logo

XXI Junius AD

Az éjjeli szállás.

Ha a régi római ember hosszabb útra indult, már eleve számolnia kellett azzal, hogy több éjszakát idegenben tölt el. E tekintetben is megmutatkozott a különbség a gazdag és a szegény ember között. Ha vagyonos, rangbéli ember utazott, már előre gondoskodott arról, hogy megfelelő szállása legyen, és ne kelljen éjszakáját holmi kétes tisztaságú, gyanús, esetleg rossz hírű vendégfogadókban eltöltenie.

Ha módjában állott, előre értesítette valamely rokonát, barátját vagy vendégbarátját, akinek a tervezett útvonal közelében állott a háza, hogy megérkezésekor tárt kapuk fogadják. Sőt, ha valakinek úgy hozta a sorsa, hogy évente esetleg többször is felkeressen valamilyen gyógyfürdőt, üdülőhelyet, vagy éppen a Rómától távol eső falusi birtokát kellett gyakorta látogatnia, a műút mentén egymástól egy-egy napi járóföldre házat építtetett, vagy kis birtokokat vásárolt, és itt élő rabszolgái, szabadosai gondoskodtak kényelméről.
Így Cicero, ha Arpinum (ma Arpino, Rómától délkeletre) határában fekvő birtokát kereste fel, az utat Anagniában (ma Anagni) szakította meg, hogy ottani villájában pihenje ki az egynapi utazás fáradalmát.
A tengerparti nyaralójához vezető út mentén két másik kis birtoka is volt, ahol ugyancsak megszállhatott. Ez a fényűzés nemcsak Cicerónak jutott osztályrészül, hanem több más gazdag és előkelő rómainak is, a polgárok nagyobb részének azonban nem állott módjában ez a luxus.

A császárság korában a fényűzés mindinkább elterjedt. A növekvő jólét, az új és nagy vagyonok keletkezése további igényeket szült, s a gazdag emberek utazása során a pompa nem éppen mértéktartó és ízléstelen fitogtatása mindenben megmutatkozott.
A gazdag, tehát előkelő embert egész szolgasereg kísérte útjára, kocsija előtt fullajtárok loholtak, akik a gyalogjárókat leterelték az úttestről, hogy uruk kocsija és a poggyászt szállító járművek akadály nélkül továbbhaladhassanak.
A kocsikban, illetve az öszvérek vagy lovak hátára kötött málhákban sátrakat, fekvőhelyeket, kristályból és nemesfémből készült drága étkészleteket szállítottak. Így aztán nem kellett neki a nem éppen kifogástalan tisztaságú és berendezésű vendégfogadókban megszállnia.

A gazdag, rangbéli római megkívánta, hogy annak a tartománynak, amelyen átutazott, minden városában, községében a helyi elöljáróság gondoskodjék számára megfelelő éjjeli szállásról és fogadásról, főleg, ha hivatalos kiküldetésben utazott. Egy római magistratus megkövetelte, hogy otthoni rangjának megfelelő elszállásolásban, ellátásban részesítsék őt és kíséretét, és a provinciabeliek - ha kedvük ellenére is - mindent elkövettek, hogy az előkelő vendég kedvében járjanak.

romaikor_kep



A legtöbb ember útjának azonban nem volt hivatalos jellege, és nem is tartozott az előkelők közé. Ha az útba ejtendő városban történetesen nem volt vendégbarátja, gondoskodott arról, hogy valamely ajánlólevéllel felszerelve keljen útra, s olyan helységekben szálljon meg, ahol - reménye szerint - megfelelő szállásra találhatott.
Vagy úgy segített magán, mint az ifjabb Marcus Porcius Cato (az uticai, i. e. 95-46), aki már fiatal korában is puritán egyszerűségű életmódjával tüntetett a rómaiak fényűzése és kényelemszeretete ellen. Cato katonai szolgálata után apai barátja, a galatiai Deiotarus király meglátogatására indult. „Utazását - közli velünk Plutarchos - a következőképpen rendezte el.

Kora reggel előreküldte pékjét és szakácsát arra a helyre, ahol aznap meg akart szállni. Ezek szerényen és csendesen mentek be a városba, és ha úgy esett, hogy ott Catonak nem volt közeli barátja vagy ismerőse, egy vendégfogadóban készítettek szállást a részére, és senkinek nem voltak a terhére; ha pedig nem volt vendégfogadó, a városi tisztviselőkhöz fordultak szállásért, és örömmel elfogadták, amit kaptak. Gyakran bizalmatlankodva fogadták őket, és rájuk sem hederítettek, mert nem fordultak kellő hangossággal és az ilyenkor szokásos fenyegetésekkel a városi hatóságokhoz; így aztán Cato dolguk végezetlenül érte őket, sőt a tisztviselők még lenézőbben bántak vele, amikor meglátták, hogy csendben ül poggyászain.

Bizonyos fényűzésről még Iulius Caesar sem mondott le, holott hadjáratai során katonái között élve, jót, rosszat egyaránt megosztott velük. Mégis Suetoniusnál olvashatjuk, hogy hadjáratain lerakható márvány- és mozaikpadlót vitetett magával. (Suet. Caes. 46.) Ezt azzal is lehet magyaráznunk, hogy Caesar idegen népek követeivel és küldöttségeivel a római proconsult megillető, díszes szálláshelyen akart tárgyalni.
Különben a pompa kedvelésében egyáltalán nem állott egyedül. Amikor i. e. 48-ban legiói Pharsalos síkján rohammal foglalták el a „nagy” Pompeius táborát, dühös felháborodással pillantották meg az előkelő politikusok és főtisztek sátrait. Caesar erről - mondhatjuk, a sokat nélkülöző katona megütközésével - így ír: „Pompeius táborában mesterséges lugasokat, ezüst asztalterítéket lehetett látni, a sátrak padlózatát friss gyeptégla borította.

Lucius Lentulus (a 49. év egyik consulja) és mások sátrát borostyán borította, és sok más is utalt a túlzott fényűzésre, a diadalba vetett hitre, szóval könnyen el lehetett képzelni, hogy azok, akik ilyen fölösleges gyönyöröket hajszoltak, nem tartottak ennek a napnak a kimenetelétől. Mégis, éppen ők hányták Caesar szűkölködő és mindent tűrő seregének a szemére a fényűzést, noha azok minden szükségesnek a híján voltak.” (Caes. B. c. III. 96.) Valóban, Caesar előkelő, gazdag ellenségei Rómától távol, úton, táborban sem mondtak le a megszokott luxusról.

A későbbi idők gazdag polgárainak a fényűzése túltett Pompeius és társai luxusán is. Ha leszállott az alkonyat, az előkelő utas és nagyszámú kísérete valóságos sátortáborban tért nyugovóra. Legyünk azonban igazságosak. Nem minden vagyonos ember áhítozott a fényűző utazásra. Lucius Annaeus Seneca, a jeles bölcselő, költő és államférfi az efféle luxust merőben feleslegesnek tartotta.
Éppen ezért idézte a kortárs rómaiak emlékezetébe a szigorú erkölcsű idősebb Cato, a censor példáját, aki rossz gebéjén utazott szerény poggyászával, egy zsákba tett köpennyel és takaróval együtt. Seneca - a saját közlése szerint - maga is szívesen utazott egyszerű parasztszekéren, barátja társaságában.
A szabad ég alatt, egy matracon hált, két köpenyének egyikét fekvőhelyére borította, a másikkal pedig takarózott. Utazása közben egyszerű volt az étkezése, elkészítése nem tartott tovább egy óránál (!), s mindig volt nála szárított füge, valamint viasszal bevont fa írótábla. Ha valahol kenyeret vásárolhatott, akkor a füge pótolta a húst, ha azonban nem jutott kenyérhez, akkor ahelyett is fügét evett.
A táblára pedig gondolatait jegyezte fel, ami számára szinte életszükségletnek számított. És - írja Seneca - soha nem szárnyaltak olyan kiválóan a gondolatai, mint amikor ilyen egyszerűen élt. (Sen. Epist. XI-XIII. 87.)

A legtöbb utasember azonban nem utánozhatta a gazdagok pazarló utazási módját, de Seneca tanítását és az idősebb Cato példáját sem követte. Ha beesteledett, megszállott egy útmenti vendégfogadóban, ha megéhezett, betért egy útjába eső vendéglőbe vagy kocsmába. Ezekben sehol nem volt hiány, hiszen sokan utaztak, s tekintettel a közlekedés lassúságára, ha leszállott a nap, kénytelenek voltak az éjszakát vendégfogadóban tölteni.

romaikor_kep



Már az i. e. II. században sok vendégfogadó volt Itáliában. Polybios görög bölcselő és történetíró ebben az időben Rómában élt és sokat utazott. Ő írta meg, hogy Itália északi vidékén, az Alpokon inneni gazdag Gallia tartományban számos beszálló-vendéglőt lehetett találni, ahol olcsó árakat számítottak; a szállásért és ellátásért mindössze fél ast, már akkor is potom összeget kellett fizetni. (Polyb. II. 15. 5.) (Összehasonlításul: ez idő tájt Rómában egyharmad liter, vagyis egy font olaj ára nyolc as volt, másfél liter közönséges asztali bor pedig mintegy tizenhat asba került.) Igaz, hogy ilyen csekély összegért az utas nagy kényelemre vagy bőséges ellátásra aligha tarthatott számot.

Az utasok hamarosan nem érték be ilyen szerény vendéglátással. Az idők folyamán az egykori igen mérsékelt igények megnőttek, az utak mentén, a városokban, községekben, s így természetesen Rómában is, jól megépített beszálló-vendéglők fogadták az utasokat, ételből-italból nagyobb választékot kínálva.
Valamennyi vendégfogadóban volt kocsma vagy vendéglő, ahol a betérők megpihenhettek, étkezhettek, ihattak és szórakozhattak. Kocsmákban, talponálló italmérésekben egyébként sem volt hiány a városokban. Az utóbbiakban közvetlenül az utcáról lehetett bort kapni. A rómaiak különösen a forró vízzel vegyített, mézzel, fűszerrel ízesített bort kedvelték. Ilyen helyeken ételt nem szolgáltak fel. Az italmérések elterjedéséről Pompeji ad példát, ahol egy hétszáz méteres útvonalon húsz különböző fajta kocsma volt, s ezekből nyolc egy 75 méteres szakaszon.

A fogadósok között élénk verseny alakult ki, hiszen akadt olyan kis község - közel Rómához - a Via Appia mentén, ahol három fogadó is működött, innen is kapta a nevét: Trestabernae. A történelemben meg is emlékeznek róla, mert a Puteoliból Rómába igyekvő Szent Pál apostol itt szállt meg eléje siető hittestvéreivel. (Nyilván valamelyik fogadóban.)

A fogadósok többsége általában kitett magáért, hiszen minél több vendéget akart szerezni. Pedig az utazástól elpilledt, a hőségtől tikkadt utasember olykor nem is válogatott, hanem az első útjába eső vendégfogadóban, kocsmában pihent meg. Zuhogó esőben meg minden vendéglő szépnek látszott.

A reánk maradt cégérek nagyrészt valamilyen állatra, elefántra, sasra, kakasra vagy éppen sárkányra utalnak. Afrikában volt egy szarvasról elnevezett fogadó, Hispaniában az oroszlánt választotta valamelyik fogadós cégérül. Egy galliai fogadós imigyen csalogatta vendégeit:
„Mercurius itt hasznot, Apollo egészséget, Septumanus (a fogadós) szállást és élelmet ígér. Aki ide betér, utána jobban érzi magát. Vendég, nézd meg, hol szállsz meg!” Egy másik fogadó cégére pedig emígy szólt az utashoz: „Vendég, itt jól érzed magad, itt a legfőbb jó a gyönyör.”
Ezek után ne lepődjünk meg, ha Rómában ilyen sokat mondó cégérre is bukkanunk: „A négy nővérhez.” Akadtak fogadók, amelyek - egyikük például Hispaniában - a vámállomás közelében állottak. Így is címezték őket: „A vámszedőhöz”.
Pompejiben pedig egy fogadós így hívta fel a figyelmet fogadójára: „Sittius renováltatta az Elefántot”. Egy másik pompeji felirat ekként szólt az arra járókhoz: „Edone közli: itt egy asért italt adnak, ha két ast fizetsz, jobb bort kapsz, de ha négyet fizetsz, falernumit ihatsz.”
A csalogató reklám ellenére akadtak olyan fogadósok, akik nem mindig váltották be igéretüket. Pompejiben egy elkeseredett vendég mérgében a falra karcolta: „Bár mennél efféle csalások miatt tönkre, kocsmáros! Nekünk vizet adsz, te magad meg színbort iszol.”

Síremléknek szánták, de talán korábban cégér volt a Rómától délkeletre fekvő, erődített Aesernia városában az a faragott kőlap, amelyen egy utast láthatunk, aki csuklyás köpenyt, tehát úti ruhát visel, öszvére kötőfékjét tartja és a - nem látható – fogadósnéval beszél: „Fogadósné, a számlát! - Volt egy sextarius (mintegy fél liter) borod, kenyered, ez egy as, a húsétel két as. - Rendben van. - A leány nyolc as. - Ez is rendben van. - Széna az öszvérednek, két as. - Ez az öszvér még tönkre tesz engem!” Mint látjuk, az árak nem voltak drágák, a szobáért a fogadósné nem kért semmit, feltételezhető, hogy a leányért fizetett nyolc asban a szoba ára is benne foglaltatott, az utas pedig semmit sem drágállt, csak az öszvér szénájának az árát.

A beszálló-vendéglők alaprajza az épület célszerű belső elrendezésére vall. (A célszerűséget mi sem bizonyítja jobban, minthogy a mi egykori beszálló-vendéglőink alaprajza is hasonló volt.) A pompeji ásatások során feltárták egy bizonyos Hermes vendégfogadóját, amely az egyik városkapu mellett állott.
Tágas kapualjába a műútról széles, kövezett út vezetett, ezen lehetett az udvarba behajtani. Itt állottak a kocsik és a szekerek. A lovakat, öszvéreket kifogták és az épület végében (rendszerint az úttal párhuzamosan) elhelyezett istállóba kötötték be. A kapualjból jobbra és balra két, a műútra néző kocsmahelyiség nyílott. Közvetlenül a bejárat mellett, az emeletre vezető lépcsőnél helyezték el a konyhát, tehát az éhes vendég megnézhette, mit, hogyan főznek.

A konyhával szemközti fülkében a házat őrző és a fogad ósnak különösen kedves istenek szobrocskái állottak. A földszinten, az emeleten, sőt az istálló fölött is vendégszobák sora várta a pihenésre vágyó utasokat. Berendezésük egyszerű, sőt több mint egyszerű volt: egy fekvőhely, egy mécses és egy - éjjeli edény. (És ha az éjjeli edény hiányzott? Egy pompeji fogadó falán látható a következő bekarcolt felírás: „Berondítottunk: az ágyba; megvallom, fogadós, vétkeztünk. Ha azonban kérdezed, miért? Nem volt kéznél éjjeli edény.”)

A beszálló-vendéglők berendezése, felszerelése, természetesen a vidék éghajlatától függően változott. Más volt a vendég igénye Egyiptomban, Itáliában, és megint más a messzi északi tartományokban. Britanniában például feltártak egy fogadót, amelyben két fűtött helyiség, hat hálószoba, sőt még fürdő is állott a vendégek rendelkezésére, nem szólva a konyháról és az istállóról.
A fogadósok nem örvendtek éppen a legjobb hírnévnek, gyakran a bordélyosokkal egy szinten emlegették őket, s bizonyára nem minden ok nélkül. A pompeji fogadók falain több felirat árulkodik a szobában töltött éjszakák kellemességeiről. Néha maga a fogadósné is kitett magáért, hogy szórakoztassa vendégeit. Ilyenféle könnyűvérű kocsmárosnéról emlékezik meg egy Vergiliusnak tulajdonított költemény, a „Copa.”

romaikor_kep



A kocsmárosnéknak nemcsak laza erkölcsüket vetették szemükra, hanem varázslással is vádolták őket. Sőt, ha Galenosnak, az ókor kiváló orvosának (i. sz. 129-199 között élt) hitelt adhatunk, az egyik vendéglős arra vetemedett, hogy emberi húst szolgált fel a vendégeknek. A fogadósokat általában jóízű beszédű, furfangos embereknek tartották, kedvelt alakjai voltak a tréfáknak, mókáknak.
Ha a helyzet úgy hozta, vagyonosabb emberek is megszálltak fogadókban. Nyugodtan lerakhatták úti málhájukat, ugyanis a fogadósnak a nála elhelyezett holmikért felelni kellett. Ha pedig valamelyik kereskedelmi alkalmazott főnöke utasítására kelt útra, bízvást számíthatott arra, hogy a fuvarköltségen kívül a szállásért és élelemért kifizetett pénzt gazdájának felszámíthatja, mert ezt jogszabály biztosította számára. Egy római jogszabály még azt is kimondta, hogy a fogadói szerelmi kaland nem számít házasságtörésnek.
Azonban nem csak ilyenfajta mulatozással és italozással töltötték a vendégek idejüket. A gyakran csinos, falfestményekkel díszített ivóban a népszerű - noha több ízben is betiltott - kockajátékkal is szívesen elszórakoztak. A fogadók helybéli törzsvendégei pedig örültek annak, ha a közelről vagy messziről érkezett utasember leült közéjük az ivóban, és elmondta a legújabb híreket.

Nero császárról feljegyezték, hogy egész fiatal korában szívesen látogatta a csapszékeket, kocsmákat. Együtt italozott, együtt énekelt a legegyszerűbb sorból származó vendégekkel. Ez növelte népszerűségét a nép között, de a senatorok és az előkelő körök zokon vették, méltatlankodtak miatta, mondván, hogy Nero nem méltó a császári bíborra. Persze, nem ez, hanem kormányzási módszerei, zsarnoki hajlama volt oka bukásának.
Beszálló-vendéglők, sőt „szállodák” már az i. sz. I. században elég gyakoriak voltak, s nemcsak az út mentén állottak, hanem városokban és természetesen a fürdőhelyeken is. Seneca egyik levelében arról panaszkodik barátjának, hogy a divatos Baiaeban a fürdő fölött lakik. „Képzelj el most mindent, ami csak a fülnek kellemetlen. Amennyiben egyesek megerőltetőbb testmozgást végeznek és súlyzóznak, ha megerőltetik magukat vagy az erőltetést színlelik, nyögést hallok, s valahányszor kilélegeznek, lihegést és rendkívül heves zihálást; ha pedig valaki dögönyözteti magát, hallom, mint csap le reá a kéz, s a hang aszerint változik, hogy lapos vagy homorú tenyérrel éri-e a testet.

Ha pedig még egy labdázó is akad, aki ütéseit számolja, jaj nekem! Vegyed még mindehhez a civakodókat, a tetten ért tolvajt és az olyan embert, aki gyönyörködik a hangjában fürdés közben, továbbá azokat, akik hangos vízcsobbantással ugranak a medencébe... Vedd ezekhez még a kalács- és kolbászárusok, a cukrászok kiáltozásait, s minden kocsmárost és szatócsot, akik áruikat jellegzetes és feltűnő hanglejtéssel kínálgatják”. (Sen. Epist. VI. 4.)

Az efféle szállások bizony nem voltak alkalmasak arra, hogy a gyógyulást és nyugalmat kereső utas a fürdőhelyen kipihenhesse magát. Ezért a gazdag emberek kényelmes nyaralókat építtettek s így távol tarthatták magukat a lármától és -az emberektől.
Az évszázadok során, mivel mind többen utaztak, mind több beszállóvendéglő épült. Még olyanok is akadtak, amelyek az otthon minden kényelmét kínálhatták az utasembernek. Az Egyiptomban élő, előkelőbbnek számító görög családok ünnepségeiket szállodákban rendezték meg, tehát ezek nem lehettek kicsiny, kezdetlegesen megépített és gyatrán berendezett fogadók. Memphisben állott az „Arsinoé városa” nevű szálloda, amely igen jó hírnévnek örvendett. És ilyen szálloda több is volt Egyiptomban.

Az eddigiek során többször is szó esett már az állami postaszolgálatról, a cursus publicusról, ideje tehát, hogy röviden szóljunk a hivatalos úton levők éjjeli elszállásolásáról is. Minthogy az idők folyamán egyre többen utaztak „kiküldetési rendelvénnyel” (manapság használt fordítása a diplomának vagy evectiónak), természetesnek tartották, hogy az állami posta gondoskodjék éjszakai elszállásolásukról és ellátásukról is.
A nagy főutak mentén egymástól öt-nyolc római mérföldnyi (7,3 illetve 11,8 km) távolságban állottak a már említett vendégházak (mansio), attól függően, milyen sűrűn lakott vidéken vezetett át az út. Két mansio között hat-nyolc lóváltó állomás (mutatio) volt, ahol a fáradt állatokat pihent előfogattal lehetett felváltani.
Minthogy a mansiokat rendszerint nagyobb községekben építették, a gazda, a parochus feladata volt, hogy megfelelő fekhelyről, ágyról, főzéshez és fűtéshez való fáról, az állatok számára pedig abrakról gondoskodjék.

Élelmiszerrel is felkellett szerelnie éléstárát, tehát elég sokrétű munkája lévén, nyilván volt segítsége feleségén kívül is. Hiszen takarítani, mosni, mosogatni, a hideg téli időben a szobákat fűteni kellett, nem szólva a főzésről és a sütésről.
A mansio szolgáltatásaiért vagy a kiküldöttnek meghatározott térítést fizetnie, vagy az állami postától kapott átalányösszegből fedezte a parochus minden kiadását. A legtöbb utas hozott magával élelmiszert, s ezt - ha szolgaszemélyzet nem utazott vele - legfeljebb el kellett neki készíteni, viszont a főzéshez szükséges fát, sót, olajat a parochus adta. Az pedig természetes, hogy minden mansio istállójában előfogat állott a kiküldött rendelkezésére.

Olykor a császárok is megszálltak mansiokban. (Aurelianus császár i. sz. 275-ben egy Byzantion és Heraclea közötti mansioban lett orgyilkosok áldozata.) Idővel az uralkodók és magas állású császári tisztviselők számára külön vendégházként olyan fényűző épületeket emeltek, hogy azokat császári palotáknak (palatium) is nevezték az egyszerű emberek.



Forrás:
Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak
Panorama 1979