logo

XXI September AD

Az állami postaszolgálat

Különbséget kell tennünk a hivatalos, állami postaszolgálat (cursus publicus) és a magánosok által működtetett postaszolgálat között. Mindkét posta fogalmán futárszolgálatot értünk. Az állami posta nem római találmány, minden nagybirodalomnak szűksége volt rá. Keleten az asszírok hozták létre, felhasználva a korábban épített utakat.
A perzsa postaszolgálatról Hérodotosz tett említést. Jól működő futárszolgálata volt az Egyiptomban uralkodó Ptolemaioszoknak. Ez is csak hivatalos levelek továbbítására szolgált, amelyeket lóval, tevével vagy hajóval szállítottak. A gyors postai küldeményekről a postahivataloknak - amelyek hatórányi távolságra voltak egymástól jegyzéket kellett készíteniük.

Az egyes futárok postahivataltól a következő postahivatalig továbbították a leveleket, ott aztán lecserélték őket. A Nílus mentén naponta többször indultak a gyorspostajáratok mindkét irányba. A postaszolgálathoz a postahajók is hozzátartoztak, mint azt már Seneca korábban idézett leveléből is tudjuk.
A postai küldemények közt mindig előnyt élveztek az uralkodók levelei. Állítólag egyiptomi tartózkodása alatt Iulius Caesarra is nagy hatást gyakorolt a Ptolemaioszok postaszolgálata, de korai halála megakadályozta az Itáliába való átültetését. Így Augustust tekintik az állami postaszolgálat megteremtőjének:

„Közvetlenül és minél gyorsabban akart Irtesulni és tudomást szerezni míndenrő1 ami egy-egy tartományban történik; ezért a hadiutakon, rövid szakaszonként eleinte ú gyalog futárokat, majd járműveket állított. Emez jobban bevált, mert a helyszínéről hírt hozó futárokat ily módon akár személyesen is kihallgathatta.”

Az utakon, meghatározott távolságonként állomásokat (statio, mutatio) hoztak létre, ahol a futár lovat cserélhetett, megjavíthatta kocsiját, és kipihenhette az út fáradalmait. Az utakon éjjeli szállásokat (mansio) is működtettek. A postaszolgálatot csak írásos engedéllyel, menetlevéllel (diploma) lehetett igénybe venni. Az engedély kiadását központosították; Rómában a testőrség parancsnoka (praefectus praetorio), az egyes provinciákban a helytartó (proconsul) adta ki őket.
Államérdek volt, hogy a postaszolgálatot ne terheljék meg túlságosan, hiszen az a gyorsaságot veszélyeztette volna. A hálózat fenntartása még így is nagy összegeket emésztett fel; a postaszolgálat állandóan anyagi nehézségekkel küzdött, és a provinciáknak nagy terhet jelentett a fenntartásuk. Ezért aztán Septimius Severus császár (Kr. u. 193-211) a postaszolgálat teljes költségvetését az állami kincstárra (fiscus) hárította át.

romaikor_kep



Iulianus császár (Kr. u. 361-363) is sokat tett a közlekedés infrastruktúrájának fejlesztéséért. Utakat építtetett, a szálláshelyek kínálatát pedig kibővítette egy olyan intézmény létrehozásával, amely nemcsak az úton lévők elszállásolására szolgált, hanem befogadta a szegényeket is (xenodochia). Még a málhás állatok egészségének védelmét is szem előtt tartotta. Kivívta viszont a keresztények haragját, mivel korlátozta a püspökök korábban kivívott jogát, mely szerint ingyenesen vehessék igénybe a cursus publícus szolgáltatásait. A folyton szinódusokra igyekvő püspökök hada ugyanis komolyan megterhelte az állami postaszolgálatot.

A magánosok által működtetett postaszolgálatot már a görögök is ismerték, és rabszolgákat képeztek ki erre a feladatra. A görögők grammatophοrοszoknak (levélhordóknak), a rómaiak tabellariusoknak (írótábla-embereknek) nevezték őket. A levélírók többsége természetesen nem rendelkezett saját futárral, és maguknak kellett valakit találniuk, aki elvitte levelüket, és átadta a címzettnek. Így járt el Cicero is:

„Ha szeretsz, tégy róla, hogy Acastus mindennap a kikötőben legyen. Sok olyan embert találhatsz, akiknek minden gond nélkül átadhatod a leveleket, és akik szívesen elhozzák nekem. Én a magam részéről senkit nem hagyok ki, aki Patrasba utazik.”

A leveleket papiruszra, viasztáblára vagy pergamenre írták. A papiruszt összetekerték, és a tekercset viaszba vagy agyagba nyomott pecséttel látták el. Rövid távolságok esetében a posta gyors volt: Rómából négy nap alatt jutott el a levél a Nápolyi-öbölbe. Ha hajó továbbította a leveleket, akkor természetesen nem lehetett előre kiszámítani, hogy mikor jut el a címzetthez. Kü1önösen nagy számban maradtak ránk olyan levelek, amelyeknek címzettjei Egyiptomban éltek. Az ottani klíma következtében a levelek ugyanis sértetlenül vészelték át az évszázadokat. Egy Kr. u. II. században írott levélben a következőket olvashatjuk:

„Tudatom, hogy amióta eltávoztál tőlem, egyre búslakodom, éjszaka sírok, nappal pedig gyászolok. Amióta Phaophi 12-én veled fürödtem, nem fürödtem és Hathyr 12-ig nem kentem meg magamat. Olyan leveleket küldtél nekem, amelyek képesek volnának a követ is megindítani; szavaid szintúgy megindítottak engemet is. Még abban az órában válaszoltam neked s 12-én leveleiddel együtt lepecsételve feladtam. Eltérően attól, amit mondtál és írtál, hogy: »Kolobos ringυόvά tett engem«, azt mondta nekem, hogy »nőd üzenetet küldött nekem: Ő maga adta el a láncot és ő maga tett engem a hajóra« [...] Lásd, hányszor küldtem érted. jössz, vagy nem jössz, közöld velem.
(A hátlapon:) Adassék Isidórénak Serénos részéről.”

Úgy tűnik, hogy Szerénosz elküldte az asszonyt, mert az Kolobos-szal megcsalta őt. Most már bánja tettét, és szeretné visszakapni feleségét. Mint Moravcsik Gyula megjegyzi, a szerelmi történet a görög regény alapsémáját idézi: két szerelmes félreértések miatt elszakadt egymástól, és most vágyódnak egymás után.


Forrás: Sándor Tibor - Ókori utak - Ókori utazók