logo

X December AD

A feliratok típusai, a Latin ábécé és a felirat készítésének fázisai

A feliratokat elsősorban a tartalmuk alapján csoportosíthatjuk:

1. tituli sacri, vagy votív-vallási feliratok: oltárok, fogadalmi ajándékok.

2. tituli honorarii, megtisztelő feliratok: elogiumok, szoborbázisok feliratai.

3. tituli sepulcrales, sírfeliratok: stélé, sírfelirat egy nagyobb síremléken, sírkerten, aediculán vagy szarkofágon, illetve a katakombákban a sírt fedő lapok, loculusok.

4. tituli operum publicorum, építési feliratok, amelyeket a nagyobb középületeken helyeztek el, és az építés tényét rögzíti rajtuk az építtető: ilyenek például a templomok, színházak, amphitheatrumok, katonai táborok, városfalak, hidak, vízvezetékek, diadalívek, fürdők és más középületek, a mérföldkövek és a határkövek (cippusok) feliratai.

5. Hivatalos, jogi jellegű feliratok, amelyek felirathordozója tartós anyagból (kő, fém) készült tábla: törvények, uralkodói constitutiolt, senatusi határozatok, más szervezetek és azok magistratusainak határozatai, szerződések, hivatalos és magánjegyzőkönyvek, leltárak.

6. instrumenta domestica, „Kleininschriften", azaz a kisfeliratok. Ezek közé tartoznak a hordozható használati tárgyakon található feliratok: a mesterbélyegek, a bekarcolt, bevésett tulajdonosnevek, az üzenetek. Ilyenek még a súlyok, mértékek, tesserak, ólombullák, bélyegestéglák, fegyverek, pecsételők, kőfaragó jelek, terra sigillata- és amphora-feliratok, átoktáblák, viaszostáblák (tabulae ceratae). Anyaguk lehet fém, agyag és fa is.

A feliratokat megkülönböztethetjük a felirathordozó anyaga, illetve a felirat elkészítésének módja alapján is: a feliratot lehet kőbe, fémbe, agyagba, fába vésni, karcolni (graffiti), poncolni, sőt festeni is (dipinti). Lehet továbbá még pecsételni, esetleg kiönteni is.

A rómaiak etruszk közvetítéssel a görögöktől vették át a saját ábécéjüket. Ebben elsősorban Cumae játszott nagy szerepet. E tekintetben nem álltak egyedül, hiszen majd mindegyik italicus törzsnél kialakult az írásbeliség, vagyis az oscus, umber, faliscus, szabin, venét és picenumi írás.
A rómaiak először az eredeti 26 betűből 20-at kezdtek el használni, ugyanazokat, amelyeket az etruszkok, de utóbbiak nem tettek különbséget a b-p, g-k, d-t mássalhangzók között, és csak egyféle S betűt használtak. Az F-nek megfelelő 8 betűt az ábécé végére tették (az ábécé betűit tartalmazó abecedária-feliratokhoz - pl. Marsiliana dAlbegna - vö. 1.2.4.).

A feliratok iránya is megegyezett a göröggel, azaz a korai latin feliratokra is jellemző, hogy balról jobbra, visszafelé írták öltet, valamint elterjedt volt a folymatos írásmód (scriptio continua).
A rómaiak nem használták az aspiratákat, mint a théta, a chi és a psi. A digamma sajátos római használatának megfelelően F lett (eredetileg digamna és hetiz együtt), míg a C betű (a cumaei gamma) jelölte a G-t is (vö. a Caius praenomen kiejtése és írásmódja).
A K hangot jelölhette a C betű, de A magánhangzó előtt K (= kappa), O és U után pedig Q állt, a mai Q őse. Végül 21 betű használata vált általánossá:

ABCDEFZHIKLMNOPQRSTVX

Ezek sorából a köztársaságkor végéig kikopott Z használata, míg a 3. század második felében találta fel egy Spurius Carvilius nevű grammaticus a C megváltoztatásával a G-t, amelyet a Z betű helyére tettek az ábécébe, azaz a mai helyére.
A mai 23 betű görög hatásra alakult ki még a Kr. e. 1. században, amikor az ábécé végére illesztették az Y és Z betűket. Claudius császár nevéhez fűződik még egy írásreform-kísérlet, amikor újabb betűket próbált meg bevezetni (pl. antisigma á „bs" és a „ps" jelölésére: a-c, a fordított digamma a „V" félhangzó jelölésére), de utóbbiak nem maradtak tartósak.

A mássalhangzókat gyakran úgy írják, ahogy kiejtették, ezért gyakori a korai feliratokon az E magánhangzó elmaradása: DCIMUS, TRTIVS. A kettős magánhangzókat Accius, a költő vezette be a hosszú magánhangzók (A, E, U) jelölésére: PAASTORES.
A köztársaságkor végén kezdtek el megkülönböztető jeleket használni a kettős hangok jelölésére a betűk felett - ilyen a sarló formájú sicilicus (általában mássalhangzók esetében), valamint a hosszú magánhangzók jelölésre, továbbá az azonos betűként szereplő U és V megkülönböztetésére használatos, a mai ékezetekhez hasonló apex.

A néha II betűként szereplő E és I megkülönböztetésére gyakran használták a sor fölé magasodó I betűt, az I Iongát. A kettős mássalhangzók dupla betűkkel való írását a hagyomány szerint Ennius vezette be. Eredetileg a szavakat kettőspont választotta el egymástól, de később a scriptio continua terjedt el, amelyet csak egészen későn váltott fel a nem mindig konzekvensen használt elválasztó jel, az általában háromszög vagy kör alakú interpunctio.
A betűk szárait időnként összekapcsolták, azaz ligálták - ebből alakultak ki a ligaturák, azaz betűkapcsolatok. Korábban még csak két, majd három és több betűt is összekapcsolva rövidítették a feliratokat.

Speciális betű volt az eredetileg gallnak tartott O betű, a Thetanigrum, amelynek jelentése egyszerűen: obiit, meghalt.


Számnevek

A számnevekhez a rómaiak a chalkisi (cumaei) ábécé általuk fel nem használt betűit alkalmazták, amelyek folyamatosan átalakultak:

Chi | = L = 50 0 = oo =
(I) = M = 1000 0 = C=
100

Az I = 1 jelentése eredetileg „a kéz egyik ujja" (másik jelentése „1 as"), a V = 5 a tenyeret jelképezi az 5 ujjal (etruszkban ennek fordítottja a jele: ^), míg az X = 10 a két összetett tenyeret. A jelek megkettőzése jelentette a számnév tízszeresét, triplázása a százszorosát, míg ezek megfelezése utóbbiak felét. Pl. ((I)) = 10 000, (((I))) = 100 000, I) = D = 500.

A köztársaságkor vége felé azonban már a számnevek fölé tett vízszintes vonal jelölte a számnév ezerszeresét, illetve ha a vízszintes mellett még két függőleges vonal is keretezi a számnevet, a százerszeresét: V = 5000, IVI = 500 000.
A visszafelé fordított, retrográd betűk speciális jelentést kaphattak, így a fordított C jelenthet centuriát, centunót, valamint vonatkozhat nőre (mulier) is. Az idők folyamán speciális jelölések is kialakultak:

1. sigla - a szó kezdőbetűje rövidíti az egész szót,

2. nota - néhány betűből álló rövidítés,

3. speciális jelek (pl. HS = sestertius).



Forrás: Németh György Kovács Péter: Bevezetés a Görög és a Római felirattanba