logo

XXII September AD

A Pharosz szigeti világítótorony Alexandriánál

A ví1ágítótornyon kívül, magáról Alexandriáról is részletesen szólnunk kell, hiszen Róma mellett a kor második legfontosabb városa volt. Κairótól 200 kilométer távolságra, északi irányban, a Nílus deltavidékén fekszik. Görögül Alexandreiának hívták, mai neve: el-Iszkanderíja, lakóinak száma közel négymillió. A várost Nagy Sándor alapította 331-ben:

„Mint mondják, Egyiptom meghódítása után nagy és népes görög várost akart alapítani, amely majd az ő nevét viseli, de még nem jelölte ki az építésznek a kimérendő és elhatárolandó helyet, amikor egy éjszaka álmában csodálatos látomást látott. Egy ősz hajú, tiszteletet parancsoló külsejű férfi állt meg előtte, és a következő verset mondta neki:

Van bizonyos sziget ott, a zajongó tengeri árban,
szemben Egyiptommal - Pharosz, ez a neve annak a földnek.

„Alexandrosz azonnal felkelt, és elment Pharoszra, amely akkor még sziget volt, a Nílus kanóboszi torkolatától kissé feljebb, most azonban töltés köti össze a szárazfölddel. Amikor ezt a kitűnő fekvésű területet meglátta (földnyelvszerű, kellő szélességű földszoros, s egy tavat választ el a tágas öbölben végződő tengertől), azt mondta, lám, Homérosz nemcsak más tekintetben bámulatra méltó, hanem bölcs építész is. Megparancsolta hát, hogy ehhez a helyhez alkalmazva rajzolják meg a város alaprajzát.”

Nagy Sándornak volt még egy nevezetes egyiptomi utazása, amelynek során 600 kilométert tett meg a sivatagban, hogy felkeresse a mai líbiai határ közelében, a Szíva-oázisban található Amon-jóshelyet. A legenda szerint Ámon isten saját fiának nevezte a makedón uralkodót. Ennek az eseménynek beláthatatlan történelmi következményei voltak: Nagy Sándor a világbirodalom megteremtésére bíztató jelnek tekintette, és így ez az utazás megerősítette hódító tervelt. Utódai egyébként, beleértve a Ptolemaiosz fáraókat és a római császárokat is, mind ebből az eseményből eredeztették isteni mivoltukat.
Alexandria a Ptolemaíoszok korában a hellenisztikus világ leglátványosabb városává nőtte ki magát. Itt temették el Nagy Sándort, előbb arany-, majd üvegkoporsóban. Kitűnő volt a város klímája, a nyári forróságot a tenger felől fújó monszunszelek enyhítették, és majdnem állandóan sütött a nap. Az ókori Alexandria lakóinak száma a város fénykorában meghaladta az egymilliót. Amikor Iulius Caesar ott járt, lakosainak száma több mint félmillió volt.

Lélekszáma ugyan kisebb volt Rómánál, de kiterjedésében meghaladta azt. Szabályos utcáit kövezett járda borította; főútja 20 méter széles és 5,5 kilométer hosszú volt. Híres volt továbbá kitűnő vízvezetékrendszeréről is. Alexandria kozmopolita városnak, afféle népek olvasztótégelyének számított. Főképp görögök és zsidók, kisebb számban egyiptomiak lakták, de letelepedtek itt etiópok, líbiaiak, arabok, szkíták, perzsák és índiaiak is.
Gyakran keresték fel híres rómaiak és császárok is, így Hadrianus, Septimius Severus és Caracalla; Augustus, ha nem is vendégként, de győztes hadvezérként járt ott. A nagy kikötővel szemben állt a neki szentelt Augusteum, egy tágas templomterület könyvtárakkal, ligetekkel, fogadalmi ajándékokkal, szobrokkal és képekkel. Iulius Caesaron kívül apolitikusok közül megfordult itt Germanicus is.
Itt tanult a római kor leghíresebb orvosa, a görög származású Galénosz (Kr. u. 129-201 k.), és itt gyógykezeltette magát Nero nevelője, a filozófus Seneca. Ipara és kereskedelme nagyon jelentős volt. Ide futott be az arábiai és índiai importáruk nagy része. Vászonkészítéséről, szövetiparáról, az egész birodalomban keresett papiruszgyártásáról is nevezetes volt.

A város luxuscikkek felvevő- és elosztópiacaként is fontos szerepet játszott. Volt természetesen amfiteátruma, versenypályáján kocsiversenyeket rendeztek, és pezsgő volt a zenei élet is. A kithara játékosok és kocsihajtók körül valóságos sztárkultusz alakult ki, és gyakoriak voltak a különböző rajongól csoportok közötti összecsapások. Az utca népe, mint a kikötővárosokban általában, könnyen indulatba jött és napirenden voltak a véres utcai jelenetek.
Alexandria volt a par excellence hellenisztikus nagyváros. Kevert kultúrával rendelkezett, amely főképp görög és egyiptomi, később kisebb mértékben római, majd keresztény elemek összeötvöződéséből alakult ki. Ma mindezt multikulturálisnak neveznénk, egy fontos megszorítással: kulturált nem a békés egymás mellett élés jellemezte. Főként a görögök és a zsidók között alakultak ki gyakran véres utcai háborúkba, pogromokba torkolló összecsapások. Ezek közül a legvéresebb Kr. u. 38-ban zajlott le, amelyben görögök és egyiptomiak támadtak a zsidókra. Ekkor és itt hozták létre a történelem első gettóját. Hasonló események zajlottak le Kr. u. 66-ban is, ekkor állítólag több tízezer zsidót gyilkoltak le.

I. Ptolemaíosz Szótér (Kr. e. 305-282) Deinokratész építész tervei szerint itt hozta létre az antik kultúra egyik központját, a Muszeiont (Múzsák szentélye) és a hozzá tartozó könyvtárat (Βibliothéké), amelynek állománya a Kr. e. I. században már 700 000 tekercset tett ki.
A Muszeionban, illetve a könyvtárban alkotott a matematikus Eukleidész (Kr. e. 365 k.-300 k.), a polihisztor Eratoszthenész (Kr. e. 276-194), az anatómus Hérophilosz (Kr. e. 335 k.-280 k.), a grammatikus Arisztarkhosz (Kr. e. 217 k.-143 k.) a költő Apollóniosz Rhodiosz (Kr. e. 293-?) és Kallímakhosz (Kr. e. 310-240 k.). A könyvtár egy része Kr. e. 48-44-ben, a Iulius Caesar és a vele szövetséges VII. Kleopátra XIII. Ptolemaiosz ellen vívott háborújában pusztult el.

A római korban több ízben is támadások érhették; végleges pusztulása valószínűleg Kr. u. 296/97-ben következett be, amikor Diocletianus császár (Kr. u. 284-305) elfoglalta a fellázadt várost. A nagykönyvtárhoz tartozott még egy kisebb is, amely a Szarapeionban, Szarapisz görög-egyiptomi istenség templomában kapott helyett. Ezt Kr. u. 391-ben, a kereszténység alexandriai hatalomátvételének idején, több más antik vallási és kulturális létesítménnyel együtt pusztították el. Ez az esemény is a multikulturális együttélés csődjét bizonyította. A véres összecsapás ezúttal a kereszténység türelmetlen, fanatikus hívei és az antik „pogány” kultúra védelmezői között robbant ki. Néhány évvel később keresztény fanatikusok tömege ugyanitt gyilkolta meg bestiálisan Hüpatiát (Kr. u. 370 k.- 415), a talán utolsó alexandriai antik tudóst, a filozófiával is foglalkozó híres matematikusnőt.

romaikor_kep



A régi nagykönyvtár helyétől nem messze, 2002 októberében nyitotta meg kapuit mai utóda, a Bíbliotheca Alexandrini. Az átlósan kettémetszett, henger alakú épületben 8000000 kötetet őriznek. A modern Egyiptom egyik legújabb kulturális attrakciója - akárcsak ókori elődje - nemcsak könyvtár, hanem a kutatók és a nagyközönség előtt egyaránt nyitva álló tudományos központ is, a XXΙ. századi technika minden vívmányával felszerelve.
A Muszeíon mellett a kíváncsi utazókat a Ptolemaíeía is vonzotta. Ezt a pánhellén versenyek mintájára létrehozott fesztivált II. Ptolemaiosz (Kr. e. 285-246) rendezte meg első ízben Kr. e. 279/78-ban. Akárcsak görög példaképelt, ezt is minden negyedik évben rendszeresen megtartották.

Látványosság szempontjából a Ptolemaieia, talán még felül is múlta a görög rendezvényeket, ugyanis a nagyhatalmi presztízs erősítésének igénye is közrejátszott megrendezésében; ilyennel a gőrög pánhellén versenyek esetében nem találkozhattunk. Legfőbb Iátníva1ója a Dionüszosz tiszteletére rendezett pompázatos felvonulás és a külföldi vendégek fogadására épített fényűző palota volt.
Alexandriának volt még egy híres-hírhedt nevezetessége, a közelben fekvő Kanóbοsz (vagy Kanópοsz) városa, amelynek züllöttségére már Seneca is utalt korábban idézett egyik levelében. A városról; Sztrabón is megemlékezik művében; az idézetből kiderül, hogy igen nagy vonzerőt gyakorolt a korabeli turistákra:

„Kanóbοs Alexandreiától az országúton 120 stadionnyira fekvő város, amely nevét Kanóbosró Menelaos kormányosától kapta, aki itt halt meg; itt van Sarapisnak igen nagy tiszteletben álló temploma, amelyben sokan meggyógyultak, úgyhogy a legtekintélyesebbek is hisznek benne és vagy maguk alusznak ott bent magukért, vagy mások. Némelyek föl egyezték a gyógyulásokat is, mások az ottani jóslatok kiváló eredményeit. De mindezt felülmúl a az a hatalmas tömeg, amely Λlexandriából az ünnepségekre a csatornán szokott odacsődülni, mert egész nap és egész éjjel nyüzsögnek ott azok a férfiak és nők, akik csónakokon fuvolazenével és szabados tincokkal szórakoznak, a legnagyobb kicsapongással, némelyeknek azonban magában Kanóbosban van a csatorna mellett ilyen féktelen tobzódásra készített Szállásuk.”

A Pharosz szigetén található világítótornyot I. Ptolemaiosz kezdte el építeni, és utódjának uralkodása alatt, Kr. e. 280 körül fejezték be:

„Pharos egy hosszúkás kis sziget, nagyon közel a szárazföldhöz, kit bejáratú kikötővel. [...] Maga a szigetnek a földnyelve egy hullám verte szikla, rajta egy fehér kőből csodálatosan megépített sokemeletes és a szigettel azonos nevű torony. Ezt a knidosi Sóstratos, a királyok barátja emeltette a hajózók megmentésére, mint a felirat mondja: »A knidosi Sóstratos, Dexiphanés fia, a hajózókért a megmentő isteneknek. « Minthogy ugyanis a part mindkét oldalon kikötőtlen és alacsony s szirtek és zátonyok vannak előtte, a tenger felől odahajózóknak szükségük volt egy magasan levő és világító jelzőre, hogy szerencsésen bejussanak a kikötő bejáratába. [Ezt követően a szővegben a két egymás melletti alexandriai kikötő leírása következik, S. T.]
Ezek abban a mély vízben egymással összefüggően feküsznek, a másiktól pedig a Heptastadion nevű gáttal vannak elválasztva. [...] Ez az építmény nemcsak híd volt a szigetre, hanem vízvezeték is, mikor még laktak a szigeten, most azonban az isteni Caesar lakatlanná tette, mert az alexandreiai háborúban a királyok mellett állott; a torony mellett azonban most is lakik néhány hajós ember.”

A néhai torony magasságát 135 és 180 méter közé teszik; ez azt jelenti, hogy több mint kétszer olyan magas volt, mint a mai legmagasabb európai világítótorony. Alaprajza négyzet alakú volt, 180-200 méteres oldalakkal. Ezen állt egy emeletes palota, amelynek közepé661 egy 70-80 méter magas, felfelé keskenyedő torony emelkedett ki. Ennek a közepén egy másik, keskenyebb és alacsonyabb torony állt, tetején kőterasszal. A teraszon található oszlopcsarnokban égett éjszakánként a jelzőmáglya. Az oszlopcsarnok tetején Poszidón tengeristen szobra állt.
A Sztrabón említette „fehér kő” minden bizonnyal márvány lehetett. A tornyot a császárkorban többször is restaurálták. A Kr. u. V. században azonban egy földrengés megrongálta, és attól kezdve folyamatosan pusztult. A XIV. században tűnt el véglegesen, egy újabb földrengés következtében; maradványalt az arab lakosság építőanyagnak használta, és széthordta. Helyén egy erődöt építettek (Káitbej). Az erőd alatt a hatvanas években búvárok fehér márványoszlopokra bukkantak, amelyek valószínűleg a torony elsüllyedt maradványai lehettek.


Forrás: Sándor Tibor - Ókori utak - Ókori utazók