logo

XIV December AD

Theodor Mommsen és a római felirattan utolsó 150 éve III.

Legyen szabad itt Mommsen CIL-köteteinek néhány további hiányosságáról is szót ejteni. Ez természetesen semmiképpen sem felejtetheti el, hogy milyen csodálatra méltó az az intuícióval párosított, felülmúlhatatlan szaktudás és az az egészében véve szinte hihetetlen pontosság, amely a Mommsen által feldolgozott, sokszor töredékes és mesterien kiegészített szövegek edicióját jellemzi. Emlékezzünk itt példa gyanánt a Monumentum Ancyranum ragyogó kiadására, noha ma tudjuk, hogy Mommsen a göröx axioma latin fordításaként tévesen a dignitas szót rekonstruálta auctoritas helyett. Mommsen sem volt hiba nélkül, és ezt nem is titkolta.
A CIL III. kötetével kapcsolatos, hosszú éveket igénybe vevő munkáról ezt írta: Egy feliratcorpus editora a kész munkát látva két dolgot ért meg bonos annos se consumpsisse et librum se edereparumperfectum; ... molesto labore magis mihi liberatus esse videor quam felici successu potitus. Minden tekintetben végérvényes feliratkiadvány nincs. A nehezen olvasható szövegek kibetűzése és a töredékes feliratok kiegészítése bárkit tévútra vezethetnek.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy egy feliratos kő időközben kedvezőbb elhelyezése, egy róla készült jó fénykép vagy az oldalról rávetített éles reflektorfény, vagyis többek között az olyan technikai feltételek megléte, amelyekkel Mommsen még nem rendelkezett, továbbá az új leletek és ismereteink más természetű bővülése sokszor lehetővé teszik, hogy korábban tévesen olvasott vagy tévesen kiegészített feliratok szövegét helyesbítsük, és így mondanivalójukat valóban megértsük.

Egy veronai felirat példázza, hogy a legnagyobb epigráfus is tévedhetett. Ebben az esetben a tévedés oka is többé-kevésbé felderíthető. Azt a szenátort, akinek salusáért egyik rabszolgája Diana istennőnek szentelt fogadalmi emléket, s akinek neve károsodva maradt fönn, Mommsen nagyrészt a princeps editor, Scipione Maffei olvasatát követve Ti. Claudius Pompeianusszal, Caracalla egyik áldozatával azonosította; egyben azt gondolta, hogy a szenátor nevét meggyilkolása után kiverték a feliratról (CIL V 3223; javítva: Chiron 9, 1979, 507 skk.). A szenátor nevét valójában nem erőszak, hanem a kőfelület természetes eróziója rongálta meg.
A pro salute Gal[l]icani n(ostri) szöveg nagyobb nehézség nélkül kibetűzhető. A Cornelii Gallicani híres veronai családjának utolsó tagjáról van szó, akit jól ismert apjával és nagyapjával együtt egy eleusisi felirat is említ. Vajon miért követte el Mommsen ezt a viszonylag könnyen elkerülhető hibát? Tudnunk kell, hogy e feliratos követ a 18. század óta a Museo Maffeiano őrzi; ott a jobboldali oszlopcsarnok végén, elég sötét helyen, körülbelül 2 méter magasságban van a falhoz erősítve.
Aki e múzeum kőemlékeit úgy nézi végig, hogy a munkát a baloldali oszlopcsarnokkal kezdi, a központi udvarral folytatja és a jobboldali oszlopcsarnokkal fejezi be, az a Gallicanus-feliratot mint e hatalmas gyűjtemény utolsó darabját látja.

Nem sok fantáziát igényel arra gondolni, hogy Mommsen, amikor ezt a nehezen hozzáférhető szöveget, esetleg egész napi fáradságos munka után, szemrevételezte, túl fáradt volt vagy, mint gyakran, túlságosan sietnie kellett. Descripsi ut potui et loco impeditus et festinans, mondja pl. egy aquincumi feliratról (CIL III 3591).
Az is elképzelhető, hogy munkáját fecsegő amici zavarták, akik társasága rendszerint elkerülhetetlen volt, és akik számára, ahogy egyszer megjegyezte, mint lapidarius homo et feralis dissignator mindig tréfás megjegyzések célpontját alkotta. Aki csak íróasztalánál olvas antik feliratokat, annak halvány fogalma sincs arról, mi mindent élhet meg egy „terep-epigráfus” munkája során. Descripsi ut potui pugnans cum gallinis, írja Mommsen egy másik aquincumi feliratos kőről, amelyet akkor a pesti ferences kolostorban őriztek (CIL III 3626). Példának okáért a szabadon kószáló andalúziai bikákkal való találkozás ennél még sokkal kellemetlenebb lehet.

Úgy tűnik, hogy életkora előrehaladtával Mommsen egyre inkább elégedetlen volt saját munkásságával. Az említett hibák, tévedések és hiányosságok ellenére azonban nem vitatható, hogy az a teljesítmény, amelyet a feliratos emlékek összegyűjtésével, ediciójával és kiértékelésével a CIL és az erre támaszkodó tanulmányai révén elért, egyedülálló.
Jobb nem méltatni annak a német ókortörténész professzornak néhány éve a Berlini Akadémiához egy jogvédelmi vitával kapcsolatban írt nyilatkozatát, aki szerint egy CIL-kötet nem tekinthető „alkotói teljesítménynek” („schöpferische Leistung”), mert ez a munka nem különbözik egy modern címjegyzék elkészítésétől, és egy ilyen kötetet bárki képes összeállítani, aki mint diák részt vett egy epigráfiai gyakorlaton.
Mommsennek más volt a véleménye: Quod negotium perficere qui cogitat, inquirat necesse est in ipsa inscriptionum argumenta, hoc est totam rerum Romanarum antiquitatem consideret atque excutiat.

Mommsen érdemeit a római felirattan területén úgy foglalhatjuk össze, hogy az addig inkább öncélú régiségtani diszciplínát, mint az ókortudomány részét a mai értelemben vett igazi tudománnyá, mégpedig történeti tudománnyá alakította.
Otto Hirschfeld, Mommsen egyik legkiválóbb munkatársa, mesteréről szóló megemlékezésében joggal írhatta: „Die lateinische Epigraphik, die, von Philologen und Historikern gemieden, mehr und mehr zu einer nur von wenigen gekannten, von niemand ganz beherrschten Geheimwissenschaft geworden war, ist durch das lateinische Inschriftenwerk in den Mittelpunkt der wissenschaftlichen Forschung gerückt worden.”

Alfred Heuss, a kiváló 20. századi német ókortörténész találóan mondta: Amit Mommsen quantitativ szempontból legnagyobb teljesítményével, a római világ okmányainak egybegyűjtésével, kiadásával és értelmezésével létrehozott (ide sorolva epigráfiai munkássága mellett a Digesta és a Codex Theodosianus edicióját is), ahhoz hasonló eredményt soha senki nem ért el nemcsak ebben a tudományágban, hanem a szellemtudományok egész területén sem, akár előtte, akár utána.
Mai biográfusa, Stefan Rebenich szerint munkásságát mint „forradalmat” kell értékelnünk, amely nemcsak a felirattan szaktudományának adott egészen új irányt, hanem az epigráfiai források feldolgozásával a római császárkor történetét illető ismereteinket is teljesen új alapokra helyezte.

Mi tette lehetővé ezt a sikert, amely mellett meg kell még említenünk a Nobel-díjjal kitüntetett Römische Geschichte köteteit, a Römisches Staatsrecht és a Römisches Strafrecht máig is alapvető szintézisein, az óitáliai nyelvekkel, a numizmatikával, a papirológiával, a prosopographiával, a limes-kutatással kapcsolatos kutatói és tudományszervező munkásságát, a Monumenta Germaniae Historica-programon belül az Auctores Antiquissimi kiadását, hogy ne is szóljunk tanári, rektori és politikai tevékenységéről?
Ki kell emelnünk, hogy a 19. század második felének úgynevezett liberális polgári világa, amelynek intellektuális igényeit Mommsen eszményi módon testesítette meg, ugyanolyan kedvező feltételeket teremtett munkássága számára, mint a bismarcki Poroszország sok tekintetben okos kultúrpolitikája, amely felismerte Mommsen nagyságát, és munkáját, nem utolsósorban a német nemzeti tudományosság presztízse érdekében, erőteljesen támogatta, annak ellenére, hogy maga Mommsen korántsem volt hajlandó bármiféle „hivatalos vonalat” képviselni.
A döntő szerepet azonban a személyes feltételek játszották: Mommsen egészen rendkívüli és sokoldalú tehetsége, utolérhetetlenül mélyen megalapozott és egyben igen széleskörű szaktudása, tudományos elképzeléseit illetően megalkuvást nem ismerő kérlelhetetlensége, feltétlen tekintélyt kisugárzó személyisége, különleges szervezőképessége és diplomáciai ügyessége (ami nem zárta ki, hogy nem ritkán, akár még egy pápa jelenlétében is, mint enfant terrible viselkedjék), a képessége arra, hogy megfelelő munkatársakat találjon és velük együtt dolgozzék, késő öregkoráig megmaradt emberfölötti munkaereje, a kutatómunkának, azaz a tudományos igazság keresésének mindent maga alá rendelő szenvedélye. Szinte hihetetlen, de a korabeli híresztelések ellenére ez az ember, akinek életműve legalább tíz nagy tudóséval felér, egyben amint ezt legkisebb lánya emlékirataiban olvassuk jó édesapja volt nem kevesebb, mint tizenhat gyermekének.

Hadd essék itt még néhány szó Mommsen, az epigráfus munkastílusáról. Ő, aki megszámlálhatatlan órát töltött az íróasztalánál (csak az egyedül általa elkészített CIL-kötetek körülbelül 4000 nagyformátumú oldalt tartalmaznak 30 000 felirattal), egyben mint „terep-epigráfus” is utolérhetetlen mintakép. Aligha tudjuk felmérni, mennyi idejébe kerülhetett, hogy piszkos feliratokat tisztogasson, feliratos kövek előtt álljon, üljön, guggoljon, térdeljen vagy hasaljon, vagy létrán kapaszkodjék fel hozzájuk anélkül, hogy zseblámpát, reflektort, fényképezőgépet, teleobjektívet használhatott volna, mint mi. Kutatóútjaival, amelyeket fiatalabb korában főleg lovaskocsin tett meg, éveket töltött el.
A CIL III. kötetének előszavában lapidáris rövidségei írja: In Illyrico quae opus essent itinera ipse suscepi omnia et tam Bavariam quam provincias imperii Austriaci sub dominatione Romana olim constitutas percurri omnes, non paucas iterata vice adii. Első olaszországi útja naplójában hitetlenkedve olvassuk, milyen sebességgel száguldott végig a félszigeten. 1845 májusában mindössze 8 napra volt szüksége az alábbi útvonalra: Róma Civitá Castellana Otricoli Narni Velino Spoleto Foligno Spello Assisi Perugia Lago di Trasimeno Cortina Arrezzo Firenze.
E nyolc nap alatt Civitá Castellanától Arrezzóig nemcsak minden hozzáférhető feliratot megnézett, hanem Perugiában arra is volt ideje, hogy gyertyafény mellett egy éjszakát a városi könyvtárban töltsön el, hogy az ott őrzött Liviuskéziratot Tycho testvére számára tanulmányozza. Az útjába eső művészeti nevezetességek és a természeti szépségek ugyanúgy felkeltették figyelmét, mint a bájos nők.
Az arrezzói múzeum számos feliratát másfél óra alatt feldolgozta, pontosabban hajnali fél 5-től 6-ig. Egyszer megkíséreltem ennek az utazásnak legalábbis egy szakaszát autón utána csinálni. Ez már azért sem sikerült, mert éjszaka én aludni szoktam, és alighanem elmegyógyintézetbe zártak volna, ha reggel fél 5-kor be akartam volna menni egy múzeumba.

Mommsen az ilyen utazásokat gondosan előkészítette és magával vitte a cédulákat, amelyekre átmásolta a már mások által leírt és publikált szövegeket (ezeket azonban nem ritkán a korábbi publikációkból, pl. a Gruter-féle Corpus e célra beszerzett két példányából vágta ki). A korábbi olvasatba, amelyet összevetett a sajátjával (contuli), bedolgozta a javításokat. A számára korábban ismeretlen feliratokat és az olyanokat, amelyek különösen lekötötték a figyelmét, betűről betűre lemásolta (descripsi).
Pontos rajzokat csak ritkán készített; így olykor tévesen adta meg a kiegészítendő szövegrészek hosszát. Szinte csodaszámba megy, hogy munkatempója ellenére igen ritkán követett el súlyosabb hibát, így pl. egy concordiai szenátor-felirat esetében, amelynek a 4. sorát kifelejtette (CIL V 8661, helyesbítve: Aquileia Nostra 51, 1980, 254 skk.).

Itt említendő meg, hogy Mommsen mindenütt lelkes híveket talált, akik sokat segítettek neki, mint például Rómában kezdettől fogva Wilhelm Henzen és Giovanni Battista de Rossi. A CIL III. kötetének Supplementumait, valamint Róma, Közép-Itália, Aemilia és a nyugati provinciák feliratainak feldolgozását munkatársaira és tanítványaira bízta.
A két legutóbb említett tudós mellett itt főként az alábbiakat kell megnevezni: Eugen Bormann, Herrmann Dessau, Alfred von Domaszewski, Heinrich Dressel, Christian Hülsen, Emil Hübner, Johannes Schmidt, Karl Zangemeister. Mommsen e tudósok Corpus-köteteibe, amelyeket nagy gonddal szerkesztett, számtalan, saját magától származó olvasati és értelmezési javaslatot illesztett be. Majdnem mindig igaza lett nem úgy, mint a későbbi idők néhány önmaga által kinevezett Mommsenjének, akik az epigráfiai évkönyvekben tudálékos kritikájukkal olykor megdöbbentő hibákat követnek el (néha már csak azért is, mert a referált tanulmányban a nem saját anyanyelvükön, hanem más világnyelven írt kommentárokat félreértik), és akik fölösleges szövegjavításaira Mommsennek az ilyen Besserwisserdolgokról alkotott ítélete érvényes: Puerorum est.

Tanulságos az is, hogy Mommsen, Borghesi iránt táplált odaadó barátságától kezdve, számos országban talált segítőkre és barátokra. Ezt még a magyarokról is el lehet mondani, akik hazáját Mommsen Erdéllyel együtt beutazta, és akiknek ugyanúgy, mint a románoknak és a szerbeknek a szemére vetette, hogy országaik római feliratait, tévesen értelmezett hazaszeretettől vezetve, mások számára érthetetlen nyelvükön publikálják: Novicia illa barbaria!
Noha ragaszkodott ahhoz, hogy a CIL székhelye Németoszágban legyen, a felirattant nemzetközi tudományágnak tekintette. Híres szavait nem hagyhatjuk említés nélkül: Cum studia epigraphica hoc praecipuum habeant et quasi divinum, ut ex sui quemque cubiculi angustiis in publicum campum eruditos viros evocent et dum communis humanitatis nostrae originis admonent, diversarum nationum optimos quosque consocient. Mommsen mindig szeretettel emlékezett vissza a barátokra, munkatársakra és mindazokra, akik munkájában támogatták: Ipsi mihi videntur anni redire, animum subit virorum, quos in itineribus cognovi, patriae amantissimorum candidoque ardore peregrini studia iuvantium iucunda memoria, revertuntur sodalium imagines, quibuscum laetas horas tum exigere solebam.

Az olyan epigráfus számára, aki különböző országokban dolgozhatott, és mindenütt igaz barátokra (is) talált, ma sincs szebb jutalom, mint az ilyen visszaemlékezések.


Forrás: Alföldy Géza Theodor Mommsen és a római felirattan utolsó 150 éve