logo

XII December AD

Fúrók .

A latinul terebra gyűjtőnéven megjelölt fúrók a famegmunkálás alapvető és fontos szerszámai közé tartoznak, ennek megfelelően már a római kort megelőzően széles körben elterjedtek voltak. A kanálfúró, amely a leggyakoribb változat, már a Ha D folyamán megjelent és a vaskor folyamán általánosan használatban volt.
A korszak lelőhelyein számos példányuk megtalálható volt, úgy a Kárpát-medencében, mint Európa más részein. A római kor folyamán három főbb típus terjedt el, így a - már említett - kanálfúrók mellett, egyszerű kihegyesedő, illetve rombusz alakú fejben végződő változatokról beszélhetünk. Ezeken túlmenően negyedik típusként feltehetőleg megjelentek a spirális hegyben végződő fúrók, amelyek - bár kis mennyiségben, de - egyre több római lelőhelyről látnak napvilágot.

Az antik források csak részlegesen tükrözték vissza ezeket a típusokat, bizonytalan, hogy a terebra kifejezés mögött pontosan melyik típus állhat. Idősebb Plinius közelebbi adatok vagy megnevezés nélkül két változatot különített el. Columella leírása alapján két típus, a terebra Gallica, amelyet a hordók csapolásának kialakítására használtak, és a terebra antiqua létezett. Azonban a két csoport tárgyi leletekkel történő azonosítása bizonytalan, továbbá az is kétséges, hogy ezek a megnevezések mennyire lehettek általánosak a római korban, hiszen egyetlen más auctor sem alkalmazta azokat.
M. Pietsch a terebra antiqua megfelelőjének az íjjal hajtott, hegyes fúrókat, míg a terebra Gallicáénak a kanálfúrók függőlegesen álló nyéllel ellátott - szintén íjas kivitelű - változatát tartotta. A képi ábrázolások révén szinte kizárólag az íjjal hajtott fúrót ismerhetjük meg. A Vatikánban őrzött aranyozott üvegtál aljának jelenetei között használat közben egy íjjal hajtott, rombusz alakú hegyben végződő fúró figyelhető meg. Hasonló heggyel, de a kanálfúrókra jellemző vízszintes fogóval ellátott kézi fúrót ábrázoltak egy dalmáciai sírkövön, amelyen további fafaragó eszközök, balta és derékszög vas láthatóak.
A legtöbb esetben a fúrók megjelenítése nem eléggé részletes ahhoz, hogy annak hegyét meg lehessen határozni, ezért sokszor bizonytalan, hogy milyen típusról van szó. Az ábrázolások alapján az is világosan megállapítható, hogy a fúrók egy része, elsősorban a hegyes fejben végződőek a kőfaragás során voltak használatban.

A fúrók funkciója szempontjából tehát a hegy kialakításának és a nyél rögzítési módjának van meghatározó szerepe. Az íjjal hajtott, kihegyesedő vagy rombusz alakú heggyel ellátott fúróknál a forgatás mindkét irányba történhetett. Az ábrázolásokon jól látható, hogy a vas hegyhez és szárhoz egy nagyméretű tagolt fa nyél tartozik, amelyre jól illeszkedik az íj húrja. Ezt egy Egyiptomból előkerült, szinte teljes épségben fennmaradt példány esetében is jól meg lehet figyelni.
A munka közben a mester egyik kezével letámasztotta, egyben felülről nyomta lefelé a fúrót, míg a másikkal mozgatta az íjat, amelynek során finom fűrészpor keletkezett. Ennek megfelelően viszonylag kis erőt lehetett leadni a munkadarabra, ami legfeljebb 14 mm átmérőjű lyukakat készítését tette lehetővé. A szóban forgó provincia területéről hasonló fúrók eddig nem kerültek elő.

Tekintettel arra, hogy a Pannóniából származó fúrók túlnyomó többsége a kanálfúrók közé tartozik (FF 1-95), ezzel a típussal kívánok részletesebben foglalkozni. Ezeket a fúrókat számos famegmunkálással foglalkozó mesterség alkalmazhatta, elsősorban csapolások, furatok készítésére, esetleg szögek helyének előfúrására használhatták.
A kanál szélessége határozza meg a furat átmérőjét, míg a szár hosszúsága annak lehetséges mélységével áll összefüggésben. A kanál élét belülről élezték, és a metallurgiai vizsgálatok alapján gyakran acéllemezzel erősítették meg. Ezt a típust mindkét irányba lehet forgatni, ugyanakkor a forgács nehezebben távolítható el a furatból, aminek köszönhetően a munka hosszabb ideig tarthatott.
A furatok készítését minden bizonnyal fokozatosan végezték, mindig egyre nagyobb szélességű kanállal ellátott fúrót használva, erre utal az a tény is, hogy különböző méretű darabok egy készletben kerültek elő. A kanál oldalai leggyakrabban párhuzamosak egymással, más esetekben kihegyesedő ovális, illetve kónikus formát mutatnak. M. Pietsch úgy vélte, hogy a korai és középső császárkori darabokra az a jellemző, hogy a kanál legszélesebb része annak közepe alatt helyezkedik el, míg a késő római korra keltezhetőeknél a fölé esik. Ugyanakkor ezt a megállapítást csak nagy általánosságban lehet elfogadni, mert az említett szabályszerűség alól vannak kivételek. A kanálfúrók szára általában négyszögletes vagy az élek csapottsága miatt nyolcszögletes átmetszetű.

A nyél rögzítésére alapvetően kétféle megoldás terjedt el, az egyiknél a fa fogó vízszintesen, míg a másiknál függőlegesen csatlakozik a szárhoz. A vízszintes nyél rögzítését egy változó formájú nyéllappal oldották meg, míg a függőleges változatnál a fúró szára egy gúla alakú tüskében végződik. Előbbi típust csak kézzel lehet forgatni, míg utóbbinál az íjjal történő hajtásra is lehetőség adódik. Keltezési szempontból nyéllap esetében esetleg a korábbi szélesebb, háromszög alakú formától a kései karcsúbb, hosszúkásabb, kevésbé erőteljes kialakítás felé haladó kronológiai sorral lehet számolni.

A Pannonia területéről származó kanálfúrókat, a fenti szempontoknak megfelelően - a nyélmegoldás és a penge kialakítása - az alábbi alcsoportokra lehet osztani. A legtöbb példány nyéllapos kivitelben készült (FF 1-81), a gúla alakú nyélfelerősítési mód csak kevés fúró esetében jelentkezik (FF 86-94). Egy Visegrád-Gizellamajorból származó fúró a szárán egy nyélkarikával együtt került a múzeumban (FF 37). Feltehetőleg a karikának nem volt szerepe a nyél rögzítésében és csak véletlenül helyezték rá a megtalálás után, mivel hasonló megoldásra máshonnan nem ismerünk példát.
A nyéllapos fúrók között a kanál formája alapján lehet különbséget tenni. Elsősorban a széles, nagyméretű kanállal rendelkező fúrókra jellemző, hogy a kanál felül szélesebb és egyenletesen kihegyesedve végződik (FF 1-42). Ezek közül számos példány, mint a vindornyafoki depóleletben talált fúrókészlet darabjai (FF 3-4, 40), a fenékpusztai leletek (FF 5, 29, 41-42) vagy a már említett visegrádi lelet biztosan késő római kontextusból származnak.

A Mannersdorf mellett talált két depólelet szintén számos hasonló fúrót tartalmazott (FF 12-23), amelyek feltehetőleg ugyancsak Kr. u. 3-4. századra keltezhetőek. A kanál formája sok esetben a keskeny, hosszúkás, párhuzamos oldalú volt, amely inkább lekerekített végződéssel készült (például: FF 43-47, 53-54). Emellett gyakori még az ovális forma (FF 48-52, 55-73), amelyet - a szerszám állapotától függően - nem minden esetben lehet jól elkülöníteni a többi változattól. Ezek között a módozatok között éppúgy voltak késő római keltezésű példányok, mint az előző formánál, így Mannersdorfból (FF 61-63), Fenékpusztáról ismert ilyen kialakítású példány (FF 64). Igaz emellett vannak korábbi keltezésű darabok is, mint a rábapordányi (FF 58), amely Kr. u. 1-2. századra keltezhető.
A Budapest Szél utcai tömeglelethez tartozó példány pedig a Kr. u. 2-3. századból származhat (FF 68). Ezért M. Pietsch-nek, a kanalak formáján alapuló keltezési modellje a szóban forgó területre vonatkozóan nem tartható. A nyéllap formájára alapozott keltezéssel hasonló a helyzet, például az elvileg korábbiakra jellemző széles, háromszög alakú nyéllap, a késeinek tartott kanállal egyazon példányon figyelhető meg (FF 1, 5).

A szerszámok egy része töredékes állapotban maradt fenn (FF 74-85). Említést érdemel még egy Keszthely-Fenékpusztáról származó fúró, amelynek szára törött, emellett viszonylag vékony, különösen a széles gyenge pengéhez viszonyítva (FF 95). Lehetséges, hogy eredetileg nem fúró, hanem valamilyen vésőszerű eszköz volt.

A gúla alakú nyéltüskében végződő fúrók egy részénél a kanál nem maradt fenn (FF 91-94), amelyeknél igen, ott az előzőektől eltérően, inkább viszonylag sekély, hosszúkás, csepp alakú kidolgozás figyelhető meg (FF 86-90). Ez a forma négy kisméretű változat mellett (FF 86-89), egy kiemelkedő méretű példányon látható, amely az aquincumi ácseszköz-lelet részeként került elő (FF 90).

Ha az előkerülés körülményeinek szempontjából megvizsgáljuk kérdéses tárgytípust, akkor a szórványleletekből és depókból származó példányok magas aránya bontakozik ki. A belső erődökből szintén számottevő mennyiségű fúró látott napvilágot, a többi lelőhelytípus, a civil és katonai vonatkozású leletek aránya nagyjából kiegyenlített képet mutat. Egyetlen esetben temetkezés kapcsán is előkerült egy példánya, amelyet a somogyszili temető egyik férfi sírjának mellékleteként helyeztek el (FF 52). A kutatás szempontjából a depóleletekből származó példányok játsszák a legfontosabb szerepet, hiszen azok feltehetőleg egyazon szerszámkészlet részét képezték.
Az aquincumi ácseszköz-leletben négy példány kapott helyet, amely közül három gúla alakú nyéltüskével (FF 90-92), egy pedig nyéllappal rendelkezik (FF 68), tehát a két nyélfelerősítési mód párhuzamosan is használatban lehetett. A négyből három példány törött, sérült állapotban maradt fenn. A vindornyafoki lelet kapcsán Müller R. már felhívta a figyelmet arra, hogy egyazon készletben eltérő méretű darabok sorozatával lehet számolni (FF 3-4, 40).
A mannersdorfi depóleletekből előkerült 10 (FF 12-20), illetve 6 darab (FF 21-23, 61-63) fúró esetében ugyanezt a jelenséget lehet megfigyelni. Nagyberki-Szalacskáról a telepen végzett egyik leletmentő ásatás kapcsán hat példány együtt látott napvilágot (FF 1, 8, 34-36, 77). Az utolsó törött, de a másik öt mind méretben, mind a kanál kialakításában láthatóan kiegészíti egymást, azok minden bizonnyal egy szerszámkészlet részét képezik.

A kanálfúrók méretére vonatkozóan Vitruvius öt különböző furatátmérőt határozott meg: ezek fél, egy, másfél, négy és nyolc hüvelyk, vagyis digitus szélesek voltak. Ezek közül technikai szempontból csak az első három kivitelezhető kanálfúró segítségével. Egy digitus lényegében 1,8 cm-nek felel meg, eszerint a legnagyobb méret 2,7 cm lehetett.
A W. Gaitzsch által megvizsgált leletek között az értékelhető méretű példányok 67%-a, összesen 43 fúróból, 29 darab megfelelt ennek a méretezési szabványnak. Ettől térben és időben minden bizonnyal lehettek eltérések, ahogyan a késő római keltezésű, Königsforstból származó tömeglelet kanálfúrói esetében megfigyelhető. Ezek ugyanis nagyobb átmérőjűek, így közöttük a kettő és fél, illetve három digiti körüli méret is előfordul.
M. Pietsch vizsgálatánál a vízszintes nyéllel ellátott típus hat mérhető példánya esetében, a kanalak szélessége 2-2,9 cm között volt, de leginkább 2,5 cm körül koncentrálódott, amely a római unciát megközelítő értéket jelent (1 uncia = 2,46 cm).

A függőleges állású nyéllel ellátott 15 példány esetében lényegesen kisebb értékeket határozott meg, amelyekre 0,45 és 1,3 cm közötti kanálszélesség és 9,5 és 26 cm közötti hosszúság a jellemző. Az Aventicumból származó kanálfúróknál az figyelhető meg, hogy a mérhető példányok nem a digitus rendszerhez igazodnak, hanem uncia és semuncia méretűek.
A kanálfúrók teljes hosszúságát illetően szintén eltérő megállapításokkal lehet találkozni. Az egyes átmérőkkel együtt a hosszúság is növekszik, néhány szélsőséges esetet, mint a Saalburgból ismert 127 cm hosszú példány, leszámítva ez az érték a 15 és 30 cm közötti tartományban szóródik. W. Gaitzsch ezen belül négy csoportot különböztetett meg: a 14-22 cm, a 26-27 cm, a 29-31 cm és a 33-35 cm közöttieket.

A méreteket a tárgy állapota jelentősen befolyásolhatta, különösen a kanál szélessége esetében már minimális korrózió vagy sérülés is jelentősen ronthatja az adatok felvételének pontosságát. Ezért a táblázatba felvitt tárgyak közül a hibás, illetve félrevezető darabok kiszűrésére törekedtem.
A kanál szélessége esetében, noha volt néhány példány, amely megfelel vagy az uncia vagy a digitus rendszernek, főként az 1 digitus (1,8 cm) körül figyelhető meg kisebb koncentráció, összességében a kanalak szélessége egyenletesen oszlik meg.
A hosszúság esetében jelentkező adatok sem állnak összhangban a fentebb, W. Gaitzsch által felvázolt méretkategóriákkal. Egy kisebb csoport, amelynek hosszúsága 20 cm alatt marad, jól elkülöníthető, míg a többség esetében ez az érték a 25-35 cm közötti sávban található. A 30 cm- nél hosszabb fúrók kivétel nélkül 1 digitus körüli vagy annál nagyobb szélességű kanállal rendelkeznek.

A 30 cm alatti példányokat viszont csak kevés esetben látták el ennél szélesebb kanállal, és ezek sem haladják meg az 1 unciás (2,45 cm) értéket. A méretek római mértékegységeknek megfelelő koncentrációjának hiányában több tényező játszhat közre. Egyrészt a tárgyak állapotából, illetve a mérés pontatlanságából fakadó tévedések, másrészt az a körülmény, hogy a vizsgált minta mind időben, mind térben nagy csoportot ölel fel.
Feltehetőleg a különböző műhelyekben dolgozó kovácsok mindegyikével szemben sem volt feltétlenül elvárás, hogy tartsa magát ehhez a szabványhoz. Kisebb leletcsoportok vizsgálata ugyanakkor eredményre vezethet, ahogy például a vindornyafoki lelet három fúrójából kettő szabványosnak bizonyul.

A mannersdorfi első depólelet fúróit megvizsgálva, a kanál szélességek 1,6-3,3 cm között váltakoznak (FF 12-21). Közülük három példánynál 2,5 cm, kettőnél pedig 1,9 cm figyelhető meg. Előbbi az uncia, utóbbi talán a digitus rendszernek felel meg, azonban két eltérő mértékegység használata nem tűnik logikusnak. A második depólelet példányai (FF 21-23, 61-63) 1,1 és 2,9 cm között szóródnak, közöttük egy egyhüvelykes (FF 61) és esetleg egy másfél hüvelykes változat (FF 21) található.
A Szalacskán együtt előkerült fúrók esetében a kanál szélessége 1,85 cm (FF 36), 1,87 cm (FF 35), 2,05 cm (FF 34), 2,72 cm (FF 8) és 4,95 cm (FF 1). Tehát három példány nagyon jól illeszkedett a digitus skálához, míg a legnagyobb fúrónál a kanál szélessége két uncia körül alakul. Utóbbi példány egyébként a Pannonia területéről előkerült fúrók közül a legnagyobb méretű kanállal rendelkezik. Hasonló fúrók láttak napvilágot például az osterburkeni leletből.

A bevezetőben már szó esett arról, hogy a spirálfúrók már a római kor folyamán megjelenhettek. Ezt elsősorban tárgyi leletek és egy Celsus leírásában fennmaradt utalás, amelyet ezzel a fúrótípussal azonosítottak, bizonyítják. Pannonia esetében összesen 10 példány sorolható ebbe a tárgycsoportba (FF 96-105), de ezek egyike sem kapcsolható biztosan római keltezésű réteghez.
Némelyik, általam csak a publikációból ismert tárgynak bizonytalan a meghatározása (FF 101-102). Három példány esetében a penge, nem teljesen csavart, hanem „S” alakú átmetszetet mutatat (FF 96-98), amely közvetlenül a kanálfúrókból fejlődhettek ki. Technikai szempontból utóbbiak előnyösebbek a hagyományos kanálfúróknál, hiszen az egyik irányban folyamatosan lehet forgatni őket, ezáltal a forgács távozása a furatból jobban megoldott.

Az Aquileiából előkerült spirálfúrók pengéje hasonló kialakítást mutat, de azok lényegesen kisebb méretűek, 12-16 cm hosszúak. A Nemesvámos-Balácáról előkerült példány méretében és kialakításában egyaránt közel áll ezekhez (FF 104). A szóban forgó példány a villagazdaság modern feltárása során, dokumentált rétegből került elő, de az ásatás még nem került feldolgozásra, ezért nem teljesen biztos a római korra történő keltezése.
Poetovio területéről egy Y alakban szétágazó nyélben végződő spirálfúró származik (FF 99), de a publikáció rajza alapján a hegyének kialakítása nem egyértelmű. Hasonló fogóval például egy Straubingból származó, spirál alakú fejben végződő példány rendelkezik. Egy Keszthely-Fenékpusztáról előkerült kisméretű fúró, felül köpűs nyélben végződik, feje többszörösen csavart (FF 103). Mindkét jellemző idegen a római kori fúróktól, ezért feltehetőleg újkori darabról lehet szó.

A Pannóniából ismert fúrók döntő többsége tehát a kanálfúrók közé tartozik, amelyek a provincia egész területén megtalálhatóak, széles körben elterjedtek lehettek. A keltezésre, miként a fúrók méretezési szabályaira vonatkozó - máshol alkalmazott - megfigyelések a tárgyalt területtel kapcsolatban csak korlátozottan és kellő óvatossággal alkalmazhatóak.



Forrás: Részletek Rupnik László - Római kori Vasszerszámok Pannóniából című doktori disszertációjából