logo

XXI Aprilis AD

Balták és fejszék

Az emberi történelem és technikatörténet legrégebbi eszközei közé tartoznak a balták és fejszék, amelyek alapvető jellemzője, hogy a penge élének és a nyélnek az iránya párhuzamos egymással. A penge formája, mérete, a nyél rögzítésének módja alapján a különböző korszakokban - a tényleges funkciótól függően - számos változata jelentkezett.
A disszertáció keretén belül külön fejezetként tárgyalt bárdok és szekercék formai jegyeiket, illetve alapvető jellemzőiket tekintve szoros kapcsolatban álltak a baltákkal, de funkciójuk némileg eltért. Az ebbe a tárgytípusba sorolható szerszámok a római koron belül területi és időbeli szempontból sokfélék lehettek.

Az antik források alig tesznek különbséget a formai változatok között, a fejsze és balta típusba tartozó szerszámok mindegyikére a securis kifejezést használták. Palladius az egyszerű fejszére, illetve a többtagú szerszámok hasonló kialakítású részére alkalmazta ezt a megjelölést: „securis simplices vel dolabratas” l4% Cato mind a bor - mind az olívagazdaságok felszerelési tárgyai között megemlítette, előbbinél három, utóbbinál öt darab fejszét (secures) sorolt fel.
A baltás szőlőmetsző kések fokán található rész megnevezésére ugyancsak ezt a kifejezést használták. A kettős, mindkét oldalán pengével ellátott változat az egyetlen, amelynek külön megnevezését ismerjük. A bipennis elsősorban áldozati szertartások kellékeként jelent meg, de egyéb funkciójával is számolhatunk. A famegmunkálással kapcsolatos szerszámok között alig volt megtalálható, ezeket a mesterségeket sokkal inkább az ascia szimbolizálta a római sírreliefeken.
Fejsze látható a Traianus oszlop egyik jelenetén, de favágásra ebben az esetben a katonaság inkább a dolabrát használta. Arra, hogy a bipennis (kettős fejsze) nemcsak vallási szertartások kelléke lehetett, Eutyches Prioloban (Szicília) előkerült sírköve szolgált bizonyítékul, amelyen a kettős fejsze más famegmunkáló szerszámokkal - gyaluval, fúróval stb. - együtt került megjelenítésre.

A Pannoniából származó sírkövek esetében, mint majd alább látni fogjuk, az ascia szintén gyakrabban szerepelt, ugyanakkor egy Hamburgból és egy Carnuntumból előkerült sírkövön egy-egy balta elnagyolt részlete figyelhető meg. Mindezek alapján megállapítható, hogy a szóban forgó szerszámok számos mesterség esetében használatban lehettek. A fakitermelésben, az ács- és asztalos mesterségek, hajóépítés területén mind-mind fontos szerepet játszottak. Ebből következik az is, hogy - elsősorban az irtásgazdálkodás révén - a mezőgazdasági tevékenységekhez is elválaszthatatlanul hozzátartoztak.
A római hadsereg felszerelési tárgyai között szintén ott kellett legyen, igaz a katonák emblematikus eszköze, a dolabra mellett ezen a területen nem lehetett túl nagy jelentősége. Természetesen nem zárható ki az sem, hogy alkalmanként fegyverként vagy áldozati eszközként vették igénybe az adott példányt.

A fejsze és a balta kifejezéseket általában rokon értelmű szavakként használják, de a két megnevezés - hasonlóan a legtöbb európai nyelvhez - a funkció és forma szempontjából különböző eszközöket takart. Míg a fejsze egy hosszabb nyelű, nehezebb, általában keskenyebb, szimmetrikus pengéjű; addig a balta jellemzően kisebb tömegű, rövidebb nyelű és sok esetben aszimmetrikusan elhelyezett, ugyanakkor szélesebb pengéjű szerszám. Ezek a szempontok általánosságban igazak, de a régészeti leletek esetében a két kategória között sokszor átfedést lehet megfigyelni.
Például előfordulnak nehéz, de aszimmetrikus pengeállású példányok és fordítva, annak ellenére, hogy a szerszám tengelyéhez képest oldalra eltolt penge csak kisebb erőkifejtést igénylő, a fa felületét érintő munka esetén ideális. Mindig az adott tárgy tulajdonságainak együttes mérlegelése alapján lehet a típusba sorolást elvégezni.

Ennek megfelelően a famegmunkálás során a fejszéket és baltákat eltérő szerepkörben alkalmazhatták. Előbbit elsősorban a fa kidöntésére, durva letisztítására, míg utóbbit annak darabolására, felületének alakítására használták. Előbbi esetben a rostirányra merőlegesen, míg utóbbinál azzal párhuzamosan, az anyagot hasítva történik az erőkifejtés. Nagyméretű fák kivágására önmagában a fejsze nem elegendő, ékek és fűrész alkalmazására is szükség lehetett.

A római kori fejszék általános jellegzetességei közé tartozik, hogy felülről ék, illetve háromszög alakúak, döntő többségében ovális, esetleg kerek nyéllyukkal rendelkeznek és a fokuk igen vastag, négyzetes, ennek köszönhetően a súly jobban eloszlik a nyél két oldalán. Továbbá fontos, de nem kizárólagos ismertetőjegyeik a nyéllyuk mellett mindkét oldalon kiemelkedő nyélnyúlványok, amelyek alkalmazásával a nyél jobban ellenállhatott az oldalirányú erőhatásoknak. Ezek formája általában téglalap alakú, amely a császárkor elején rövidebb és a szerszám síkjából fölfelé, illetve lefelé jobban kiemelkedő lehetett, míg a késő római kor felé haladva hosszabb és alacsonyabb változata terjedt el.
Ugyanakkor ezzel párhuzamosan az íves és a háromszög alakú nyélnyúlványok szintén megjelentek, de ezek - szemben a téglalap alakú változattal - a római uralom hanyatlása után sem tűntek el. Pannonia esetében a fok felfelé és lefelé történő megnyújtásával kialakított úgynevezett fokszárnyak megjelenését lehet megfigyelni.

M. Pietsch megállapítása szerint az alábbi nyolc fő tényező határozza meg leginkább a fejszék, illetve balták megjelenését és felhasználását:

1. méret és tömeg
2. a nyélnyúlvány megléte, illetve formája
3. a nyél állása
4. a penge felső szélének kialakítása
5. az él hosszúsága, illetve a penge szélessége
6. a penge hosszúsága
7. a fok hosszúsága
8. a penge alakja

Noha a fenti jellemzőknek nem mindegyike befolyásolta számottevően a funkciót, formai szempontból számos típus megkülönböztetésére adott lehetőséget. Pannonia vonatkozásában ezek közül leginkább R. Pohanka, az Ausztriában talált példányok alapján készített felosztása érdemelt figyelmet. Emellett több, egyes lelőhelyek, illetve gyűjtemények vagy kisebb területi egységeken alapuló tipológiai felosztás készült, amelyeket a disszertáció keretében feldolgozott tárgyak kapcsán érdemes figyelembe venni.

Pannonia területén a késő vaskori balták nyitott köpűs kialakítást mutatnak. Ezek a szerszámok nagyon hasonlóak a korszak kapáihoz, általánosan elterjedtek, így számos vaskori lelőhely leletei között megtalálhatjuk őket.
A római hódítást követően még egy ideig használatban maradhattak, ennek megfelelően néhány példány bennszülött falusias településekről került elő (BF 1-2). További négy példány esetében pedig feltételezhető, hogy római kontextusból származott (BF 3-6). Elenyésző arányukból ítélve ezeket hamar háttérbe szorították a nyéllyukas, vaskos fokkal ellátott fejszék, amelyek megjelenése a Kárpát-medencén kívül már a LT D periódusban igazolható.

A Pannoniából ismertté vált római kori balták és fejszék túlnyomó része tehát már ebbe a típusba tartozik, amelyek bemutatása során nem egy új tipológia kialakítása, hanem a meglévő rendszerekkel történő összevetés volt a célom. A fok formája és a nyélnyúlványokkal történt ellátás megléte vagy hiánya alapján négy nagyobb csoportot alakítottam ki, amelyek esetenként, a máshol alkalmazott formai felosztások több típusát is lefedik.

Az első nagyobb csoportba tartozó baltákra és fejszékre egyszerű kialakítás jellemző. Fokuk vaskos, négyzetes, míg a penge felső része többnyire egyenes, esetleg enyhén emelkedő, ennek megfelelően kiszélesedésének mértéke az alsó rész íveltségétől függ (AB 7-28). Ezek a szerszámok felülről nézve ék alakúak, amelyben a kerek vagy ovális nyéllyukat elhelyezték. Ennek a kialakításnak a következménye, hogy esetenként a nyéllyuk fala túlságosan vékony, sérülékeny lett, ami számos alkalommal, ma is jól látható sérülésekhez vezetett (BF 7, 12-13, 18, 23).
A köpű megerősítése céljából a falat elkezdték vastagabbra alakítani, amelynek szükséges velejárója, hogy ezen a részen a szerszám teste jobban, általában ívesen kiszélesedik (BF 25-28). Ez az alapvető csoport lényegében minden római kori fejszékre vonatkozó formai felosztásban megtalálható volt.

Az intercisai tábor feltárása során egy egészen kisméretű példány került elő (BF 7), amelyet aligha használhattak ténylegesen szerszámként, szerepe gyermekjáték vagy szimbolikus tárgy lehetett, akárcsak az asciák esetében is megfigyelhető miniatűr daraboké. Az alapformán belül egyedi kialakítása volt a vindornyafoki depóleletből származó fejszének, amelyen mind a fok, mind a penge esetében enyhén csapott, lekerekített élek jelentkeznek (BF 26). Müller R. a típus egyediségére hívta fel a figyelmet, és valóban úgy tűnik, hogy - hasonlóan a szóban forgó depólelet kaszájához - párhuzam nélküli darabról van szó.
A Győr-Frigyes-laktanya területén feltárt falusias településről származó példányt a nyéllyuk mögött összeszűkülő, majd négyszögletes munkafelületben kiszélesedő fokkal látták el, pengéje enyhén aszimmetrikus állású (BF 29). Feltehetőleg kézműves eszközként használták, ennél is jobban kiszélesedő fok egy másik, téglalap alakú nyélnyúlványokkal ellátott példány esetében figyelhető meg, amely a mannersdorfi depólelet részeként került elő (BF 47). Ennek felülete vagy a használat miatt, vagy már eredetileg is valamilyen munkafolyamathoz alakítva kétszeresen homorú kidolgozású.

A második csoportba sorolható példányok csak a köpű kialakításában térnek el az előzőektől. Ezeknél a fejszéknél és baltáknál a nyélfalat téglalap alakú (BF 36-50), íves (BF 51-57, 59-60, 63-64, 68-71), vagy háromszögletes nyúlványokkal látták el (BF 58, 61-62, 65¬67, 72). Utóbbi két változat között sok esetben csak árnyalatnyi a különbség, mert a háromszög alakú nyélnyúlványok felső része kisebb-nagyobb mértékben lekerekített.
W. Gaitzsch szerint a funkció szempontjából ezeknek nem volt lényeges szerepük, elsősorban díszítő elemeknek tekinthetőek. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy a nyél megtámasztásában bizonyos mértékig segíthettek ezek a nyúlványok.

A Római Birodalom területén nem egységesen jelentkeznek hasonló balták és fejszék. Britannia területére egyáltalán nem jellemző, hogy a római korban hasonló nyúlványokkal látták volna el a szerszámokat. A téglalap alakú nyúlványok még viszonylag széles körben, a Duna és a Rajna mentén megtalálhatóak.
M. Pietsch szerint a rövidebb és magasabban kiugró, négyszöghöz közelebb álló nyúlványok korábbiak, míg a hosszúkásabb és egyben alacsonyabb változatok a császárkoron belül későbbiek lehettek. A háromszög alakú nyúlványok elterjedése elsősorban a Balkán, a Kárpát-medence és a Keleti-Alpok térségére korlátozódott a római korban. Ez az oka annak, hogy a legtöbb formai felosztásból a hasonló típusok teljesen hiányoznak.
A Pannonia területéről ismertté vált kettős fejszék a köpűkialakítás tekintetében szintén ebbe a csoportba tartoznak. Az aquincumi ácseszköz- leletből származó példányt íves (BF 71), a mórichidait háromszög alakú nyúlványokkal látták el (BF 72). A pengék mindkettő esetében eltérő szélességűek és kidolgozásúak, ami a szerszámok multifunkcionalitására enged következtetni.

A harmadik nagyobb típusba azok a balták és fejszék tartoznak, amelyeknek a foka nyújtott, fokszárnyas kialakítással és nyélnyúlványok nélküli köpűvel rendelkezik (BF 73-90). Ezek között jelentős méretbeli és minőségi eltérések figyelhetőek meg. A fokszárnyak hosszúsága, kidolgozása különböző lehet, az egészen hosszú változatok (BF 76-77) mellett számos rövidebb variáns is megtalálható (BF 73-75, 86-88). Több fejsze esetében a fokszárnyak sarkai a nyél irányában kihegyesednek, ami megkönnyítette annak rögzítését (BF 78, 82-83).

A fok és a nyélfal, illetve penge közötti átmenet egyenletesen ívelt (BF 73-75, 82), vagy tagoltabb, sarkos kidolgozású (BF 83, 85, 87). Ezek a típusok szemben a korábbiakkal lényegesen kisebb területen terjedtek el a római korban, így Noricum és Pannonia területétől nyugatra eddig csak szórványosan ismertek hasonló, fokszárnyas balták és fejszék. Ennek bizonyos mértékben magyarázata lehet a kutatottság hiánya, de a jövő feladatai közé tartozik, hogy pontosabb képet alkossunk a típus eredetéről és elterjedéséről.
R. Pohanka a hosszú fokszárnyakkal ellátott változatokat helyi fejlődés eredményének tekintette, amelynek már a római kort megelőzően megvoltak az előképei. A Keszthely-dobogói temető egyik sírjából, amelyben egy gyermeket temettek el, a típus egy kisméretű, tényleges használatra alkalmatlan példánya került elő (BF 73).
A sírban mellékletként elhelyezett érmek alapján ez a példány a Kr. u. 4. század elején készülhetett. A keltezhető darabok döntő része szintén késő római kontextusból látott napvilágot, mint Tokodról (BF 82), Leányfaluból (BF 84), Őcsény-Soványtelekről (BF 81). A táci (BF 80) és dunaújvárosi (BF 77) baltákról csak feltételezhetjük, hogy ugyanehhez a korszakhoz tartoznak. Ezen tendencia alól a rábapordányi depóleletből származó példány (BF 75) jelent kivételt, amely feltehetőleg a Kr. u. 1-2. század folyamán kerülhetett a földbe.

A negyedik csoport példányai az előbbiekhez hasonlóan fokszárnyas kialakításúak, de a nyéllyuk körül íves vagy háromszög alakú nyúlványokkal látták el őket (BF 91-133). A fokszárnyak, az előzőekben már látott néhány példánytól eltérően viszonylag rövidek, de a sarkain kihegyesedő változat, nyélnyúlványokkal együtt is előfordul (BF 129-131).

A kisebb méretű baltákra a szóban forgó csoportnál jellemző, hogy a penge felül és alul egyforma mértékben szélesedik ki (BF 91-92, 94-95). A legtöbb fejszénél viszont már a felső részén egyenes, vagy kissé emelkedő, alul ívelten kiszélesedő pengét lehet megfigyelni (például: BF 107-108, 110, 117-119). Ugyanakkor találni példát alul és felül egyaránt lefelé ívelt pengére is (BF 104, 109, 111, 128), amelyek közül egy fenékpusztai fejszénél ez a változat a penge javításának eredményeképpen jött létre (BF 105).
A nyakrészt néhány esetben csapott élekkel sokszög átmetszetűre dolgozták ki (BF 107, 109, 111, 123-125), R. Pohanka ezeket a példányokat önálló típusba sorolta. Úgy vélte, hogy a hasonló fejszék egy a Dunántúlon, a Kr. u. 3. század folyamán működő lokális műhely termékei lehetnek. Véleményem szerint egy ilyen formai jellemző alapján nem lehet messzemenő következtetést levonni.
A sokszögletű és a négyszögletes nyakrésszel ellátott változatok egyéb formai jellemzőikben igen egységesek, ezért jelen helyzetben nem indokolt a műhelyekre történő szétbontás. Ezek közül előkerülési körülményeiket tekintve sok fejsze Kr. u. 4. századi lelőhelyekről, mint Keszthely-Fenékpuszta (BF 105-114) vagy Visegrád-Gizellamajor látott napvilágot (BF 101-102).

A Nagykanizsa- Inkey-kápolna lelőhelyen talált kisebb méretű balta, egy késő római sír mellékleteként volt elhelyezve (BF 96). A típus legkorábbra keltezhető példánya feltehetőleg a majsi temető 26. sírjából származó, szépen kidolgozott fejsze lehet (BF 131). A szóban forgó temetkezésben nem voltak emberi maradványok, csak egy juhcsontváz, mellékletként Traianus vereteit helyezték el a sírban. Ezt a fejszét talán egy áldozati szertartás részeként használták, a típus legnyugatabbra eső párhuzamai a Mauer an der Urlban feltárt Dolichenumban felajánlott áldozati tárgyak között találhatóak meg.
Összességében ez a típus elsősorban a Kr. u. 2-3. századtól terjedhetett el, használata Noricum, Pannonia, illetve a Balkán nyugati részére korlátozódott. A fokszárnyakkal, illetve nyélnyúlványokkal ellátott balták és fejszékhez hasonlóak a népvándorlás kor leletei között is megtalálhatóak a Kárpát-medencében.

A fentiek mellett sok bizonytalanul azonosítható töredék (BF 138-147), illetve néhány, a fentiektől eltérő példány került elő (BF 134-137). Nagyberki-Szalacskáról ismeretlen kontextusból egy kisméretű, fülszerűen összekovácsolt fokkal ellátott példányt ismerünk (BF 134), amely az irtó- és szalukapák egy részének köpű kialakításával mutat rokonságot. Az MNM római gyűjteményéből származó, de ismeretlen lelőhelyű, egyszerű vasrúdból hajlított, vékony fokkal ellátott balta csak kérdésesen tekinthető római korinak (BF 135).

A balták és fejszék előkerülési körülményeiről, keltezési vonatkozásairól részlegesen már esett szó. A fokszárnyas és az egyszerű, vaskos fokkal ellátott példányok hasonló arányban képviselték magukat az egyes lelőhelytípusok esetében.
R. Pohanka az utóbbi típust itáliai eredetűnek tartotta, amelyet a római hadsereg terjesztett el a limes menti táborokban. Ez bizonyos mértékben Pannonia esetében igazolható, hiszen a Duna mentén jelentős mennyiségben megtalálható ez a típus. Ugyanakkor a tárgyalt provincia belső területein is elterjedt, eloszlása viszonylag egyenletes képet mutat, ami megfelel annak a képnek, hogy egy a római uralom egésze alatt általánosan használatos változatról van szó.

Az egységes eloszlás alól a belső erődök jelentenek látványos kivételt, amelyekben fokszárnyas kialakítású csoport lényegesen több példánnyal képviselteti magát. Ennek lehetséges kronológiai vonatkozása, hogy míg a négyzetes fokkal ellátott darabok a késő római korra - nem tűntek el teljesen, de - fokozatosan háttérbe szorultak, addig a fokszárnyas fejszék - noha korábbi kontextusból is megtalálhatóak voltak - a Kr. u. 4. századra már gyakoribbak voltak.
Ugyanezzel függhet össze, hogy a Kr. u. 4. századra már elnéptelenedő városokból alig- alig kerültek elő az ehhez a típushoz sorolható fejszék, ami alól Pannoniából csak Carnunutum területe jelent kivételt. Figyelemre méltó továbbá, hogy villagazdaságokból és falusias településekről - típustól függetlenül - viszonylag kevés balta és fejsze került elő. Ez még annak tükrében is fontos adat, hogy a depóleletek jelentős része eredetileg villagazdasághoz vagy vidéki településhez tartozott.

A balták és fejszék méreteinek alakulására több is kutató komoly hangsúlyt helyezett. A hosszúság, a tömeg és a penge szélessége alapján kísérelték meg a funkciók, illetve az egyes típusokon belüli alcsoportok szétválasztását. W. H. Manning a tömeg alapján egy könnyebb (770 g) és egy nehezebb csoportot határozott meg (1600 g). M. Pietsch három fő méretcsoportot különített el: a nehéz fejszék közé a 20 cm fölötti, 1000-3000 g közötti; a közepesbe a 15 cm körüli, 700-1000 g közötti; míg a kisméretűekbe a 10 cm körüli, 250-470 g közötti darabokat sorolta. Emellett kitért arra, hogy vannak még ennél is kisebb, miniatűr példányok, amelyek már nem tényleges használatra, hanem játékként vagy kultikus tárgyként készültek.
Mint láthattuk hasonló darabok Pannoniából is előkerültek (BF 7, 73). Vitudurumból számos kisméretű votív baltát ismerünk, esetleg a Somogyszob-Kácsmóna lelőhelyről beszolgáltatott depólelet egyik tárgya is eredetileg az lehetett (VY 71). A. Duvauchelle szintén hármas méretfelosztást alkalmazott, amelyben a csoportok eszerint alakultak: nagy (22 cm fölött, 2000-3000 g), közepes (17-22 cm, 1200 g körül) és kicsi (9-17 cm, 200-800 g).

Ha ennek fényében, a disszertációban szereplő baltákat és fejszéket megvizsgáljuk, akkor közel sem kapunk a fentiekben vázoltakhoz hasonló, jól lehatárolt csoportokra osztható képet. A penge szélessége - a két extrém értéket nem számítva - 3-10 cm között váltakozik, de túlnyomó többségük 5-7 cm közé esik. A hosszúság növekedésével együtt a tömeg értéke nagyjából exponenciálisan emelkedik. Sok átmeneti adat jelentkezik, a határok erősen elmosódnak, ugyanakkor három nagyobb csoportot feltételesen megkülönböztethetünk.

A kisméretű példányok főleg 10-15 cm közötti hosszúságúak és 150-400 g közötti a tömegük, a közepeseknél ugyanez nagyjából 15-18 cm és 400-800 g, míg a nagyméretűeknél 18-25 cm és 800-2000 g. Azonban a tömeg csak ritkán haladja meg az 1500 g-ot, átlagosan 1200-1500 g közötti értékek jelentkeznek. A fenti felosztásokkal összevetve azt lehet megfigyelni, hogy a hármas tagolás határai, Pannonia esetében némileg lefelé tolódnak.
Fentebb már említésre került, hogy a balta és fejsze között részben a méret alapján lehetne különbséget tenni. A hármas felosztást alapul véve azt mondhatjuk, hogy a legkisebb példányokat lehetne egyértelműen baltának tekinteni, a középső csoporthoz tartozó szerszámoknál változó a helyzet, míg az 1200 g fölöttiekre már a fejsze megnevezés a legmegfelelőbb.
Ha a pengék aszimmetrikus kialakítását és tömegét vetjük össze, akkor sem lehet a baltaként aposztrofálható példányokat egykönnyen különválasztani. Összesen 27 példány esetében állapítható meg ez a kidolgozás, amelyek többsége 900 g alatti darab, de a legnehezebbek némileg meghaladják az 1200 g-ot is (BF 60, 116). Mindez jól mutatja, hogy a méretekből levonható következtetéseket kellő óvatossággal kell kezelni.


Forrás: Részletek Rupnik László - Római kori Vasszerszámok Pannóniából című doktori disszertációjából