logo

XXIII September AD

Utazók, fogadók és fogadósok

A legtöbb utasember azonban nem utánozhatta a gazdagok pazarló utazási módját, de Seneca tanítását és az idősebb Cato példáját sem követte. Ha beesteledett, megszállott egy útmenti vendégfogadóban, ha megéhezett, betért egy útjába eső vendéglőbe vagy kocsmába. Ezekben sehol nem volt hiány, hiszen sokan utaztak, s tekintettel a közlekedés lassúságára, ha leszállott a nap, kénytelenek voltak az éjszakát vendégfogadóban tölteni.

Már az i. e. II. században sok vendégfogadó volt Itáliában. Polybios görög bölcselő és történetíró ebben az időben Rómában élt és sokat utazott. Ő írta meg, hogy Itália északi vidékén, az Alpokon inneni gazdag Gallia tartományban számos beszálló-vendéglőt lehetett találni, ahol olcsó árakat számítottak; a szállásért és ellátásért mindössze fél as-t, már akkor is potom összeget kellett fizetni. (Polyb. II. 15. 5.)
(Összehasonlításul: ez idő tájt Rómában egyharmad liter, vagyis egy font olaj ára nyolc as volt, másfél liter közönséges asztali bor pedig mintegy tizenhat as-ba került.) Igaz, hogy ilyen csekély összegért az utas nagy kényelemre vagy bőséges ellátásra aligha tarthatott számot.

Az utasok hamarosan nem érték be ilyen szerény vendéglátással. Az idők folyamán az egykori igen mérsékelt igények megnőttek, az utak mentén, a városokban, községekben, s így természetesen Rómában is, jói megépített beszál1ό-vendéglők fogadták az utasokat, ételből-italból nagyobb választékot kínálva. Valamennyi vendégfogadóban volt kocsma vagy vendéglő, ahol a betérők megpihenhettek, étkezhettek, ihattak és szórakozhattak. Kocsmákban, talponálló italmérésekben egyébként sem volt hiány a városokban. Az utóbbiakban közvetlenül az utcáról lehetett bort kapni.
A rómaiak különösen a forró vízzel vegyített, mézzel, fűszerrel ízesített bort kedvelték. Ilyen helyeken ételt nem szolgáltak fel. Az italmérések elterjedéséről Pompeji ad példát, ahol egy hétszáz méteres útvonalon húsz különböző fajta kocsma volt, s ezekből nyolc egy 75 méteres szakaszon.

A fogadósok között élénk verseny alakult ki, hiszen akadt olyan kis község - közel Rómához - a Via Appia mentén, ahol három fogadó is működött, innen is kapta a nevét: Trestabernae. A történelemben meg is emlékeznek róla, mert a Puteoliból Rómába igyekvő Szent Pál apostol itt szállt meg eléje siető hittestvéreivel. (Nyílván valamelyik fogadóban.)
A fogadósok többsége általában kitett magáért, hiszen minél több vendéget akart szerezni. Pedig az utazástól elpilledt, a hőségtől tikkadt utasember olykor nem is válogatott, hanem az első útjába eső vendégfogadóban, kocsmában pihent meg. Zuhogó esőben meg minden vendéglő szépnek látszott.

A reánk maradt cégérek nagyrészt valamilyen állatra, elefántra, sasra, kakasra vagy éppen sárkányra utalnak. Afrikában volt egy szarvasról elnevezett fogadó, Ηispaniában az oroszlánt választotta valamelyik fogadós cégérül.

Egy galliai fogadós imígyen csalogatta vendégelt:
„Mercurius itt hasznot, Apollo egészséget, Septumanus (a fogadós) szállást és élelmet ígér. Aki ide betér, utána jobban érzi magát. Vendég, nézd meg, hol szállsz meg!”

Egy másik fogadó cégére pedig emígy szólt az utashoz:
„Vendég, itt jól érzed magad, itt a legfőbb jó a gyönyör.”

Ezek után ne lepődjünk meg, ha Rómában ilyen sokat mondó cégérre is bukkanunk:
„A négy nővérhez.”

Akadtak fogadók, amelyek - egyikük például Hisρaniában - a vámállomás közelében állottak. Így is címezték őket: „A vámszedőhöz”.

Pompejiben pedig egy fogadós így hívta fel a figyelmet fogadójára:
„Sittius renováltatta az Elefántot”.

Egy másik pompeji felírat ekként szólt az arra járókhoz:
„Edone közli: itt egy csért italt adnak, ha két as-t fizetsz, jobb bort kapsz, de ha négyet fizetsz, falernumit ihatsz.”

A csalogató reklám ellenére akadtak olyan fogadósok, akik nem mindig váltották be igézetűket. Pompejiben egy elkeseredett vendég mérgében a falra karcolta:
„Bár mennél efféle csalások miatt tőnkre, kocsmáros! Nekünk vizet adsz, te magad meg színbort iszol.”

Síremléknek szánták, de talán korábban cégér volt a Rómától délkeletre fekvő, erődített Aesernia városában az a faragott kőlap, amelyen egy utast láthatunk, aki csuklyás köpenyt, tehát úti ruhát visel, öszvére kötőfékjét tartja és a - nem látható - fogadósnéval beszél:
„Fogadósné, a számlát! - Volt egy sextaríus (mintegy fél liter) borod, kenyered, ez egy as, a húsétel két as. - Rendben van. - A leány nyolc as. - Ez is rendben van. - Széna az öszvérednek, két as. - Ez az őszvér még tönkre tesz engem!”

Mint látjuk, az árak nem voltak drágák, a szobáért a fogadósné nem kért semmit, feltételezhető, hogy a leányért fizetett nyolc as-ban a szoba ára is benne foglaltatott, az utas pedig semmit sem drágállt, csak az őszvér szénájának az árát.
A beszálló-vendéglők alaprajza az épület célszerű belső elrendezésére vall. (A célszerűséget mi sem bizonyítja jobban, minthogy a mi egykori beszálló-vendéglőink alaprajza is hasonló volt.) A pompeji ásatások során feltárták egy bizonyos Hermes vendégfogadóját, amely az egyik városkapu mellett állott.

Tágas kapualjába a műútról széles, kövezett út vezetett, ezen lehetett az udvarba behajtani. Itt άllottak a kocsik és a szekerek. A lovakat, őszvéreket kifogták és az épület végében (rendszerint az írttal párhuzamosan) elhelyezett istállóba kötötték be. A kapualjból jobbra és balra két, a műútra néző kocsmahelyiség nyílott.
Közvetlenül a bejárat mellett, az emeletre vezetőlépcsőnél helyezték el a konyhát, tehát az éhes vendég megnézhette, mit, hogyan főznek. A konyhával szemközti fűikében a házat őrző és a fogadósnak különösen kedves istenek szobrocskái állottak. A földszinten, az emeleten, sőt az istálló fölött is vendégszobák sora várta a pihenésre vágyó utasokat.
Berendezésük egyszerű, sőt több mint egyszerű volt: egy fekvőhely, egy mécses és egy- éjjeli edény. (És ha az éjjeli edény hiányzott? Egy pompeji fogadó falán látható a következő bekarcolt felírás: „Berondítottunk az ágyba; megvallom, fogadós, vétkeztünk. Ha azonban kérdezed, miért? Nem volt kéznél éjjeli edény.”)

A beszálló-vendéglők berendezése, felszerelése, természetesen a vidék éghajlatától függően változott. Más volt a vendég igénye Egyiptomban, Itáliában, és megint más a messzi északi tartományokban. Britanniában például feltártak egy fogadót, amelyben két fűtött helyiség, hat hálószoba, sőt még fürdő is állott a vendégek rendelkezésére, nem szólva a konyháról és az istállóról.
A fogadósok nem örvendtek éppen a legjobb hírnévnek, gyakran a bordélyosokkal egy szinten emlegették őket, s bizonyára nem minden ok nélkül. A pompeji fogadók falain több felirat árulkodik a szobában töltött éjszakák kellemességeiről. Néha maga a fogadósné is kitett magáért, hogy szórakoztassa vendégeit. Ilyenféle könnyűvérű kocsmárosnéról emlékezik meg egy Vergiliusnak tulajdonított költemény, a „Copa.”

„Cifrán illeg a szír fogadósné, csörgeti dobját,
hellén nők módján körbe lekötve haját,
füstös kocsma előtt buja táncát járja becsípve,
míg könyökén tompán egy ütemet ver a nád:
»Lankadtan mire jó port nyelned e kánikulában, nem
jobb, hogyha ledőlsz itt egy üres nyoszolyán”


Azután felsorolja a nála található kényelmet, a kitűnő ételeket, a sajtot, és főként a gyümölcsöket: szilvát, gesztenyét, epret, diót, almát, szőlőt, uborkát, és persze a bort. Végül megismétli hívását, félre nem érthető módon csábítva a vendéget:

„»Dőlj ide, szőlőskert árnyéka takar be, pihentesd
rózsás melltartón, elnehezült fejedet, ifjú lány formás ajkáról tépve a csókot!
Vesszen a nagyképű, ósdi erényt papoló ! Illatozó fűzért mért őrzöl hűlt tetemednek,
jobb lesz tán, ha virág ékíti sírkövedet?«„
A vendég bölcsen enged a hívásnak, és így szól:
„»Bort ide és kockát! Vesszen, ki a holnap után sir!
Sarkunkban mulatozz, már jövök int a halál.«„

(Szabó Kálmán fordítása)



Érthető, hogy a vidéken élő vagyonosabb parasztok, falusi gazdák, íntézők szívesen keresték fel a lakóhelyüktől nem távol eső fogadókat, vagy éppen a római vendéglőket, ahol a vidám kocsmai hangulatban, borkőzi állapotban elfeledték a nehéz munkában eltöltött heteket, hónapokat, éveket. A városi szórakozások vonzották Rómába Horatius tiburi (ma Tivoli) íntézőjét is, amit gazdája nemigen helyeselt:

„... No de látom, mért áhítod a várost:
zsíros kocsma, lebuj csábít oda, és az is aggaszt,
hogy hamarabb nő majd tömjén vagy bors ama zúgban,
mint szőlő, és nincs a közelben csárda, ahol jól
és kedvedre ihatsz, s nem fújja kacér fuvoláslány
talpad alá nótáját; ám ehelyett ma ugart törsz...”

(Horat. Epíst. I.14.21-26. - Urbán Eszter fordítása.



Horatius a falun lakozót nevezi boldognak, míg az intéző a várost dicséri. „Ki más sorsát áhítja, sajátját gyűlöli” fűzi hozzá bölcselkedve a költő.

A kocsmárosnéknak nemcsak laza erkölcsüket vetették szemükre, hanem varázslással is vádolták őket. Sőt, ha Galenosnak, az ókor kiváló orvosának (i. sz. 129-199 kőzött élt) hitelt adhatunk, az egyik vendéglős arra vetemedett, hogy emberi húst szolgált fel a vendégeknek. A fogadósokat általában jóízű beszédű, furfangos embereknek tartották, kedvelt alakjai voltak a tréfáknak, mókáknak.
Ha a helyzet úgy hozta, vagyonosabb emberek is megszálltak fogadókban. Nyugodtan lerakhatták úti málhájukat, ugyanis a fogadósnak a nála elhelyezett holmikért felelni kellett. Ha pedig valamelyik kereskedelmi alkalmazott főnöke utasítására kelt útra, bízvást számíthatott arra, hogy a fuvarköltségen kívül a szállásért és élelemért kifizetett pénzt gazdájának felszámíthatja, mert ezt jogszabály biztosította számára.

Egy római jogszabály még azt is kimondta, hogy a fogadói szerelmi kaland nem számít házasságtörésnek.

Azonban nem csak ilyenfajta mulatozással és italozással töltötték a vendégek idejüket. A gyakran csínos, falfestményekkel díszített ivóban a népszerű - noha több ízben is betiltott - kockajátékkal is szívesen elszórakoztak. A fogadók helybéli törzsvendégei pedig őrültek annak, ha a közelről vagy messziről érkezett utasember leült közéjűk az ivóban, és elmondta a legújabb híreket.

Hírek pedig mindig akadtak. Az utasok beszámolójuk során természetesen még kissé ki is színezték őket. Olykor erre sem volt szűkség, ha valóban izgalmas esemény történt, mint például i. e. 52-ben a bovillaei fogadóban. Ez a község a Via Appia mentén, Rómához közel feküdt, és éppen a fogadó előtt összetűzött két római politikust kísérő gladiator csapat. Az egyiknek P. Clodius Pulcher (az ő őse építtette a Via Appiát) volt az ura, a másiknak pedig vetélytársa és ellensége, T. Annus Milo.
Az összetűzés véres verekedéssé fajult Amikor a megsebesített Ciodiust emberei bevitték a fogadóba, ide is berontottak Milo gladiatorai, a sebesültet kicipelték az útra és megölték. A verekedésnek tizenhárom halálos áldozata volt, köztük maga a szerencsétlen fogadós is. Mondanunk sem kell talán, hogy az esemény szomorú hírnevet adott Boviiiaenek és kocsmájának.

Nero császárról feljegyezték, hogy egész fiatal korában szívesen látogatta a csapszékeket, kocsmákat. Együtt italozott, együtt énekelt a legegyszerűbb sorból származó vendégekkel. Ez növelte népszerűségét a nép kőzött, de a senatorok és az előkelő körök zokon vették, méltatlankodtak miatta, mondván, hogy Nero nem méltó a császári bíborra. Persze, nem ez, hanem kormányzási módszerei, zsarnoki hajlama volt oka bukásának.

Beszálló-vendéglők, sőt „szállodák” már az i. sz. I. században elég gyakoriak voltak, s nemcsak az út mentén állottak, hanem városokban és természetesen a fürdőhelyeken is. Seneca egyik levelében arról panaszkodik barátjának, hogy a divatos Baiaeban a fürdő fölött lakik.
„Képzelj el most mindent, ami csak a fülnek kellemetlen. Amennyiben egyesek megerőltetőbb testmozgást végeznek és súlyzóznak, ha megerőltetik magukat vagy az erőltetést színlelik, nyögést hallok, s valahányszor kilélegeznek, lihegést és rendkívül heves zihálást; ha pedig valaki dögönyözteti magát, hallom, mint csap le reá a kéz, s a hang aszerint változik, hogy lapos vagy homorú tenyérrel éri-e a testet. Ha pedig még egy labdázó is akad, aki ütéseit számolja, jaj nekem! Vegyed még mindehhez a civakodókat, a tetten ért tolvajt és az olyan embert, aki gyönyörködik a hangjában fürdés közben, továbbá azokat, akik hangos vízcsobbantással ugranak a medencébe. Vedd ezekhez még a kalács- és kolbászárusok, a cukrászok kiáltozásait, s minden kocsmárost és szatócsot, akik áruikat jellegzetes és feltűnő hanglejtéssel kínálgatják”. (Sen. Epist. VI. 4.)

Az efféle szállások bizony nem voltak alkalmasak arra, hogy a gyógyulást és nyugalmat kereső utas a Fürdőhelyen kipihenhesse magát. Ezért a gazdag emberek kényelmes nyaralókat építtettek s így távol tarthatták magukat a lármától és - az emberektől.

Az évszázadok során, mivel mind többen utaztak, mind több beszálló- vendéglő épült. Még olyanok is akadtak, amelyek az otthon minden kényelmét kínálhatták az utasembernek. Az Egyiptomban élő, előkelőbbnek számító görög családok ünnepségeiket szállodákban rendezték meg, tehát ezek nem lehettek kicsiny, kezdetlegesen megépített és gyatrán berendezett fogadók.

Memphisben állott az „Arsinoé városa” nevű szálloda, amely igen jó hírnévnek örvendett. És ilyen szálloda több is volt Egyiptomban.


Forrás: Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak? Panoráma 1979 ISBN 963 137 5