy falusias település helyén rejtették el.
Ennek ellenére elmondható, hogy vidéki településekről és villagazdaságokból kevéssé, míg a katonai táborok közeléből és városokból annál gyakrabban kerültek elő ezek a szerszámok. Elsősorban tehát az itt működő műhelyekben használták ezeket az eszközöket. Keszhely- Fenékpuszta kiemelt jelentősége a szekercék esetében szintén megfigyelhető, hiszen - a bizonytalan darabokat is beleértve - összesen nyolc példány származik a szóban forgó belső erőd területéről (AB 6-7, 18-21, 31, 35).

Az ácsbárdok és szekercék a méretek szempontjából nézve vethetőek össze igazán jól a baltákkal. Ugyanis a feltételezett funkció alapján a szekercék esetében megfigyelhető adatoknak azokéihoz kellene hasonlónak lennie. Többségük mérete, főként tömege valóban ennek megfelelően alakul, és 800 g alatti értékek jelentkeznek.
Ugyanakkor megállapítható, hogy a szekercék egy része, mint például az aquincumi ácseszköz-lelet mindkét példánya nehezebb csoportba tartozik. Ezek mögött az eltérések mögött talán az ács és az asztalos mesterségek közötti eltérő szükségleteket sejthetjük, de ennek tisztázására további kutatásokra van szükség.


Forrás: Részletek Rupnik László - Római kori Vasszerszámok Pannóniából című doktori disszertációjából