XVII October MMXVII AD

A síkterületek feltárása és a várható régészeti jelenségek típusai

A lelőhelyen belüli stratigráfia

A síktelep legtöbbször nem „magányos”. Egy-egy megtelepedésre alkalmas kiemelkedésen, területen általában az adott telep is sűrűsödik, illetve gyakran több korszak síktelepeinek és temetőinek objektumai vágják egymást; ennek intenzitása természetesen változó, de a jelenséggel gyakorlatilag minden esetben számolnunk kell. Az ilyen típusú lelőhelyek esetében az egyes jelenségek relatív kronológiai helyzetének meghatározásánál a leletanyagra és a metszésekre kell hagyatkoznunk.
A síktelep alapvetően nem egyrétegű. A megfigyelt maximális kiterjedés nem szükségszerűen jelez egyetlen megtelepedési horizontot; az egy korszakon belüli változás, a megtelepedési foltok lelőhelyen belüli mozgása pedig nem feltétlenül mutatható ki a leletanyagból. Ezért nagyon fontos a bizonyosan egy periódushoz tartozó jelenségek pontos elkülönítése, valamint a szuperpozícióban lévők relatív kronológiai helyzetének megállapítása.
Mivel itt legtöbbször – a többrétegű telepekkel ellentétben – általában foltszerűen sem fogható meg zárt járószint, az egy időben használatban lévő, illetve megszűnő objektumokat a feltárás során pontosan csupán egy-egy jellegzetes betöltési réteg révén kapcsolhatjuk össze (pl. egy elöntés után visszamaradt sárréteg, vagy egy leégett épületnek a környező gödrökbe terített paticsomladéka révén). A restaurálás során ezt egészítheti ki a több objektumból összerakott tárgyak kapcsolati hálója.
A szuperpozícióban lévő jelenségek időrendi viszonya esetenként meghatározható feltárás előtt, a nyesett felszínen jelentkező beásások foltjainak szín-és állagbeli különbségeiből.
Igen fontos minden esetben megfelelő metszetfal kialakítása, illetve annak pontos rajz-és fotódokumentálása. A metszetek helyének kijelölésénél az alábbi szempontokat érdemes sorra venni.


A metszet alapvető céljai és elhelyezése


Több egymásba ásott objektum bontásánál a metszet elsődleges célja a relatív kronológiai viszonyok tisztázása; ezért a metszeteket úgy kell elhelyezni, hogy azok minden feltételezhető metszést a lehető legnagyobb felületen mutassanak.
Azon objektumok esetében, melyeket szintén több, nyilvánvalóan összetartozó jelenség alkot (pl. házhoz tartozó sütőkemence vagy külső kemence hamus gödörrel) a metszetet szintén az egyes részek közös hossztengelyén érdemes kijelölni; így rögzíthetőek a használati nyomok (pl. a hamusgödörben hátrakotort hamu) és a feltöltődés esetleges különbségei.


a síktelepek jelenségtípusai

Az alábbiakban az elsősorban őskori településeken várható fontosabb jelenségtípusokat formai jellegzetességeik szerint csoportosítva típusaikat és a bontásukra vonatkozó sajátságos tudnivalókat vesszük sorra.
Gödrök: minden lelőhely leggyakoribb jelenségtípusa. A kisebb tároló gödrök és a nagyméretű gödörkomplexumok (anyagnyerő gödrök) esetében is számítanunk kell másodlagos hasznosítás nyomaira. Ilyenek lehetnek például a lokális égés (munkagödör), nagy mennyiségű leletanyag (szemetesgödör), de akár emberi vagy állati vázak is. Tároló gödrök bontásánál esetenként megfigyelhető a fal, néha az alj kitapasztása vagy átégetése, illetve a metszetben sárgás, világos, íves sávként jelentkezhet a beroskadt, zárásként épített lapos vagy kúpos agyagtető.
Az egyes gödrökön belül megfigyelt, összetartozó, de önállóan értelmezhető jelenségeket érdemes egyértelműen, stratigráfiai számmal elkülöníteni (külön számot kaphat pl. egy jellegzetes betöltési réteg, valamint az alatta és fölötte elkülönülő tartomány; egy állati vagy emberi váz; egy lokális égésfolt vagy kis sütőfelület). A – többnyire másodlagosan – szemetesgödörként hasznosított beásások betöltésében esetenként megfigyelhető, erősen égett réteg azt jelzi, hogy a szemetet egykor – részben helykihasználás végett, részben higiéniai okokból – begyújtották.

A metszetfal az adott jelenség szerkezetének, feltöltődésének, betöltési rétegsorának vizsgálatára szolgál az objektum felépítésének, használatának, utóéletének és relatív kronológiai helyzetének értelmezéséhez. Ehhez az egyszerű kerekded, ovális vagy négyzetes, téglalap alakú folttal jelentkező, egyedülálló objektumoknál a leghosszabb középtengely síkjába eső metszet kijelölése célszerű.
Nagyméretű beásások esetében érdemes az úgynevezett „BMW”-metszetelés1 alkalmazása: ennek előnye, hogy mindkét metszet az objektum egy-egy középvonalán halad át, és a feltárás folyamata is egyszerűsödik, hiszen nem kell bajlódni a tanúfalak utólagos elbontásával.

Cölöphelyek és cölöpstruktúrák: lehetnek felszíni lakó- vagy kiegészítő épületek, karámok, terelők, telepen belüli kerítések, szárnyékok, szélfogók alapjai. Az azonosíthatóan egy szerkezetbe tartozó cölöphelyek metszeteit a folt hosszán, kerek folt esetében a feltételezett terhelés irányában (tehát pl. egy házfalhoz tartozó cölöpök esetében a házfal irányára merőlegesen), ennek hiányában – a későbbi összehasonlítás elősegítésére – egy irányban érdemes kijelölni.
A jól kijelölt metszeten ideális esetben megfigyelhetők a cölöphely szerkezete, a cölöp mélysége és végének kontúrja, valamint az esetleges túlterhelés nyomai (dőlés). Különösen a nagyobb terhelésre tervezett vagy lazább talajban lévő, mélyebbre eresztett cölöpök esetében jellemző, hogy a beásásnál előzetesen egy a leendő cölöp átmérőjénél valamivel nagyobb gödröt (fészek) ásnak, majd ennek aljából tovább mélyítik az egy vagy több cölöphelyet. Esetenként a fészek egybefüggő, árokszerű (pl. DVK házak vége).
Az így beeresztett cölöpöt, hogy stabilitását növeljék, tömörített földdel (lehetőség szerint agyaggal) döngölik körbe. Ezért – ha a metszeten nem is látható elválás – a nagyobb cölöphelyek alját érdemes alaposan megvizsgálni, hátha megfigyelhető az egykori lemélyedő, kerek vagy hasított cölöp nyoma.

Számos hosszú életű vagy nagy terhelés alatt álló struktúra esetében megfigyelhető utólagos támasztások, javítgatások, átépítések nyoma. Az objektum leírásának tartalmaznia kell az alapszerkezet és a kiegészítő elemek vagy csoportok elkülönítését és értelmezését.
A cölöpstruktúrák esetében igen gyakran nem azonosítható pontosan, hogy mely elemek alkotnak egy szerkezetet.
Talán ez az a jelenségtípus, melynek leírásánál az objektumszám értelmező funkciója legszembetűnőbben jelenik meg: a stratigráfiai számmal azonosított cölöphelyek közül a bizonyosan egy struktúrába tartozók egy objektumszám alá sorolódnak, míg a magányos vagy bizonytalan elemeket érdemes egyenként önálló objektumszámmal ellátni. Ezek az egységek a későbbiekben, a dokumentáció feldolgozását kísérő értelmezések során szabadon egymáshoz rendelhetők.

Félig földbe mélyített épületek: általában kisebb, négyzetes vagy téglalapos alaprajzú foltként jelentkeznek a nyesett felszínen.2 Méretüktől, valamint a hozzájuk kapcsolódó jelenségek számától és minőségétől függően lakóépületként, műhelyként vagy kiegészítő épületként értelmezhetjük őket. Egyes – főként népvándorlás kori – lakóépület-típusoknál már bontás előtt megfigyelhető az objektum foltjának oldalából kilógó hosszúkás, lapos „fül”: az egykori bejárat helye.
A félig földbe mélyített épületek fala jellemzően egyenes, függőleges, ritkábban lépcsős. Az alj legtöbbször nagyjából lapos; a padlót az objektum funkciójának függvényében egykorú beásások tagolhatják. E maradványok feltárása során szerencsés esetben az egykori padló, tető-, illetve falszerkezet, kiegészítő jelenségek (tűzhely, tároló- vagy munkagödör), kivételes esetben az egykori berendezés nyomai figyelhetők meg.

A lemélyített épületek feltárását érdemes BMW-módszerrel (két, a falak középvonalában húzódó, merőleges metszettel) kezdeni; ha az objektum nyesett foltjában több kapcsolt jelenség is elkülöníthető (pl. befelé nyíló külső kemence), ezek közös hossztengelyén jelöljünk ki külön metszetet az egyes részek pontos viszonyának tisztázására. Az egyes részjelenségek (kemence, padló) szerkezetét feltáró metszetek bontását – mivel ezekkel részben megsemmisítjük az adott egységet – érdemes az épület dokumentálása utánra hagyni.
A padló jelenségei: a lakóépületek alja gyakran kemény, tömörített felületként jelentkezik; ez az előzetes döngölés következménye.
A valamilyen célból „bejárt” épületek nyers vagy döngölt padlóján is gyakran megfigyelhető a középső terület csekély megsüllyedése; az alj e részeken általában tovább tömörödik (természetesen a süllyedés, így az egyes részek különbségei is erősen függenek a használat intenzitásától és időtartamától, illetve a talaj szerkezetétől). Esetenként a padlót sározás – általában néhány milliméternyi vékonyságú, világos, agyagos réteg – fedi. Ez gyakran csak foltokban marad meg, ám ritkán egyrétegű: a padlót átvágó metszeten szépen kirajzolódnak a teljes felületet borító vagy lokális megújítások vékony sávjai.
Ha az épületben kiépített tűzhely nincs is, a padlón átégett foltok jelezhetik az egykori égetéseket. A sima padlóban néha lemélyített minták is előfordulnak: például szarmata házaknál megfigyelt, ritka jelenség a padló közepén elhelyezett, apró, sugárirányú vonalkából kialakított kör.

Kelta és avar lakóépületekre jellemző a kiugró, lépcsős bejárati rész. A lépcsők a padlóhoz hasonlóan legtöbbször döngöléssel és használat útján tömörítettek; ritkán lemélyedő fa vagy kő lépcsőlapok, küszöbdeszkák nyomai figyelhetőek meg bennük.
Az egykori felépítmény nyomai megjelenhetnek a padlóban, a falakban, illetve a lemélyített alap körül. Ezt legtöbbször cölöphelyek alkotják; ezek közvetlenül a fal mellett vagy félig az oldalfalakba mélyedve helyezkednek el a cölöpök jobb megtámasztására. Ritkább a vert vagy deszkafal: ezek esetében megfigyelhető a közvetlenül a falak mellett a padlóba mélyedő deszkaalap változó szélességű, sekély vájata. Akárcsak a felszíni cölöpstruktúráknál, itt is jól elkülönülnek az eredeti szerkezet és az utólagos kiegészítések, javítások, a megroggyant szerkezet megtámasztására beeresztett cölöpök nyomai.

Épített kiegészítők és a berendezés nyomai: újkőkori lakóházak jellegzetes kiegészítője a padlóhoz tapasztott, épített, négyszögletes tárolóedény. Számos esetben megfigyelhetők a sarokban vagy fal mellett elhelyezett szövőszékek maradványai: a keret karólyuk méretű cölöphelyei között néha megtaláljuk a szövőszéknehezékeket is. A szövőszékek szálfeszítő nehezékeit többnyire nem égették, így ezek általában csak leégett házakban maradnak meg.
Önálló tűzhelyek, kemencék, füstölők: a legtöbb településen megtalálhatóak a lakóépületektől független, külső tűzhelyek.
Az egyszerű nyílt tűzhelyek mellett – melyeket néha csupán egy, a járószintre vagy gödör aljába tapasztott agyagréteg alkot – a leggyakoribb ide kapcsolódó objektumtípus a kemencéké. Kemencéből több típus van, melyeket funkciójuk és szerkezetük egyaránt megkülönböztet: ide sorolhatók az egyszerű sütőkemencék, a kerámiaégető kemencék és fémolvasztó kohók, valamint a füstölők. Ezek közös szerkezeti jellemzője, hogy a valamennyire földbe mélyített, agyaggal kitapasztott sütőlap vagy alap felett általában kupolaszerű, tapasztott felépítmény található.

A külső kemencék szájához legtöbbször hamus gödör csatlakozik. Esetenként a kemence körül vagy a felépítmény háta mögött cölöpnyomok láthatók; ezek valószínűleg a nagyobb biztonságot szolgáló szélterelő szárnyék, könnyű felépítmény, féltető maradványai lehetnek, így a dokumentálás során érdemes egymáshoz rendelni őket.
A sütőkemencék sütőlapjának tömör agyagrétege alatt gyakran megfigyelhető a jobb hőelosztást és hőtartást szolgáló alapozás, melyet a sütőfelület alá tapasztott kerámia-, kő-, ritkábban szilikátsalak- vagy állatcsont réteg alkot. Az elhasználódott felületeket gyakran megújítják, azaz a szétégett sütőfelületet alapnak használva egyszerűen ráépítenek egy új tapasztást.
Egy kemencének két-három, akár több megújítása is lehet; gyakran csupán magát a felületet frissítik egy vékony agyagréteg rátömörítésével, de előfordulhat, hogy minden rátapasztás saját alapozással készül. Ezért a feltárás során ügyelnünk kell az egyes (egyébként egymástól legtöbbször kiválóan elváló) rétegek elkülönítésére bontásban és dokumentálásban is. Az egyes sütőlapok feltárásának külön fázisai a sütőfelület, majd az alapozás bontása és dokumentálása.

A házi használatú, önálló tűzhelyek közé sorolhatjuk a húsfélék tartósításánál használt füstölőket is. Ezeket két, külön gödörként jelentkező beásás – a tűztér és a füstölőtér – alkotja, melyeket a(z egykori) felszín alatt futó, változó szélességű, átmetszetű és irányú kürtő köt össze. Ha valamely jelenségcsoportról már a régészeti felületképzést követően, azaz még a bontás megkezdése előtt valószínűsíthető, hogy elemei egy füstölőt alkotnak, érdemes rögtön olyan metszetet kijelölni, amely hosszában vágja a teljes szerkezetet.
Ha csupán a bontás során vagy azt követően derül ki, hogy az egyes beásások egy füstölő elemei, az egyes részek közös hosszirányú üres metszetének utólagos, rajzi rögzítése mindenképpen szükséges az objektum szerkezetének dokumentálására. Különösen jó megtartású vagy más okból érdekes példányoknál esetleg érdemes – a kibontott első fél teljes dokumentálása után – „kockában” rányitni a metszetre; így lehetővé válik a felépítés látványosabb dokumentálása.

Az önálló sütőkemencék és a füstölők általában a telepen belül, a lakóépületek között helyezkednek el. Előbbiek állhatnak önállóan, vagy bokorban (a nagyméretű hamus gödör széléhez körívben több kemence csatlakozik); utóbbi esetben a bontás előtt külön metszetet kell kijelölnünk minden kemence hossztengelyére, továbbá – a betöltés nyesésben jelentkező elválásainak figyelembevételével – szükség szerint a hamus gödörre is.
Jóval ritkább jelenségcsoportot képviselnek az „ipari jellegű” fémolvasztó kohók, illetve kerámiaégető kemencék. Ezek elhelyezkedése is eltér a „házi” sütő kemencékétől: különösen tűzveszélyes voltuk miatt általában külön sávban vagy csoportban, a lakóépületektől távolabb, a település szélén találjuk őket.

Az egyszerű fémolvasztó kemencék, kohók szerkezete nem sokban tér el a sütőkemencékétől: azokhoz hasonlóan egy vagy több, bokorszerűen elhelyezett tűztér és egy hamus gödör alkotja őket, ám előbbiek általában teljesen földbe mélyítettek, tűzterük jóval kisebb, felépítésük pedig robusztusabb. További jellegzetességük, hogy elöl zártak, csak a fújtatócső nyílása töri át, ill. a sütőlap hiánya: ennek helyén vastag, hamuból, faszénből, fém- és szilikátsalak-morzsákból, kövekből álló réteget találhatunk, mely – akárcsak az objektum egésze – különösen erős, magas hőmérsékletű égés nyomait mutatja. Gyakran megfigyelhető az alj vagy az oldalfalak szétégett részein a talaj megolvadt szilikátszemcséinek üveges, megrepedezett megfolyása.
Jóval összetettebb az ún. kétosztatú, rostélyos, vertikális (felsőhuzatú) kerámiaégető kemencék szerkezete. Ezek változataival elsősorban vaskori (kelta) lelőhelyeken, illetve későbbi időszakok településein számolhatunk; a neolit, rézkori és bronzkori kerámiák égetése a felszínen vagy egyterű, gyakran csupán egyszer használt égetőgödrökben zajlott.

A kétosztatú kemencék lényegi részei – a füstölőkéhez hasonlóan – a kerekded, munka- vagy előkészítő gödörként is használt tüzelőgödör, az agyagból tapasztott, átlyuggatott rostéllyal vízszin-tesen kettéosztott, 1–2 m közötti átmérőjű, szintén kerek vagy ovális égetőtér és a kettőt a föld alatt összekötő egyszerű, ritkábban kettős kürtő (tüzelőcsatorna), mely az égetőtér alsó részéhez csatlakozik.
A nagyobb égetőterű kemencéknél a rostélyt alul oszlopszerű agyagtámaszték vagy hosszúkás borda tartja. Az égetés során tönkrement, felhagyott (nem kitakarított) kemencéknél a rostély tetején találhatjuk a kiégetésre szánt edényeket; fölöttük az égetésenként megújított, kúpos vagy kupolás agyagtapasztás maradványait. A kétosztatú kemencék feltárásának menete nagyjából megegyezik a füstölőkével; a pontos szerkezet dokumentálásához és a rostély alatti rész kibontásához javasolt a bontást követően a metszet vonalában történő rányitás.

Kutak és vízgyűjtők: a települések általában még a csekély domborzati különbségekkel rendelkező területeken is a lehetőség szerinti legmagasabb részen helyezkednek el. Ennek megfelelően a kutak szinte minden esetben a telepek alacsonyabban fekvő szélén, külön sávban csoportosulnak; ha a terepviszonyok megengedik, esetleg a lakóépületek között is megtaláljuk őket. Bár valószínűleg több korszakban is elkülönülnek az állatitató és az emberi fogyasztásra szánt vizet szolgáltató kutak, ezek régészeti nyomainak inkább méret-mint szerkezetbeli különbségei jobbára csak a népvándorlás korban foghatók meg: az állatitató kutak szájának átmérője a „háziak” többszöröse is lehet.

A kutak két fő része a belépő és/vagy felépítmény, valamint az ez alatt elhelyezkedő kútakna. A belépőrész mérete, alakja változó: lehet több beásás alkotta, munkaterületként is használt amorf gödör; nagyobb kerekded vagy ovális, tölcséresen szűkülő lemélyedés, esetleg az akna tetejének oldalához kapcsolódó hosszúkás, lejtős lejárat. Ritkán ennek aljában vagy közvetlen környezetében találjuk meg az egykori felépítmény, illetve vízkiemelő szerkezet (pl. kútgém) cölöphelyeit. Az akna lefelé eléri a talaj vízzáró rétegét; alakja az őskori kutaknál általában kerek vagy kissé ovális, tojásdad, ritkábban négyzetes vagy téglalapos (összefüggésben áll a kútbélés szerkezetével).
A kútakna jellegzetes betöltése a fokozatos feltöltődés során, az oldalfal kimosódásával keletkező ún. „szalagos”, sárgás vagy szürkés (altalaj) és sötétebb (humuszos), akár igen vékony sávok alkotta rétegsor. Az akna alján vöröses (vas-oxid, bauxit) vagy fekete (mangán-oxid) kiválások jelzik az egykori állandó talajvízszint határát; efölött meszes talajokban különösen jellemző a mészkonkréciók képződése („löszbaba”).
A felhagyott, tönkrement kutak a fedőlap vagy felépítmény széthullása után igen balesetveszélyesek, illetve fertőzőek lehettek; ezért az akna tetején és a belépőrészben gyakran megfigyelhetők a hirtelen feltöltés nyomai (pl. paticsomladék, nagy mennyiségű szemét vagy egyszerű humusz).

Leletek szempontjából a kút mindig különösen izgalmas objektum, egyrészt, mivel az egykori állandó vízszint alatti rétegekben lehetőség van szerves anyagok megmaradására. Ez jelentheti a kútbélés elemeit (nád-vagy sásfonat szűrők, helyben készített vesszőfonat merevítéssel, esetleg hasított deszkákból készült ácsolat, illetve a behullott tárgyak szerves részét (magvak és növényi pollenek; a kútfedő fa- vagy bőrlapja, a vízhúzáshoz használt kötél, favödör, tömlő maradványa vagy egyéb, beejtett vagy szándékosan bedobott tárgy).
Bár nem mindennapos jelenség, őskori kutaknál – a gödrökhöz hasonlóan – érdemes számítani valamilyen chtonikus jellegű áldozatra, mely legtöbbször szintén az akna betöltésének alsó részében helyezkedik el. Ennek mennyisége és összetétele kultúránként eltér, de főbb elemei (edénydepó, állat-, illetve emberáldozat) visszatérőek.

A kutak bontásánál elsődleges szempont a biztonság; ezért – bár legtöbbször kevés figyelmet kap – fontos a 2 métert meghaladó mélységű objektumok falának megerősítő zsaluzása. A szerves anyagból készült kútszerkezet, ha fennmaradt is, mindig a jelenlegi talajvízszint határán, illetve az alatt van. E részek feltárása rábontással történhet: a talajvíz szintjéig vagy a kútszerkezet tetejéig kiásott aknára markoló segítségével széles lejárót vagy nagyméretű, tölcséres aknát nyitunk az omlásveszély elhárítására; a felgyülemlő vizet folyamatosan szivattyúzzuk. Az így előkészített területen kézi erővel folytatódhat a kútakna mélyítése, valamint a szerkezet elemeinek bontása és dokumentálása. Az előkerülő szerves anyagú leleteket vízzáró csomagolással látjuk el.
Vízgyűjtő aknák (ciszternák) és ülepítők megjelenhetnek önállóan, gyakran a kutak övezetében, vagy a település vízvezető árkaira „felfűzve”. Kerekded vagy szögletes, egyenes falú, viszonylag mély beásások; betöltésüknek legalább alsó részét – a kutak szalagos rétegsorához hasonlóan – változó szélességű sávok alkotják. Általában nem érik el a vízzáró réteget vagy az egykori állandó talajvíz szintjét; bontásuk menete nagyjából megegyezik a gödrökével.
Árkok: a legtöbb telep jelenségei között megtalálhatóak. Funkciójuk szerint lehetnek a telepen belüli belső (pl. egy-egy lakóépülethez tartozó) vagy azt övező külső kerítőárkok, esetleg ciszternákkal, ülepítőkkel tagolt vízvezető árkok, valamint épületek szerkezetének megerősítésére vagy paliszádfalak építésénél ásott alapárkok, paliszádárkok. Az első két típus jellegzetessége, hogy (különösen hosszabb életű telepek esetében) gyakran figyelhetők meg rajtuk karbantartás – tisztítás, újraásás – nyomai.
Ha a betöltés különbségei a nyesett felszín foltjában vagy bontás során nem is mutatják, a metszetekből sokszor rekonstruálható az egyes elemek viszonya, ezért ezek feltárásánál igen fontos aránylag nagyszámú metszet kijelölése meghatározott távolságonként, valamint minden változást jelző pontra (kiszélesedés, összeszűkülés, metszés).

A belső kerítőárkokról szerencsés esetben meghatározható, hogy milyen objektumhoz tartoztak (pl. lakóépület); a dokumentálás során ezért fontos ezek egyértelmű egymáshoz rendelése. Az alapárkoknál, paliszádárkoknál számítanunk kell az árok aljában megjelenő cölöpnyomokra. Akárcsak a gödröknél, az árkok esetében is számolnunk kell másodlagos (inkább kiegészítő, mint utólagos) hasznosítás nyomaival (pl. utólagos betemetkezések, állatvázak, kisebb munkahelyek sütőlapjai).

Telepen belüli temetkezések és egyéb vázak: amint a fenti részletezésből már kitűnhet, különösen az őskori települések szinte minden objektumtípusánál előfordulhatnak betemetkezések. Ezek mellett – elsősorban újkőkori lelőhelyek esetében – számolnunk kell a lakóépületek között elhelyezett, önálló sírgödörbe temetett halottak jelenlétével is.


a feltárás menete és eszközei


A szelvények kijelölését követően a feltárás első lépése a humuszréteg eltávolítása, ami ideális esetben teljesen kézi erővel történik. Ez azonban csak kis felületek, főként tervásatások esetében lehetséges, így a nagyobb felületeknél érdemes a fémkeresővel támogatott réteges gépi humuszolás módszerét alkalmazni. Ennek során a humuszréteget iszapolókanalas markoló vagy földgyalu segítségével, több, viszonylag jól kialakított, sík felszínnel zárt, 20–30 cm vastag rétegben távolítják el; az egyes rétegeket és a kitermelt földet fémkeresővel vizsgálják át.4 A köztes „felszínek” elváltozásainak megfigyelése révén jobban megfoghatók a magasan, a humusz szintjén elhelyezkedő, sekély jelenségek (pl. urnasírok) is.

Csökken a gépi földmunka révén keletkező leletveszteség is, hiszen egy-egy nagyobb vagy intenzívebb objektum korábban, akár jelentkezési szintjén megfogható, illetve a humuszolás és a feltárás a nagyobb felületek egyes részein akár több rétegben is végezhető.
A humuszolást a kézi nyeséssel, esetleg gépi erővel (szintén iszapolókanalas markoló segítségével) végzett régészeti felületképzés követi; ezzel párhuzamosan zajlik az objektumok jelentkező foltjainak és megfigyelhető részleteinek (pl. folton belüli metszés) kijelölése, tisztítása.
Kis felületű feltárás, illetve viszonylag kevés objektum esetén a jelenségek azonosítói jórészt előre kiadhatók, és a betöltés különbségeiből megfigyelt metszések rögzíthetők a leíró lapon (stratigráfiai lap); nagy felületnél nem adható egyszerre az összes jelenségnek szám, így itt a metszésvonalakat esetenként ásóval erősítjük meg. Ilyenkor bontás előtt célszerű a régóta nyitva lévő részek foltjainak újranyesése, szükség szerinti dokumentálása (fotó, rajz).

A tényleges bontás megkezdése előtt vagy azzal egyidőben dokumentációs hálót vetítünk a szelvényre; ennek rácsállandóját a jelenségek száma és a szelvény mérete alapján határozzuk meg (nagy felületeknél általában 20×20 m; kisebb szelvényekben, sűrűbb részeken 10×10 vagy akár 5×5 m is alkalmas lehet).
A háló lehet függő vagy valamely térképi rendszerbe illeszkedő. Függő, a szelvény hossztengelyével párhuzamos vagy abszolút irányok szerint tájolt tengelyt, illetve hálót akkor érdemes használni, ha az adott pillanatban nem lehetséges pontos koordináták bemérése (nem áll rendelkezésre távmérő állomás vagy térinformatikai támogatás). A rendszer alappontjaira vonatkozóan ilyen esetekben is fontos még a feltárás során minél pontosabb közelítő értékeket megadni (pl. szintkörös szintező vagy kézi GPS segítségével), illetve lehetőség szerint utólag pontosan bemérni, beméretni azokat.

A bontás megkezdéséhez válasszuk ki a szelvény egyik szélét, melyből egy irányba, zártan haladhatunk. Nagyobb felületeknél érdemes szakaszolni a feltárást: a tényleges bontás koncentrálódjon mindig kisebb, jól áttekinthető, bejárható területre, melynek dokumentálása részint a bontással egy időben (metszet- és részletrajzok, fotók, leírás), részint pedig az adott objektum kibontása után (csomagolás, esetleg objektumrajz), illetve a teljes szakasz lezárását követően (felszínrajz) rövid időn belül elvégezhető.
Igen fontos, hogy a lezárt szakaszon ne maradjon bontásra, dokumentálásra váró jelenség, és a szükséges háttérmunkákkal se maradjunk el. A feltárandó objektumok elhelyezkedése és a terepviszonyok ismeretében érdemes előzetesen átgondolni a bontás és dokumentálás haladási irányát, illetve megtervezni a kézi munka révén kitermelt föld deponálását.

A feltárási szakaszok megtervezésénél – különösen hosszabb, többhónapos ásatások esetén – vegyük figyelembe, hogy tavasszal és ősszel nagyobb mennyiségű csapadékra kell számítanunk (azaz a mélyebben fekvő részek feltárását érdemes a szárazabb nyári hónapokra ütemezni). Emellett – igény és lehetőség szerint – tekintettel lehetünk a földtulajdonos, illetve a megrendelő (beruházó) esetleges kéréseire is. A feltárás ütemét a terep ismeretében a rendelkezésre álló szakmai gárda és „nyers” munkaerő létszáma alapján becsülhetjük meg; ha ez a tényező nem korlátoz, nagy felületeken átlagos és kissé sűrűbb fedettség mellett is egy 1–2 régész, 3–5 technikus és kb. 20 kézi munkás alkotta csapattal legalább havi 0,5 hektár haladással számolhatunk.

A bontás kézi erővel, alapvetően ásóval, lapáttal, csákánnyal, horolóval történik; finomabb eszközöket (spaknit, kis horolót, szikét, ecsetet) szükség szerint érdemes – akár nagyobb felületen is – alkalmazni. A jelenségek bontása a kijelölt metszetek által meghatározott első fél, illetve első részek kiásásával, valamint a metszetfalak kialakításával kezdődik (sírok esetében természetesen más az eljárás).
Ha a felszínen jelentkező folt gyaníthatóan több különálló objektumból áll, ezek leletanyagát kezdettől fogva gyűjtsük külön; ameny-nyiben a betöltésben meghatározható az egyes objektumok időrendi viszonya, a feltárást kezdjük a legkésőbbi jelenség kibontásával és dokumentálásával, majd fokozatosan haladjunk időben visszafelé. A metszetfalak dokumentációjával (fotó, rajz) egy időben érdemes elkészíteni az egyes jelenségek leírását, valamint kijelölni a szükséges további metszetek helyét. Ezt követi a teljes bontás és újabb dokumentálás, a leírás kiegészítése és a leletek anyagtípusonként való elcsomagolása.

A bontás során gyűjtsük be a kívánt anyagmintákat (pl. faszén, talajminta); ezeket a szennyeződés elkerülésére rögtön a mintavételkor csomagoljuk el. Amíg a feltárás tart, a különösen balesetveszélyes (omlékony falú, rosszul látható vagy igen mély) objektumokat jól látható jelzéssel kerítsük körül.



Sebők Kata


Forrás: Régészeti kézikönyv