logo

XIV December AD

Dacia vastermelése

A történelmi Erdély legnagyobb részét és a Bánság területét két hosszas háború árán sikerült meghódítania Traianus császárnak a Kr.u. első század legelején (Kr.u. 101-102; 105-106). Az Erdélyi Szigethegységben már korábban jól ismert bányák leghíresebb ezek közül természetesen a veres-pataki (Rosia Montana, Románia) aranybánya komoly érvként szolgálhattak a latinok számára az amúgy egyáltalán nem egyszerű hódítás mellett. Vasban leginkább a Bánsági-hegyvidék bővelkedik ma is, és bővelkedett a rómaiak idejében is.
A századforduló környékén Téglás Gábor régész foglalkozott a Vajdahunyad (Hunedoara, Románia) környéki bányákkal, ahol több esetben talált rá római kitermelés nyomaira. Emellett munkája során felhasznált 18. század eleji bányatérképeket, amelyeken olyan lejáratokat és aknákat is bejelöltek, melyekről a későbbi szakemberek már nem tudtak.

A római kori bányák azonosítása természetesen igen nehéz feladat, egyrészt mert legjellemzőbb a felszíni kitermelés volt, melynek nyomai azóta nyilván már eltűntek. A mélységi kitermelés identifikálása szintén nem egyszerű, mivel az akkor használt bányaüregeket mára már nagyrészt tovább bontották, megszüntetve a régészeti nyomokat. Ritkább esetekben még kerültek elő római bányászati szerszámok, általában azonban csak feltételezhetjük, hogy a nagyobb vaskohászati műhelyek közelében folyt a nyersanyag kitermelése is.
A régészeti emlékek mellett a Lex metallis Vipascensis17 nevű, Hadrianus által a Hispania Lusitania provinciabeli Vipasca bányaváros (a mai Portugália vidékén megtalálható ezüstés rézbányák) számára kibocsátott törvény tanúskodik arról, hogy a birodalomban a kohókat kötelező módon a nyersanyaglelőhely mellett kellett felépíteni. A rendelkezés egészen pontosan azt mondja ki, hogy az egy nap alatt kibányászott ércet, míg a nap fenn van, át kell szállítani a kohászati műhelyekbe, máskülönben az államtól való lopásnak számít. Bár a mai Portugália vidéke meglehetősen távol esik a Kárpátoktól, azonban mivel a bányászat a római állam által szigorúan ellenőrzött termelési folyamat volt, ezért azt is feltételezhetjük, hogy hasonló rendelkezések voltak érvényben minden provinciában.
Nyilván nem volt sok értelme távolra szállítani a salakanyaggal vegyes érceket, ha helyben is megoldható volt a redukálás, a tiszta fémet pedig sokkal kifizetődőbb szállítani. Érdemes megjegyezni, hogy az általános elképzeléssel ellentétben nemcsak rabszolgák dolgoztak az ércek kitermelésénél, hanem gyakran szegényebb sorsú szabad születésűek is elszegődtek néhány évre.

A nyugati provinciákban a bányászat nagyobb, ún. bányakörzetek szerint volt csoportosítva (ezt nevezték territorium metallinak). Ilyenek voltak például Noricum, Hispania, Gallia és Sardinia területén is, amelyeken belül egy-egy kisváros (vicus metalli) jelentette az adminisztrációs központot. Esetenként kisebb katonai egységek (stationes) is táboroztak itt, illetve ugyanitt laktak a metalliaresek, akik a vasércek kohósításával foglalkoztak.
Dáciában a hasonló felépítést csak feltételezhetjük. Ferenczi István, majd Doina Benea, legújabban pedig Constantin Iliea régészek is két ilyen körzetet különítenek el a vasbányászat szempontjából. Egyiket az Erdélyi Szigethegység déli részén illetve a Ruszka-havasban (Alsótelek központtal Teliucu Inferior, Hunyad megye, Románia), másikat a Bánsági-hegyek környékén (Új-moldova központtal Moldova Noua, Krassó-Szörény megye, Románia).
Ezekről a településekről epigráfiai emlékek bizonyítják a bányabérlők létezését. Kisebb méretű vaskitermelés és feldolgozás természetesen a provincia egyéb területein is zajlott, így Dácia délkeleti részein, ismeretesen például Ósinkán (Sinca Veche, Brassó megye, Románia).

Sajnos ezekről a területekről sem ismerünk túlságosan sok kohászati műhelyt, bár Alsóteleken és Új-moldován is tártak fel nagyméretű vasolvasztó kemencéket. Ezeken kívül azonban sokkal jellemzőbbek a kisméretű, kerek kohók, melyek valószínűleg egy-egy kisebb közösség szükségleteit látták el. Ennek megfelelően ezek a települések közelében találhatóak, míg a nagy kohászati centrumok általában a lakott területektől távolabb helyezkednek el (valószínűleg a tűzveszély miatt).

A kohók termékei, a vasbucák Dácia esetében különben formai szempontból nem standardizáltak ezek után a kovácsműhelyekbe kerültek feldolgozásra. Vasmegmunkáló műhelyeket sajnos még kevesebbet ismerünk, mint kohászatit, de alapvetően kétféléről beszélhetünk: egyrészt a civil településeken, másrészt a katonai táborokban megtalálható kovácsműhelyekről.
A hadsereg állomásain megtalálható fabricaeról már volt szó. Dáciából csak néhány esetben tudták az ilyen műhelyt beazonosítani, mint például Vármező (Buciumi, Szilágy megye. Románia), Samum (Alsókosály Ca§eiu, Kolozs megye, Románia), Porolissum (Zilah Zalau közelében, Szilágy megye, Románia) vagy Potaissa (Torda Turda, Kolozs megye, Románia) esetében.

Civil településekről sem származik több információ, nagyrészt falusias jellegűek esetében tudunk egy-egy kisméretű kovácsműhelyről, ilyen például Medgyes (Medias, Szeben megye, Románia), Tibiscum (Temesvár Timisoara, Temes megye, Románia), kérdőjelesen Kisbács (Baciu, Kolozs megye, Románia) stb.
A salakanyag mellett általában a kovácseszközök árulkodnak az adott épület funkciójáról. Míg utóbbi ritkán kerül elő, fémes salakok szinte minden hosszabb távon működő római telepről származnak, ezek azonban csak nagyon nagy mennyiségben utalhatnak egyértelműen vasművességre. A mikházi (Cálugáreni) katonai tábor vicusában felszínre került több száz hasonló töredék alapján például nagy valószínűséggel feltételezhetünk vasműves műhelyt a helyszínen.
Emellett a régészet számára fokozott problémát jelent, hogy a III. századtól az egész birodalomban megfigyelhető fémválság Dáciában is takarékossá tette a mestereket: a szerszámokat a teljes kopásig használták, majd ezután begyűjtötték és újrahasznosították. Ráadásul a kivonuláskor is összeszedtek minden használható eszközt, sok esetben valószínűleg a selejteket is. Ennek következtében aránytalan kép alakulhat ki az utókor szemében, hiszen a vas sokkal elterjedtebb volt, mint ahogyan ezt a régészeti leletek igazolnák számunkra.



Nyulas Dorottya