logo

XXI Aprilis AD

Vonókések

A vonókés egy a megmunkált felülettel csaknem párhuzamosan mozgatott, az ascia és a gyalu funkciójához hasonló, a felület egyenetlenségeinek, a fa kérgének eltávolítására használt szerszám. Elterjedtségének alacsony mértékéről árulkodik, hogy sem írott említése, sem ábrázolása nem ismert a római korból. Ennek megfelelően a tárgyalt korszak szerszámait összefoglaló nagyobb munkák egy részéből teljesen kimaradt ez a tárgytípus. Egyes változatai a vaskor folyamán már megjelentek, a római korra több különböző típus alakult ki.
A vonókés főbb részei a penge és általában annak két végéhez kapcsolódó nyél. A penge általában aszimmetrikus átmetszetű, aminek köszönhetően jobban illeszkedett a megmunkált felülethez. A nyél kialakítása szempontjából a vonókéseken nyéltüske, köpű és tömör fogó egyaránt megfigyelhető volt. Hosszúsága változó lehetett, ahogy teljesen egyenes, vagy többé-kevésbé ívelt pengével ellátott példányok is előfordulnak. A funkciójuk változó lehet, az ívelt pengékkel ellátott példányok öblös, lemélyített részek felületének kialakítására szolgálnak, általában könnyebb terheléssel járó munkafolyamatokban használják őket.
Ezzel szemben az egyenes pengékkel, amelyek rendszerint nehezebbek, csak egyenes, vagy enyhén domború felületű darabok felszínét faraghatják ki. A nyél kialakítása szorosan összefügg a kifejtett erő nagyságával. Minél nagyobb szöget zár be a nyél a penge mozgatásának irányával, annál nagyobb erőt lehet a szerszámmal kifejteni. A munkavégzés irányával párhuzamosan elhelyezkedő nyél csak kisebb erőkifejtést tett lehetővé, így a munka jellege is ennek megfelelően alakul.

Pannoniából összesen 16 példánya került elő, amelyek között számos eltérő formai változat található meg (VK 1-16). Ezeket a szerszámokat a fentebb bemutatott szempontok alapján több csoportra lehet osztani. A kések egy részét egyenes pengével látták el, amelyeknek az éle és foka ugyan lehet íves, de azonos síkban helyezkedik el (VK 1-5, 16). A penge és a nyél tompaszöget zár be, függetlenül attól, hogy utóbbi tömör (VK 1, 16), köpűs (VK 2) vagy nyéltüskés kialakítással rendelkezik (VK 3-5).
A Gyulafirátót-pogánytelki villából származó vonókésen jól látható, hogy a penge síkjával a nyéltüskék enyhe szöget zárnak be, ennek köszönhetően a kézfej távolabb került a megmunkált felülettől, csökkentve a sérülés veszélyét (VK 4). Hasonló vonókés például a Museum of London gyűjteményéből ismert. Ennek a példánynak a pengéjén a kovácskalapács fejének nyomait is meg lehet figyelni, továbbá azt, hogy a jobboldali nyéltüske végét ráhajlították a nyél anyagára.
A VK 5-ös számú darab ismeretlen lelőhelyről került elő, kialakítása némileg eltér a többitől, mivel a nyéltüskék a penge fokához csatlakoznak. Egy szintén ismeretlen lelőhelyről származó példányon a penge és a hozzá kapcsolódó nyéltüskék egyenletes ívben hajlítottak (VK 6), amely leginkább íves felületek megmunkálására, például farönkök háncsolására teszi alkalmassá.

Az üreges szerkezetű fatárgyak, például teknők, vályúk kanalak stb. belső felületének kialakítására használt szerszámok közé tartoznak az ívben hajlított pengével ellátott példányok (VK 7-14). Az ascia kapcsán már szóba került ez a funkció, ebből a szempontból a vonókések kiegészíthetik az előbbi szerszámokat. A szalukapákkal, illetve teknővájókkal kifaragott, elnagyolt, durva felület elegyengetését teszik lehetővé. Ennek megfelelően pengéjük viszonylag vékony, a végükhöz csatlakozó, tompaszögben álló nyéltüske sem alkalmas erősebb rántó mozdulat erejének átadására.
A Dunaföldvár-Alsórévről származó töredékes példány egyik nyéltüskéjén állatcsontból, feltehetőleg kiskérődző hosszúcsontjából készített markolat maradt meg (VK 11). Ez a csont nyél is arra utal, hogy a szerszám nem lehetett alkalmas jelentős erőkifejtére. A vonókések pengéjének hossza, illetve íveltsége a megmunkálni kívánt tárgy tulajdonságaitól függ. Ennek megfelelően egyes példányok hosszabbak, enyhén íveltek (VK 7), míg mások keskenyek és erősebben hajlítottak (VK 12). Utóbbi - Nagyberki-Szalacskáról előkerült - példány mély és keskeny belső részek kialakítására szolgálhatott. Íves pengéjű, nyéltüskés vonókések a vaskorból, valamint a Római Birodalom számos lelőhelyéről egyaránt ismertek.
A vonókések közé sorolható egy kisméretű, kör alakban bezáruló pengéjű, egyetlen nyéltüskével ellátott példány, amely Balatonaligáról került elő (VK 15). A szerszám funkcióját Müller R. pontosan írta le, amikor azt kanálvájóként határozta meg.

A szakirodalomban általában a vonókésekhez soroltak egy olyan szerszámtípust, amelynek pengéjéhez, annak két végén, az éllel ellentétes oldalon helyezték el a nyéltüskéket. Ez az egyenes kés (németül Geradmesser) nem vonó, hanem épp ellentétes irányú, toló mozgatásra alkalmas. Hasonló példányt Pannonia területéről is ismerünk (VY 82), amely a gödrekeresztúri temető egyik sírjának mellékleteként került elő. Elképzelhető, hogy fafaragásra, de a fentiektől teljesen eltérő jellegű munkavégzésre használták ezt a szerszámot.

A limes táboraiból vagy a nagyobb városokból egyetlen vonókés sem került elő, az aquincumi ácseszköz-leletben sem képviselteti magát a szóban forgó szerszámtípus. Ez jól mutatja, hogy ezt a szerszámtípust teljesen eltérő funkcióban használták.
Belső erődökből, így Fenékpusztáról (VK 1, 7, 13, 16) és Alsóhetényből (VK 9) számos példánya látott napvilágot, de falusias településekről (VK 2, 14-15) vagy feltehetőleg ilyen jellegű lelőhelyekről származó depóleletekből (VK 10, 12) is ismert. A famegmunkálásnak ez az ága úgy tűnik inkább vidéki életformával állt kapcsolatban, és a városi vagy katonai mesterek tevékenységében nem volt jelentős szerepe.

A vonókések méretére vonatkozó adatok közül a penge szélessége, a hosszúság és a tömeg meghatározóak. A szerszámtípuson belül elkülöníthető két eltérő funkció, a nehezebb egyenes pengéjű, és a könnyebb, hajlított pengéjű darabok között a tömeg és hosszúság értékek összevetésében is megmutatkozik. A penge szélességében ez az eltérés nem jelenik meg látványosan, ez az adat csaknem minden példány esetében 2,1-2,85 cm között váltakozik.


Forrás: Részletek Rupnik László - Római kori Vasszerszámok Pannóniából című doktori disszertációjából