logo

XXIII Junius AD

Az utazás mint irodalmi toposz

Miután a császárkorban kezdetét vette az ókori turizmus fénykora, az egyre közkedveltebbé váló utazások mind fontosabb helyet kaptak az irodalmi művek cselekményében is. Ebben az esetben nem a mitológiai utazásokra gondolunk, hiszen azok már a görög mitológiában és emberek, tehát a „közönséges” irodalmi hősök utazásának megjelenése. Ezek irodalmi vándormotívummá, toposszá váltak. A teljesség igénye nélkül csak néhány nevezetes példára utalunk.
Petronius művének, a Satyriconnak a hősei is állandóan úton vannak. Apuleius (Kr. u. 125-180), az író és filozófus legismertebb művében, Az aranyszamár című regényében a hős utazás közben, különös helyeken éli át változatos kalandjait. Lukianosztól szintén fennmaradt egy hosszabb elbeszélés, amely ugyanezt a történetet dolgozza fel, Lucius, a szamár címen. Egy másik művében, az Igaz történetekben egy holdutazás történetét írja meg, és ennyiben a tudományos-fantasztikus irodalom egyik első képviselőjét tisztelhetjük benne. Ebben az időben váltak divatossá a regény formában megírt szerelmi történetek.
Cselekményük egyik állandóan visszatérő fordulata abban áll, hogy a szerelmeseket - vagy együtt, vagy külön-külön végighajszolják a legkülönbözőbb, egzotikus, veszélyeket rejtő vidékeken. Ilyen regényt írt Epheszoszi Xenophón a Kr. u. II. vagy a III. században, Anthia és Habrokomész címmel, és hasonló cselekménye van Héliodórosz Sorsüldözött szerelmesek című regényének is, amely a Kr. u. III. vagy IV. században született. Ugyanezt a témát variálja (nem tudjuk pontosan, mikor) Akhilleusz Tatiosz, a Leukippé is Kleitophón írója is.

A késő antik világnézetben, amelyet erőteljesen befolyásolt a sztoikus filozófia, az egyén gyakran a homo viator, az úton lévő ember képében jelenik meg. Eszerint az ember voltaképp a kozmosz polgára; akárhol leélheti életét, teljesítheti kötelességét, és mindenhol boldog is lehet. Élete görög kifejezéssel apodémia, azaz „állandó úton levés” Aki állandóan úton van, az azonban idegenként is érezheti magát a világban. A világidegenség okozta szorongást az igazi otthon megtalálásának reménye oldhatja csak fel, de ez már az életen túli, a halhatatlanság felé való utazás:

„Ez a várakozási idő, a halandó élet annak a jobb is hosszabb életnek az előjátéka. Ahogy az anyaméh tíz hónapon át rejt magában minket, is előkészít - nem a maga számára, hanem arra a helyzetre, amelyre kiszabadulunk, mihelyt megértünk rá, hogy lélegzetet vegyünk, és kibírjuk a szabad levegőn -, úgy csecsemőkorunktól vénségűnkig egy másik születésre érlelődünk. Egy másik világ, más körülmények várnak bennünket. Még nem bírnánk ki az égben, csak messziről. Ezért hát rettegés nélkül tekints a döntő óra elébe, hiszen csak a test számára utolsó, a lélek számára nem. Mindarra, ami körülötted van, úgy tekints, mint poggyászra egy fogadóban [kiemelés, S. T.]. Tovább kell menni.”




orrás: Sándor Tibor - Ókori utak - Ókori utazók