logo

XXI Aprilis AD

Asciae

A római korban széles körben elterjedt, elsősorban fafaragás során használt jellegzetes eszköz az ascia. Alapvető formai jellemzői, mint a nyélre merőleges, kisebb-nagyobb mértékben lefelé ívelt vagy megtört penge szoros rokonságot mutatnak a kapákkal. A magyar nyelvű szakirodalomban ennek megfelelően gyakran a szalukapa vagy kapacs kifejezést használták a tárgyalt szerszám megjelölésére.
A katalógus felépítése során a biztosan fafaragóként meghatározható eszközök kerültek ebbe a kategóriába, de - ahogy látni fogjuk - az irtó- és csákánykapák között szereplő darabok egy részénél ugyanez a funkció valószínűsíthető (KP 60-108). Noha a latin megnevezés többféle értelemben megtalálható volt, szövegkörnyezettől függően érthettek alatta baltát vagy kapát, mégis leginkább egy jellegzetes ácseszköz megjelölésére szolgált. Idősebb Plinius úgy tudta, hogy ezt a szerszámot Daedalus találta fel, míg Cicero famegmunkáló, a fa felületének elegyengetésében használatos eszközként említette.

A Római Birodalom területéről nagy mennyiségben - elsősorban sírkövekről, síremlékekről - ismertek a szóban forgó szerszámtípus ábrázolásai. Ennek egyik formája, amikor az elhunyt szakmája miatt, gyakran más szerszámokkal együtt került kifaragásra az ascia. Ilyen összefüggésben látható P. Longidienus faber navalis sírkövén, ahol a hajóépítő mestert munka közben, kezében ezzel a szerszámmal jelenítették meg. Azonban számos olyan síremléket ismerünk, amelyen a szimbolikus jelentést hordozó s(ub) a(scia) d(edicavit, -edicaverunt) formula illusztrálásaként vagy annak helyettesítőjeként használták fel ezt a szerszámot.

Pannonia területéről összesen 11 ábrázolását lehet felsorolni, amelyek közül talán kettő érdemel külön említést. Az első L. Plotidius Vitalis Kr. u. 1-2. század fordulójára keltezett sírköve, amely Carnuntumból került el. Az elhunyt férfi katona volt, és feltehetőleg egy utász egység katonájaként szolgált. A felirat utolsó sorában „structoria asciam et normam ” a szerszám megnevezése szerepelt, alatta pedig több más eszköz (körző, véső, derékszög) mellett egy lefelé ívelt pengéjű eszköz látható.

Egy eredetileg Aquincumban felállított, de Szentendrén előkerült sírkő hátsó oldalán nagyon szép kidolgozású példányát lehet megfigyelni. A szilágysomlyói kincs láncán lévő csüngők között szintén megtalálható ez a szerszámtípus. Egy rodenkircheni sír mellékleteként két ascia kicsinyített modellje került elő. A sírköveken történt elhelyezés kapcsán felmerült annak a lehetősége, hogy kőfaragó eszközként használták ezeket a szerszámokat.
Noha ez az alkalmazási terület nem zárható ki, de legfeljebb csak másodlagos lehetett. A tárgytípust érintő legtöbb feldolgozás famegmunkáló eszközként számol vele. A magyarországi néprajzi tárgyak között szintén ezzel a funkcióval rendelkező analógiáit lehet megtalálni, amelyeket szaluként vagy teknővájóként tartanak számon.

A szerszám alaptípusának jellegzetes a megjelenése, amelynél a nyéllyuk vagy a nyélcső egyik oldalán egy lefelé megtört penge, míg másikon egy vaskos kalapácstag helyezkedik el. A késő vaskorban ez a nyéllyukas elrendezés még nem jelent meg, ekkor a nyitott köpűs változat volt használatban.
A formai felosztást befolyásoló tényezők közé a penge kialakítása, a köpű vagy nyélcső formája és a fok, illetve kalapácstag megléte, és annak formája tartoznak. Ezeknek a tulajdonságoknak a függvényében számos típust lehet elkülöníteni az asciák között. A penge kialakítására jellemző, hogy lapos, ritkábban homorú, éle általában egyenes, esetleg sarkain lekerekített, vékony lehet; kiszélesedése miatt felülről sokszor trapéz alakot mutat.
A munkavégzés szempontjából nagyon fontos a penge és a szerszám nyele által bezárt szög. A túlságosan kis szög negatívan befolyásolhatta az eszköz stabilitását munkavégzés közben. A penge vonala lefelé a nyél irányában megtört, vagy ívelt lehet. A köpű magassága változó, a hosszabb nyélcsöves kialakítástól, az egyszerűbb nyéllyukig terjed. A fal megerősítésére ennél a szerszámnál szintén alkalmaztak nyélnyúlványokat, amelyek formája ebben az esetben is többféle lehet.
A kalapács általában négyszögletes átmetszetű, hossza változó mértékű, de van, amelyiknél csak egy vastag fokot alakítottak ki és a jól kidolgozott kalapácsfejet elhagyták. Azon kevés szerszámtípus közé tartozik, amelynél a formai változatokhoz bizonyos kronológiai megfigyeléseket lehet kapcsolni.

A késő római kor felé haladva a kalapácstag és a köpű, illetve nyélcső fokozatos rövidülésével, a penge íves, a nyélhez képest derékszöghöz közeli állásával lehet számolni. Ez az oka annak, hogy a Kr. u. 4. századra a fafaragó és a földműves eszköz (ascia-kapa) közötti határ erősen elmosódott, megnehezítve a leletek mesterséghez kapcsolását.
A szerszámtípus alapvetően a nagyobb fafelületek elegyengetésére, a kiugró részek lefaragására szolgált, bizonyos szempontból a gyalukkal állítható rokonságban. Az ascia korai változatainál - a gyalukhoz hasonló módon - egy egyszerű pengét fogattak a fa nyél végére.

A biztosan famegmunkálásra szolgáló példányokat összesen 28 darab képviseli a szóban forgó leletek között (AC 1-28). A szalukapák között egy speciális csoportot képeznek azok a példányok, amelyeknél a nyél mindkét oldalán lefelé ívelt penge helyezkedik el (AC 1-3). Ezek közül az aquincumi ácseszköz-leletből származó példánynál 45°-os szögben lefelé megtört, egyenes élű penge található az egyik oldalon, míg a másik oldalinak csak a hasonló szögben induló csonkja maradt meg (AC 3).
A másik két eszköznél viszont jól megmutatkozik az eszköz többcélúsága, hiszen mindkettőnél az egyik penge egyenes, a másik pedig homorú átmetszetű, ennek köszönhetően sima és öblös felületű részek faragására egyaránt alkalmasak lehettek (AC 1-2). A pengék mindkét esetben egyenletesen lefelé íveltek, a nyéllyuk falát pedig íves nyúlványokkal látták el, amelyek alapján feltehetőleg a császárkor második felére keltezhetőek. Hasonló kettős ascia számos római lelőhelyről került már elő. A homorú pengekialakítás Pannonia esetében csak ezeken a kettős példányokon jelentkezik, míg a Római Birodalom más részeiről a hagyományos változatok esetén is előfordul.

A római kőemlékekről jól ismert, nyélcsöves, szögben megtört pengéjű változatot összesen öt példány képviseli a tárgyalt terület leletei között (AC 4-8), amelyek közül három az aquincumi ácseszköz-lelet részét képezi (AC 4-6), egy további példány Savariából (AC 7), egy pedig Brigetióból került elő (AC 8). Ez a változat nemcsak az ábrázolásokról, de tárgyi leletként éppúgy széles körben elterjedt volt a rómaiak által meghódított területen.

Pannonia esetében ennél lényegesen nagyobb jelentőséggel bírnak azok a változatok, amelyeknél a nyélcső már lerövidült (AC 9-28), a nyéllyuk falát pedig többnyire íves (például: AC 11-14), ritkábban háromszög alakú nyúlványokkal (például: AC 16-18) erősítették meg.
Az egyik példány esetében a nyéllyukban egy, a fa megerősítésére szolgáló lemez maradt meg (AC 11). A tokorcsi kincsleletben elhelyezett ascia rendelkezik talán a legszebb kidolgozással (AC 17). A háromszögletes nyélnyúlványokon mellett érdekessége még ennek a darabnak, hogy a test a nyélnél kiszélesedik, élei csapottak, ezért a kalapács nyolcszög átmetszetű formád ad ki. Hasonló csapott megoldás számos más példányon szintén előfordul (AC 9-10, 15-16); máshol a kalapács élei erősen lekerekítettek (AC 14).
Ezeknél a szerszámoknál a kalapács többnyire még teljesen kidolgozott formában megvan, de néhol már lényegesen rövidebb, mint a penge (AC 14-16). Végül csak egy vaskos négyszögletes fok marad meg belőle (AC 21-24, 26).
Ettől függetlenül nem lehet kétségünk afelől, hogy ezek a darabok eredetileg fafaragó eszközök voltak, hasonló kialakítású példányok a tárgytípusra vonatkozó felosztások mindegyikében megtalálhatóak. Az erősen lefelé ívelt penge, illetve az egyenes él szintén emellett szól.

Ugyanakkor Pannonia római kori leletei között nagy mennyiségben fordulnak elő olyan kapák, amelyeknél a kidolgozás már nem nyújt egyértelmű támpontot a két lehetséges funkció szétválasztásában (KP 69-107).
A penge élezése meghatározó lehet ebből a szempontból, de a tárgyak állapota miatt ezt a tulajdonságot alig tudjuk meghatározni. A külső oldalukon élezett példányok mezőgazdasági, míg a belső oldalukon kifentek fafaragó eszközök lehettek.

A Dunaföldvár-Alsórévnél talált és beszolgáltatott depóleletben az egyértelműen fafaragásra szolgáló változatok mellett (AC 21-22), egy sor kérdéses példány (KP 97-107) látott napvilágot. A lelet kontextus alapján utóbbiak minden bizonnyal szintén fafaragó eszközök lehettek, annak ellenére, hogy ezeknél a lemezszerűen összekalapált fok eleve lehetetlenné teszi a kalapácsként történő használatát. Ez a köpűváltozat még számos kapán megtalálható (KP 87-96), és a Római Birodalom egyéb részeiből szintén ismert.
A funkció tekintetében fennálló bizonytalanságot ezekben az esetekben nem lehet teljesen feloldani. A jelek szerint a szóban forgó szerszámtípus átalakulása mögött egy tudatos folyamat, illetve technikai fejlődés húzódik meg, amely az adott feladatra specializált formától, egy univerzálisabban alkalmazható eszköz megalkotása felé vezet.

A Pannoniából előkerült asciák között néhány egyedi példány érdemel még figyelmet. Így például Carnuntumból egy olyan változat látott napvilágot, amelynek pengéje „V” alakban be van vágva, ezáltal szöghúzóként használhatták (AC 28).
Ugyanakkor ezzel a megoldással a penge, faragásra már aligha lehetett alkalmas, ezért ez a szerszám leginkább egy specializált kalapácsnak tekinthető. Az epöli depóleletből egy kisméretű változata ismert (AC 18), amelynél kétség merülhet fel, hogy eredetileg ténylegesen munkaeszközként használták-e. A tömeglelet összetétele erre nézve nem ad egyértelmű támpontot. Noha a fémművességgel kapcsolatba hozható tárgyak is voltak az együttesben, egyértelműen fafaragáshoz köthető véső szintén részét képezi depó leleteinek (FV 54).

A funkciót illetően hasonló bizonytalanság tapasztalható a Balatonlelle-Kenderföld lelőhelyen feltárt falusias településen előkerült ascia esetében is (AC 25). A feltárás kapcsán előkerült számos fémmegmunkáló szerszámmal összefüggésben (HV 3-4; PL 25, 31, 44) az ásatást végző régészek ezt a példányt ötvös kalapácsként határozták meg, de a lefelé ívelt penge egy ilyen funkció esetén nem lenne indokolt.
Ugyanakkor méretei miatt ezt a szerszámot eredetileg szinte biztosan nem fafaragó eszközként használták, elképzelhető, hogy gyermekjátékról, vagy más okból miniatürizált változatról van szó. Viszont a fok peremén megfigyelhető kitüremkedés arra utal, hogy a tárgy viszonylag jelentős igénybevételnek volt kitéve, ami valós használatot feltételez.

Nem tartom valószínűnek, hogy fémművességhez tartozott, de eredeti funkcióját homály fedi. Egészen kisméretű példányokat ismerünk Saalburgból, amelyek több szokványos méretű példánnyal együtt kerültek elő, M. Pietsch szerint szimbolikus jelentőségük lehetett.

Ha nem is túl nagy mennyiségben, de ez a szerszámtípus mindegyik római lelőhelytípus esetében megfigyelhető. Azonban a Pannonia területén talált asciák jelentős része depóleletek részeként látott napvilágot, részarányuk a szórvány darabok számát is meghaladja.
Ezekről a példányokról már részben esett szó, de az Aquincum canabaejához köthető ácseszköz-lelet jelentőségét ki kell emelni. Innen került elő a legtöbb példány (AC 3-6) és a Római Birodalom területéről kevés hasonló, szakma-specifikus depó látott napvilágot. A depólelettel együtt előkerült bronztárgyak az ácseszközök korát a Kr. u. 2-3. század fordulójának környékére keltezik, ami jól megfelel az ascia ezen típusához társított császárkoron belül inkább korábbra tehető datálásnak.

A savariai colonia területéről előkerült darab jól illeszkedik ehhez a kronológiai sémához (AC 7). Összességében úgy tűnik, hogy a nyélcsöves változatok inkább a limes mentén gyakoribbak, míg a későbbi fejlődés eredményeképpen létrejövő változatok Pannonia belső területein összpontosulnak.
A Brigetióból ismert két szerszám a Kállay-gyűjteményben maradt fenn, és a megőrzött adatok szerint a polgárvárosi II. temető hamvasztásos sírjából származnak (AC 8-9). Sírmellékletként elhelyezett ascia például Aventicum egyik temetőjében fordult elő. Amennyiben hitelt adhatunk Kállay Ö. feljegyzéseinek, akkor ezek a példányok sem keltezhetőek későbbre a Kr. u. 3. század első felénél.
A tokorcsi (AC 17), Visegrád- Gizellamajori (AC 16) és Keszthely-fenékpusztai példányok (AC 26) kivétel nélkül a Kr. u. 4. század folyamán kerülhettek földbe. A belső erődökből ez az egyetlen darab látott csak napvilágot, ami egyértelműen alátámasztani látszik a formai változatok keltezésére vonatkozó, fentebb leírt tendenciát. Ezzel összhangban Keszthely-Fenékpusztáról számos olyan szerszám ismert, amely formailag az irtókapákhoz áll közel, de esetében az asciához hasonló funkció is feltételezhető.

Bár ez a fejlődési sor igen kézenfekvőnek látszik néhány tényező óvatosságra inti a kutatót. A fülszerűen összekalapált fokkal ellátott változatokat, amelyek között biztosan vannak fafaragó szerszámok is, többnyire a késő vaskorra, illetve a római kor elejére keltezték. Az a tény, hogy ennek az altípusnak több példánya egyértelműen késő római kontextusból került felszínre, mindezt kétségbe vonja (KP 88).
A Dunaföldvár-Alsórévnél talált depó a benne talált balták (BF 39-44) - és részben az ekevasak (EK 61-62, 64-65) - miatt minden bizonnyal korábbi a Kr. u. 4. századnál. Így az innen ismert példányok sem illeszkednek pontosan a vázolt kronológiai sorba. A kalapácstag nélküli, lefelé ívelt pengéjű - elvben tehát késői - forma, azonban L. Plotidius Vitalis sírkövén ugyancsak megfigyelhető. Ez a kőemlék, azonban a felirata és jellemzői alapján egyértelműen a Kr. u. 1-2. század fordulójára keltezhető.

Összességében, tehát noha főbb szabályszerűségként számolhatunk a M. Pietsch megfigyelésén alapuló formai elemek és keltezés kapcsolatával, azokat óvatosan kell kezelni.
Az ascia leírása szempontjából legfontosabb méretek, a hosszúság, a penge szélessége, a penge és a nyél által bezárt szög, illetve a tömeg. W. Gaitzsch megállapítása szerint a szélesebb pengéhez általában lefelé kisebb mértékben megtört pengék tartoznak. Ez az adat azonban nem minden esetben mérhető pontosan.
Tény, hogy a derékszöghöz közelebb álló, szélesebb pengéjű példányok inkább irtókapáknak, tehát földművelő eszközöknek tekinthetőek. Az itt bemutatott példányok esetében a penge szélessége - függetlenül a teljes hosszúságtól - csak ritkán haladja meg a 6 cm-t. Igen sok esetben 4-5 cm közé, számos példánynál 4,5 cm-hez esik ez az érték. Ez némileg ellentmond W. Gaitzsch adatainak, akinél a legjellemzőbb az 5-8 cm közötti szélesség szerepel.

Megfigyelésem szerint a jellemző hosszúság 15-25 cm közé, míg a tömeg 400-700 g közé tehető. Ezeknek az adatoknak a tükrében érdemes egy pillantást vetni az irtókapáknál megfigyelhető hasonló értékekre. Jól látható, hogy a kapaként értelmezhető példányok esetében mind a hosszúság, mind a tömeg magasabb tartományt mutat.
Ebből kiindulva a formai jegyek vizsgálata mellett némileg a hosszúság és tömeg adatok is segíthetnek a kapa és a szalukapa funkció szétválasztásában. Elsősorban az átlagosnál kisebb méretű irtókapák esetében lehet a fafaragó funkciót feltételezni. Természetesen mindez csak egy - a meghatározásban segítségül hívható - opciót jelent, hiszen bőven akadnak kivételek, amelyek rácáfolnak erre a megfigyelésre.


Forrás: Részletek Rupnik László - Római kori Vasszerszámok Pannóniából című doktori disszertációjából