logo

XIV December AD

Ellenkultúra születik - keresztény utazók a Római Birodalomban

A korai kereszténység leghíresebb utazója Szent Pál (Kr. u. 1 k.-64), a tizenharmadik apostol. Későbbi korokra nézve meghatározó jelentősége miatt, egyike volt az ókori világ legfontosabb utazóinak. Jézus mellett ő volt a korai kereszténység másik kulcsszereplője. Tevékenysége következtében a kereszténység egy kisebbségben lévő zsidó vallási csoport hitéből egyetemes vallássá alakult át. Számára Jézus nem a zsidóság felettébb problematikus messiása, hanem az egész világ népeinek megváltója volt. Elszakította az új vallást annak zsidó gyökereitől, addigi környezetétől, és mindenki által követhetővé tette. Ezt mondják úgy hogy „szélesre tárta az egyház kapuját: Nevéhez fűződik a kereszténységen belül az úgynevezett pogány-keresztény irányzat létrehozása, amely állandó vitában állt a zsidó-keresztény irányzattal, és ebből a vitából győztesként került ki.

Pál apostol hellenizált műveltségű zsidó családban született a kilikiai Tarszuszban (latin: Tarsus; Törökország). Római polgárjoggal rendelkezett. Eredeti neve Saul volt. Jól beszélt görögül, és hellenisztikus kulturáltsága mellett zsidóként is nagy műveltségű embernek számított. A farizeus irányzat híveként kezdetben aktív szerepet vállalt a kereszténység üldözésében.
43-ban a Damaszkusz felé vezető úton csoda történt vele: megjelent előtte Jézus, és felszólította, hogy menjen a városba, ahol majd megmondják neki, mit kell tennie. Saul a látomás hatására megvakulva érkezett Damaszkuszba, ahol három nappal később Jézus, egy Ananiás nevű tanítványának közreműködésével, megszabadította νakságátó1,74 és az új hit követőjévé tette. Ezt nevezik pálfordulásnak: Saulosból Paulussá változott. Hátralévő életében három nagyobb missziós utazást tett a Római Birodalomban, megalapította a legjelentősebb egyházközségeket, és vitában állt a zsidó-keresztény irányzat vezetőjével, Szent Péterrel (eredeti zsidó nevén Simonnal). 64-ben Rómában ismét elfogták - mint római polgár azonban elkerülhette a megalázó véget, a keresztre feszítést -, és lefejezték.

Az utazásait dokumentáló források az Újszövetségben találhatók: egyrészt, a Lukács által írt Apostolok cselekedetei, másrészt Pál leveleinek egyes részletei nyújtanak segítséget rekonstrukciójukhoz. A modern bibliakritika Pál leveleit tartja elsődlegesen megbízható forrásoknak, a Lukács-féle szöveg átdolgozott forrásnak tekinthető. Az Apostolok cselekedeteiben található szövegrészek nem különböztetik meg az egyes utazásokat, a hagyomány azonban három missziós utat ismer, Pál negyedik nagyobb utazása a Rómába vezető tengeri út volt. Motivációja a térítés volt, tehát elsősorban olyan területeket keresett fel, ahol még nem léteztek keresztény közösségek.

Első missziós útjára 44-47 között került sor (más források szerint 45-49 között). Útvonala a következő volt: Antiokheia (Antakya, Törökország déli határánál, közel a Földközi-tengerhez) - Szeleukeía (Antíokheía kikötője) - Ciprus - Perga (Perge, Törökország) Antiokheia (Törökország belső területén) - Ikonion (Konya, Török ország) - Lüsztra (Hatunsaray, Törökország) - Derbe (Hatunsaray kőzetében, Törökország) - Attaleia (Antalya, Törökország) - Antíokheia (Antakya).

Második missziós útja 49-52 kőzött zajlott le, megint mások szerint 50-52 kőzött, az alábbi útvonalon: Jeruzsálem - Tarszosz - Derbe - Lüsztra - Tróasz (Eski Stambul, Törökország) - Phílippoí (Philippi, Görögország) - Τhesszaloniké (Szaloniki, Görögország) - Berea (Verria, Görögország) - Athén - Korinthosz - Epheszosz (Efes, Törökország) - Caesarea Maritima (Caesarea, Izrael) - Jeruzsálem.

Harmadik missziós útjára ismét a Törökország déli részén fekvő Antiοkheiából indult el, feltehetően még 52-ben vagy 53-ban. Főbb állomásai a következők voltak: Antiokheia - Epheszosz - Philippoi Thesszaloniké - Berea - Troasz - Asszosz (Troasz mellett) - Mílétosz (Törökország) - Patara (Gelemis, Törökország) - Túrosz (Sűr, Libanon) - Ptolemaisz (Akko, Izrael) - Caesarea Maritima - Jeruzsálem. Az út valószínűleg 56-58 között érhetett véget.

58-ban, caesareai fogsága után indult hajóval fogolyként Rómába. Az út főbb állomásai: Szidón (Saydā, Libanon) - Müra (Demre, Törökország) - Kréta szigete - Málta szigete - Szürakuszai (Siracusa, Olaszország) - Rhegium (Reggio, Olaszország) - Puteoli (Pozzuoli, Olaszország) - Róma. Szabadulása után állítólag HíspaníAba utazott téríteni, és ugyancsak a hatvanas évek elején járhatott ismét görög területeken. Ezekről a feltételezett útjairól nem rendelkezünk ismeretekkel.

Az útvonalakat elemezve a következőket állapíthatjuk meg: útjai során általában keletről nyugat felé haladt, és elsősorban nagyvárosokat keresett fel. Ennek egyik oka, hogy maga is nagyvárosi ember volt, közelebbről ismerte az urbánus közeget, és jobban megértette magát a városiakkal, mint a parasztokkal. Másrészt mivel térítő útjai általában csak csekély eredményt hoztak, még a nagyvárosi térítés kecsegtetett a legnagyobb sikerrel az „emberhalászat” terén; a sűrűn lakott városokban biztosabban kereshetett és találhatott követőket. Egyik utazása során Caesareából Rómába hajózott, mert római polgárként megfellebbezhette Agrippa király ítéletét.
A hajó viharba került, Pálék hajótörést szenvedtek, és Málta szigetére vetődtek. Szent Pál utazásaival az ókori utazások történetének új fejezete nyílt meg: a keresztény utazásoké. Térítő tevékenységét halála után mások folytatták, és egyre nőtt az új vallást követők száma. Ami a keresztényüldözéseket illeti, ennek oka nem egyszerűen a rómaiak vallási türelmetlenségével magyarázható.

romaikor_kep



A hellenisztikus korban kiteljesedő birodalom hozzászokott a különböző vallások és kultuszok egymás mellett éléséhez, még ha ez nem is volt minden esetben súrlódásoktól mentes. Az egyébként hullámzó tendenciát mutató keresztényüldözések legfőbb okát annak kizárólagosságra való törekvésében kereshetjük. A római hatóságokat leginkább az zavarta, hogy az új hit hívei megtagadták a császárok istenként való tiszteletét. A keresztényüldözések történetében a Kr. u. IV. század hozott fordulópontot. I. Constantinus császárt a kereszténység történetében játszott szerepe miatt Nagy Konstantinnak is hívják.
313-ban kiadott türelmi rendeletében, az úgynevezett milánói ediktumban, Maxímínus Daía, egyik társcsászára legyőzése után, annak keresztény alattvalóira is kiterjesztette a birodalom más területein már megvalósult szabadságot:

„... mostantól fogva mindazok, akik e keresztény vallás gyakorlását akarják vállalni, azt szabadon és nyíltan, minden háborgatás Is zaklatás nélkül tegyék.”

Az esemény hátteréül szolgáló legenda szerint az akkor még társuralkodókkal együtt kormányzó császárnak 312-ben látomása támadt: a csatába menetelő uralkodó előtt megjelent a kereszt képe a Napban, miközben ezeket a szavakat hallotta: „In hoc sígno vínces” („E jelben győzni fogsz!”).
Később, álmában azt az utasítást kapta, hogy tüntesse fel a kereszt jelét zászlóín. Mindez azonban több okból sem volt még egyértelmű utalás a kereszténységre, és nem tekinthetjük az új hit melletti egyértelmű kiállásnak sem. Az, hogy a kereszt a Napban jelent meg, a Győzelmes Nap (Sol Invictus) pogány kultuszára, a napvallásra való utalásként is felfogható. A nyilvánosságra hozott császári látomás különböző hitű katonáit egyaránt lelkesíthette. Egyik társcsászára, Licinius később visszavonta a milánói ediktumot, és ez újabb fegyveres konfliktust robbantott ki az uralkodók között.
324-ben Konstantin három ütközetben is megverte Lícíníus seregeit, és ezzel egyeduralkodóvá, a birodalom egyetlen császárává vált. A 325-ben megrendezett níkaiai vagy niceai (Iznik, Törökország) zsinaton már meghatározó szerepet vállalva vett részt, és az eretnekségnek nyilvánított ariánus irányzat ellen foglalt állást.
330-ban megalapította új fővárosát a görög Βüzantion helyén. Az új várost Roma Νovanak nevezte el, és csak halála után kapta a Constantínopolis (Konstantinápoly) nevet. Ez a város a kereszténnyé váló Keletrómai Birodalom központja lett. Az új főváros egyre inkább keresztény arculatot kapott. Szimbolikus értékűnek tekinthetjük például, hogy Aphrodité korábbi templomának helyén az Apostolok székesegyházát építették fel. A császár közben Rómát is keresztény jellegűvé tette: a császárok birodalmának fővárosa a mártírok, elsősorban Szent Péter és Szent Pál városává alakult át.

A hit mártírjai az üdvösséget „közvetítették” az egyszerű hívőknek. Ez nem a keresztény vallás újítása volt: a síron túl már a görög héroszok is hatást tudtak gyakorolni az élőkre. A kereszténység csak felhasználta ezt az eszmét, és az antik, pogány ünnepségek helyébe a mártírokról való megemlékezés ünnepnapjait állította. Eltűnt egy régi világ, és helyébe lépett egy új:

„Attól fogva, hogy asszonyi méhben szállt meg a Lélek, Isten lelke, az Úr, anya-testet véve lakásul, és a szüzességgel férfit született a világra, Delphiben elnémult a barlang, sorsa betellett, háromlábát nem fedi üst, a szibillai könyvből nem jósol habos ajkkal megszállt papja lihegve. Tébolyodott ρárája veszett a hazug Dοdοnának, Cumae is némán gyászolja jóshelye holtát, s Lybia zátonyain választ többé nem ad Ammon; búsul az ős Capitolium is: fejedelmei Krisztust ismerik Istennek, s a vezérek rendeletére templomok omlanak össze, nagy Aeneas üke bíbor köntöseiben Krisztus hajléka előtt könyörög már, s áldva imádja a Föld ura ím a Kereszt lοbogóját...”


Ezzel véget ért a többféle kultúra hol békés, hol békétlen együttélésének, a hellenisztikus korra visszanyúló időszaka is. A Iulianus Apostata császár uralkodása idején (Kr. u. 361-363) történt visszaesést kővetően a katolikus Theodosius császár (Kr. u. 379-395) Kr. u. 380-ban kötelezővé tette a Constantinus által elfogadtatott niceai hitvallást, ami az egységes katolikus államvallás meghirdetését jelentette. A főként a keleti birodalomrészben jelentkező ellenállást legyűrve, a császár 391-ben, majd a rákövetkező évben még egyszer, ismételten betiltotta a pogány szertartásokat. Miután a kereszténység győzedelmeskedett, a keresztény hívők lerombolták a régi görög-római valláshoz kapcsolódó templomokat, könyvtárakat és művészeti alkotásokat. A gyújtogatásokban, utcai harcokban a régi hit védelmezői is sok esetben tömegesen vesztették életűket. Ekkor pusztították el az alexandriai Szarapeion-templomot is.
Theodosius tevékenysége ezért ellentmondásokkal terhelt: miközben diadalra juttatta a kereszténységet, sokban hozzájárult az emberiség egyik legértékesebb, kőzés örökségének, a klasszikus, „pogány” kultúrának az elpusztításához is.

Amint a kereszténység államvallássá vált, nagy erővel látott hozzá hivatalszervezetének kiépítéséhez. Ez természetesen a hivatalból úton lévő keresztények számának hirtelen megnövekedésével járt. Különféle prelátusok, követek, hírnökök és püspökök lepték el a birodalom útjait. Az utóbbiak olyan nagy számban, hogy egy zsinaton határozattal kellett fellépni a püspökök utazásainak mérséklése érdekében. Közben éppen a zsinatok miatt nőtt meg a püspökök utazási kedve: a már említett Niceai zsinaton például több mint háromszáz püspök vett részt, és mindegyikűk nagyszámú kísérettel utazott. Az egyházi személyek általában a cursus publicus szolgáltatásalt vették igénybe (szállás, étkezés), ezzel is megterhelvén az állandó anyagi gondokkal küzdő intézmény költségvetését.
Mindez azonban elhanyagolható volt az utazás akkoriban megjelenő új, tömeges formájához, a zarándoklatokhoz képest. Kisebb számban már korábban is voltak zarándoklatok. Jézus halálától kezdve eleinte csak kevesen, majd egyre nagyobb számban keresték fel a keresztény hívők Jeruzsálemet, hogy láthassák Jézus életének és halálának helyszínét, és egyben útjukkal vezekelhessenek bűneikért. Ezek a zarándoklatok Constantinus uralma alatt váltak tömegessé. Nicea után a császár eltávolította a városban található pogány emlékeket, és felépítette a Szent Sír templomát.
Már a következő évben megindultak a zarándokok. Többek között Constantinus anyja, Helena látogatott el Jeruzsálembe. A vezekelni kívánό császárné látogatása pompázatos külsőségek kőzött zajlott le. Helena felügyelte az új templomok felépítését, egy álom sugallatára pedig megtalálta annak a keresztnek egy darabját, amelyen Jézust megfeszítették. A töredék darabjait Rómába és Konstantinápolyba küldte, megteremtvén ezzel az ereklyekultusz intézményét. Így az ő nevéhez fűződik az ókori utazások történetének utolsó, a korszakon túlmutató, máig létező tömeges utazási formájának, a zarándoklatnak a megteremtése. Jeruzsálem a kereszténység „fővárosává” vált.

A Kr. u. IV-V. században fellendülő bibliai turizmus részleteiről tanúskodnak az úgynevezett zarándokkönyvek. Ezek közül feltétlen említést érdemel a híres burdigalai (Bordeaux, Franciaország) zarándokkönyv A névtelen burdigalai zarándok 333-ban kelt útra. Valószínűleg kocsival utazhatott, mert pontosan feljegyezte az előfogatváltó állomásokat és a szálláshelyeket (mutatio, mansio). Átkelt az Alpokon, és Észak-Itálián áthaladva érkezett meg a pannonisi Poetovióba (Ptuj, Szlovénia). Innen a Balkán-félszigeten át elérte Konstantinápolyt, majd a mai török területek és Szíria érintésével, Libanonon keresztülhaladva, érkezett meg Jeruzsálembe.
Törökországon áthaladva járt Apollóniοsz szülővárosában, Tüanában és Szent Pál szülővárosában, Tarszoszban is. Megfordult Jerikóban (Yerího, Izrael), felkereste a Holt-tenger partját, a Sínai-hegyet, ellátogatott Jézus szülővárosába, Betlehembe (Izrael), valamint a Jordán folyóhoz is, amelyben Jézust megkeresztelte Keresztelő Szent János. Hazafelé tartva útjának egy részét feltehetően a tengeren hajózva tette meg, érintve Rómát és Mediolanum (Milánó) városát is.

A zarándokok útját megkönnyítendő, Nagy Konstantin tanácsadója és Caesarea püspöke, Euszebiosz (Kr. u. 263 k.-339) elkészítette az Újszövetségben szereplő helynevek katalógusát, és a nevezetes helyszínekhez vezető útvonalat is leírta. Műve az Onomasztikon (Névjegyzék) címet kapta. (A zarándokok egyébként a római ítínearíumokon kívül „útikönyvként” a Bibliát is használták.)
A 370-es években az idősebb Melánia, 381-84-ben Egería (Aetheria), 386-ban a bibliafordító Szent Jeromos (Kr. u. 340 k.-420) és követője, Paula, még később pedig ifjabb Melánia keresték fel a bibliai szent helyeket. Mindannyiukat az első híres zarándokok között tartjuk számon. Egena a spanyol területekről vagy Galliából indult el útjára, eljutott Jeruzsálembe, majd onnan Egyiptomba utazott, hogy ott meglátogassa a keresztény remetéket. Egyiptomból visszatért a Szentföldre, majd ismét útra kelt; felkapaszkodott Mózes hegyére a Sinai-félszigeten, ahol Mózes a kőtáblákat kapta az Úrtól. Ezután ismét Jeruzsálembe érkezett, de nem hazafelé, hanem keletre vette útját: a mezopotámiai Edessza városában felkereste Szent Tamás apostol sírját, innen pedig Carrhae (Harran, Törökország) városába vezetett útja. A hagyomány szerint ez volt Ábrahám városa. Ellátogatott a kis-ázsiai Szeleukeiába (Lyrbe, romváros, Törökország) is, ahol Szent Pál társának, Teklának a sírja található. Innen Konstantinápolyba ment, ahol véget ért hosszú zarándoklata.

romaikor_kep



Az egyre nagyobb számú zarándoklatok hamarosan a korabeli utazások egyik legfontosabb válfajává váltak, és gazdasági jelentőségük sem volt elhanyagolható. Megjelentek a kereskedők és árusok, akik kis üvegpalackokban (ampullae) árulták a Jordán folyό vizét vagy az oltárok lámpásainak olaját. Mindkét „szent” árucikk a másodlagos ereklyék csoportjába (brandeum) sorolható. Ugyanúgy, ahogy más utazási formák esetében, a zarándoklatok történetében is hamarosan felütötte a fejét a luxus. A betlehemi Születés templomában az eredetileg agyagból készült jászolt hamarosan felváltotta egy ezüstből készült műtárgy. Az egyébként szegény Palesztinára a zarándoklatok hatására a viszonylagos jólét korszaka köszöntött be.

A korai jeruzsálemi zarándoklatokon kívül a keresztény utazások történetének felvázolásakor meg kell még említenünk a szerzetesség intézményének kialakulását is. A szerzetesség és a kolostorok létrejöttével az utazók, illetve az úti célok új csoportja jelent meg az utazás történetében. Az általánosan elfogadott egyháztörténeti hagyomány szerint a szerzetesség kialakulásának legfőbb oka a keresztény aszkézisben keresendő. A kialakulás folyamata három szakaszra bontható.
Az egész folyamat mintegy 80-100 évet vett igénybe. Az első szakaszt a remeteség kialakulása jelentette. Az aszkéta életformát követő keresztény remeték az egyiptomi sivatagokban tűntek fel először a Kr. u. III. század közepén. Anachoretának hívták őket (a görög anakhórein: „visszavonulni” szóból), legismertebb képviselőjük pedig Remete Szent Antal (Nagy Szent Antal, Kr. u. 251-356) volt, aki a 270-es évektől kezdve 105 éves korában bekövetkezett haláláig a Vörös-tenger partjához közel eső Kolzim-hegy (Quolzum) lábánál élt, és valóságos remetekolónia alakult ki körülötte.

Az írástudatlan szentnek mindössze hét olyan levele maradt ránk, amelyek nagy valószínűséggel valóban tőle származnak; állítólag ő diktálta őket tanítványainak, és az aszketikus életmód, és így a szerzetesi életmód alapelveit fogalmazta meg bennük. A Remete Szent Antal köré szerveződött remetekolónia megjelenése már a szerzetesség kialakulásának második szakaszába vezet át minket, amelyre az ilyen jellegű telepek általánossá válása jellemző.
A kolóniákban az egyes remeték kis kunyhókban éltek, és életmódjukat lelki atyjuk tanításaihoz igazították. A harmadik szakaszban a laza szerveződésű remetekolóniák átalakultak egy szilárd és állandó, konkrét szabályzat által irányított kolostori közösséggé. Az első kolostori közösséget a hagyomány szerint Szent Pachomius (Kr. u. 292 k. - 346 k.) hozta létre a felső-egyiptomi Tabennisi falu közelében, a 320-as évek közepén. Később Pachomius kilenc szerzetesi és két apácakolostort alapított. Ő határozta meg elsőként a kolostori életmód alapjait, és ő épített első alkalommal olyan épületkomplexumot, amely a későbbi kolostori építészet számára is kiindulópontként szolgált.

A szerzetesség útja ezután Kis-Ázsiába és Európába vezetett. Kis-Ázsiában Baszileiosz (Nagy Szent Vazul, Kr. u. 330-379) honosította meg az intézményt az ortodox egyház területén. Nyugat-európai meghonosítójának a Savariában (Szombathely) született Tours-i Szent Mártont (Kr. u. 316-397) tekinthetjük, aki 361-ben alapította a galliai Ligugé-ben az első nyugati szerzetesi kolostort.

Ami a késő ókori zarándokok szálláshelyeit illeti, az ő esetükben is a vendégbarátság intézményét kell elsőként megemlítenünk. A püspökök magától értetődően egymás palotáiban szálltak meg. De az egyszerű zarándok is hatványozottabban számíthatott hitsorsosának szolidaritására: elszállásolása a keresztény könyörületesség részének számított. Emellett természetesen rendelkezésükre álltak a korábbi korok tipikus „fizetős szálláshelyei is (mansio, mutatio). Az is kétségtelen, hogy ezek gyakran nem feleltek meg a keresztények erkölcsi elvárásainak.
A keresztény zarándokok számára rendelkezésre álló szálláshelyek kiépítésében nagy szerepe volt Baszileiosznak, aki szorgalmazta ezek felállítását (Baszileioszra emlékezvén a zarándokszállásokat egy időben baszileiasznak hívták), valamint a niceai zsinatnak, amelyen szintén felléptek ennek érdekében. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a IV. században általánossá vált a szokás, mely szerint minden keresztény közösségnek gondoskodnia kellett az úton lévő hívők elszállásolásáról. Szállást kínáltak az utazóknak a kolostorok is. Az erre a célra szolgáló kolostori épületeket hospitiumnak hívták. Itt gyakran testvéri csókkal, esetleg rituális lábmosással fogadták a kizárólag keresztény hitű utazókat, akik egyszerű étkezésre és éjjeli nyugvóhelyre egyaránt számíthattak.

Végezetül említsünk meg egy keresztény utazót a IV. századi Nyugatrómai Birodalomból. Decimus Magnus Ausoníus (Kr. u. 310395) Gratianus császár (Kr. u. 375-383) nevelője volt. A burdigalai születésű államférfi, rétor és költő egyik folyami utazását írta meg a Mosella című költeményében, miután a Moselen és a Rajnán hajózott Augusta Treνerorumból (Trier) Bingíumíg (Bingen).

Trier városa a IV. században császári székhely volt. A ma is látható, jó állapotban megmaradt városkapu (Porta Nigra), a még most is impozáns látványt nyújtó amfiteátrum és három fürdőjének romjai tanúsítják, hogy Róma a maga képére formálta és civilizálta Európa addig barbárok lakta, nyugati, erdős végeit.
A keresztény kultúra az ókor utolsó nagybirodalmában jött létre. A korai kereszténység időszakának utazásai is szükségképp a Római Birodalom határai között megtett utak voltak. A kereszténység túlélte a kort és a birodalmat, amelyben megszületett, és uralkodó vallássá és kultúrává vált.

A középkori utazások történetében - a XI. század után, meghatározó jelleggel a XIV. századtól kezdve - egyre nagyobb szerepet kapnak majd a zarándoklatok. A Római Birodalom bukása után azonban fájdalmas űr keletkezett az utazások történetében. Már az egyre gyengülő birodalom „végóráiban , a Kr. u. IV. és V. században is érezhetővé vált a társadalmi biztonság és az utazáshoz szükséges jólét hiánya. A középkor embere évszázadokon keresztül kétszer is meggondolta, hogy utazásra adja-e a fejét. A változás jelel a feudalizmus érett szakaszában, az ezredforduló után jelentkeztek.
A városok fejlődése, a kereskedelem felvirágzása előbb a gazdasági feltételeket, majd az iszlám európai terjeszkedése a politikai kényszerítő erőt, végül a humanizmus és a reneszánsz megjelenése az eszmei alapjait teremtették meg annak, hogy Európa lakói ismét nyakukba vegyék a világot. Azóta egyre inkább feltartóztathatatlanná vált, egyre jobban terjed az utazási láz. Az ipari társadalmak korában kialakult a modern turizmus kora, és mi is ennek a korszaknak vagyunk a gyermekei.

Antik elődeink, a „régiek” nyomában járunk, utazzunk akár Rómába, Capri szigetére, Athénba, a görög szigetvilágra, Kairóba, nyaraljunk a Vörös-tenger partján, vagy éppen Tunisz kőzetében.



Forrás: Sándor Tibor - Ókori utak - Ókori utazók