logo

XVII December AD

A római turisták utazásának motivációi

A korabeli jelen látnivalói a rómaiakat nem érdekelte. Nem kívánták megismerni a meglátogatott vidékek lakóinak mindennapi életét, hidegen hagyták őket az idegen szokások, és cseppet sem érdeklődtek az új épületek, nevezetességek iránt. Ennek egyik oka az volt, hogy a jelen - tehát a Kr. u. I. és II. század világa - egy „globalizált , hellenisztikus világ volt. Mindenhol - Egyiptom kivételével - ugyanazzal a környezettel, kultúrával találkozhatott az utazó. Másrészt pedig itt is figyelembe kell vennünk a rómaiak felsőbbrendűség-tudatát. A többi népet, akárcsak a görögök, barbárnak tartották, és kevéssé méltatták őket figyelemre.
Módfe1ett érdekelte azonban őket a történelmi múlt, legyen az görög, egyiptomi vagy ázsiai. Elsőként mindig a templomokat keresték fel, hiszen ezek voltak a legrégebbi és leghíresebb épületek. Ezek nemcsak kultuszhelyként vagy ősi épületként keltették fel érdeklődésüket, hanem a legkülönfélébb látványosságok kifogyhatatlan tárházaként is. A jelentősebb templomok ugyanis úgynevezett kincsesházakkal is rendelkeztek. Ezekben halmozták fel a fogadalmi ajándékokat.
A kincsesházak általában nyitva álltak az érdeklődők előtt, szabadon lehetett megtekinteni őket. Így az ókori templom egyben a múzeum szerepét is betöltötte. Az első kincsesházak mezopotámiai templomok mellett épültek. Először Kr. e. 1160-ban egy elámi király, Sutruk-Nahhunte szállíttatta székhelyére, Szúszóba a babiloni városoktól zsákmányolt értékeket, nevezetesen Narám-Szín akkád király és Hammurápi ó-babilοni uralkodó híres sztéléit. Valószínűleg egy széles körben elterjedt, már korábban is létező ceremóniáról volt szó, de ez az első ilyen ismert eset. Azt is tudjuk, hogy zsákmányát istenének templomában nyilvánosan kiállította.

A Kr. e. IX. században az asszíroknak volt egy „kiállítótermük” Assur városában, Nergal isten templomában, ahol szintén hadizsákmányokat lehetett megtekinteni. Hasonlóan járt el az ugyancsak asszír Assur-bán-tipli (Kr. e. 668-631) és az újbabiloní II. Nabú-kudurri-uszur is, aki szabályszerű ásatásokat folytatott, és a kiásott, Kr. e. III. évezredből származó templomromokat és régészeti leleteket közszemlére állította. A görögök aztán átvették a mezopotámiai szokást, Is legfontosabb templomaik mellett kincsesházakat építettek. A leghíresebbek a Delphoiben található Apollón-szentély és az olümpiai Zeusz-, illetve Héra-templom melletti kincsesházak voltak:

„Gőgész [lüd uralkodó a Kr. e .111. században, Κis-Ázsiában, S. T.] pedig, amikor király lett, nem kevés fogadalmi ajándékot küldött Delphoíba. [...] Különösen említésre méltó többek között hat arany vegyítőedény, amelyet ő ajánlott fel. Ezek a korinthosziak kincsesházában vannak, s a súlyuk harminc talanton [talanton = talentum. 1 talentum = 43,65 kg. A jelzett arany súlya 1310 kg, S. T.] [...] Midisz [fríg uralkodó a Kr. e. VIII. században, Kis-Ázsiában, S. T.] felajánlásként elküldte azt a roppant értékes királyi trónt [szintén aranyból készült, S. T.], amelyről mindig ítéletet hirdetett, s most ezt a trónt is ott őrzik, ahol Gőgész νegyítőedényeit.”

Az olümpiai Héra-templom szobrai művészi értéküket tekintve egyedülállóak voltak: jelentős görög művészek: Praxítelész (Kr. e. 370325) Is Leókharész (Kr. e. 360-320) alkotásait őrizték ott. Gyakori szokás volt a görögöknél, hogy a hadizsákmányt értékesítették, a befolyt ősszeget szobrok készítésére fordították, és azokat templomokban állították ki. Máskor magát a hadizsákmányt tették közszemlére.
Neves hadvezérek fegyvereit, páncélzatát is kiállították különböző templomokban, így például Nagy Sándorét vagy Menelaosz spártai királyét. Aeneas pajzsát Szamothraké szigetén őrizték. A Parisz által elrabolt Helen karperecét Is kebleinek méretét Is körvonalait formázó kelyhét Rhodosz szigetén mutogatták; nyakékét Is székét Delphoiben, szandálját pedig Dél-Itáliában tekinthették meg a rajongó utazók. Egy spártai templomban Lédának azt a tojását mutogatták, amely a hattyú képében udvarló Zeusz Is Léda nászának gyümölcse volt, Is amelyből Helen bújt elő.
Odüsszeusz relikviái sem képeztek kivételt: az utazásának állomáshelyein lévő templomokban személyes tárgyalt, valamint hajójának darabjait lehetett megtekinteni. Természeti ritkaságokat is gyakran állítottak ki: bálnacsontokat, őshüllők csontvázmaradványait, sárkánycsontokat, elefántagyarokat. Minden, ami kapcsolatban állt Indiával, csodálatosnak tűnt: legyen az „indiai cső” (bambusz) vagy índiai dió (kókusz). A vegyes jellegű látványosságok kiállítása a középkori Is újkori fejedelmi „ritkaságok gyűjteményének” volt az ókori előzménye. (A késő középkorban Arezzo székesegyházában bálnacsontokat, a bécsi Stephansdomban mamutcsontokat láthattak az érdeklődők, ahogyan Sevilla katedrálisában kítömőtt krokodilt mutogattak.)
A történelmi múlt iránti érdeklődés, a bizarr természeti csodák iránti kötődés mellett fontos, utazásra ösztökélő motiváció volt a rómaiak számára a művészetek, a műkincsek iránti vonzódás is. Az első, műkincseket bemutató múzeumot ugyan IV. Sixtus pápa hozta létre 1471-ben, azonban a szépművészeti múzeumoknak voltak hellenisztikus, római kori előzményei is. Így megemlíthetjük, hogy Pergamon uralkodója, II. Attalosz (Kr. e. 160-139) nagyhírű művészeti gyűjteménnyel rendelkezett, amely egy magántulajdonban álló műkincsgaléria szerepét töltötte be. Maguk a rómaiak annyiban hoztak újat a múzeumok történetében, hogy számos műkincset Is egyéb látnivalót a Kr. e. II. század elejétől kezdve Rómába vitték, és ott állították ki:

„Az itt elhelyezett festmények [a Szamosz szigetén található Héraszentélyben, S. T.] nagy számán kívül vannak még egyéb képtárak és kápolnák is telve régi mesterművekkel. Az előtér szintén telve van nagyοn szép szobrokkal, ezek kőzött van Myrón három nagyszabású munkája egy ‚állványon, amelyeket Antonius magával vitt, Caesar Augustus azonban ismét visszahelyeztetett kettőt, Athént és Héraklést az eredeti állványra, Zeust pedig a Capitoliumra vitette, ahol részére egy kápolnát rendezett be.”

A már említett Aemilius Paulus tábornok püdnai győzelme után, Kr. e. 167-ben diadalmenetet tartott Rómában. A rablott műkincsek felvonultatása állítólag egy egész napot vett igénybe. A már ugyancsak említett Mummius hadvezérnek köszönhető Rómának görög műkincsekkel való feldíszítése. Erre Korinthosz lerombolása után, Kr. e. 146-ban került sor. A Kr. e. I. században már nem nyilvános kiállításra, hanem magáncélra gyűjtötték a rómaiak a görög műkincseket. Gyakran zsarolás útján jutottak az áhított példányokhoz, de voltak olyanok is, akik legális úton szerezték be őket. Ilyen volt Cicero, akinek villáit szintén értékes görög szobrok díszítették.

A császárkorban aztán ismét a város dekorálására használták a műkincseket. Leginkább a klasszikus mestereket, tehát Mürónt, Pheidiaszt, Praxitelészt, Lüszipposzt és a többieket favorizálták. Ez kifinomult, ám némiképp konzervatív ízlésre vall. Fortuna templomában például négy Pheidiasz-szobrot őriztek, Praxitelész művelt a Capitoliumban lehetett látni, Szkopasz alkotásalt a Circus Flaminiusban és az Apollo-templomban szemlélhették meg a kíváncsiak. Lüszipposz szobrait Agrippa thermája előtt, a Capítoliumban és Octavia portikuszában (oszlopcsarnokában) tekinthette meg az érdeklődő.

romaikor_kep



A festmények kedvelői Apellész munkáiban a Diana-templomban, az Isteni Iulius templomában, és a Bosszúálló Mars templomában gyönyörködhettek. Zeuxisz, aki a megtévesztésig valósághű ábrázolás mestere volt - az általa festett szőlőfürtökre állítólag rászálltak a madarak - a Concordia-templomban szerepelt műveivel.
Figyelemre méltó, hogy a templomot - kultikus helyszín esetében szokatlan módon - hatalmas ablakkal látták el, nyílván a megtekintés megkönnyítése érdekében. Az elsősorban történelmi érdeklődés motiválta utazásaik során a műkincsek megtekintése miatt a rómaiak sokszor kitérőkre is vállalkoztak:

„Thespiait [Theszpiai boiótiai görög város, S. T.] azelőtt Praxitelés Εrós szobra tette közismertté, amelyet ő alkotott ugyan, de Glykera hetaira adta a thespiaiaknak, minthogy ő is odavaló volt, ő meg ajándékul kapta a művésztől. Azelőtt némelyek csak azért utaztak Thespeáába, hogy megnézzék ezt az Εróst, mert más látnivaló ott ugyan nem volt, most azonban a bοiόtiai városok közül csak ez és Tanágra áll még, a többinek csak neve és romjai maradtak.”

Nem tudjuk megállapítani, hogy az utazásra sarkalló motivációk között a művészet iránti érdeklődés milyen mélyen és mekkora erővel ragadta meg a rómaiak képzeletét. Tacitus egy más témáról szóló és mintegy mellékesen odavetett mondata azonban azt sugallja, hogy érdeklődésük gyakran csak felszínes lehetett, és nem gyakorolt mélyebb hatást személyiségükre:

„A Hispanidbdl vagy Kis Ázsiából Romába látogatók közül - galliai vendégeinkről persze nem beszélek - ugyan minden hányadik keresi fel Saleius Bassust [római költő Vespasianus császár korában, S. T.] ?
De még ha történetesen felkereső is, ha egyszer már látta, elégedetten megy tovább, mintha egy festményt vagy szobrot látott volna.”

A rómaiakat utazásra hívó motivációk közül harmadikként a természet iránti érdeklődés említendő, amely erőteljesen vallásos jellegű volt:

„Ha évszázados, rendkívül magas fákkal telt erdőbe jutsz, hol az egymásra boruló ágak árnyéka eltakarja az égboltot: az égbenyúló fák, a hely titokzatos magányossága és a szabad ég alatt annyira egybefonódó, annyira sűrű, csodálatos árnyék felkelti benned az isten hatalmában való hitet. És ha egy barlang mélyében üreges szikláival hegyet támaszt alj, s látod, hogy a barlangot nem emberi kéz, hanem a természet ereje vájta ki oly hatalmas üreggé, akkor lelkedet ez a barlang bizonyosfajta vallásos sejtelemmel hatja át. A nagy folyamok forrását is tisztel ük, oltárokat állítunk oda, ahol a hatalmas folyam hirtelen előtör rejtekéből.”

Ez a vallásos jelleg nem római sajátosság: már a paleolit korban is létezett, és a felvilágosodás egyes irányzatainak kivételével egészen a romantika megjelenéséig jellemezte a természethez való viszonyunkat. A természet deszakralizációja alig több mint kétszáz éves múltra tekinthet csak vissza.

A híres emberek által meglátogatott, leírt és így nevezetessé vált természeti tünemények is vonzották a római turistákat. Kedvelték a ritka, a szabálytól eltérő természeti nevezetességeket és ,,csodákat”, de az extrém természeti szépségű tájat soha. Ha áttételesen is, de a természet iránti érdeklődés nyilvánult meg a vidéki, falusi élet iránt érzett vonzalmukban.
Sokan úgy gondolják, hogy a falu, a paraszti élet kultusza a polgári társadalomban kialakuló elidegenedett, nagyvárosi életforma elleni romantikus lázadás következményeként alakult ki. A modern társadalmakban ez kétségkívül így volt, de ennek a jelenségnek is megvoltak az ókori előzményei. Megállapíthatjuk, hogy a vidéki élet idealizálása minden urbanizált társadalomban megjelenhet. A kiváltó ok az egészségtelen, zajos és poros nagyvárosi közegtől való menekülés természetes igénye lehet, és innen egyenes út vezet a minden emberi beavatkozástól mentes, érintetlen, „isteni” természet idealizálásához.

A falusi élet idealizálása a késő köztársaság korában vált általánossá. Ennek politikai-ideológiai okai voltak. A császárkor irányába tartó fejlődés ellenfelei szívesen állították szembe a polgárháború viszontagságokkal teli időszakával az ősi római erényeket, paraszti erkölcsöket, a falusias Róma képét. Mindez puszta ideológia: Róma mint település - a szükségszerűen egyszerű viszonyok kőzött lezajlott kezdeti fejlődésének jelentéktelen korszakától eltekintve - sohasem volt falusias, és sohasem jellemezte az egyszerű paraszti erkölcs.
Sőt, éppen ellenkezőleg, páratlan történelmi karrierjét egészen másfajta jellemzőinek köszönhette. Egyrészt annak, hogy nem volt rá jellemző a poliszok város környéki, falusias vidékének és magának a városnak a görög történelemből ismert politikai kettőssége: a társadalmi ellentétek Róma esetében mindig a városon belül jelentkeztek. Másrészt főképp annak köszönhette felemelkedését, hogy szinte a kezdetektől tengerpart közeli város volt; Ostia kikötője a különböző kultúrákkal - elsősorban a göröggel és a föníciaival - való találkozást és együttélést biztosította számára.

Rómát a korabeli városállami közegben „nemzetközi” léptékűnek számító Via Salaria útvonala is érintette. A város tehát sohasem volt - nem is lehetett - elzárkózó falusias település. A mediterrán világ középpontjára „tájolt” földrajzi fekvése is hozzájárult, hogy a hellenisztikus világ centrumává, a népek és kultúrák olvasztótégelyévé váljék. Birodalmi létét nem kis mértékben ezeknek a jellemzőknek köszönhette. Az ősi paraszti erkölcs tételezése nem más, mint a köztársaság híveinek, az ορtimatáknak a „reakciós találmánya” egy olyan korban, amikor szükségszerűvé vált a császárság irányába való átmenet.
Azt is tudjuk, hogy Iulius Caesar halála előtt Róma tengerparti kikötőjének nagyszabású bővítését tervezte. Ebben nyilván szerepet játszottak alexandriai tapasztalatai is; nemcsak a Kleopátrával eltöltött szép napok, hanem a metropolisok közül Róma legnagyobb riválisának számító Alexandria fejlődése is nagy hatást gyakorolhatott rá. Akárhogy is, de Iulius Caesar utolsó évelnek sokszor kapkodó várospolitikája és a város valós történelmi okokon alapuló fejlődési tendenciája összhangban állt egymással.

A vidék, a természet kultusza mutatkozott meg az előkelők városi villáinak kialakításában is: mindig ügyeltek arra, hogy kertekkel díszítsék őket, és a teraszokról természeti szépségekre táruljon kilátás. Különösen vonzották őket a tenger- és a vízpartok. Seneca a fényűzést bírálva így fakadt ki:

„Nektek ezt mondom: meddig tart még az, hogy nincs olyan tó, amely körül ne emelkednének villáitok ormai, nincs olyan folyó, amelynek partjait ne szegélyeznék a ii épületeitek? Ahol csak melegvíz-erecskék buggyannak elő, ott nyomban új fényűző mulatók keletkeznek. Ahol a tengerpart valamelyes öblöt alkot, ti rögtön alapzatot hordtok oda, és nem elégedtek meg a természetes talajjal melyet nem ti csináltatok, hanem visszaszorítjátok a tengert.”

Az informatív sorok nemcsak a természet iránti római rajongást illusztrálják; utolsó mondatában mintha a természeti környezet erőszakos átalakítását is kárhoztatná, ami ma sem korszerűtlen gondolat. A rómaiak természet iránti rajongása azonban jóval körülhatároltabb volt, mint a későbbi koroké. A táj vadregényessége, a magas hegyek, sziklás vidékek, szédítő meredélyek egyáltalán nem vonzották őket.
Az Alpoktól kifejezetten irtóztak, és soha egyetlen magasabb hegyet sem másztak meg az onnan nyíló kilátás kedvéért. Az egyetlen kivételt a szicíliai Etna és az itáliai Vezúv jelentette, mivel a vulkán a természet „csodái” közé tartozott. A szélsőséges természeti környezetet, a „vad” tájakat, ha csak tehették, messze elkerülték.
A természeti szépséget számukra kizárólag a táj magával ragadó bája (latin: amoenitas) jelentette. Ennek jelentését ifjabb Plinius egyik leveléből ismerhetjük meg. Umbriában, Spoleto kőzetében található a Clitunno folyó forrásvidéke, a Fonti di Clitunno, amelyet a rómaiak Clítumnusnak hívtak. A tájat így írja le szerzőnk:

„Közepes nagyságú domb emelkedik, amelyet öreg ciprusliget borit és árnyékoz be. Ennek a lábánál ered a forrás. Több, különböző vastagságát érből szökken elő, s forgatagával utat tőre széles medencét váj ki magának. Λ mélyéig olyan ragyogóan áttetsző, hogy megszámlálhatjuk a belédobott pénzdarabokat, s a vízen átfénylő kavicsokat. Innen már nem a talaj lejtése, hanem szinte saját súlya és tömege viszi tovább. [...] S az előbbi forrás most már tekintélyes és hajózható folyóvá dagad, amelyen a szembetalálkozó hajók is nyugodtan elférnek egymás mellett. [...] Mindkét irányban kellemes az utazás, ha vidámságot és szórakozást keresve kelünk útra, s aszerint, hogy fől- vagy lefelé haladunk, a fáradozást a pihenéssel, a pihenést a fáradozással váltogathatjuk.
A partot sűrű kőris- és nyárfaberkek szegélyezik. Fáikat az áttetsző víz, mintha elmerültek volna benne, eredeti zöld színükben szinte külön-külön tükrözi vissza. Λ víz olyan hideg, mint a hó, fehérségben sem marad el mögötte. Mellette régi, nagy tisztelettel övezett templom áll. [...] A hispeliumiak, akik ezt a helyet az isteni Augustustól adományul kaptak, közköltségen nyújtanak szállást és fürdőt. A villák sem hiányoznak, amelyeket, minthogy a folyó olyan kellemes, közvetlenül a parton építettek fel.
Egyszóval nincs itt semmi, amiben ne találnál élvezetet. Tanulgathatsz is: elolvashatod a minden falon, minden kőnőn ott található, a legkülönbözőbb emberektől származó sok-sok feliratot, melyeket a forrás és az istenség tiszteletére írtak. Sokat dicséretre méltónak találsz, nem egy nevetésre késztet. De nem! Amilyen emberséges vagy, te nem fogsz egyiken sem nevetni! Minden jót!”

A levélben minden benne van, amit a rómaiak a természeti szépségről gondoltak. Szelíd, dombos, ligetes táj, folyóvá duzzadó forrás, a vízben tükröződő fákkal, szentéllyel; az említett templomot Clitumnus forrásistennek szentelték, és jósda volt. A szövegből az ókori turista motivációjáról is képet alkothatunk. Az idelátogatók vidámságot és szórakozást kerestek, és a helyet pihenés és testedzés céljára egyaránt alkalmasnak találták.
Ugyanakkor tanulságos dolognak tartották a fogadalmi felíratok elolvasását, a tanulás pedig egyben élvezetet is jelentett számukra, a szentély pedig a szakralitással kapcsolja össze mindezt. A látványok, érzések, motivációk végül az emberségesség (a latin szövegben humanitas) fogalmával társultak bennük. Plinius szövege nemcsak megvilágító erővel bír, hanem mint mindig, most is magával ragadja olvasóját nemes egyszerűségével és megejtő szépségű stílusával.

Az, hogy mit tartunk szépnek és ízlésesnek, nemcsak az ember alkotta társadalmi környezet, hanem a természeti környezet vonatkozásában is koronként változik. A vadregényes táj iránt egészen a romantika koráig nem éreztünk vonzódást. A romantika által került az emberi érdeklődés fókuszába mindaz, ami a tájban bizarr, szélsőséges, egzotikus, meghökkentő és ennek következtében lenyűgöző, sőt letaglózó. A természet „vad” erővel az utóbbi kétszáz évben barátkoztunk meg. Ez azzal is összefügg, hogy - néhány kivételtől eltekintve - csak a XVΙΙΙ. század όta, a szentimentalizmus kialakulásától kezdve „lelkesítjük” a természetet. Azóta a természet „lelke” rokon a miénkkel, s így a természetben magunkra, magunkban pedig a természetre ismerhetünk. Ezt a szemléletmódot aztán a romantika is átvette, általánossá tette, és hamarosan hozzászoktunk a természet árnyoldalához. Az ókornak nem volt igazi tájképfestészete sem, mert az ókorlak érzelemvilágából hiányzott a tájképben való gyönyörködés fentebb említett, történelmileg kialakult háttere.
A rómaiakat nem vonzották sem a távoli orosz puszták, sem a zord északi tájak, de az egzotikus India iránt sem érdeklődtek, mert ezek értékeléséhez - a kalandvágyon kívül - még egy, a társadalomban általánosan elterjedt másféle természetkép létezésére is szükség lett volna.

Visszatérve a rómaiak természeti szépségre vonatkozó nézeteire, megállapíthatjuk, hogy léteztek azért kínételek. Éppen az amoenitas fogalmát megvilágító ifjabb Plinius volt ilyen kínételes személyiség. Őt tekintik a „vulkanológia atyjának, mivel leveleiben (VI. 16.; VI. 20.) részletes leírását adja a Vezúv híres kitörésének. A természeti csodaként számon tartott vulkánkitöréseken túl - amelyek a rómaiak nagy átlagának érdeklődésére tarthattak számot - Pliniust azonban felettébb foglalkoztatták más, az amoenitas fogalmába be nem sorolható természeti jelenségek is. Ez már nem volt általános kortársai körében.

Mintha csak a mai utazási szokásokról szólnának ezek a sorok: vannak, akik előbb látnak szafarit, minthogy ellátogatnának a hazai nemzeti parkokba... Plinius a fenti levelében ezután, mielőtt befejezné azt, részletesen beszámol a Vadimon nevű krátertó (Lago di Bassamo, Viterbo közelében) különös sajátosságairól:

„A színe túl világos ahhoz, hogy kéknek, s a partja túl sötét, hogy zöldnek lássék. A szaga kénes, a vize gyógyító, s megvan az a képessége, hogy a széttört tárgyakat összeragasztja. [...] Nem jár rajta hajó (mert szent terület). De fűvel borított szigetek úszkálnak rajta, valamennyit mid és káka nőtte be, s olyasmi, amit a termékeny, mocsaras talaj s a tó partja megterem. [...] Ismeretes, hogy a jószág, míg a füvet keresi, mintha a part szélén járna, rámegy ezekre a szigetekre. [...] Majd ha kisvártatva ott, ahová a szél sodorta, partra jut, éppen olyan kevéssé veszi észre, hogy lejött a szigetről, mint előbb azt, hogy ráment. [...] Ezt abban a meggyőződésben írtam le neked, hogy a dolog neked is éppen olyan ismeretlennek s éppen olyan kedvesnek tűnik, mint nekem. S mert téged is, akárcsak engem, legjobban az gyönyörködtet, amit a természet alkotott. Minden jót!”

Eszerint ifjabb Plinius nemcsak az amoenitas, hanem egy ennél szélesebb értelemben felfogott, az ismeretlen, bizarr látványt magába foglaló természeti szépség iránt is fogékony volt. Megint más kérdés - és valószínűleg csak rá jellemző -, hogy ezt az ,,ismeretlen bizarr tájat ugyanakkor „kedvesnek” is tartotta.


Forrás: Sándor Tibor - Ókori utak - Ókori utazók