logo

XX Junius AD

Vaskohászat és vasművesség a Római Birodalomban

Amint a Kr.e. II. századtól Róma megkezdte az Itálián kívüli területek meghódítását, ezzel együtt a vastermelés súlypontja is egyre inkább a provinciák irányába tolódott el. A már említett Noricum mellett fontos termelési gócpont alakult ki többek között Iberiában, Brittaniában és Dalmatiában is.
A rómaiakra a gyakorlatiasság igencsak jellemző lévén a birodalmi expanzió ritkán ment véletlenszerűen, a tartományok meghódítását általában pontos számolás előzte meg, hogy mennyire érdemes pénzt fektetni az adott terület elfoglalásába.

A Kr.u. II. század elejére megszülető birodalom térképét szemlélve ugyanakkor szemünkbe ötlik, amint a római központi részekhez valamelyest közel eső, vasércben gazdag területek mind az Imperium Romanum részét képezték. Amely régió éppen nem került annektálásra, azt is gondosan számon tartották, mint vasban gazdag környéket. Ilyenek voltak például a mai Szlovákia területén egykor élő cotinus népcsoport bányái, melyekről Tacitus is megemlékezik Germania című művében.
Mindebből levonhatjuk a következtetést, hogy a római állam monopóliumra törekedett a vasipar területén, ami már csak azért is ésszerű lépés volt, mert ez időben a vaseszközök (szerszámok és fegyverek) immár mindenhol nélkülözhetetlené váltak.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Kr.u. I. században élő idősebb Plinius Historia Naturalisából vett idézet:

„Az élet legjobb és legrosszabb eszköze a vas, amivel a földet szántjuk, fákat ültetünk, cserjéket metszünk, a szőlőtőkéket évenként megfiatalítjuk a satnya hajtások visszavágásával, házakat építünk és köveket bányászunk vele és mindenféle más hasznos dologra is jó. Ugyanakkor háborúkra, gyilkosságokra és rablásra is használjuk, s nem csak közelről, hanem már sebesen repülő lövedékként, melyeket hajítógépek vetnek ki vagy emberkéz röpíti őket, némelyiknek pedig valóban szárnyai vannak, amit az emberi elme legnagyobb gaztettének tartok, minthogy sebesebben repül a halál az ember felé, mióta szárnyakat készítettünk a vasnak. Ezért pedig az embert, és nem a természetet kell hibáztatni.”

A római gazdaságnak természetesen a mezőgazdaság tette ki a legnagyobb részét, amely viszont elképzelhetetlen volt már a vas szerszámok (ekék, kapák, sarlók stb.) nélkül. Ezt bizonyítja a feljegyzések és képi ábrázolások mellett a számos régészeti lelet, illetve a szinte minden villa rusticaban megtalálható kovácsműhely (ezek a villagazdaságok voltak a római kor kiterjedt farmjai, amelyek zöldséggel és gabonával látták el a városi lakosságot és a hadsereget).

A katonáság számára is létszükségletté vált a vas, erre mutatott rá Plinius a fenti idézetben. Elegendő belegondolnunk, hogy egy légiós katona felszereléséhez mintegy 7 kg vasra volt szükség, a császárkor aranykorában pedig megközelítőleg 130-140.000 legionárius szolgált a birodalmi hadseregben és körülbelül kétszer ennyi katona a különböző segédcsapatokban.
Ha ehhez még hozzáadjuk a mindenféle egyéb harci gépezetek alkatrészeit és a táborok épületeihez szükséges vasszerkezeti elemek mennyiségét, az eredmény elképzelhetetlen mennyiségű vas, amelyre a hadseregnek folyamatosan szüksége volt. Éppen emiatt valóságos fegyvergyárak alakultak ki bizonyos vasércben gazdag régiókban, ahol gyakorlatilag tömeggyártásról beszélhetünk. Ilyen körzetet ismerünk Pannonia tartományban is, a mai Horvátország területén elhelyezkedő Siscia közelében, amelynek létét az epigráfiai bizonyítékok mellett régészeti leletek is alátámasztják.

A katonai táborokban természetesen szükség volt olyan műhelyekre, ahol hamar meg tudták oldani a fegyverzet és egyéb eszközök javítását, illetve kisebb mértékben termelés is folyhatott. Ezeket a komplexumokat fabricaenak nevezték. Légiós tábor esetén immunes katonák, valójában mesteremberek működtették ezeket, segédcsapatok esetén akár civil kézművesek is munkálkodhattak a castrumon belül.
Az építkezések során használt vasszerkezeti elemek mennyiségének mértékére mutat rá az a vasszegdepó, amelyet az Inchtuthil nevű észak-britanniai légiós táborban rejtettek el a katonák valószínűleg a helyi népesség elől az első századi visszavonulásuk során. Konkrétan 10 tonnányi, megközelítőleg 750 ezer vasszegről van szó, ami ma sem elhanyagolható mennyiség.

A mérhetetlenül nagy vasszükséglet miatt, mint azt már említettem, a vasbányák az állam tulajdonában álltak. Ezek közül néhány nagyon gazdag bánya teljes területét mintegy császári „koronabirtokként" leválasztották az adott tartomány közigazgatásáról, és itt lovagi rangú, megbízott császári helytartó (úgynevezett procurator) adminisztrálta a bányát (bár ez leginkább a nemesfémeket is tartalmazó térségekben volt elterjedt).
A kisebb bányakörzeteket igazgatás céljából kiadták bérlőknek (conductores), akik az előre meghatározott bér mellett a kibányászott nyersanyag egy részét szintén be kellett szolgáltassák. Az üzlet legtöbbször valószínűleg így is megérte a vállalkozóknak, hiszen számos felirat tanúskodik efféle foglalkozást űző személyekről.




Nyulas Dorottya