Közigazgatás-Kormányzás / Törvények és a Jogrendszer / A XII táblás törvények

Sex. Caecilius jogtudós és Favorinus filozófus vitája a XII táblás törvényekről

Mikor egyszer a Palatinuson várakoztunk, hogy a császárt üdvözölhessük, mellénk sodródott Favorinus filozófus, s többek jelenlétében szóba ereszkedett vele. Beszélgetés közben sor került a decemvirek törvényére is, amelyet a nép által erre a feladatra megválasztott tíz férfi szerkesztett, és tizenkét táblára felírt. Sex. Caecilius kijelentette, hogy e törvényeket választékos és tökéletes tömörséggel fogalmazták meg, hiszen szerzőik sok város törvényeit kutattak fel és tanulmányozták.
- Valóban - válaszolta Favorinus -, legnagyobb részükre áll, amit mondasz, legalábbis magam nem kisebb érdeklődéssel olvastam a tizenkét táblát, mint Platónnak a törvényekről szóló híres tizenkét könyvét. Mindamellett találtam néhány dolgot, ami túl homályos vagy túl kegyetlen, és olyat is, ami viszont túl enyhe és engedékeny, vagy pedig semmiképpen nem valósítható meg úgy, ahogy írva van.

- A homályos helyekért - válaszolta Sex. Caecilius - ne az alkotókat okoljuk, hanem a hozzá nem értők tudatlanságát, noha azok sem hibáztathatók, akik nem értik az írott szöveget. Mert a hosszú idő alatt eltűntek egyes szavak és régi szokások, amelyekhez a törvény tartalma igazodott.
Róma alapítása után 300 évvel állították össze és írták le ezeket a táblákat, s attól a mai napig kis híján 600 esztendő telt el. De mégis, mit tekinthetünk ezekben a törvényekben túl szigorúnak? Legfeljebb azt ítélhetjük kegyetlennek, amely szerint az a törvényesen kirendelt esküdt- és döntőbíró, akiről bebizonyosodik, hogy döntéséért pénzt fogadott el, halálbüntetést érdemel; vagy azt a törvényt, amely előírja, hogy a rajtakapott tolvaj legyen a rabszolgája annak, akitől lopott, s az éjszakai tolvaj megölését pedig jogosnak ítéli. Mondd csak, kérlek, te minden bölcsességben jártas férfi, mondd, szerinted becstelenségével nem szolgált-e rá a halálbüntetésre az a bíró, aki minden emberi és isteni törvény ellenére áruba bocsátja esküjét, s nem méltó-e a halálbüntetésre a rajtakapott tolvaj hallatlan vakmerősége vagy az éjszakai csavargó ravasz erőszakossága?

- Ne tudakold az én véleményemet - szólt Favorinus. - Hiszen tudod, hogy az általam hirdetett tanok értelmében inkább vizsgálódni szoktam, nem pedig ítélkezni. De az egész római népet bizonyára nem tekinthetjük felelőtlen és megvetést érdemlő bírónak, s ez a bíró úgy véli, hogy az efféle vétkek megérdemlik ugyan a büntetést, de az ilyen büntetések túlságosan szigorúak; s eltűrte, hogy az ennyire túlzó büntetést kiszabó törvények elavulva és megöregedve kihaljanak.
Helytelenítette például azt az embertelen előírást is, hogy ha a törvény elé idézett kora vagy betegsége miatt elgyengülve nem tud megjelenni, nem fogatnak be érte kocsit, magának kell feltápászkodnia, s egy igavonó jószágra ültetik, s ilyen újfajta temetési menetben viszik a házától a praetorhoz, a törvénykezés helyére. Mivel lehet magyarázni, hogy azt, akit elgyengített a betegség, és nem tud helytállni magáért a törvény előtt, azt ellenfele kívánságára egy jószág hátára kötözve szállítják oda?

- S visszatérve arra, amit előbb mondtam, azaz, hogy egyes kitételek túl enyhének látszanak, nem tartod-e te is túlságosan szelídnek a testi sértés megtorlására vonatkozó rendelkezést: „Ha valaki bántalmaz mást, 25 as büntetést fizessen.”
Lesz-e olyan nincstelen, akit, ha kedve kerekedik valakinek a bántalmazására, a 25 as visszariasztana? Így nyilatkozott a ti híres Labeótok is, mikor a tizenkéttáblás törvényről szóló könyvében ezt a törvényt helyteleníti:
„L. Veratius a legnagyobb mértékben orcátlan és szörnyen rosszindulatú ember volt. Abban telt öröme, hogy szabad embereket saját kezével arcul ütött. Mögötte ment a szolgája aprópénzzel telt erszénnyel, s mikor valakit arcul vert, ráparancsolt a szolgára, hogy a tizenkéttáblás törvény értelmében azonnal számolja le a 25 as-t.”
Ezért - folytatta Favorinus - a praetorok később kinyilvánították, hogy a törvény elavult, és nem kell figyelembe venni, s ők rendeltek ki bírákat, hogy a sérelem mértékét megállapítsák. Néhány intézkedés pedig e törvényekben, mint említettem, nem látszik eléggé megalapozottnak. Ilyen például a megtorlás jól ismert törvénye, amely, ha emlékezetem nem csal, így hangzik: „Azzal, aki valakinek a tagját eltöri, ha nem egyeznek ki, ugyanaz történjék.”

Nos, ha nem nézzük is, milyen kegyetlen ez a büntetés, az effajta megtorlás igazságos végrehajtása képtelenség. Mert ha az, akinek eltörték a karját, a megtorlás alapján ugyancsak el akarja a tettes karját törni, kérdem én, kiegyenlítheti-e az ügyet, ha hasonlóképpen eltör egy megfelelő testrészt? Itt, mindjárt az elején, van egy megoldhatatlan nehézség. Mi történik akkor, ha valaki akaratlanul törte el a másik karját? Mert amit akaratlanul követtek el, azt akaratlanul kell megtorolni. Hiszen a szándékos és szándéktalan ütésre a megtorlásnak nem ugyanaz a formája érvényes.
Hogyan tudná az akaratlanságot utánozni az, aki a megtorlás végrehajtásánál jog szerint nem cselekedhet szándékoltan, csak akaratlanul? De még ha szándékoltan hajtották is végre a tettet, a tettes semmiképpen nem fogja eltűrni, hogy az ő sérelme súlyosabb és komolyabb legyen. S nemigen tudom kiokoskodni, hogy ezt miféle mérleg vagy mérték segítségével lehetne elkerülni. Sőt, ha a megtorlás nagyobbra vagy másfélére sikerül, a kegyetlenség nevetséges formája áll elő; mindig újabb jogalapja születik a kölcsönös megtorlásnak, s az egymást váltó megtorlások sorozata a végtelenségig növekedik.

Arról az iszonyatról pedig, hogy mikor valakit adóssága miatt elítélnek, és odaítélik több hitelezőjének, testét feldarabolják és szétosztják, nem akarok megemlékezni, sőt említeni is restellem. Mi lehet ugyanis vadállatibb, az ember lényével ellentétesebb eljárás, mint az, hogy a szerencsétlen adóst iszonyú kegyetlenséggel szétmarcangolva feldarabolják, úgy, ahogy ma a birtokát szedik szét, hogy eladják?
Erre Sex. Caecilius, mindkét kezével átölelve Favorinust, így szólt:
- Bizony igaz, hogy te vagy a mi korunkban nemcsak a görög, hanem a római dolgoknak is egyetlen igazán tudós ismerője! Mert melyik filozófus ismeri oly mélyen és részletesen saját tudománya törvényeit, mint amilyen alaposan ismered te a decemvirek alkotta római törvényeket? De mégis arra kérlek, szállj le egy pillanatra a hozzátok illő vitatkozások akadémiai szekeréről, s hagyj fel kedves szokásaiddal, hogy azt kárhoztatod vagy veszed védelmedbe, amit tetszésed szerint kiválasztottál, s vizsgáld meg komolyabban, mifélék azok a rendelkezések, amelyeket leszóltál, s ne vesd meg ezeket a régiségszámba menő törvényeket azért, mert maga a római nép a legtöbbet már nem alkalmazza. Hiszen tudod, hogy a törvények alkalmazásának ideje és gyógyító ereje a korok erkölcsei, az államformák fajtái, a jelenkor követelményei és jellege, az orvoslást kívánó bűnök hullámzása szerint módosul és alakul, nem maradhat meg egy ponton, sőt úgy változik a viszonyok és a sors viharaiban, akár az ég és a tenger képe.
Mi látszott üdvösebbnek Stolo ismert törvényjavaslatánál, amely megszabta, hogy egy földbirtok hány hold lehet? Mi látszott hasznosabbnak az asszonyok örökösödési jogát korlátozó Voconius-féle néphatározatnál? Mit véltek szükségesebbnek a polgárok között elterjedt fényűzés megszüntetésére, mint a Licinus- és Fannius-féle s egyéb, szintén a fényűzésre vonatkozó törvényeket? Pedig már feledésbe mentek és elavultak, mert az állam meggazdagodott, s mintegy átcsaptak rajta saját hullámai. De miért látod te embertelennek azt a nézetem szerint valamennyi között legemberségesebb törvényt, amely elrendeli, hogy a törvény elé idézett betegnek vagy öregnek igavonó jószágot adjanak?

A „Ha valaki egy másikat törvény elé idéz” kezdetű törvény szavai így hangzanak:
„Ha a törvény elé megidézettet betegség vagy öregkor akadályozza, az adjon neki egy igavonót, aki megidézte, de ha a megidézett nem akarja elfogadni, ne küldjön érte fedeles szekeret.”
Talán azt gondolod, hogy a betegségen heves lázzal és hidegleléssel járó súlyos bajt kell érteni, s az igavonón egyetlen teherhordó állatot, amelynek az ember a hátára ül? S azt hiszed, a dolog azért nem eléggé emberies, mert az otthon fekvő beteget egy jószágra ültetve a törvény elé ragadják? Nem, kedves Favorinusom, egyáltalán nem így áll a dolog! Mert a törvény nem valami lázas vagy nagyon súlyos betegségről beszél, hanem a gyengeség és öregség okozta fogyatékosságról, ami nem jelent életveszélyt.
Egyébként is a súlyosabb, veszélyesebb betegséget a törvények alkotói más helyen nem betegségnek, hanem „súlyos betegség”-nek nevezik. Az igavonó sem csak azt jelenti, amit mi most ezen értünk, hanem szekeret is, amelyet az eléje fogott barmok húznak. Eleink az igavonó szót az „igába fog” szóból képezték.
A „fedeles szekér” pedig egy fedéllel ellátott, minden oldalról kibélelt parasztkocsi neve volt, amely ruhákkal betakart, nagy ládához hasonlított, s amelyen a nagy betegeket vagy öregeket szokták fekvő helyzetben szállítani. Miért látod kegyetlenségnek, hogy a törvény elé idézett, szegény vagy támasz nélkül álló emberért, akinek esetleg a lába volt beteg, vagy valami más okból nem tudott járni, szekeret kellett küldeni? A törvény azonban nem rendelte el, hogy fedeles kocsiban vessenek gyengéden ágyat neki, mert a gyengélkedőnek a másik jármű is elegendő. Ezt pedig azért tették, hogy a betegséget ne használhassa fel kifogásul állandó pörhalogatásra olyan személy, aki kivonja magát a törvény hatálya alól, s szeretne elmaradni a tárgyalásokról.
Ám vizsgáld meg, önmagában, a következő dolgot is. Az okozott bántalomért 25 as büntetést szabtak ki. De nem minden bántalmazást lehetett ám, kedves Favorinusom, ilyen olcsón megváltani (noha ez a kevés is nagy súlyú ércpénzt jelentett, mert a római nép abban az időben egy font súlyú ast használt).

Súlyosabb bántalmazásért azonban, például a csonttörésért, még akkor is, ha nem szabad emberrel, hanem szolgával szemben követték el, nagy pénzbüntetést szabtak ki, s egynémely bántalmazás esetében a megtorlás jogát is megadták. Ezt a megtorlási jogot bíráltad az imént igazságtalanul, te kiváló férfiú, s szellemes előadásban kimutattad, hogy nem érvényesíthető, mert nem lehetséges a bántalmazással szemben azonos mértékű megtorlás, s hogy nem egykönnyen lehet egy végtagot ugyanúgy - ahogy mondtad „ugyanolyan mértékben” - eltörni mint egy másikat. Nagyon igaz, kedves Favorinusom, hogy egészen egyenlő megtorlást alkalmazni szerfelett nehéz.
Azonban a decemvirek szándéka az volt, hogy a verés és bántalmazás megtorlásával csökkentsék és megszüntessék az efféle erőszakosságot, s úgy vélekedtek, hogy az emberek féken tartásához szükséges az ilyen büntetéstől való félelem is; és véleményük szerint, ha valaki eltörte egy másiknak a karját, s mégsem akar egyezkedni a megtorlás megváltásáról, nem kell olyan túlságosan mérlegelni, hogy szándékosan vagy véletlenül követte-e el a tettét, s az sem szükséges, hogy a megtorlás mértékét a tettesen pontosan kimérjék, vagy mérleggel határozzák meg.
Sokkal kívánatosabbnak tartották, hogy ugyanazon testrész eltörésénél ne az esetlegességek azonosságára ügyeljenek, hanem arra, hogy ugyanaz legyen a szándék és az indulat, mert a végrehajtás módját bizonyítani lehet, de azt, hogy az eset véletlenül történt-e, nem. S ha ez úgy van, ahogy mondom, s ahogy a méltányosság jellegéből is következik, akkor az, amit a kölcsönös megtorlásról mondtál, bizonyára sokkal inkább szellemes volt, mint igaz. De minthogy az a véleményed, hogy ez a büntetésfajta önmagában véve kegyetlen, gondold meg, kérlek, mi kegyetlenség van abban, hogy az történik veled, amit te cselekedtél mással? Különösen akkor, ha előzőleg lehetőség nyílt a megegyezésre, s nem vagy kénytelen a megtorlást elviselni, ha nem te magad választottad.
Ha pedig szerinted elfogadhatóbb a praetoroknak a jogtalanságok bírói elítéléséről szóló rendelete, nem szeretném, ha elkerülné figyelmedet, hogy ezt a megtorlást is szükségképpen úgy szokták végrehajtani, hogy bírói ítélet előzi meg. Ugyanis ha a vádlott nem volt hajlandó kiegyezni, s nem engedelmeskedett a bíró megtorlást elrendelő ítéletének, a bíró, meghatározva a bírságot, az illetőt pénzbüntetésre ítélte, s így ha a vádlott a kiegyezést túl súlyosnak, a megtorlást túl keménynek látta, a törvény szigora pénzbírságra korlátozódott. Hátra van még a felelet arra az állításodra, hogy te a test feldarabolását és szétosztását a lehető legiszonyúbb dolognak látod.

A római nép, szerény kezdetek után, az erények minden fajtáját gyakorolva és ápolva jutott a hatalom ily magas csúcsára, de főként és mindenekelőtt az adott szót tartotta szentnek a magán- és közéletben egyaránt. Ezért szolgáltatta ki néha consulait, legkiválóbb embereit is az ellenségnek, annak bizonyítékául, hogy hű marad nyilvánosan vállalt kötelezettségeihez, ezért tartotta azt, hogy az oltalmában álló clienset jobban meg kell becsülni, mint a családtagokat, s még a rokonokkal szemben is meg kell védeni, s nem volt szerinte visszataszítóbb gaztett, mint ha valakire rábizonyosodott, hogy a clienseiből hasznot húzott. De az adott szót őseink nemcsak a kölcsönös elkötelezettségekben tartották szentnek, hanem az üzleti szerződések, különösen pedig a kereskedelmi vagy magánjellegű pénzkölcsönzés esetében is.
Úgy vélekedtek ugyanis, hogy ettől a támasztól, amelyre pillanatnyi nehéz helyzetében mindenki egyformán rászorulhat, megfosztják az embereket, ha az adósok becstelen módon, súlyos büntetés nélkül csúfot űzhetnek belőle. Így hát azoknak, akiket beismert adósságukért elítéltek, harminc nap időt adtak, hogy pénzt hajtsanak fel az adósság kiegyenlítésére. Ezeket a napokat a decemvirek „törvényes”-nek nevezték, vagyis mintegy törvénykezési szünetnek, ami azt jelenti, hogy a pörlekedők közt az eljárás szünetel és elhalasztódik, s e napokban semmi törvényszéki eljárást folytatni nem lehet. S ha ezután sem rendezték adósságukat, a praetor maga elé idézte, s azoknak, akiknek odaítélte, ünnepélyesen átadta őket, sőt még bilincset és kötelet is raktak rájuk. A törvény szavai ugyanis emlékezetem szerint így hangzanak:
„Ha valaki adósságát elismerte, s az ügyet a törvény előtt letárgyalták, kapjon harminc törvényes napot. Azután el kell fogni és a törvényszék elé vinni. Ha az ítéletnek nem tesz eleget, vagy nem akad, aki a törvény előtt kezességet vállal érte, a hitelező vigye el magával, kösse meg szíjjal vagy bilinccsel, amely tizenöt fontnál ne legyen könnyebb, de ha akarja, lehet nehezebb. A vádlott saját költségén élhet. Ha nem a magáéból él, akkor az, aki megkötözve magánál tartja, adjon neki naponta egy font lisztet. Ha akarja, adjon többet.” Az adósnak azonban megvolt a joga, hogy időközben kiegyezzék, s ha nem jött létre egyesség, hatvan napig tartották fogságban. Ez idő alatt három, egymás után következő vásárnapon elvezették a praetor elé a törvényszékre, s közhírré tették, hogy mekkora adósságért ítélték el.

A harmadik vásárnapon halálra ítélték, vagy túl a Tiberisen, a Városon kívül eladták. De ezt a halálbüntetést azért tüntették fel, a könyörtelen szigor megmutatásával, ijesztőnek és a rendkívüli borzalmak segítségével rémségesnek, hogy, mint már említettem, megőrizzék az adott szó szentségét. Ha ugyanis a vádlottat több hitelezőjének ítélték oda, ezek engedélyt kaptak, hogy a nekik ítélt személy testét, ha akarják, földarabolhatják és szétoszthatják. Idézem a törvény szavait, nehogy azt hidd, mintha tartanék a te rosszallásodtól:
„A harmadik vásárnapon - mondja a törvény - vágják részekre; ha több vagy kevesebb részre vágják, az ő bajuk legyen.” S való igaz, hogy el se képzelhetnénk kegyetlenebb és iszonyúbb dolgot, hacsak - mint magából a tényből is nyilvánvaló - nem éppen azzal a szándékkal hoztak volna ilyen iszonyú törvényt, hogy soha ne kerülhessen sor az alkalmazására. Hiszen - mivel a legelvetemültebbek ma a büntetéssel járó megkötözést semmibe se veszik - most is nagyon sok példát látunk arra, hogy valakit odaítélnek és megkötöznek. De az biztos, hogy sehol nem olvastam, és nem is hallottam, hogy a múltban bárkit szétdaraboltak volna, éppen azért, mert elképzelhetetlen volt, hogy valaki is semmibe vegyen egy ennyire kegyetlen büntetést. Vagy mit gondolsz, Favorinus, ha nem megy feledésbe a tizenkéttáblás törvénynek a hamis tanúzást sújtó büntetése, s ha most is, mint hajdanában, a tarpeii szikláról dobnák le, akire hamis tanúzás bizonyult rá, vajon tennének-e ma annyian hamis tanúvallomást, mint ahányat láthatunk. Mert mindig is a bűn megtorlásában tanúsított szigorúság a legjobb eszköz arra, hogy az embereket helyes és körültekintő életmódra kényszerítsük.
Nem olvasok túl sok ilyen tárgyú könyvet, mégis jól ismerem az albai Mettus Fufetius történetét: álnokul megszegte a római nép királyával kötött szerződést és megállapodást, ezért két ellentétes irányban hajtó négyfogatúhoz kötve tépettek szét. Szokatlan és kegyetlen módja a büntetésnek, ki tagadná? S mégis, nézd, mit mond a legkényesebb ízlésű költő:
Albai hős, szavadat tartottad volna meg inkább!

Miközben Sextus Caecilius erről és más hasonló dolgokról adott elő, s szavait minden jelenlevő és maga Favorinus is nagy helyesléssel és elismeréssel fogadta, jelentették, hogy a császár már kész, fogadja az üdvözlést, így aztán szétváltunk.

Forrás: Aulus Gellius - Attikai éjszakák Fordította: Muraközy Gyula