logo

XII December AD

Cursus Publicus – Az állami posta

Az állami postát nem a rómaiak találták ki. A központosított perzsa államhatalom vezette be a postai szolgálatot, hogy a birodalom egységes kormányzását biztosítsa. A perzsa uralom alól felszabadított Egyiptomban a hellenisztikus módszerekkel uralkodó Ptolemaios-házbeli királyok az állami posta intézményét átvették, és saját kormányzásuk hasznára alkalmazták.

A posta fontosságát a rómaiak Egyiptomban ismerték fel, és már C. Julius Caesar foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a római birodalomban is megszervezi. E tervének (és sok más tervének) megvalósítását korai halála megakadályozta. Midőn azután fogadott fia, Augustus ragadta magához a hatalmat, lerakta az állami posta alapjait.
„Hogy gyorsan és könnyűszerrel jelentést kaphasson, mi történik a provinciákban, minden hadi úton egymástól rövid távolságra előbb gyalogos futárokat, később kocsikat helyeztek el. Az előbbit tartotta célszerűbbnek, mert így szükség esetén személyesen kikérdezhette azokat, akik a helyszínről hozták a jelentéseket” - írja Augustusról szóló életrajzában Suetonius. (Sueton. Aug. 49.)”

Már a köztársaság korában, még Caesar fellépése előtt, volt bizonyos postai szolgálat, de csak magánjellegű és alkalomszerű. Az államférfiak (így többek között Cicero is) mindig és elég sűrűn tájékoztatták egymást Rómában, de a Várostól távollevő barátaikat is az időszerű eseményekről.
Ugyanígy az üzletemberek, különösen az állami jövedelmeket bérlő publicanusok vagy a tartományokban működő alkalmazottaik szinte állandó futárszolgálatot tartottak fenn. Ez bizony igen költséges volt, hiszen erre a feladatra megfelelő testi és szellemi adottságokkal rendelkező, kiképzett rabszolgákat kellett tartani.
Minthogy az ilyen tabellarius felfogadása, különösen ha a tengeren át hajón vitte a leveleket, igen költséges volt, úgy szervezték meg, hogy egyszerre több megbízónak a leveleit is magával vitte, a költségeket pedig az üzletemberek egymás között megosztották. Az ilyen küldönc szolgálatát nem ritkán a tartomány kormányzója is igénybe vette, s módjában állott, hogy ezt az üzletembereknek kedvezmények nyújtásával viszonozza.

Az Augustus szervezte hírvivő szolgálatot az idők múlásával, a szükségleteknek megfelelően tovább kellett fejleszteni. Már nemcsak a postai küldemények, hanem az utasok szállítására is használták a postát.
A közutakon, egymástól meghatározott távolságban állomásokat (statio, mutatio) létesítettek, ahol az előfogatokat (lovakat, öszvéreket) kicserélték, hogy pihent állatokkal folytassák útjukat. (Amíg a vasút ki nem szorította a postakocsit, addig a rómaiakéhoz hasonló állomásokon, reléken cserélték a fogatokat.)
Egymástól nagyobb távolságra éjjeli szállásra, étkezésre alkalmas házakat (mansio) is építettek, ahol a hivatalos küldött meghálhatott, megvacsorázhatott, és ha szükséges volt, friss, pihent lovakat is kaphatott.

romaikor_kep



A mutatiokat, statiokat egy postamester gondjára bízták, akinek az volt a fő feladata, hogy lovakat, öszvéreket bocsásson az utas rendelkezésére. Munkájában istállófiúk, lovászok támogatták, akik még á lóháton utazó futárt is felsegítették a ló hátára, miután a nyerget és a kengyelt - mint már említettük - a rómaiak még nem ismerték. Kívülük több állomáson állatorvos, kocsimester, kerékgyártó is működött, valamennyiük feladata az utas minél jobb kiszolgálása volt.
A mansio pedig, amelynek üzemeltetésére a fogadós (parochus) ügyelt, mindenekelőtt arra szolgált, hogy a hivatalos úton járó tisztségviselő, császári tisztviselő minél nagyobb kényelemben tölthesse ott az éjszakát.

A hivatalos kiküldött Rómában a testőrség parancsnokától (praefectus praetorio), a tartományban a helytartótól kapott „kiküldetési rendelvényt”, kiváltságlevelet (diploma), és ezzel az állami posta minden szolgáltatását igénybe vehette. Természetes, hogy minél többen szerettek volna diplomához jutni, éppen ezért a császárkor első két századában nagyon takarékosan gazdálkodtak velük.
Érthető az is, hogy akinek volt, az nagyon ragaszkodott hozzá, különösen a zűrzavaros időkben, amikor a postával életet, vagyont lehetett menteni. Így érthető meg az, hogy i. sz. 69-ben, „a négy császár évében” elhallgatták Otho császár halálát, hogy az általa engedélyezett diplomák érvényüket ne veszítsék.

Az ifjabb C. Plinius helytartó korában, i. sz. 112-ben aggályoskodva fordult Traianus császárhoz: „Uram, kérlek, írd meg, s oszlasd el bizonytalanságomat, hogy mi történjék az olyan kiváltságlevelekkel, amelyek határideje már lejárt: egyáltalában figyelembe vegyék-e még, s ha igen, meddig? Nem szeretnék tájékozatlanságból semmilyen irányban tévedni, sem jogtalanságot megerősíteni, sem valami szükségeset megakadályozni.”

Traianus császár válaszlevelében imigyen foglalt állást ebben a kérdésben: „Olyan kiváltság-levelek, amelyek határideje lejárt, nem maradhatnak érvényben. Ezért egyik legfontosabb teendőmnek tartom, hogy minden tartományba elküldjem a kiváltságleveleket, mielőtt még hiányuk mutatkoznék.”
(Plin. Epist. X. 45-46. - Maróti Egon fordítása.)

Ez a császár és helytartója közötti levélváltás is bizonyítja, mennyire központosítva kezelték a cursus publicus ügyeit. Természetesen Rómában nem fordultak elő olyan esetek, amelyekről Plinius írt, ott minden esetben új diplomát kellett kérni. De - szükség törvényt bont - Plinius is egy ízben arra kényszerült, hogy a diploma kiállításának ügyében rugalmasan cselekedjék, igaz, hogy ez esetben a tulajdon feleségéről volt szó.
Mindenesetre, nem mulasztotta el, hogy e cselekedetét bejelentse a császárnak: „Uram, egész mostanáig senkinek nem adtam kedvezésből menetlevelet, s csakis a te megbízatásaid érdekében küldtem futárt. E szándékom érvényesítésében a kényszerűség gátolt. Szívtelenségnek tartottam ugyanis, hogy megtagadjam a lehetőséget feleségemtől, aki nagyapja haláláról értesülve sürgősen nagynénjéhez akart menni: hiszen az ilyen részvétlátogatások értéke a gyorsaságon múlik, s tudtam, hogy te indokoltnak fogsz tartani olyan utazást, amely kegyeletből történik.
Ezt azért írom meg neked, mert hálátlanságnak tűnne a szememben, ha eltitkolnám hogy egyéb jótéteményeid mellett azzal is tartozom kegyességednek, hogy benne bízva habozás nélkül, mintha megkérdeztelek volna, megtettem azt, amivel - ha megkérdezlek elkéstem volna.”

A jó császár előzékenyen oszlatta el a helytartó aggályait: „Méltán bíztál, kedves Secundusom, jóindulatomban. Habozás nélkül meg kellett tenned, amivel elkéstél volna, ha addig vársz, amíg engem megkérdeztél. Hogy tudniillik feleségedet a hivatalos célra kapott menetlevéllel támogasd, mikor hazaérkezése értékét nagynénje előtt a gyorsasággal is növelnie illett.”
(Plin. Epist. X. 120-121. - Maróti Egon fordítása.)

Az itt idézett levélváltásból kiderül, hogy az illetékes császári hivatal az uralkodó engedélyezésével ellátott diplomákat küldött a helytartóknak, s nekik csak a kedvezményben részesülő nevét kellett beírniuk.

Már csak azért is csínján bántak a diplomák kiadásával, mert a cursus publicust nem akarták túlságosan megterhelni. A diplomával utazónak ugyanis jogában állott, hogy minden szolgáltatást, kocsit, fogatot, szállást, élelmet ingyen kapjon.
Tekintve, hogy a II. század végétől kezdődően nemcsak a szolgálati ügyekben eljáró személyek, hanem magánosok is kaphattak diplomát, a cursus publicus fenntartása jelentékeny kiadásokat okozott.

romaikor_kep



Kezdetben ez a tetemes költség a lakosságot is sújtotta, éspedig nemcsak a teherviseléshez szokott tartományok polgárait, hanem közterhek viselésétől általában mentesített, megkímélt Itália lakosságát is. Claudius császár megkísérelte, hogy ezeket a terheket enyhítse, de próbálkozása nem járt eredménnyel, pedig ezek a terhek nem is voltak jelentéktelenek. A cursus publicus alkalmazottainak jogában állott, hogy szükség esetén öszvéreket, lovakat, sőt terhek szállítására ökröket is igénybe vegyenek - még a legsürgősebb mezőgazdasági munkák idején is!
Nerva császár a terhek viselése alól már mentesítette a különleges helyzetet élvező Itália lakosságát, de a provinciabeliek nem részesültek ebben a kedvezményben. Hadrianus császár, a nagy utazó, a helyszínen tanulmányozván a kormányzati, közigazgatási, gazdasági kérdéseket, valamint a birodalom népeinek anyagi helyzetét, elhatározta, hogy a cursus publicust átszervezi.

A cursus publicus nemcsak szárazföldi járműveket és fogatokat bocsátott a hivatalos kiküldött rendelkezésére, hanem hajókat is. A római birodalom valamennyi fontos városát bajos és körülményes lett volna csak műúton megközelíteni.
A messzi tartományok és Róma között gyakran rövidebb ideig tartott az utazás a tengeren, mint a kerülőkre kényszerítő szárazföldön. A Földközi-tengeren gyorsjáratú, külön erre a célra épített postahajók vitték a hivatalos küldeményeket, leveleket és természetesen a diplomával utazókat.
A császárkorban - a két legfontosabb itáliai kikötőben, Ostiában és Brundisiumban állandóan horgonyoztak különleges futárhajók és ezek is szállítottak személyeket. A szolgálati ügyekben küldött terjedelmesebb, nagyobb térfogatú szállítmányok. számára külön erre a célra tervezett hajókat építettek.

Bár a Hadrianust követő császárok megpróbáltak a lakosság eme gondjain enyhíteni, érdemleges javulást nem tudtak elérni. Végül is Septimius Severus császár (i. sz. 193-211 között uralkodott) - talán hogy népszerűségét növelje - a cursus publicus valamennyi kiadását a fiscusra, a császári kincstárra hárította át. Ám sem neki, sem utódainak nem sikerült a postai szolgálat anyagi kérdéseit a lakosságra nézve megnyugtató módon rendezni.
Az uralkodói hatalom központosítása miatt mind többen keresték fel Rómát hivatalos, szolgálati ügyben vagy csak egyszerű futárként. Útjuk természetesen Itálián át vezetett, és most már az itteni lakosságot is súlyosan érintették a cursus publicus igényelte szolgáltatások.

Az i. sz. III. század nyugtalanító, sőt viharos belviszályai miatt ezt a kérdést nem lehetett nyugvópontra juttatni. A posta alkalmazottai zsarolták a lakosságot és a III. század egyébként kitűnő jogászainak sem sikerült a szabályozást véglegessé fogalmazni. Néha szigorral próbálkoztak, s megtiltották, hogy diploma nélkül a posta szolgáltatásait bárki is igénybe vehesse.
Helvius Pertinax, aki i. sz. 193-ban néhány hónapig volt császár, korábban egy katonai alakulat parancsnokaként diploma nélkül akart utazni, de pórul járt. Syria tartomány helytartója megtiltotta neki a posta igénybevételét és kényszerítette, hogy útját gyalogszerrel folytassa.

Nagy Constantinus császár (306-337) kemény kézzel igyekezett a cursus publicus intézményében rendet teremteni. (A diplomát most már evectionak nevezték.)
Az előfogat állomások távolságát szabályozták, tíz mérföldre feküdtek egymástól, és kötelesek voltak elegendő lovat, öszvért tartani az istállóban, hogy a lakosságot ne zaklassák. A császár kiterjesztette azok körét, akik a postai szolgálat igénybevételének kedvezményében részesülhettek. Új intézkedés volt az: is, hogy a leszerelt katonák a cursus publicus járművein utazhattak.


Forrás:
Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak
Panorama 1979