logo

XXII September AD

Theodor Mommsen és a római felirattan utolsó 150 éve II.

Aki a Corpus Inscriptionum Latinarum mommseni koncepcióját közelről akarja megismerni, legjobban teszi, ha magát a CIL-t olvasgatja. Három írásában azonban Mommsen rendszeresen kifejezésre juttatta idevágó gondolatait. Az első ezek között a Berlini Akadémiához 1847-ben írt Memoranduma.
A második az 1852-ben fogalmazott Epistola, amelyben San Marinóban élő nagy mentora, Bartolomeo Borghesi, a kitűnő epigráfus előtt fejtette ki elképzeléseit. Ez az írás nyomtatásban először még abban az évben mint az Inscriptiones Regni Neapolitani Latinae előszava, majd 1883-ban mint a CIL IX. és X. kötetei elé bocsátott Praefatio tanulságos utószóval jelent meg. A harmadik, talán leginkább lebilincselő nyilatkozat a CIL III. kötetének előszava 1872-ből, amely az immár 55 éves tudós élettapasztalatával nem mentes a rezignációtól. Fiatalkori lelkesedésére és az említett OriensIllyricum-kötet különlegesen fáradalmas előkészítésére már csak az alábbi szavakkal tudott visszatekinteni: Ut volumen crevit, ita vita decrevit.

Amint már Gruter, úgy Mommsen is egy corpus plenum et absolutum, egy absoluta Latinarum inscriptionum sylloge megvalósítására törekedett. Ez a Corpus nemcsak válogatott, különösebben fontos feliratok összefogására volt hivatva, hanem az ókeresztény szövegek kivételével minden antik latin felirat kiadására. Mommsen valamennyi ránk maradt feliratos szöveg, omnes nobiles pariter ac viles, összegyűjtésére törekedett, az ún. Instrumentum domesticum emlékanyagát is beleértve, ne frustulis quidem exiguis abiectis. Ezen belül a mechanikusan sokszorosított feliratoknak, pl. a terra-sigillata-bélyegeknek is helyet szánt. Legszívesebben azokat a görög feliratokat is bevonta volna munkájába, amelyeket később René Cagnat Inscriptiones Graecae ad res Romanas pertinentes cím alatt tett közzé.
Erre azonban nem nyílt lehetőség, mert a Corpus Inscriptionum Graecarum Mommsen egyik fő ellensége, August Böckh irányításával már 1815 óta a Berlini Akadémia hivatalos programjának része volt. Így a görög és a latin felirattan sajnálatosan elváltak egymástól. Mommsen jól látta e válás hátrányait. A felelősséget et causa et culpa azért, hogy e körülmények között lemondott a görög világ akkor nem túl nagy számban ismert és az akkori időkben igen nehezen elérhető latin feliratainak személyes tanulmányozásáról, azokra hárította, akik tudománytalan módon corpora duo secundum linguas dispesci voluerunt. Ma ezen a szemléletmódon, amint azt például az Inschriften griechischer Städte Kleinasiens kötetei mutatják, részben túljutottunk.

A CIL XVII. kötete számos fasciculusra tagolva a keleti provinciákból mind a latin, mind a görög nyelvű mérföldkő-feliratokat tartalmazni fogja, mert értelmetlen dolog lenne egy és ugyanazon út mérföldköveit a szövegek nyelve alapján más-más helyen kiadni.
A Werner Eck és több izraeli kolléga által kezdeményezett Corpus, amely Izrael és Palesztina 12 nyelven írt antik feliratait fogja majd össze, jól példázza, milyen perspektívák nyílnak a mai kutatás számára ilyen vonatkozásban.

Mommsen emberfölötti feladatot vállalt magára. Gruter 250 évvel azelőtt 12 000 feliratot tett közzé. Mommsen 80 000 latin felirattal számolt. Halála évében az addig megjelent CIL-kötetek kb. 130 000 feliratot tartalmaztak.
A Berlini Akadémia eredeti elképzelése, hogy a CIL kiadásához öt év anyaggyűjtés és öt év szerkesztői munka elég lenne, nem kevésbé volt groteszk, mint a mai német tudománypolitika azon követelése, hogy az ilyen jellegű ediciós programok pontos időrendi tervet kövessenek, és a megadott határidőn belül befejeződjenek (függetlenül attól, hogy például a mi esetünkben nap mint nap új források kerülnek elő).
Mommsen sem mondhatott erre mást, mint amit mi mondunk manapság (azzal a különbséggel, hogy hazájában a kultúrpolitika akkori felelősei egyre inkább hallgattak rá, míg ma ennek az ellenkezőjét éljük meg): „Kosten und Dauer der Unternehmung lassen sich vielleicht überhaupt nicht im Voraus bestimmen.” A CIL-program megindulása után ezt írta Henzennek: „Unter 10 Jahren ist die Arbeit nicht beendigt und sie kann 20 Jahre währen; mit dem, was daran hängt, erfüllt sie unsere ganze Lebenszeit.”
A fiatal tudós bátorsága aki elképesztő munkatervét harminc éves korában terjesztette a Berlini Akadémia elé ugyanolyan csodálatra méltó, mint önbizalma, hogy meg fog tudni birkózni a példátlan feladattal, miután hasonló tervek Franciaországban és Dániában nem sokkal korábban meghiúsultak.

Különösen lenyűgözőnek tűnik Mommsen programja, ha munkaterve döntő újdonságaira emlékeztetünk. August Böckh és más befolyásos kortársak szerint teljesen elegendő lett volna az addig mások által lemásolt feliratos szövegeket azok ellenőrzése nélkül összegyűjteni és kiadni, amint ezt nemcsak Gruter és sokan mások tették, hanem Böckh is a Corpus Inscriptionum Graecarum esetében.
Mommsen természetesen elengedhetetlennek tartotta, hogy lehetőleg minden korábbi kéziratos vagy nyomtatásban megjelent epigráfiai munkát felhasználjon. Ez akkoriban is többé-kevésbé magától értetődő volt, és ma is az, mert e munkák egyedüli forrásként nemcsak az azóta elveszett feliratok megismerését teszik lehetővé, hanem számtalan esetben csak ezek értesítenek minket a ma is meglévő feliratos emlékek lelőhelyéről és leletkörülményeiről.

Persze az is közismert, hogy e források nemcsak számtalan hibát, hanem sok hamisítványt is tartalmaznak. Kevés régebbi, feliratokat tartalmazó munka volt olyan tökéletes a maga nemében, mint például a tarragonai mérnök, Ioseph Boy 1713-ban készült kézirata az antik Tarraco akkor ismert feliratainak pontos rajzaival, amelyek még a léptéket is feltüntetik. A Berlini Akadémia Mommsent sokáig arra akarta rábírni, hogy Böckh példáját kövesse, és használja fel azokat a cédulákat, amelyeket August Wilhelm Zumpt, Böckh egyik kliense, egy ilyen természetű feliratkiadvány számára készített.
Mommsen a rá jellemző maró gúnnyal válaszolt: Ezek a cédulák az ő számára csak annyiban lehetnek hasznosak, hogy a hátoldaluk még üres. Ragaszkodott ahhoz, hogy lehetőleg minden fennmaradt feliratot személyesen tanulmányozzon ami rengeteg utazással és nem kevés költséggel járt. Még megérhette, hogy fél évszázad múltán hozzá méltó veje, Ulrich von Wilamowitz-Moellendorf ösztönzésére az Inscriptiones Graecae beindításával a görög felirattan is átállt az ő vonalára.

Mommsen harmadik innovációja az a követelmény volt, hogy a feliratok tömegét a római kori közigazgatási egységek azaz Róma, Itália, az egyes tartományok, városok és territoriumuk szerint kell csoportosítani. Ez a ma magától értetődő alapelv akkoriban, legalább is a Mommsen által követelt teljességgel és következetességgel, újdonságnak számított. Gruter művében például a szövegek tartalmi szempontok szerint oszlanak meg: tituli sacri, az opera és loca publica feliratai, császárfeliratok stb.
Mommsen eljárása, nem utolsó sorban a CIL-ben közzétett, az egyes zónák, tartományok és városok anyagát elemző Praefationes teremtették meg az itáliai régiók és főleg a provinciák történeti kutatásának szilárd alapját. A Römische Geschichte című munkájának V. kötetével Mommsen addig soha nem látott módon mutatta fel az idevágó, ma számtalan tudós által folytatott kutatómunka lehetőségeit és jelentőségét.

A római történelem, amely Gibbon vagy Niebuhr idején főleg Róma városának, Itáliának, továbbá jóval kisebb mértékben a tartományoknak az irodalmi forrásokból megismerhető eseménytörténetére korlátozódott, főleg Mommsen révén vált az Imperium Romanum átfogó történetévé. Jellemző a jogot végzett Mommsen mondása első olaszországi utazása után, amelynek során először ismerkedett meg közelebbről a feliratokkal: „A jogász, aki Itáliába ment, mint történész tért haza”. Hála az epigráfiának, mondhatnánk.

Mommsen ediciós programjának negyedik alapelve így fogalmazható meg: A CIL amint ez a feliratcorpusokra korábban és Mommsen idejében is általánosan jellemző volt mint szövegkönyv, de a legtöbb addigi epigráfiai publikációval szemben mint a legmagasabb színvonalú szövegkönyv született meg.
Mommsen a feliratos szövegeket, amelyek tartalmát részletes tárgymutatókkal tette áttekinthetővé, nemcsak a lehető legjobb olvasattal törekedett kiadni, hanem, amennyiben ez lehetséges volt, az elveszett szövegrészekkel kiegészítve és igényes kritikai apparátussal, ugyanakkor a rövidítések feloldása nélkül, valamint a lehető legszűkebb kommentárral vagy teljesen anélkül. Különben csak a feliratok lelőhelyét és a korábbi irodalmat adta meg.
A szövegek kiértékelését külön értekezések számára tartotta fenn. Persze olykor hosszabb kommentárokat is írt a CIL-ben, mondván, hogy a helyzet ezt olykor megköveteli, mert parum enim iuvat verissima quaeque proposuisse, nisi vera esse legentes intellegant.

A feliratot hordozó kőemlékről vagy más tárgyról a Mommsen által készített CIL-kötetekben általában nem esik szó. Ez mai szemmel nézve érthetetlennek tűnhet. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy 150 évvel ezelőtt, amikor a régészet Winckelmann szellemében a „nemes és szép” dolgok és korántsem a hasábformájú szobortalapzatok és a felső felületükön látható csaplyukak vagy a minden díszítéstől mentes sírtáblácskák iránt érdeklődött, egészen más volt a helyzet.
Mommsen csak kivételes esetben jegyezte meg, hogy ez vagy az a felirat oltárkövön, szobortalapzaton vagy sírtáblán volt olvasható. Említésre méltónak inkább csak a különlegesebb formájú és ritkábban előforduló felirathordozókat tartotta, például a szarkofágokat és az oszlopokat. A méretekkel nem törődött. Ilymódon a CIL-ből természetesen sok mai szemmel nézve fontos adat hiányzik (noha például Emil Hübner, Mommsen egyik első munkatársa a CIL hispániai feliratokat tartalmazó II. kötetében e vonatkozásban körültekintőbb volt, mint mestere).

A lovagrendi C. Minicius Italus aquileiai felirata (CIL V 875) jól szemlélteti a problémát. Ez egy 121 cm magas, 160 cm széles és 18 cm vastag kőtáblán olvasható, amely egy 190 cm mélységű talapzat előoldalát alkotja. Mommsen a CIL-ben e kőemlék formájáról és méreteiről semmit sem mond; még azt sem jegyzi meg, hogy a megtisztelő decretum szövege e talapzat bal oldalán látható, ami pedig az emlékmű egykori felállítási módja szempontjából nem érdektelen.
A bronzszobor, amely e talapzaton állt, a lovagot valószínűleg mint egy kocsi hajtóját ábrázolta. Az a tény, hogy Aquileia városa Minicius Italust ezzel az egészen különleges emlékművel tisztelte meg, még jobban kidomborítja a magas rangú lovag presztízsét honfitársai szemében, mint maga a szöveg. Ahelyett, hogy Mommsent, akit a maga idején az ilyen kérdéseknek nem szentelt figyelmet, ezért kárhoztatnánk, inkább örüljünk annak, hogy a mi korunknak is vannak saját, új és fontos nézőpontjai.
Mellesleg ki tudja, nem fogják-e 100 év múlva nekünk például azt vetni a szemünkre, hogy sohasem mértük meg a feliratos kövek súlyát, noha az ilyen adatok a római szállítástechnika tanulmányozásához fontosak lehetnek.


Forrás: Alföldy Géza Theodor Mommsen és a római felirattan utolsó 150 éve