logo

XX Februarius AD

S.P.Q.R.

romaikor_kep



Senatus populusque Romanus (a római szenátus és nép) négybetűs rövidítését a Mediterraneum térségében mindenütt tisztelni kényszerültek. Galliától Észak-Afrikáig, Ibériától Elő-Ázsiáig hirdették a római köztársaság hatalmát az áldozati oltárok és bíróságok latin feliratai. Belső-Ázsia és (i. e. 30-ig, Antonius leveréséig s Kleopátra haláláig) Egyiptom kivételével a hellenisztikus királyságokat is bekebelezte Róma, északon pedig Britannia egy részét is elfoglalta Julius Caesar.

A római szenátus és nép csak kicsiny töredékét alkotta a birodalom összlakosságának, s a való életben korántsem alkotott oly természetes és impozáns egységet, mint ahogy az SPQR jelzés hirdette a Városnak és a világnak. A köztársasági kor végső évszázadát, a külső terjeszkedéssel és mindenféle lázongás vérbe fojtásával együtt, a társadalmi ellentmondások éleződése jellemzi.
A mezőgazdaságban a földkoncentráció és a belterjes gazdálkodás tör utat, ami a földbirtokos réteg gyors meggazdagodásával és a parasztpolgárok elszegényedésével, városba özönlésével és részint elzüllésével jár; megsokszorozódik a rabszolgák száma, de ennek nyomán mind háborgóbb erővel tör felszínre lázongásuk is. A kalózok és a már-már magánhadseregekké toborzódó zsoldosok országnyi területeket tartanak rettegésben.

Az új meggazdagodási lehetőségek (óriási méretű kereskedelem, bankuzsora, földbérlemény, adószedés, tisztségvállalás a provinciákban, politikai korrupció) a teljes jogú polgárság társadalmi viszonyait is átformálták. Az uralkodó nemesség soraiba – és így a szenátusba is – egyre több újgazdag jutott be.
Pártjuk, az optimates néven emlegetett, politikai hatalomra és fegyveres erőre támaszkodó csoport, elkeseredett harcokat vívott a szélesebb bázisú, de lényegesen rosszabbul szervezett népi ellenzékkel (a popularesszal). A vagyoni becslés szerinti második réteg, a ”lovagok”, nem alkottak egységes erőt a közélet porondján, hanem ide-oda csapódtak, pillanatnyi érdekeik szerint.

A szabad polgárok között dúló osztályharc formáit a földért vívott harc határozta meg. Sem a kisparcellás, sem a földjüktől megfosztott vagy birtokuk eladására kényszerülő parasztok nem érvényesíthették érdekeiket közvetlenül, saját soraikból kikerülő szószólókkal, hiszen a döntés joga az állam legfontosabb ügyeiben a szenátus urait illette meg. Egyes arisztokrata származású államférfiak azonban a parasztpolgárok tömegmozgalmainak vezérei lettek. Scipio Aemilianus közvetlen rokonai és barátai, a Gracchus fivérek indították meg a földbirtokreformért vívott szenátusi csatát; s bár Tiberius Gracchust megölték (i. e. 133), öccsét, Caiust pedig halálba kergették (i. e. 122) ellenségeik, a reakció arra kényszerült, hogy legalább részleges intézkedésekkel javítsanak a parasztok sorsán.

A csaknem négyszázezer teljes jogú polgár közül nyolcvanezernek juttattak kisebb parcellákat. A néppárt erősödését jelezték a gabona árának leszállítását előíró intézkedések, szoros összefüggésben a századforduló ragyogó hadvezérének és sorozatosan megválasztott consulának, a népi származású Mariusnak politikai sikereivel s tekintélyével. A társadalmi szerkezet demokratikus átalakításának egyik döntő mozzanata volt Marius reformja: ő vezette be a vagyontalan polgárok besorozását, mégpedig önkéntes jelentkezés alapján, zsold és – tizenhat éves szolgálat után – földjuttatás ellenében. Marius az állandó és olykor itáliai területen is dúló háborúk közepette a néppárt érdekei szerint akarta megreformálni a hatalmat.

A nyolcvanas évek elején azonban kirobbant a nyílt polgárháború: az arisztokrata reakció vezére, Sulla, miután a keleti hadsereg parancsnoki tisztét megszerezte, Marius és Róma ellen indult. A ”zsarnokok elleni harc” jelszavával hihetetlenül vad terrorhadjáratok sorozatát vezette, csaknem száz szenátort és kétezerhatszáz lovagot gyilkoltatott le. Teljhatalmát – amelyet végső katonai sikereként, i. e. 82-ben szentesíttetett – a demokratikus reformok eltörlésére; sok ezernyi hívének tisztségbe juttatására és a számban is megkétszerezett – immár hatszáz tagú – szenátus uralmának erősítésére fordította.

Sulla pár év múlva bekövetkezett halála után megélénkült az ellenzék. A parasztság, amelynek létét a megállíthatatlan földkoncentráció és a tömeges rabszolgamunka konkurrenciája fenyegette, a talajtalan és ajándékokból élő városi plebs s a diktatúra rémuralmától megtizedelt lovagrend igényei mind nyomatékosabban – bár egymás ellenében is – jelentkeztek.

Spartacus felkelése (i. e. 74–71) egész Itáliát megrázkódtatta, s azzal fenyegetett, hogy a szabad polgárok legszegényebbjeit is magával ragadja. A szenátus és az új hadvezérek (Pompeius, Crassus) lazítottak a politikai jogokat megnyirbáló rendeleteken, és az ismét fellángoló keleti hadjáratok sikereit is a nép lecsendesítésére igyekeztek kihasználni.
Új meg új csoportok alakultak ki, majd tűntek le a színről. Az elszegényedett nemesifjak vezéreként, de az alsóbb rétegek támogatására is számítva szervezett összeesküvést Catilina; sem határozott programja, sem szervezett ereje nem lévén, végül is lelepleződött, és vereséget szenvedett Cicero s a szenátus csapásai alatt (i. e. 64–62).
A másik új nagyság, Julius Caesar, első hadvezéri sikerei után Pompeiuszszal és Crassusszal szövetkezve, az ún. ”első triumvirátust” alakította meg (i. e. 59), amely – a lovagrendhez közeledni próbáló szenátusi arisztokrácia gyöngeségét kihasználva – a személyi hatalom gyakorlásának új formáját testesítette meg. Gabonaosztási rendelet s a kiszolgált katonák megjutalmazásai szélesítették és szilárdították a triumvirátus társadalmi bázisát.

Crassus balvégzetű, saját életét is áldozatul követelő veresége után, melyet a párthusoktól szenvedett el, ismét fellángolt a polgárháború. A lázongó Rómában Pompeius szerzett teljhatalmat úgy, hogy a szenátussal szövetkezett, a ”köztársaság védelmének” ideológusaként pedig a nagy tekintélyű Cicerót tudta a Caesar-ellenes mozgalom mögött.
I. e. 49 elején Caesar átkelt a Rubico folyón, megindult Róma ellen, s pontosan egy év múlva – miközben felmorzsolta Pompeius katonai erejét, s a maga népszerűségét ügyes intézkedésekkel, politikai hatalmát és magánpénztárát pedig erélyes húzásokkal gyarapította – a Balkán északnyugati részén fekvő Pharsalusnál döntő győzelmet aratott. A pharsalusi győzelem és Pompeius, majd az ifjabb Cato halála következtében a 40-es évek közepére Caesar vetélytárs nélkül állt a politikai porondon.

Formálisan változatlanul működtek a régi testületek, igazában azonban Caesar irányította az államot. Katonáin és személyes lekötelezettjein kívül a városi köznép, a provinciák római polgárai, az üzletemberek zöme és az arisztokrata ifjak kisebb csoportja támogatta politikáját. Nyíltan szembeszegülő ellenségeit megsemmisítette, az engedékenyebb ellenfeleket igyekezett megnyerni.
Gazdasági reformok, biztonságosabb és kifizetődőbb termelésre és kereskedésre ösztönző rendeletek sorával kedvezett a szabad lakosság tömegeinek. A helyzet stabilizálása és személyes hatalmának erősítése érdekében emelte fel a szenátus létszámát kilencszázra, tisztjeivel, de még felszabadított rabszolgákkal is ellensúlyozva a nemesség befolyását. A népgyűléssel nem volt gondja – ott minden intézkedését megszavazták.

Caesar személyi uralma szükségszerű következménye volt a hagyományos intézmények csődjének. A földbirtokos arisztokrácia alkonyát siettették a tömeges rabszolgatartásra épülő és birodalmi méretű gazdálkodás politikai igényei. Ez az arisztokrácia szép jelszavaival együtt bukásra ítéltetett. Erejéből már csak arra telt, hogy i. e. 44. március idusán, a szenátus ülésén, meggyilkoltassa Caesart.
A Caesar halálát követő időben a polgárháború új viharai söpörtek végig az államon. Gyilkosai – Brutus, Cassius és társaik – a birodalom keleti felében szervezkedtek. A politikája örökségét vállaló – vagy legalábbis hirdető – politikusok közt sokáig egyenetlenség dúlt, mígnem unokaöccse s fogadott fia, Octavianus, szövetségre lépett Antoniusszal és Lepidusszal. Miután a szenátus ellenállását megtörték és Cicerót is meggyilkoltatták, megalakították az ún. második triumvirátust (i. e. 43), a következő években pedig a kelet-makedóniai Philippi mellett megsemmisítették Brutus és Cassius ”köztársaságpárti” seregeit.

De még mindig nem ült el a csatazaj. Octavianusnak előbb a jelentős tengeri haddal rendelkező és a lakosság alsó rétegeire számító Sextus Pompeiust sikerült legyőznie (i. e. 36). A keleti provinciákban sereget, hatalmat, pénzt gyűjtő Antoniusszal alkudozások, szövetkezések, árulások és kölcsönös ügyeskedések után került sor a végső összecsapásra.
Vele mint az egyiptomi királynő – Kleopátra – fegyvertársával, szeretőjével és cinkosával szemben, Octavianus Róma megmentőjeként igényelhette honfitársai támogatását. Neki esküdtek hűséget Itália lakosai és a nyugati provinciák; a vagyonos rétegek anyagi támogatásával ütőképes flottát építtethetett. A nyugat-görögországi Actium hegyfokánál került sor az ütközetre, amely Octavianus győzelmét hozta (i. e. 31).
A következő évben meghódította Egyiptomot; a mérhetetlen zsákmányból és az egyiptomi föld terméséből bőségesen megjutalmazta katonáit, majd Caesar örököseként és Róma korlátlan hatalmú uraként tért vissza a Városba. Alig pár esztendő múlva mint princeps (első ember) folytatta az államszervezet átalakítását – köztársaságból monarchiává.



Forrás:
eredeti kiadvány: Az antik világ irodalmai / Falus Róbert
[Budapest]: Gondolat, 1980
ISBN 963 280 851 7
OSZK: link.oszk.hu/libriurl.php?LN=hu&DB=oszk&SRY=an&SRE=65850
MEK-be került: 2007-04-07
URL: http://mek.oszk.hu/04700/04714