logo

XX Junius AD

Tituli Sepulcrales

A tituli sepulcrales témakörébe a sírfeliratok tartoznak. A római temetőket mindig a városokon kívül, az azokból kivezető utak mentén találjuk. A tipikus római temetkezési szokás a korai időktől fogva az elhunytak elhamvasztása volt, amely után a hamvakat urnába, majd sírba helyezték (esetleg a máglya a sír felett volt, ez a bustum). Az ennél is archaikusabb szokás, az elhunyt eltemetése csak néhány vezető gens esetében maradt fenn, így a Scipióknál, akiket sírboltjukban, szarkofágokban helyeztek végső nyugalomra.
A hamvasztás rítusát csak a Kr. u. 2. század végén, nem utolsósorban a feltámadást hirdető misztériumvallások terjedése miatt váltotta fel a halott - illetve néha csak a csontok ossuariumokban történő - elföldelése. Ha a katona vagy hajós messzi háborúban vagy tengeren hunyt el, és a maradványai nem kerültek elő, akkor is lehetőség volt síremlék állítására. Ezt nevezzük Lenotaphionnak vagy cenotaphiumnak (görögül szó szerint: „üres sír").

Rómában és a nagyvárosokban, ahol a helyszűke és a magas telekárak miatt a temetkezés igen drága volt, a hamvakat a családhoz vagy egy temetkezési egylethez tartozó földalatti sírkamrában helyezhették el (columbarium, hypogeum/hypogaeum). Ez utóbbiak mintájára épültek meg a Kr. u. 2. század végétől a zsidó és ókeresztény katakombák.
A keresztény sírkamrákban is készítettek sírfeliratot, amelyet a sírfülkét elfedő lapra, a loculusra véstek. A gazdagabb nemzetségek tagjait, később pedig a császári család tagjait nagy és díszes mauzóleumokban temették el, az utóbbiakat Augustus, majd Hadrianus mauzóleumába.
Az alsóbb társadalmi rétegek tagjai szükségszerűen temetkezési egyletekbe, collegium funeraticiumokba tömörültek, amelynek rendszeres tagdíjat fizettek. Ennek fejében a temetés költségeit (a sírhely megváltása, síremlék készíttetése) mindig az egylet vállalta (Aquincumban és máshol is általában 300 sestertius erejéig).

A sírgödör felett elhelyezett síremlékek igen változatosak voltak, a legkorábbi időkben egyszerű, alacsony, félköríves záródású cippusokra helyezték el a sírfeliratot. Ezeket később a jóval magasabb és díszesebb, architektonikus kiképzésű stélék váltották fel. A sír felett sírkápolna, aedicula is állhatott, amelyben rendszerint az elhunytak szobrai álltak. Nagyobb sírépítményeket Pannoniából is ismerünk (amelyek több tízezer sestertiusba is kerülhettek, egy aquincumi például 15 ezerbe [Tit. Aq. 955]).
A sírt fallal védett, füves, padokkal ellátott sírkert is körülvehette, ez volt az area maceria cincta. Ezek közepén gyakran síroltárok álltak, amelyeken az elhunyt szellemeinek, a Manesnek mutatták be az áldozatot. Az elhunyt ősök tisztelete mindig is különösen fontos volt a rómaiaknak, a gens őseinek viaszképmásait, az imagoltat a családi szentélyben, a larariumban őrizték. Az elhunytak jóindulatú szellemeinek, a Manesnek (ellentétük a rosszindulatú Lemures) a kiengesztelése, a nekik bemutatott áldozat a mindennapi élet része volt a római korban.

A sírkövek feliratainak a szövege meglehetősen tömör volt, de bizonyos elemeket feltétlenül tartalmazniuk kellett:

1. A felirat kezdetén majdnem mindig a DM, DIM vagy DMS rövidítéssel találkozunk (Dis Inferis Manibus sacrum), amely azt a tényt rögzíti, hogy a sírkő felállítása tulajdonképpen az elhunyt alvilági szellemeinek szóló áldozat.
A 3. század elejétől, különösen a szarkofágok esetében ez a dedikáció jóval hosszabb és összetettebb lett, például Dis Inferis M. et aeternae quieti, memoriae aeternae, perpetnae securitati, memoriae (causa).

2. Az elhunyt nevét, eleinte nominativusban, később jóval gyakrabban dativusban (esetenként genitivusban). Általában a teljes nevet megadták, amiből a felirat korára is következtethetünk (ti. használták-e a praenoment, vagy nem).

3. Az elhunyt foglalkozását, tisztségeit, esetleges érdemeit.

4. Az elhunyt életkorát, az év, ritkábban a hónap és a nap (sőt az ókeresztényeknél még az óra) megadásával. Állandó formulája: (qui vagy quae) vixitannos (alma s) ... menses ... dies ..., ritkábban: annorum ... Néha más formulák is utalhatnak a halál tényére: theta nigrum használata, obiit, de-functus est, decessit, exiit de corpore, morte raptus est.
Gyakran találkozunk az évek számai előtt a PM rövidítéssel (plus, minus), amelynek esetében bizonytalan az életkor. Amúgy is feltűnően sok esetben figyelhetünk meg sírfeliratokon ötre es tízre végződő számneveket. Ezek többségében a kerekítés valószínűsíthető. Katonák esetében a szolgálati idő, a stipendium évei is szerepelhetnek.

5. A felirat megemlítheti az elhunyt halálának körülményeit vagy a halál helyét is, például egy katona esetében azt, hogy mely háború során hunyt el, es kik ölték meg: decidit in bello/expeditione ..., interfectus a latronibns.

6. Gyakran találkozunk a név után egy-egy tipikus záróformulával, amely az elhunytaknak szóló jókívánságokat és az arra járók üdvözlését is tartalmazhatja: HSE = laic situs/a est, OSTTL = opto, sit tibi terra levis; Vale, viator.

7. A feliratokon mindig történt utalás a síremlék készíttetőjére is (nominativusban), esetleg a halál miatti szomorúságot is kifejező jelzőkkel (pl. infelicissimus), továbbá a családi kapcsolatra (a rokonsági fok mindig da-tivusban: inatri, patri, filio, filiae, coniugi - ezekhez mindig valamilyen felsőfokú pozitív jelző járult, pl. carissimo, castissimo, purissimo, rarissimo, továbbá benemerenti).
Más esetekben a síremlék állításának más indokát ismerhetjük meg: öröklés, végrendelet (pl. keres ex testamento), úr-szolga viszony (patrono), barátság (amico), közös munka (collegae). Egy sírban több személy is nyugodhatott, ezért a sírköveken is több embert, akár egy egész családot is megemlíthetnek.
Gyakran a családtag magának is készítette az emléket, ilyenkor a vivus/a fecit siói et suis formulával találkozunk. Ilyen esetekben a személy életkorát utólag vésték a sírkőre. A markomann háborúk pusztításairól tanúskodnak azok a savariai stelék, amelyeken az elhunytak életkora üresen maradt, mivel a háború során egész családok haltak ki.

8. A felirat végén található állítmány mindig a készíttetőre utal, és ezek esetében is gyakoriak a formulák: TMP - titulum memoriae posuit, FC - faciendum curavit, fieri iussit, fecit.

9. Sírkertek esetében megadhatják az area pontos méretét is római lábban: pl. locus patet in fronte pedes ..., in agro pedes .. .

10. A végrendelet is említésre kerülhet: peres ex testamento FC, de a felirat szövege azt is megadhatja, hogy a jövőben ki temetkezhet még a sírba: liberisque vagy filiisque suis, vagy libertis posterisque eorum. De a végrendelet meg is tilthatta a további temetkezést: HMHNS - hoc monumentum kieredem non sequitur.

11. Tartalmazhatja továbbá a felirat a sírrablóknak szóló átkot, vagy akár a büntetés összegét is: pl. huic monumento dolus malus abesto, ne quis viola-verit ... si quis autem ... alirrd corpus supraponere aut, in in hac arca condere dare debebit ... HS.

12. A síremlék ára is szerepelhet a felirat végén, pl. T Flavius Magnus aquincumi síremléke esetén 15 000 HS (azaz sestertius) (CIL III 14349,3).

13. Néha a maradványok jellegét is megtudhatjuk, vagyis azt, hogy mi van a sírban: hamvak -tinis/cinera, csontok - ossa, maradványok - re/iquiae, corpus (esetleg akiit iacet in lapideltumulo formula).

14. A sírfelirat végén gyakran találkozunk egy-egy tipikus záróformulával, amely az elhunytaknak szóló jókívánságokat, illetve az arra járók üdvözlését tartalmazza, akiket megkérnek, hogy olvassák el a feliratot, és emlékezzenek meg az elhunytról: OSTTL - opto, sit tibi terra levis; (per) lege viator, ave/vale/salve.

A nyugati-tartományokban gyakran szerepel még a siub ascia dedicare kifejezés, amely a kőfaragók kalapácsára utalt. Ezt az eszközt, amely a sírban nyugvók számára jelenthetett rituális védelmet, gyakran ábrázolták is a sírkövön.
A síremlék neve is változatos lehetett: emlékmű - monumentum; sír - se-pulcrurn, tumulus, locus (sepulturae); emlék - memoria, sedes; kő - saxum, lapis; felirat - titulus, urna; szarkofág - arca, ara, mausoleum.

A sírfeliratok szövege lehet verses, de tartalmazhat akár csalafinta kérdést is. A CIL III 3551. számú aquincumi sírfelirat találós kérdésére a válasz az, hogy a sírban anya, leánya és nagymama nyugszik: hic quescunt duas matres duas filias numero tres faciunt et advenas II parvolas ... suscitabit cuius condicio est. Míg egy sisciai sírfeliraton a színész ezzel dicsekedett (CIL III 3980): aliquoties mortuus sum (ti. a színpadon), set sic nunquam.

A síroltárok állítása tipikusan itáliai szokás volt, Pannoniában kevésbé volt elterjedt (de pl. a balácai villa tulajdonosait rejtő tumulusban csak síroltárokat használtak a 2. században), főleg az 1-2. században.
Az architektonikus kiképzésű oltárok nem különböztek a fogadalmi oltároktól, egyedül a Dis Manibus formula, valamint a felirat szövege különbözteti meg őket. Rómában olyan belül üreges oltárok is ismertek, amelyek belsejében helyezték el az urnát. A cippus általában alacsony (az egy méteres magasságot nem haladja meg), teteje félkörívesen lekerekített, és általában csak az elhunyt nevét tartalmazta.

Az area materig cincta, a sírkert egy kerítőfallal körbevett terület volt, amelynek kerítését gyakran díszítették mitológiai domborművekkel (a halállal összefüggő mitológiai jelenetekkel, pl. Hercules munkáival). A feliratot egy táblára vésték, amelyet a bejárati fronton helyeztek el. Jellegzetesek továbbá az innen származó sírszobrok, a halotti lakomához szolgáló padok, illetve a kerítés sarkkövei is.
Az aedicula, ahogyan a neve is mutatja, tulajdonképpen egy három oldalról zárt, elöl nyitott, tympanonos kis szentély, kápolna. Oldalt oszlopok vagy fél-oszlopok is tarthatták, míg az oldalfalakat gyakran díszítették domborművekkel (pl. szolgálók ábrázolásaival). Belül itt is sírszobrok álltak. Az oromzat tetején gyakori a pinea díszítmény. A monumentum sepulckrale, a nagyobb sírépítmény leginkább egy oszlopos antik szentélyhez hasonlított. A térségben igen ritka.
A medallionokat, azaz a kör alakú, felirat nélküli, az elhunyt(ak)at ábrázoló domborműveket (imago clipeata) a térséghól leginkább Noricum területéről ismerjük. Ezek általában családi sírboltokhoz tartoztak, és külön lábazaton álltak.

Az önmagukban is álló (innen a görög neve is), nagyobb sírkövek vagy stélék állításának szokását a rómaiak a görögöktől vették át. Kezdetben inkább a cippusokhoz voltak hasonlók, félkörívesen záródtak, de méretük már akkor is jóval nagyobb volt, továbbá a sírfelirat önmaga is jóval hosszabb volt.
A feliratos mező feletti, az elhunyt(ak)at ábrázoló képmező is korán megjelent, és a stélék állandó eleme lett. Az elhunytak teljes alakos vagy klinén fekvő, a halotti lakomára utaló ábrázolásaival viszonylag ritkán találkozunk, helyettük inkább fél- vagy háromnegyed alakos ábrázolások fordulnak elő.
A képmező a háromszög alakú tympanonnal együtt aediculát is utánozhat, amelyet oldalt fél-oszlopok vagy pillérek tartanak, a niche háttere pedig gyakran kagyló formájú. Ilyenkor az álló elhunyt alakok jellegzetes helyi bennszülött (kelta) vagy római ruhát (a férfiak esetében szinte mindig togát, esetleg paenulát) viselnek. A római polgárok kezében a legtöbbször polgár voltukra utaló irattekercs látható.

A katonákat gyakran vértben, teljes fegyverzetben ábrázolták (sisak, pajzs, tőr, kard, pilum). A speciális tisztséget betöltő katonákat a rájuk jellemző tárggyal ábrázolták (a signifert signával, a tubicent a tubával, a benefi-cariust a lándzsa formájú jelvényével). Ülő alakok inkább csak kezdetleges bennszülött sírköveken jelennek meg.
A római nők szinte mindig stolát és palliumot viselnek, míg a 2. század közepéig gyakori bennszülött sírköveken a nőis kelta ruhát, turbánt vagy fátylat, torquest és panno-noricumi szárnyas fibulát viseltek.

Az elhunytak mellett bizonyos esetekben a fő képmezőben egy díszes koszorú (corona) látható (esetleg sas, bucranion), mint az egyik aquincumi temetkezési egylet stélé-típusán a 2. század első feléből. Nyugat-Pannoniában, különösen Savariában a mitológiai jelenetes képmező gyakori. Felül a tympanumot középen rozettákkal vagy Medusa-fejjel, oldalt akrotérionokkal is díszíthették; de akanthuszlevelek, delfinek, hippocampusok (és a tengeri thiasos egyéb teremtményei) is kitölthették a tympanum háromszögét.
Az akrotérionok helyett időnként sírőrző oroszlánok jelennek meg a stélék tetején. Mivel a fő képmezőben - amelynek eredeti szerepe a görögöknél a halotti lakoma ábrázolása volt, és erre Pannoniában nem volt igény - az elhunytakat ábrázolták, szükségessé vált a felirat és a képmező közé egy harmadik, köztes sáv / jelenet beillesztése, amely a halotti lakomával vagy a halotti áldozattal állt kapcsolatban. Ez utóbbi áldozati típus vált a pannoniai síremlékek legnépszerűbb témájává.

A halotti lakomára az élelemmel megrakott tripus emlékeztet, amely mellett kétoldalt férfi és női szolgaalak látható (oldalt esetleg még geniusok - az életet és halált jelképező, felfelé és lefelé tartott fáklyákkal a kezükben - vagy Attis-alakok). Ezt az ábrázolás típust főként a bennszülött vagy romanizált lakosság esetében kiválthatta az ún. kocsijelenet: ezen egy kér- vagy négyfogatos kocsit láthatunk, amely a halott lelkét viszi át a túlvilágra. A hátsó ülésen csuklyás alak, genius cucullatus ül.
Az ábrázolás és a pannoniai kocsisírok közötti kapcsolat még nem bizonyított. Ugyanitt időnként vadász- vagy lovasjelenetek is megjelenhetnek, míg más tartományokban gyakori az elhunyt foglalkozására utaló ábrázolás. A mezők körül növényi díszítőelemek (pl. bacchikus szőlőindák, fürtök), esetleg kantharos is megjelenhetnek, amelyek szintén a túlvilági életre utalnak (mivel Dionysos és Hercules emberi életük után érdemeikért elnyerték a halhatatlanságot). A stéléket az alul kifaragott négyzetes lábazatnál fogva állították fel, ehhez általában perselykövet is felhasználtak.

A Kr. u. 3. század végén, sőt még a 4. század első felében is az áldozati jelenetes sír-stélé volt a jellemző, újabb típus ekkor már nem jelent meg. Az elhunyt csontjainak ossuariumban való elhelyezése jellegzetes italiai szokás volt, amely csak Délnyugat-Pannnoniában jelent meg (főként a 2. század első felében). Az ossuariumok a szarkofágokhoz hasonlatosak, de jóval kisebbek és egyszerűbb kivitelűek. Legtöbbjükre csak a feliratot vésték rá.

A szarkofágok (szó szerint „húsevő") állításának a szokása szintén a görögöknél terjedt el, elsősorban Kis-Ázsiában. Pannoniában a 2. század végén jelennek meg, nem utolsósorban a markomann háborúk után betelepülő keleti származású kereskedők és családtagjaik révén (utóbbiak központjaiban váltak különösen népszerűvé: Brigetio, Aquincum, Intercisa). A 2-2,5 méter hosszú, majdnem,mindig mészkőből készült szarkofágokat csak a 3. században díszítették, amikor még a föld felett helyezték el őket.

A 4. századtól a sírrablások miatt a szarkofágokat is eltemették. Utóbbiak emiatt már természetesen díszítetlenek, és felirat sem található rajtuk. Egy-egy szarkofágot többször is felhasználtak, a korábbi csontokat ilyenkor egyszerűen félretették. A téglalap alakú szarkofágok a római házat utánozták, ezt különösen a tetőtéglákat is ábrázoló fedelek alapján tudhatjuk. Általában csak a szarkofág fő oldala (esetleg három oldala) volt díszített. Fedőlapján oldalt (ritkábban középen, mint maszkos antefixek) akrotérionok is álltak.
Az elhunytakat a szarkofágokon ritkán ábrázolták; Brigetióban előfordulnak ilyenek, ahol ezek az ábrázolások a középső akrotérionokban kaptak helyet. A fő oldal középső részén található feliratos mezőre esett a legnagyobb hangsúly, ezért a mezőt építészeti tagozatokkal díszítették. Oldalt panno-noricumi barokkos vonták, esetleg peltak díszíthették.
A feliratos mezőt kétoldalról fülkék szegélyezték, amelyekben az esetek többségében szárnyas geniusok vagy szolgaalakok álltak. A Rómában és Itáliában a 3. századtól gyakori, míves díszítésű vadász- vagy harci jelenetes szarkofágok Pannoniában nem ismertek.

A sírfeliratok külön, igen nagy (több tízezres) csoportját alkotják az ókeresztény sírfeliratok, amelyeket elsősorban Róma 60 katakombájából ismerünk a 3. századtól, de Pannoniából is ismert mintegy 150 keresztény felirat, elsősorban Sirmiurn ókeresztény temetőiből.

A keresztény ember nyugvóhelye csak időleges „alvóhely", innen származik a keresztény temető neve: coemeterium. Mivel a kereszténység főként a görög nyelvű lakosság körében terjedt, még Rómában is a görög volt a keresztény feliratok nyelve: a Callixtus katakombájában található pápai sírok feliratai is görögül íródtak (Cornelius pápáé az első latin nyelvű a 250-es évekből: ILCV 956a). Ezzel szemben Pannoniában egy-két vándorkereskedő feliratától eltekintve minden keresztény titulus latin nyelvű.
Ezek jellemző módon egyszerű sírtáblák (nem loculusok) voltak, alig néhány szarkofág maradt fenn; az elhunyt keresztény voltára ókeresztény szimbólumok (christognmm, staurogramm, galambok, később kereszt), valamint a feliratok is utalnak (pl. a fidelis jelző, illetőleg az ókeresztény formula: in pace requiescit, bonae memoriae). Többször szerepel a temetés, a depositio időpontja is, a kései feliratok már az indictio szerinti keltezéssel.

Egyházi tisztviselőkre ritkán utalnak a feliratok: ismert talán egy püspök (episcopus: CIL III 143403), néhány diaconus, lector és exorcista, valamint custos cymeterii (temetőőr) felirata. Mivel a pannoniai keresztények között is elterjedt az a szokás, hogy minél közelebb temetkezzenek egy szent vagy mártír nyugvóhelyéhez, néha pannoniai mártírokat is megemlítenek a feliratok: Irenaeus, Syneros (CIL III 10233, 143402).


Forrás: Németh György Kovács Péter: Bevezetés a Görög és a Római felirattanba