logo

XXIII Junius AD

A rómaiak világról alkotott képe és az általuk ismert világ határai

Akárcsak a görögők, a rómaiak is úgy vélték, hogy a lakott világ - amit oikumenének hívtak már a görögők is - voltaképp egy nagy sziget, amelyet minden irányban tenger határol:

„Hogy a lakott föld sziget, e következtetésre elsősorban az érzéki észrevételnek és tapasztalásnak kell bennünket rávezetnie. Ahol csak az emberek a föld széléig eljuthattak, mindenütt tengert találtak, amelyet Ókeanosnak nevezünk. [...] Nem valószínű, hogy az Atlanti-óceán kettős tenger, amelyet szűk s az áthajózást megakadályozó földszorosok zárnak el, hanem ellenkezőleg, összefüggő és folytatólagos egészet alkot. Akik ugyanis körül akarták hajózni, s azután visszafordultak, nem mondták azt, hogy valami szembeeső és a további előrehajózást megakadályozó szárazföld tartotta őket vissza, hanem a szükség és a magukra hagyatottság, minthogy a tengeren más semmi sem akadályozta a hajózást.”

A rómaiak földrajzi ismeretei néhány ponton felülmúlták a föníciaiakét és a görögökét. Keleti irányban kétségtelenül tovább jutottak elődeiknél. Kereskedőik Κίnába, sőt Délkelet-Ázsiába is eljutottak a Kr. u. Il. században. Erről római forrással nem rendelkezünk, viszont utalnak rá kínai források, sőt léteznek erre vonatkozó tárgyi bizonyítékok is. Ahogy erre Jacques Gernet rámutat: .....a Han-kori Kína átmenetileg kapcsolatba került a Római Birodalom legkeletibb területeivel. Az índοiráni kereskedelem egyik legnagyobb csomópontja vélhetően az ősi kambodzsai királyságban, Funanban (Phram), a Mekong deltájában fekvő egyik kikötő volt. Ennek az ősi városnak á területéről a II-VI. századból származó maradványok mellett egy 152-ben vert, Antoninus Pius császár (138-161) és egy Marcus Aurelius császár (161180) arcképével díszített római érme is előkerült. A Liang-dinasztia története (502-557) 54. fejezete azt írja, hogy a Han uralkodók idejében a Da Qinből (»Nagy Qinnek« nevezték a Római Birodalom keleti területeit) származó kereskedők rendszeresen felkeresték Funant. 120-ban az egyik burmai királyság olyan táncosokat és mutatványosokat küldött ajándékba a luoyangi császári udvarnak, akik Da Qin földjéről érkeztek hajóval Kelet-Ázsiába. A kínai források megemlékeznek egy 166-ban érkező, római kereskedőkből álló »küldöttségről«; a kereskedők vélhetően Palmürából származó szírek voltak, és valahol Vietnam középső részén szállhattak partra. A krónikák még további két hasonló követségről emlékeznek meg, az egyik 226-ban érkezett Nanjingba, a másik 284-ben Luoyangba.”

A Kínával folytatott kereskedelem kapcsán ne feledkezzünk meg a már korábban említett Selyemútról sem, amely a birodalmat Kínával kötötte össze. Élénk kereskedelmi tevékenység folyt rajta, a rómaiak és a kínaiak érintkezése azonban nem volt közvetlen, jobbára áttételesen, közvetítőkőn keresztül valósult meg. Ami a keleti irányt illeti, a Sinus Arabícust (Vörös-tenger) is gyakran használták a római hajósok, hiszen a birodalom délkeleti határvidékét képezte. Ha elérték déli pontját, a mai Dzsíbuti környékét, többféle útvonal között is választhattak. A part mentén enyhén északkeleti irányban hajózva Jemen és Omán partjaihoz értek, ahol kereskedelmi telepek voltak.
Megkerülve Arábiát, észak felé tartva az irányt, bejuthattak a Perzsaöbölbe. Ettől az úttól azonban inkább tartózkodtak, mivel a Perzsaöböl Róma egyetlen komoly ázsiai riválisának, a Parthus Birodalomnak volt a határterülete. Tarthattak viszont keleti irányba, és az Arab-tengeren áthajózva megérkezhettek Indiába. Tudjuk, hogy ezt az utat rendszeresen megtették. Keleti végpont volt az idősebb Plinius (Kr. u. 23-79) által említett Taprobane szigete. Erről az enciklopédikus jellegű Naturalis historia (Természet históriája) című művében tesz említést, India leírását követően (VI.18-22.).

Taprobane minden kétséget kizáróan azonos Sri Lanka szigetével. Végül Dzsibutitól hajózhattak déli irányban is, Afrika keleti partja mentén; tudomásunk szerint így eljutottak Zanzibár partjaiig.

Tekintsük most át a birodalomtól északra található területeket. Északnyugati irányban a legtávolabbi pont a legendás Thulé szigete. Mint az idézetből is kiderül, Sztrabón tudta, hogy a görög Pűtheasz járt már ott:

„Thuléról még bizonytalanabb az értesülésünk á távolság miatt; az ismert területek közül ezt tartják á legészakibb fekvésűnek. Hogy pedig amiket Pytheas mondott erről, meg a többi ottani vidékről is, csak mese, világosan kitűnik abból, amit az ismert vidékekről mond, a legtöbb állítása ugyanis ezekre vonatkozólag is hazugság, amint már előbb is említettük, úgyhogy bizonyára még inkább valótlanok a tivoliakra vonatkozó állításai. Mindazonáltal ami az égi jelenségeket és a matematikai jellegű tudósításοkat illeti, úgy látszik, hogy előadása e téren eléggé megfelel a tényeknek [...], hogy a hidegövhöz közel levő területeken a szelíd gyümölcsök és állatok vagy teljesen hiányoznak, vagy ritkák, hogy kölessel, vadzöldséggel, gyümölccsel és gyökerekkel táplálkoznak; akiknél azonban van gabona és méz, azok ebből italt is készítenek; a gabonát, mivel a napok náluk nem derültek, nagy épületekben csépelik, miután összehordták oda a kévéket, mert a napsütés hiánya és az esőzések miatt a szérűk hasznavehetetlenek.”


Thulé a legtöbb tudós szerint Izlanddal azonos. Csak az ébreszthet némi kétséget bennünk, hogy a források keletkezésének idején valószínűleg még lakatlan volt. A mai Anglia már a föníciaiak és a görögők számára sem volt teljesen ismeretlen terület; a bronz előállításához szükséges ónlelőhelyek miatt többször is felkereshették. Claudius császár (Kr. u. 41-54) uralma alatt, a hódítások következtében, azonban gyökeresen megváltozott helyzete: a sziget a birodalom részévé vált. A lakott föld északi határvonalát Sztrabón Angliától nem messze északra kereste:

„Én azonban, azt hiszem, hogy á lakott föld északi határa ennél [Thulé-Izlandnál, S. T.] sokkal lejjebb van; á mostani kutatók ugyanis Iernén túl semmit sem ismernek, ez pedig Britannia mellett északon fekszik, teljesen vad és á hideg miatt nyomorgó emberek lakóhelye, úgyhogy szerintem ide kell tennünk á határvonalat.”

Íme az ókori Írország rövid, nem túl szívderítő említése. Még mindig északon maradva, vessünk egy pillantást kontinensűnk északi részére. Itt meglehetősen nagy a bizonytalanság. Létezik egy pontosan nem behatárolt, illetve mindig máshová képzelt, mesés terület: a hyperboreusok földje. A különböző szerzők hol valahová a Duna vidékétől pontosan nem meghatározott távolságra északra, hol a távoli Kelet-Európába, hol pedig messze északra teszik a legendás „fény földjét: Pontos ismeretek hiányában nem is kívánunk foglalkozni ezzel a mitologikus földrajzi „vándormotívummal” mint behatárolandó helyszínnel. Ízelítőül álljon itt egy költői szépségű idézet, no nem a hyperboreusok földjéről, hanem az ismert világ északi határáról:

„A suionoktól északra más a tenger, lomha és csaknem mozdulatlan; azt hiszik, hogy ez övezi és zárja körül a föld kerekségét, mivel a már lenyugvó nap utolsó fénye napkeltéig annyira világos, hogy elhomályosítja a csillagokat. A babonás meggyőződés azt is hozzáteszi, hogy ezenfelül még a kiemelkedő napnak a hangját is hallani, s á lovak alakját és fejük sugarait látni. Addig - és ez igaz híresztelés -, csak addig tart a világ.”

Az említett lovak minden bizonnyal Héliosz napisten szekerét húzták. Végezetül idekívánkozik egy általános megjegyzés az idézet kapcsán. Rendszerint ezzel szokás kezdeni az ókori világ leírását; mi a nyomaték kedvéért, szándékosan hagytuk a végére. Az idézet szerzője, a neves történetíró, Tacitus (Kr. u. 55 k.-120 k.) magától értetődő könnyedséggel beszél a föld kerekségéről. A rómaiak szerint a föld gömbölyű.
Korábban már a görög tudósok többsége is így vélekedett. Az általánosan elterjedt ókori világkép három kontinenst ismert: Európát, Ázsiát és Lübiát (Afrika). Ázsiát és Afrikát jóval kisebbnek vélték, mindhármat bezsúfolták tehát az északi féltekére. Az ismert és lakott világukat „Héraklész (Hercules) oszlopai” határolták. Így nevezték a Gibraltári-szorost, de a források északon (Jűtland) és talán délen (a Vörös-tenger déli pontján) is említést tesznek hasonlóan híres oszlopokról.


Forrás: Sándor Tibor - Ókori utak - Ókori utazók