logo

XXIII Junius AD

Theodor Mommsen és a római felirattan utolsó 150 éve IV.

Hogyan fejlődhettek tovább a dolgok ebben a tudományban egy ilyen óriás árnyékában? A római epigráfiának természetesen később is voltak olyan kiemelkedő képviselői, mint például Attilio Degrassi, Sir Ronald Syme és Hans-Georg Pflaum.
A fél évszázadot átfogó Mommsen-éra ragyogása azonban máig sem ismétlődött meg. Ami a Corpus Inscriptionum Latinarum további sorsát illeti, köztudomású, hogy az I. világháború és következményei, még inkább azonban a II. világháború és következményei e munkaprogram folytatására igen kedvezőtlen politikai és anyagi feltételeket teremtettek. Ennek ellenére a CIL munkálatai a Berlini, 1945 után a Kelet-Berlini Akadémia keretén belül, ha messze nem is a Mommsen-korabeli teljesítménnyel, tovább folytatódtak, hála főleg az olyan német tudósoknak, mint például Herrmann Dessau az 1920-as években, Herbert Nesselhauf azt ezt követő évtizedben vagy Hans Krummrey az Ulbrichtés a Honecker-időkben.

A CIL-program újjászervezése Németország újraegyesítése után vált lehetővé. Azóta öt CIL-kötet jelent meg, összesen majdnem 2300 nagyformátumú oldallal (ez több, mint az 1918 és 1989 között kiadott CIL-ediciók összterjedelme).
Két vaskos Auctarium-kötet a 2003-as Mommsen-év végén látott napvilágot. Számos új CIL-kötet Róma, Hispánia, Latium, az Abbruzzók felirataival, az illyricumi mérföldkövekkel stb. sajtó alatt van, vagy befejezéséhez közeledik. E fejlemények és más újabb epigráfiai munkák részletesebb ismertetése helyett két kérdést célszerű itt felvetni: Mennyiben él a római felirattan és különösen a Corpus Inscriptionum Latinarum ma is Mommsen örökségéből, és mennyiben követ új utakat?

Az első kérdésre a válasz egyszerű: Mommsen 150 évvel ezelőtt megfogalmazott követelményei az epigráfiai munkát és kiváltképp a feliratkiadványokat illetően halála után egy évszázaddal is érvényesek. Feladatunk változatlanul az antik világ teljes epigráfiai hagyatékának feldolgozása és közzététele; a korai kéziratok és kiadványok ismerete ma is ugyanúgy elengedhetetlen, mint a megőrződött, illetve az újonnan talált feliratok publikációja esetében ezek szakszerű és közvetlen vizsgálata; ma is elsősorban összefogó felirat-corpusokra van szükség, amelyek, ha csak lehet, az antik történelmi egységeket és nem a modern országhatárokat veszik tekintetbe; a szövegeket a lehető legjobb olvasattal, egyben a szükséges kritikai apparátussal és bibliográfiával együtt kell közzétenni.
A CIL esetében mind eddig a szakmabeli kollégák körében is növekvő kritika ellenére a latin nyelv használatát sem adtuk fel, noha ez természetesen nem lehet valamiféle „dogma”. A feliratok történeti és egyéb szempontokból való teljes kiértékelése (nem a Corpus-jellegű ediciók, hanem más munkák keretében) változatlanul a végső soron legfőbb feladat marad. Ha azt kérdezzük, mit lehet ma Mommsen követelményeiből feladni, úgy a válasz egyértelmű: semmit.

Mindez nem jelenti azt, hogy Mommsen munkásságát követően a római feliratok kutatásában ne jelentkeztek volna új fejlődési tendenciák, új módszerek, új követelmények, új kihívások. Első helyen arról kell szólni, hogy Mommsen halála óta az ismert latin feliratok száma 130 000-ről több mint 300 000-re nőtt. Közöttük olyan érdekes, újonnan talált szövegek akadnak, mint például a senatus consultum de Cnaeo Pisone patre vagy a caesareai Pilatus-felirat. Hispánia feliratainak száma például Emil Hübner Corpusa óta majdnem négyszeresére gyarapodott.
Az epigráfusok száma is nagyon megnőtt, főleg az utolsó évtizedekben. A Hans-Georg Pflaum által 1969-ban újjászerveztett Année Épigraphique azévi kötete 225 szerző munkáit ismertette; a 2000-es kötet 924 szerző nevét említi. Ezek a számok a felirattan egyre erőteljesebb, Mommsen idején ilyen formában még alig elképzelhető internacionalizálódását is jelzik.
Magyarországot illetően Mommsen annak idején kifejezte azt a reményét, hogy valamikor majd itt is olyan gondot fognak fordítani a római feliratokra, quam in hisce monumentis tractandis a populis cultis iure requirimus. Ma tíz, részben fiatal magyar kutató dolgozik a pannoniai feliratok új kiadásán a CIL keretén belül.

A Corpus Inscriptionum Latinarum, amely napjainkban e sorok írójának irányítása alatt áll, és amelynek a Berlini Akadémián működő munkacsoportját Manfred G. Schmidt vezeti, a legutóbbi években valóban nemzetközi vállalkozássá nőtte ki magát. Jelenleg Róma, Itália, Hispánia, Germánia, Raetia, Noricum és Pannonia feliratainak, az egész birodalom mérföldköveinek, továbbá a rómavárosi és az észak-afrikai verses feliratoknak a feldolgozása van folyamatban.
Önkéntes munkatársaink köre jelenleg a következő országok szakembereit fogja össze: Ausztria, Csehország, Egyesült Államok, Finnország, Franciaország, Horvátország, Izrael, Magyarország, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Portugália, Románia, Spanyolország, Svájc, Svédország, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia. A CIL már csak ennél fogva is ma ugyanúgy a latin feliratok legfontosabb kiadványa, mint 100 évvel ezelőtt.
Tennivaló manapság is éppen elég akad, nem utolsó sorban azért, mert az ismert latin feliratok tömege évenként átlagosan mintegy 2000 új lelettel gyarapodik. Hogy ezek milyen meglepéseket okozhatnak, hadd illusztráljam azzal a Pantelleria szigetén talált töredékes sírfelirattal, amely 2003-ban Thomas Schäfer tübingeni régész-professzor ásatásai során került napvilágra.
A felirat egy eddig ismeretlen prokurátori hivatalt, a procurator Augusti ab annona ad Puteolos tisztségét ismerteti meg velünk. E hivatalnok, a praefectus annonae segítője, Puteoli kikötőjében ugyanazt a feladatot látta el, mint vele egyenrangú kollégája, az ostiai kikötő prokurátora. E felirat és más adatok révén most tudjuk, hogy Róma gabonaellátásának biztosítására mindkét kikötővárosban azonos apparátus állt fenn, mégpedig Traianus uralkodásától, pontosabban 111-től kezdve.

A Mommsen utáni epigráfia legfontosabb vívmánya a feliratos emlékek újszerű értelmezése; ezeket ugyanis ma már nem annyira vagy nem csak okmányjellegű forrásoknak tekintjük, hanem inkább kommunikációs médiumnak. Ez a koncepcionális „forradalom” az utolsó generáció idején indult meg, főként a modern archaeológia befolyása alatt; új kérdésfeltevései és nézőpontjai manapság rohamosan terjednek.
A feliratos emlékanyag Mommsen szellemében történő „pozitivista” elemzését ez az új szemlélet persze nem helyettesítheti (noha vannak olyan fiatal kutatók, akik hajlamosak erről megfeledkezni), viszont az eddigi tradíciót új felismerésekkel lényegesen ki tudja egészíteni. A hosszú időtartamra szánt feliratos emlékek állításának szokását, amelyet Ramsay MacMullen az epigraphic habit fogalommal határozott meg, ma mint különleges kultúrtörténeti jelenséget látjuk, annál is inkább, mert az ilyen feliratok egykori száma minimálisan 20-40 millióra becsülhető, de ennél még sokkal nagyobb is lehetett.

A kőemlékekre vagy bronztáblákra vésett szövegek, amelyek Greg Woolf kifejezésével mint a monumental epigraphy vagy talán inkább mint a memorial epigraphy termékei jellemezhetők, arra voltak hivatva, hogy egyes személyek és csoportok létét, társadalmi statusát, erényeit és teljesítményeit, sőt végső soron a Romanum nomen teljes értékrendjét tartós módon megörökítsék. Így azt a célt szolgálták, hogy Róma társadalmi, politikai és kulturális rendjét hirdessék, dicsőítsék, és a későbbi generációknak továbbadják.
E „paradigmaváltás” következtében az epigráfia ma egy történeti megalapozású kulturális antropológia irányába fejlődik. Ahhoz azonban, hogy a fenti módon értelmezett „feliratkultúra” mondanivalóját teljességgel megértsük, nem szűkíthetjük perspektívánkat a feliratos emlékeken olvasható szövegekre, amint ez Mommsen idejében történt. A feliratos szöveg általában csak része egy olyan „többdimenzionális” médiumnak, amelynek megértéséhez egyaránt figyelembe kell venni a szöveget, ennek írásmódját, a feliratot hordozó emlékművet és ennek térbeli elhelyezését.

E szemléletmód illusztrációja céljából hadd emlékeztessek a Szent Péter téri obeliszkre. Köztudomású, hogy ezt az obeliszket Caligula császár hozatta Rómába Egyiptomból, nyilván Alexandria városából. Az obeliszk két oldalán ma olvasható, Divus Augustusnak és Tiberiusnak szentelt feliratot bizonyára Kr. u. 14-ben, Tiberius trónralépése és Augustus konszekrációja után vésték egy korábbi felirat helyére, amelyből csak a bronzból készített betűk csapolásának nyomai maradtak ránk.
Filippo Magi olasz régésznek négy évtizeddel ezelőtt sikerült ezekből a nyomokból kiindulva rekonstruálni a korábbi felirat szövegét. Ezek szerint az Imperator Caesar Divi filius, azaz a későbbi Augustus parancsára ennek alvezére és egyben seregeinek technikai főnöke, a költőként is ismert Cornelius Gallus egy forum Iulium nevű közteret létesített (illetve avatott fel mint saját létesítményét); az obeliszk nyilván ezen a téren állt.

Amint kimutattuk, a felirat Kr. e. 30-ban, az augusztus 1-jét, Alexandria elfoglalásának, Antonius és Cleopatra öngyilkosságának napját követő hetekben készült, mielőtt az Imperator Caesar Egyiptomot elhagyva Cornelius Gallust a praefectus fabrum tisztségéből a praefectus Aegypti címmel az új tartomány helytartójává léptette elő. Egyiptom e legkorábbi latin felirata arra volt hivatva, hogy hirdesse: itt mostantól kezdve a rómaiak uralkodnak, akik hatalmát a legfőbb parancsadásra feljogosított Imperator Caesar, az istenné avatott előző Caesar fia testesíti meg.
Az eredetileg aranyozott bronz betűk Egyiptomban eddig ismeretlen technikája még jobban kidomborította Róma és uralkodója hatalmát. A feliratot hordozó obeliszk a római uralkodót az egyiptomiaknak úgy mutatta be, mint a napistennel azonos fáraók és Ptolemaios-királyok utódát.

A forum Iulium minden bizonnyal hatalmas terén ez a műemlék nemcsak méltó építészeti keretben állt, hanem ott egyben nagy valószínűséggel egy monumentális napóra mutatójának funkcióját töltötte be. Az obeliszk csúcsán ugyanis eredetileg ugyanolyan, az egyiptomi obeliszkoktól teljesen idegen módon tüskével ellátott globus helyezkedett el, mint Rómában a Montecitorio-obeliszk csúcsán; erről az obeliszkról pedig tudjuk, hogy a Mars-mezőn létesített óriási solarium Augusti mutatója volt.
Az az egyiptomi napóra, amely mutatójának a vatikáni obeliszket tartjuk, minden valószínűség szerint mintaképe volt a rómavárosi solariumnak már csak azért is, mert ennek hatalmas „óralapját” nem latin, hanem görög feliratokkal látták el, amelyek nem a Róma városi, hanem a Földközi-tenger keleti medencéjében használt naptár időbeosztását adták meg. Nyilvánvaló, hogy a szöveg, az arany betűk, az obeliszk és forum Iulium együttesen juttatták kifejezésre Róma nagyságát és hatalmát.

Egy felirat-corpusnak természetesen nem lehet a feladata, hogy a Gallus-felirat teljes kontextusát részletesen megtárgyalja. Fel kell azonban tüntetnie valamennyi adatot, amelyek lehetővé teszik az említett összefüggések felismerését.
A rekonstruált szövegen kívül tartalmaznia kell többek között a feltételezett betűk rögzítésére vonatkozó megfigyeléseket, az obeliszk leírását, a forum Iulium azonosítását illető szakirodalmat, ezen túlmenően az obeliszk történetét és Cornelius Gallus személyét illető ismereteinket, valamint a felirat keltezésének indoklását és megsemmisítésének magyarázatát.

A feliratokhoz fűzött kommentárok így a CIL-ben manapság elkerülhetetlenül hosszabbak, mint Mommsen idején, amint ma az is magától értetődő, hogy az ediciót fénykép és szükség esetén pontos rajz kísérje. Így és csak így lehet a Corpus Inscriptionum Latinarum az, aminek ma lennie kell.
A CIL a 20. század végétől végérvényesen nem csupán szövegkönyv, hanem sokkal inkább interdiszciplináris munkaeszköz, méginkább mint Mommsen idején nemcsak a történettudomány, a klasszika filológia vagy a nyelvészet, hanem a régészet, az építészettörténet, a topográfia vagy a történeti földrajz számára is. Legalábbis ebben az értelemben a Mommsen által teremtett Corpus Inscriptionum Latinarum ma is egy corpus absolutum.

Az utolsó két évtizedben a felirattan egy más természetű „forradalmat” is megélt: a számítógépes forradalmat. A szövegekben szereplő szavak és más adatok keresése, valamint kombinációja ma olyan gyorsasággal lehetséges, amelyről Mommsen nem is álmodhatott. A Heidelbergi Epigráfiai Adatbázis például lehetővé teszi, hogy úgyszólván egy gombnyomásra megjelenjék azoknak a feliratoknak a listája, amelyek Spanyolországban talált szobortalapzatokon a Galeria választókerületbe beírt római lovagokat említenek, ahol lehet, fénykép vagy rajz kíséretében.
Tegyük azonban rögtön hozzá: ez a médium a könyvformában kiadott Corpust ugyan igen jelentős mértékben kiegészíti, de nem helyettesítheti. Emellett a feliratos emlékek ilyen jellegű feldolgozása, ha a tudomány keretein belül akarunk maradni, nem kevésbé igényes és felelősségteljes munka, mint a CIL-kötetek elkészítése, és szintén nem megy máról holnapra. Amint a CIL esetében, ezen a téren is széleskörű nemzetközi együttműködésre van szükség, amit persze egyesek, elsősorban saját presztízsüket tartva szem előtt, elutasítanak.

Az elmúlt év novemberében az Association Internationale dÉpigraphie Grecque et Latine keretén belül Silvio Panciera professzor irányításával megszületett a latin és a görög epigráfia EAGLE, azaz Electronic Archives of Greek and Latin Epigraphy nevű nemzetközi programja. Ez, kérdés-lehetőségeivel a Heidelbergi Adatbázis mintáját követve, egy közös, úgynevezett portál-adatbázison keresztül lehetővé teszi az összefogott adatbázisok egységes tanulmányozását.
Az eddigi, ideiglenes munkamegosztás értelmében a jövőben az itáliai feliratokat Róma, a provinciák feliratait Heidelberg, a keresztény feliratokat Bari adatbázisán keresztül lehet ide betáplálni.

A görög epigráfia ügye még nem világos; Heidelbergben mindenesetre Pannonia anyagával, hála Kovács Péter, Németh György és mások támogatásának, nekikezdtünk a nyugati provinciákban talált görög feliratok számítógépes feldolgozásának is. Hogy ez a „sas” miként fog szárnyalni, és hogy a 2003-as évre később az epigráfia történetében úgy fognak-e visszatekinteni, mint az 1603-as, az 1853-as vagy az 1903-as évre, az persze a jövő titka. Egy dolog azonban biztos: Az epigráfiája jövőjét elsősorban nem a technika vívmányai fogják biztosítani, hanem továbbra is a szaktudás, a kitartó munka és a tudomány iránti szenvedély vagyis Theodor Mommsen szellemisége.


Forrás: Alföldy Géza Theodor Mommsen és a római felirattan utolsó 150 éve