logo

XIX September AD

Seneca nézetei az utazásról

Platón elsősorban a hivatalból tett utazásokat helyeselte, a magánutakat csak akkor, ha hozzájárultak az állam jobb működéséhez, hírnevének öregbítéséhez. A görög bölcselő tehát az állami propaganda szemszögéből vizsgálta az utazást. Seneca nézőpontja más: őt az utazásnak a magánemberre, a személyiségre gyakorolt hatása foglalkoztatta. Míg Platón inkább jövőbeli követelményeket fogalmazott meg bírálatában, addig Seneca egy már fennálló állapothoz fűzött reflexiókat.
A római filozófus egy olyan korban élt, amelyben az utazás már a mindennapi élet részét képezte. Ez indokolja a megváltozott nézőpont megjelenését. Seneca a sztoikus etika hirdetőjeként arra biztatta embertársait, hogy törődjenek bele mindabba, amit a sors, a mοirák, pontosabban a párkák rájuk róttak, mivel az nem lehet rossz. A sors ugyanis a világot átható értelem megnyilvánulása. Emellett az egyén mindennapi életvezetése tekintetében is tanácsokkal szolgált; ebből ered egyébként máig tartó népszerűsége. A sztoikus erények közé sorolta többek között az önmérsékletet is. Ennek hatása mutatkozik meg az utazásról kifejtett nézeteiben:

„Mesélik, Socrates így válaszolt valakinek, mikor az panaszkodott, hogy utazásai semmiben nem voltak hasznára: >,Méltán jártál így: hiszen magaddal utaztál te is. K Ó, milyen szerencse volna egyeseknek, ha először önmaguktól vándorolnának el! [...] Ha el akarsz menekülni az elől, ami szorongat, nem máshol kell lenned, hanem másnak [kiemelések Senecától, S. T.]. Érkezz akár Athénba, érkezz akár Rhodusra, válassz ki önkényesen egy várost: mit számít, milyen erkölcsei vannak. Magaddal viszed a tiedet. [...] Mire volt jó bárkinek is önmagában véve az utazás? Nem mérsékelte élvezetvágyát, nem zabolázta meg kívánságait, nem fojtotta vissza haragkitöréseit, nem törte meg a szerelem fékezhetetlen rohamát, tehát semmilyen rosszat nem vetett ki a lélekből. Nem szerezte meg az ítélőképességet, nem oszlatta el a tévedéseket, csak rövid időre kötött le valamilyen újdonsággal mintegy ismeretlen dolgokon csodálkozó kisfiút.”

Az olvasó azt gondolhatja, hogy Seneca ellenezte az utazásokat, mivel azok a személyiség élvezetvágyának, a felszínes kíváncsiskodásnak a kielégítésére szolgálnak csupán, és nem járulnak hozzá sem az igazság szeretetéhez - ami egy másik fontos sztoikus erény volt -, sem a személyiségünket fejlesztő megismeréshez. Az utazás tapasztalatai mintha csak személyiségünk felszínén hagynának nyomot, mintha nem érintenék igazán bensőnket. így foglalhatnánk össze Seneca nézeteinek közkeletű interpretációját. Pedig ez nem felel meg teljesen a szerző intencióínak. Vizsgáljuk meg alaposabban levelét:

„Az utazás megismertet népekkel, új hegyalakzatokat tár eléd, soha nem látott térségű síkságokat, örökkön csobogó forrástól öntözött völgyeket, természeti törvényeket valamelyik folyó megfigyelése során: akár azt, hogy dagad a Nílus a nyári vizektől; akár azt, hogyan tűnik el a szem elől a Tigris, s miután búvóhelyén folyik tovább, hogyan nyeri vissza eredeti nagyságát; akár azt, hogy a Meander [görögül: Maiandrosz (Büyük Menderes, Törökország), S. T.] minden költők ihletője és játéka, hogyan ölti egymásba sűrű kanyarulatait, s hogyan változtatja gyakran irányát, kilépve medréből a szomszédos földekre, mielőtt visszafolyna. Egyébként az utazás nem tesz sem jobbá, sem egészségesebbé. Tanulmányaid között kell időt töltened, s a bölcsesség mesterei között, hogy megtanuljuk, mi vár kutatásra, s amit még nem találtak meg, kikutassuk. Így kell kiragadni a lelket a nyomorúságos rabszolgaságból és így lehet felszabadítani. Bizony, amíg nem tudod, mitől fuss, mire törekedj, mi szükséges, mi fölösleges, mi jogos és mi nem, mi tisztességes, addig nem utazni fogsz, csak kóborolni.”
Szerzőnk látható élvezettel sorolja fel úti élményeit. Tudjuk, hogy közel tíz évet töltött Egyiptomban, és élete folyamán - többször is száműzetésbe kényszerítve - sokat utazott. Nem volt tehát általában véve az utazás ellensége. Kritikájának tárgya inkább annak egy meghatározott típusa: a felszínes, puszta kedvtelésből tett, tanulságok nélkül való utazás volt. Hasonlóképpen fogalmaz A lelki nyugalomról szóló dialógusában is. Ebben azonban egy általánosabb összefüggés keretében tárgyalja az utazás általa bírált fajtáját:

„azután néhány olyan mozgás is, mely szintén bizonyos fájdalom érzettel társulva okoz gyönyörűséget testűnknek: ilyen például a még el nem fáradt tagjaink fészkelődése, hánykolódása egyszer ilyen, másszor olyan helyzetbe való fοrgοlódása, amilyen a homerusi Achillesé, aki hol hason, hol hanyattfekszik, és különféle testtartásokat vesz fel. Ez a sajátosság a beteg emberre jellemző, aki semmit sem tűr sokáig, és úgy folyamodik a helyzetváltoztatáshoz, mintha orvosság volna a számára. Ezért vállalkoznak cél nélküli utazásokra, járnak be idegen partvidékeket, pillanatnyi környezetűkkel mindig hadban álló nyughatatlanságuk, hol a tengerrel, hol a szárazfölddel próbálkozik. »Gyerünk Campaniába!« A szépen gondozott vidékeket azonban hamarosan megunják. »járjuk be Bruttium és Lucania vadοnjait!« Az elhagyatott tájakon azonban valami kies helyet keresnek, hogy a torzonborz környezet hosszú ideig tartó kulturálatlansága után felüdülhessen fényűzéshez szokott szeműk. »Menjünk Tarentumba, a híres kikötővárosba, ahol enyhébb a téli évszak, és a vidék még az őshonosok számára u elég tehetős. « - »Túl sokáig nem hallottam tapsot és városi zajt! Embervérben gyönyörködni támadt kedvem! Fordítsuk most már utunk irányát a Város felé!« Mint Lucretius mondja: így fut mindig, menekülve magától, de mi végre, ha nem sikerül megmenekülnie, hanem mint a legterhesebb útitárs, úgy kíséri és fárasztja önmagát. Tudnunk kell tehát: nem a környezetünk hibája, amitől szenvedünk, hanem a miénk; erőtlenek vagyunk minden elviselésére, hosszan nem tűrjük sem a fáradalmat, sem a gyönyört, sem magunkat, sem más egyebet. Ez némelyeket már a halálba kergetett, mert szándékukat gyakran megváltoztatva mindig ugyanoda jutottak vissza, s további újításnak már nem hagytak teret: kezdték unni az életet és a világot, majd következett a pusztító élvezetek rabjainak ismert felkiáltása: »Meddig lesz még mindig ugyanaz!« „

A szerző találóan jellemzi korának életunt személyiségét, sőt úgy tűnik, mintha az elidegenedett életérzés egy fajtáját is megkísérelné ábrázolni. Más kérdés, hogy az elidegenedett személyiség nála nem meghatározott külső viszonyok, hanem valamiféle „antropológiai hiba” eredménye.
Próbáljuk meg mi is egy általánosabb összefüggés keretein belül értelmezni a Seneca által bírált utazás fajtáját. Mint már említettük, Seneca korában vált először tömeges jelenséggé a mai turizmussal rokonítható utazás. Utazni - a kor divatjának részét képezte. A filozófus az utazásnak ezt az új, feltartóztathatatlannak tűnő hóbortját bírálta. Mint ahogy korábban idéztük, hasonlóképpen viszonyult honfitársai nyaralási szokásaihoz is.

A Kr. u. I-II. század Római Birodalmában megfigyelhetünk egy addig, ennyire kifejlett formában ismeretlen jelenséget, a kultúra eltömegesedését. A Pax Romana jólétet és biztonságot hozott magával. A jólét következtében, a források tanúsága szerint, a kulturális javak is egyre szélesebb rétegek számára váltak elérhetővé. Ezzel párhuzamosan a közvéleményt foglalkoztató kérdések spektruma is kiszélesedett.
A politikai közvélemény erőteljes formában való jelentkezését és kifejlődését már a polgárháborúk korában megfigyelhetjük. A korszak társadalmának egészét érintő tragikus, véres politikai események állandóan foglalkoztatták és megnyilvánulásra késztették Róma, Itália és a provinciák népességét is: itt a Iulius Caesar és híressé vált kortársainak népszerűségére vagy éppen az irántuk érzett tömeges gyűlölet megnyilvánulásaira gondolunk. Mint már korábban említettük, hasonlóképpen élénken érdekelték a polgárokat a provinciákból behurcolt műkincsek, amelyek megtekintése révén „világlátott” emberekké válhattak, és kielégíthették az új ínformációk iránti éhségűket.
Miután Octavianus-Augustus megnyerte a polgárháborút, és uralmával véget vetett egy véres korszaknak, a közvélemény mohón vetette rá magát a birodalmi béke által kialakított nagy életlehetőségekre. A békekorszakban már nemcsak a behurcolt műkincseket kívánták látni, hanem maguk is fel kívánták keresni az immáron kockázat nélkül látogatható, eddig csak hírből ismert városokat, történelmi és kulturális nevezetességeket. Az irodalom és a művészet alkotásai - és maguk az alkotók is - egyre szélesebb rétegek szemében váltak a rajongás vagy a kritika tárgyává. Erről tanúskodik Apuleiusnak egyik szónoklata is:

„Olyan tömegével gyűltetek össze meghallgatni engem, hogy inkább szerencsekívánataimat kell Carthagónak kifejeznem, amiért polgárai között ennyi barátja van a tudománynak, semmint magam mentegetnem, hogy filozófus létemre nem húzódoztam a nyilvános előadástól. De hiszen a város nagyságodhoz méltó is ez az összesereglett népes sokaság, is e sokaság számának meg is fele/az erre kiszemelt helyiség. Ettől eltekintve, az ilyen előadóteremben nem a padozat márvány burkolatán, sem a színpad elejének táblás borításán, hátterének oszlopsorán, de nem is magasba szökő oromzatain, a mennyezet csillogó kazettáin, sem pedig az üléssorok körbefutó karéján kell. S azzal sem kell törődni, hogy itt máskor mimus alakoskodik, komédiás tréfálkozik, tragikus színész kiáltozik, kötéltáncos végzi veszélyes gyakorlatait, bűvész mutatja be szemfényvesztéseit, táncjátékos ugrabugrálásait, meg a többi fajta ripacs mind a maga népszerű mutatványait.”


Apuleius előadására pedig nem is Rómában, hanem egy afrikai nagyvárosban került sor. A tömeges érdeklődéshez hozzájárult az előadó hírneve: Apuleius a kor egyik híres-hírhedt vándorfilozófusa volt, akinek népszerűsége állítólag - akárcsak a már említett Apollónioszé - Jεzυsενal vetekedett. Másrészt hazai pályán lépett fel, hiszen maga is Afrika szülötte volt. A sorok mindenesetre jól illusztrálják a kultúra eltömegesedését, sőt - horribile dictu - még a filozófia és a retorika iránti tömeges érdeklődést is.

A közvélemény-formáló elit és a középrétegek kultúrája - még ha nem is tudjuk számszerűsítve vagy minőségét tekintve pofitosan felmérni - egyre nagyobb befolyást gyakorolt a társadalom egészének nézeteire és viselkedéskultúrájára. Ez az eltömegesedés jeleit mutató kultúra talán veszített is valamit korábbi színvonalából. Az Augustus halála (Kr. u. 14) utáni, Traianus császár haláláig (Kr. u. 117) tartó irodalmi korszakot, amelyben Seneca is alkotott, az ezüstkor irodalmának szokás nevezni, Apuleius pedig a késő császárkor irodalmának korában (Kr. u. 138 után) élt.
Ebben az időben vált egyre népszerűbb időtöltéssé az utazás. Az eltömegesedett kultúra minden történelmi korszakban előhívja a felvilágosult értelmiségi elit bírálatát. Ezt a kritikát illusztrálja Seneca A lelki nyugalomról szóló írásának fentebb idézett részlete is. A szerzőnk egyik leveléből való, szintén már közölt idézet utolsó sorai pedig azt is bizonyítják, hogy a filozófus megkülönböztette egymástól az utazás, a turizmus két fajtáját: a tanulatlan tömegek „céltalan kóborlását” és a művelt elithez tartozók ismeretet bővítő és személyiséget gazdagító utazását. A császárkori utazások eszerint kettős jelleggel bírtak: az előkelők utazásai és a tömegturizmus csírái egyaránt jellemezték őket.

Hasonló megkülönböztetéssel már találkozhattunk az egyiptomi elit és a tömegek utazásainak tárgyalásakor is. A két különböző korszak két látszólag hasonló megnyilvánulási formái között azonban van egy döntő különbség: míg az egyiptomi elit utazásaira a felsőbbség megbízásából, annak parancsára, kereskedelmi vagy politikai célból, a tömeges jellegűekre pedig vallási indokból (szentélyturizmus-zarándoklat) került sor, addig a római császárkori utazások - a tömegeké és az elité egyaránt - kedvtelésből tett vagy a kíváncsiság által motivált, igazi ókori turistautak voltak.
A császárkor „jóléti” társadalmában az utazásokat gyakran luxuskörülmények jellemezték. Seneca Nero nevelője volt, és életének egy részében a birodalom kormányzásában is jelentős szerepet játszott.



Forrás: Sándor Tibor - Ókori utak - Ókori utazók