Közigazgatás-Kormányzás / Közigazgatás és kormányzás / A Római állam
Római jogászok Keleten
530-ban lustinianus elrendelte, hogy a klasszikus római jogászok körülbelül 1500 kötetre rúgó hagyatékát egyetlen műben foglalják össze. Az így létrejött Pandektában megőrizték az eredeti szerzők nevét, műveik címét, s mivel a legtöbben a császárkorban működtek, ezért utaltak az uralkodókra, tehát nagyjából össze lehetett állítani kronológiájukat. Ennél többet azonban nem nagyon tudhatunk róluk. Valamennyi mesterjogász közül talán egyedül Ulpianus az, aki utal származására: „Syria-Phoenicia tartományban van Tyrus ragyogó kolóniája, ahonnan származom, igen előkelő a tartományok között, ennek Severus császárunk az állam és a Római Birodalom iránti jeles hűsége miatt itáliai jogot adott. „ A neves jogészt említő felirat első ízben 1988-ban került elő Türoszból. Keletkezésének ideje i. sz. 222, vagyis néhány évvel a jogász erőszakos halála előtt írták. Szövege így szól:
„Ulpianus úrnak, a testőrgárda parancsnokának, kiváló férfiúnak, a jogásznak, valamint a Szent Város gabonafelügyelőjének, a tyrusiak Seberia Felix Augusta coloniája, anyavárosa, [az ő] hazája. „ Ezek szerint a háromszázezer szavas, latin nyelvű Digesta egy hellenizált keleti város szülöttének munkája!
Marcus Cnaeus Licinius Rufinusról, aki a Regulae 12 vagy 13 könyvét írta, sokáig még ennyit sem tudott az utókor. Művében elszórt utalásokból sejtették a kutatók, hogy Caracalla vagy Heliogabalus alatt működhetett, s egyike volt azoknak, akik Iulius Paulus és Papinianus mesterjogászokkal álltak kapcsolatban. Származására semmi jel sem utalt. A 19. század második felében azonban két görög városban is előkerült egy- egy görög nyelvű felirat, amit egy hasonló nevű embernek állítottak a 3. században. A lüdiai Thüateirában „hazája alapítójának és jótevőjének „ (ktisztész kai euergetész tész patridosz,) neveztek egy bizonyos Licinius Rufinust, akinek azonban egyetlen tisztségét sem nevezték meg; Thesszalonikiben pedig egy „a jogban igen járatos „ (enpeirotaton nomón) consularist tiszteltek meg felirattal.
Az utóbbi szövegben az okozott gondot, hogy Rufinust mindjárt két megszólítással is illették: a kratisztosz a latin vir egregius megfelelője, ami lovagrendi származására utalt; míg a lamprotatosz, azaz vir clarissimus a senatori rendhez tartozók szokásos címzése volt. Szerencsére a 90-es években ugyancsak Thüateirától délre Selendi faluban (Törökország) még egy feliratos szobortalapzatra bukkantak, ami alapján immár össze lehetett állítani Licinius Rufinus karrierjének sémáját.
Kiderült, hogy a kis-ázsiai Thüateirából származó mesterjogász lovagrendiként előbb a császári tanácsadó testület tagja lett (szümbulosz Szebasztu), majd egyre fontosabb titkári pozíciókat töltött be (ab epistulis Graecis, a studiis, a rationibus, a libellis), ezután praetori rangra emelkedett, vagyis a senatori rend tagjává vált. Ebbéli minőségében Noricum tartomány helytartóságát bízták rá (legatus Augusti pro praetore), vagyis jogász létére egy legiót (a II Italicát) is vezetnie kellett.
Rufinus ezután még tovább emelkedhetett a ranglétrán: a korábban említett thesszaloniki felirat ugyanis consulviseltként (hüpatikosz = consularis) emlegette, ami nem jelenti feltétlenül azt, hogy a consuli tisztséget is be kellett töltenie: ezt a rangot ebben az időben már megtiszteltetésként is megkaphatták az arra érdemesek. Mivel a címekben mindenütt egyetlen császár (szebasztosz) szerepel, Rufinus működése feltehetően a 210-240 közötti évekre eshetett.
Cornelius Tacitus, aki 120 körül adta ki Évkönyveit, így panaszkodott a császárkori annalisztika nyomorúságáról: „A mi munkánk korlátozott és dicsőség híján való, hiszen mozdulatlan vagy alig háborgatott a béke, szomorú a város helyzete, és a princeps nem gondolt a birodalom kiterjesztésével. „ Ugyanitt Tacitus a köztársasági „kevert államforma „ kritikáját is nyújtja olvasóinak: „minden nemzetet és a várost a nép, vagy az előkelők, vagy egyesek kormányoznak: az ezekből kiválogatott és összetársított köztársasági formát dicsérni könnyebb, miatt megvalósítani, vagy ha megvalósul, nem lehet tartós [...] most, mikor megváltozott a köz állapota, s a római állam nem más, mint- ha egy ember uralkodnék „. Figyelemre méltó a történetíró óvatos fogalmazása, amelyben a „mintha „ kötőszó használatával egyrészről igyekszik tartózkodni a res publica restituta látszatára építő principatus nyílt kritikájától; másrészről szkeptikusnak mutatkozni az áhított valódi köztársasági államformával szemben.
Máshelyütt Tacitus még keményebben fogalmaz. Szerinte nemcsak a valódi libertas tűnt el Augustus uralmával, hanem a szabadságot fenntartó nobilitas is, akiket mindenfajta viri municipalesszal és provincialesszal helyettesítettek. Ez volt a Rómát sújtó morális romlás betetőzése. Tacitus szerint Servius Tullius volt a „jog szentesítője „ (sanctor legum, Ann. III. 26.4.), a jogegyenlőség végpontját (finis aequi iuris) pedig a Tizenkét táblás törvények jelentették. Ezután a törvénykezés már elhajlott, és mindenki a személyes érdekeit akarta benne érvényesíteni.
A principatus idején a senatus a császári adminisztráció részévé vált: szerepét a lex de imperio mérsékelte, sőt még az oda való belépést (adlectio) is a császári ajánlás (commendatio) tette lehetővé, akár a szokásos cursus honorum egyes lépcsőfokainak átugrásával, akár az életkori határok radikális csökkentésével. Lényegében egy új ordo született, amely ugyan tisztában volt nagyszerű történelmi múltjával, de megtanult együtt élni a jelen nyújtotta szerényebb lehetőségekkel.
Az új gondolkodásmód Tacitus szerint a principatus és a libertas kibékítése volt, amelyeket „egykor összeegyeztethetetlen dolgoknak „ tartottak. Lehet-e ennek a helyzetnek ironikusabb megfogalmazást adni, mint ahogyan az ifjabb Plinius ír Traianus császárhoz címzett panegyricusában: „megparancsoltad: legyünk szabadok, hát azok leszünk! „A szomorú ebben az, hogy ezt a mondatot Plinius nem iróniának szánta.
A jogtudós és államférfi Ulpianus a harmadik század első felében még mindig a köztársaságkori jogi gondolkodásmód szerint definiálja a princeps hatalmát: „az uralkodó akarata törvényerejű, mivel az uralmáról szóló törvénnyel, amit a nép hozott, a nép neki adta és reá ruházta teljes hatalmát „, miközben az uralkodó de facto a törvények fölött áll.
A negyedik században Cassius Dio már nem bajlódik az eufemizmusokkal és jogi csűrcsavarokkal, hanem kimondja: a római államnak belső szükséglete volt a monarchiára való áttérés, ami által egyértelműen előnyösebb helyzetbe jutott.
Forrás: Grüll Tibor - Az utolsó Birodalom