Közigazgatás-Kormányzás / Közigazgatás és kormányzás / A Római állam

A haza fogalma az ókori Rómában

Régóta megkövesedett nézet, hogy a „haza” (patria) fogalma a rómaiak számára elsősorban a várost jelentette, és inkább területi, mintsem rokonsági kapcsolatokon alapult. Legutóbb Yan Thomas indított támadást ez ellen a felfogás ellen. A szerző szerint az antik város szervezetében az ősökkel való kapcsolattartás lényegesen többet nyomott a latban, mint a puszta „tartózkodási hely”.
A nyugati középkorban következett csak be, hogy a leszármazási elv átadta helyét a területi elvnek, az időhöz kötöttség meglazulásával „a területhez fűződő kapcsolat megerősödött, ami az előfeltétele volt annak, hogy kialakuljon a területiség valódi eszméje, a tényleges állami-területi szervezet”.

Yan Thomas a patria kérdéskörét az „eredet” (origo) problémájáig bontja le, és felállít egy alapelvet: a lokális haza (patria propria) és a birodalmi haza (patria communis) közötti különbségtételt, valamint az egyikből a másikba történő átmenetet. Ennek értelmében csak a saját patriáján keresztül válhat valaki római polgárrá és megfordítva: saját hazájában tartózkodva egyben Rómában is van. Ez a területi fikció a Város területét (és annak megtestesítőjét, a császárt) „mindenütt jelenvalósággal” ruházza fel, mivel a patriae propriae beágyazódnak a patria communisba. Nem területi államról van tehát szó a Római Birodalom esetében, hanem a különböző lokális patriák és a mindenütt jelen lévő „közös haza” különbségeit elegyítő térről.
Yan Thomas szerint a patria propria nem feltétlenül azonos a lakóhellyel (domicilium, amely incolává [lakos] tesz ugyan, de nem feltétlenül civisszé [polgár]) vagy a születési hellyel. A származási hely (origo) a három nemzedékre visszamenő leszármazási kötelék, az ősök hazája: igazából ez teszi a római polgárt. Valójában a domicilium és az origo összemosódhat - a római jog azonban hangsúlyt helyezett szétválasztásukra. Magának Rómának, a patria communisnak is van egy patria propriája, egy rituális origója, ami azonban nem a Városban, hanem Laviniumban található, ahol a Róma trójai eredetével kapcsolatos legenda szerint Aeneas partra szállt.

Csak kevesen figyeltek fel eddig arra a tényre, hogy a Római Birodalom a latin nyelvű forrásokban legtöbbször nem Imperium Romanumként, hanem Imperium populi Romaniként szerepel. A „római nép” szerepeltetése nem puszta retorikai fordulat. Ez a több mint metaforikus kifejezés azt jelentette, hogy a birodalom igazi urai a polgárjoggal rendelkező rómaiak (ez a populus elsődleges jelentése), annak minden jogával, kötelességével és felelősségével. A tényleges etnikai hovatartozás viszonylag kevéssé volt fontos a rómaiak számára, a polgárjogot - mint fentebb láttuk - megnyerhették a szövetségesek, sőt felszabadított rabszolgák is. (Caracalla 212-ben kiadott edictuma után pedig már minden szabadon született férfi polgárjoggal rendelkezett.)
A „rómaiság” sokkal inkább civilizatórikus jellegű volt: nem a poliszszervezet jelentette az összetartozás keretét, mint a görögöknél. A Birodalom az általa védelmezett és vele szövetségesi viszonyban álló népek közös hazája kívánt lenni, a nemzetek gyámja.

A rómaiak alkalmazták az olvasztótégely politikáját, amelynek eredményeképpen állandó mozgás jellemezte a birodalmat. Ezt a mozgást az utazás gyakorlati lehetősége is nagyban elősegítette:
„Miután felmértétek az egész ember lakta világot, hidak változatos sokaságával íveltétek át a folyókat és átvágtátok a hegyeket, hogy kocsival is járható útjaitok legyenek azokon át, posta- és váltóállomásokkal töltöttétek be az addig puszta vidéket, s életmódotokkal és rendetekkel mindent szelídebb és kifinomultabb állapotba hoztatok”. És ebben még csak szónoki túlzás sincsen! Ezért utazhatott a phrügiai Hierapoliszból származó kereskedő, Flavius Zeuxis hetvenkét alkalommal a Malea-fok érintésével Itáliába - mint arról sírfeliratán maga megemlékezik -; és ezért írhatta Hadrianus császár Erasztosz epheszoszi polgárról, hogy „több ízben behajózta a tengert”.

A Nikaiában elhunyt Hédüsz doktor sírfeliratában megemlíti, hogy életében „sok földet volt alkalma alaposan megszemlélni”, mindhárom kontinensen:
Ókeanosz hullámait és Európa határát,
meg Libüát, valamint a hatalmas Ázsia partját.

Az orvosok, filozófusok és sportolók mellett természetesen a katonák utaztak a legtöbbet. A Diocletianus alatt szolgált Aurelius Caius látható elégedettséggel sorolja fel sírfeliratában azt a huszonhárom provinciát, négy falut és öt régiót, amelyben élete során különféle alakulataival megfordult: Asia, Lydia, Lycaonia, Cilicia, Syria-Phoenicia, Arabia, Palaestina, Egyiptom, Alexandria, India, Mesopotamia, Cappadocia, Galatia, Bithynia, Thracia, Moesia, Carpia (a kárpok lakóterülete), Sarmatia (négyszer említve), Viminadum, Gothia (a gótok lakóterülete, kétszer említve), Germania, Dardania, Dalmatia, Pannonia, Gallia, Hispania, Mauretania szerepelt a listán.

A limes mentén elhelyezett római legiók elsődleges feladata volt az úthálózat, a kommunikációs és logisztikai rendszer kiépítése és karbantartása. A folyók mentén állomásozó katonaságnak ezen kívül a vízi utakat is biztosítania kellett. A Vaskapu-szorosban már Tiberius alatt (i. sz. 33-34-ben) elkezdték egy út kiépítését, amely a folyó felett a sziklába vágott mélyedésben futott.
A szikla pereméből gerendák álltak ki, amelyekre deszkapallókat fektettek: ily módon szélesítették ki az utat. Traianus Duna- hídját 103-104-ben építették a damaszkuszi Apollodórosz tervei szerint. A folyómederben húsz hatalmas pillér támasztotta alá a hidat, amelynek teljes hosszúsága 3570 római láb, vagyis 1060 méter volt, maradványai Kladovótól 4 km-rel délre ma is találhatók. A híd 45 méterrel magasodott a folyó fölé, amire nyilván az áradások miatt volt szükség.

Forrás: Grüll Tibor - Az utolsó Birodalom