logo

XVI December AD

A világítótorony

Az ókor hét csodái utáni vándorlásunkat Egyiptomban kezdtük, a piramisokkal és lám, az utolsót, a hetediket ismét ezen a földön találhatjuk meg. Már az előző fejezetben is láthattuk, hogy a piramisok kivételével és talán ide sorolhatnánk a Zeusz-szobrot is az ókoriak minden „világcsodájukban” igyekeztek elrejteni valami hasznosat. Úgy és azért építették őket, hogy legyen belőlük valami haszna is az akkor élő embereknek, és az utánuk következő nemzedékeknek. Szemirámisz függőkertjeit sem tekinthetjük csak egy uralkodónő szeszélyének, aminthogy Artemisz temploma, a halikarnasszoszi Mauzóleum és a rhodoszi Koloszszus is nagymértékben gyakorlati célokat szolgált. Nem volt ez másképpen a Világítótoronnyal sem. Amely ugyan Egyiptomban készült el de felejtsük el a piramisok Egyiptomát. Ez már nem a fáraók kora volt, nem a Nílus áradásaitól szabályozott életvitelű alattvalók korszaka.
Egyiptomnak a fáraók évezredei után jött egy görög korszaka. A hellenisztikus Egyiptomban a Nagy Sándor végakaratából trónra került Ptolemaiosz-dinasztia uralkodott később ennek volt tagja a híres Kleopátra királynő is. A főváros a Földközitenger partján lévő Alexandria volt, a régi egyiptomi városok csak tengődtek a sivatagban, a Nílus partján. A hivatalos nyelv a görög lett, ezt értették a hivatalnokok, a katonák. Görögül beszéltek az udvarban. A görögországi és kisázsiai görögök örültek ennek az állapotnak, hiszen egy harmadik kontinensen is elterjedt a kultúrájuk.

Mi több, ez az egyiptomi görög állam olykor nagyon erős volt. Olyannyira, hogy még hódított.is: Kis-Ázsiában és a szigetek közül is nem egyet a magáénak mondhatott. Kúria, vagyis Halikarnasszosz, a mai Libanon, Ciprus szigete, és olykor más szigetek, például Rhodosz is ebben az alexandriai politikai-gazdasági-katonai vonzáskörbe kerültek.
Alexandria az ókornak ebben a korszakában az egyik legnagyobb forgalmú kikötő volt. Amellett mint főváros is jelentős szerepet játszott. Nem csak a politikában, de a kultúrában is. Elég, ha a valaha ott állt híres alexandriai könyvtárra gondolunk, amelyben csaknem egymillió írásművet gyűjtöttek össze. A görög tudósok Alexandriát nagyon kedvelték kellemes éghajlata miatt. Az egymást követő uralkodók többsége pedig jól bánt a tudósokkal, művészekkel, egyszóval a szellem embereivel.

Aki pedig valamilyen állást kapott Alexandriában, többszörösen is örülhetett. Egyfelől nagy tekintélyre tett vele szert, másfelől viszont igen nagy összegeket kapott ott még a legutolsó hivatalnok is. A fizetések többszörösen felülmúlták a másutt megszerezhető, munkával elnyerhető összegeket. Azzal persze senki sem törődött, hogy az egyiptomi parasztok kínkeserves munkával termelték meg azt a pénzt, amit aztán a királyi udvar ott fönt északon így elszórt nap mint nap.
Az egyik ilyen tékozló király éppen Eurgetész Ptolemaiosz volt, aki az előző fejezetben olvashatták sok rezet küldött Rhodoszra, hogy abból építsék fel újra Héliosz szobrát. Ugyanez a király nagy háborúkra is pazarolta az ország pénzét, például hadjáratokat indított Szíria, sőt Mezopotámia földjére is.

Az országon belül egyre nőtt az elégedetlenség az eredeti egyiptomiak, azaz a valamikori fáraók utódai nehezen viselték el a tengerentúlról érkezett dölyfös görög tisztségviselők és más jöttmentek páváskodását. Mivel a hatalom teljes mértékben a görögök kezében összpontosult, az egyiptomiaknak pedig mindössze annyi jutott, hogy vagy hajnaltól estig robotoltak a mezőn, vagy a férfiak beálltak az egyiptomi seregbe, ahol persze a tisztek is mind görögök voltak hát a hamu alatt hosszan és kitartóan izzott a parázs.

A görögök és makedónok a hellén világhoz csatolták Egyiptomot, bármennyire is nem tetszett ez az ottani őslakosságnak (ha Egyiptom esetében ilyenekről egyáltalán beszélhetünk). Egyiptomban még akkor is görögül beszéltek, amikor századokkal később a rómaiak hódították meg ezt a partvidéket is ahogyan végig a Földközi-tenger nyugati, északi, keleti és déli partjait is.
De még nem tartunk a rómaiaknál. Még az ógörög a hivatalos nyelv, minden kezdett göröggé lenni, a haldokló egyiptomi kultúra kénytelen volt átadni a helyét a fiatal, erős, pezsgő görög kultúrának. Igazából ez a hellén korszak aztán tartott a rómaiak alatt is, egészen az arabok eljöveteléig, amelyre a Kr. utáni hetedik század közepén került sor. Összesen tehát több mint kilencszáz, kereken majdnem ezer évig tartott ez a korszak. Amely értelemszerűen teljesen eltűntette a fáraók egyiptomi világának szinte minden jelét, kivéve amit azok kőbe faragva hagytak ott.

Nagy Sándorral vette kezdetét Alexandria története hisz ő alapította és róla is nevezték el. Amikor odaért nem haddal, ahogyan sokan képzelik, ez csak egy kirándulás volt le a Níluson, egy ókori egyiptomi városból, Memphisből és meglátta a nyomorúságos halászfalu mellett a szép öblöt, számba vette a környéken lévő jó szántóföldeket és az édesvízi folyót is, amely egyfelől ivóvizet, másfelől öntözéses mezőgazdálkodás lehetőségét jelentette gondolkodás nélkül kijelentette, hogy itt kell várost építeni. Nem ez volt az első, különböző világrészekben járt már előtte is, utána is, és mindenütt hagyott maga mögött egy-egy frissiben alapított és természetesen „Alexanderről” elnevezett várost.
Itt is ez történt. Nem sejthette persze a férfi, hogy tíz évvel később még visszajön ide igaz, nem szabad akaratából, és nem is élve: holtan hozzák majd el ide, eltemetni. De még nem tartunk ott. Említettük már egy görög építészt, bizonyos Deinokratészt, aki Nagy Sándor mondhatni „udvari építésze” volt (a kifejezés azért nem illik ide teljesen, mert az örökké mozgó, egész rövid életét úton töltő királynak lényegében nem is volt „udvara", csak udvartartása). Deinokratész tudjuk Vitruviustól annakidején eléggé merészen, sőt erőszakosan ment be Nagy Sándorhoz és közölte vele, hogy az építésze akar lenni. Meglátva egyik tervét, Sándor azonnal alkalmazta őt. Aztán évekig nem adott neki munkát, de amikor Ephezoszba ért Sándort és serege, látva az Artemisz-templom elhanyagolt állapotát, azonnal hívatta Deinokratészt és megbízta a templom renoválásával. Másodjára aztán az építész éppen itt, Alexandria leendő helyén „rúghatott labdába".

Nagy Sándor rábízta, tervezzen meg egy egész várost, amit aztán az ő felügyelete alatt építhetnek fel van-e ennél gyönyörűbb feladat egy építész számára? Ráadásul volt itt más is. Persze nem tudhatjuk: volt-e érzéke az efféle dolgokhoz Deinokratésznak, de alighanem őt is magával ragadta egy lelkesült lendület. Nagy Sándor kezdeményezései nyomán általában csupa új, addig nem létezett dolog született! Most például „görög Egyiptomot" kellett építeni. Adva volt a sivatagos ország meg a tengerpart, ez utóbbi oly otthonos volt a görögöknek. Afrikában kellett létrehozni egy görög világot, annak kicsinyített mását, a leendő várost pedig az építész ötleteire bízták.
Meg vagyok róla győződve, hogy Deinokratész hatalmas lelkesedéssel látott munkához. És ahogyan az Nagy Sándorral történni szokott: felületes volt,, csak indító lökéseket adott a dolgoknak, a részletekre nem maradt ideje és azok talán untatták is máris ment tovább, amint valahol elindított valamit. így volt az a többi várossal is, amit alapított. A szó szoros értelmében csak „alaptó” volt, mert általában azt sem várta meg, míg az első épületek falait felhúzzák addigra ő már messze járt. Még el kellett ugornia, elfoglalni Perzsiát és Babilont, és Indiát, és ki tudja, még milyen nagy tervei voltak amelyek megvalósítását csak korai halála szakította félbe. Deinokratész viszont itt maradt, és épített.

Az építész ki is tett magáért és tegyük hozzá: Nagy Sándor parancsa akkor is ösztönzőleg hatott mindenkire, amikor hódított éppen valahol, és messze járt. A város épülni kezdett, kialakult a nagy kikötő, amely máig is a város egyik ékessége és kereskedelmi hasznának zálogát jelenti.
Mint magam is láttam, igen nagy kikötőről van szó, amely dominálja a város erre eső részeit. Ne feledjük, egy minimum 3-4 millió lakosú városról van szó mostanság (bár a pontos számot senki sem ismeri), viszont még az ókorban naggyá lett: a Földközi-tenger mentén és nem csak annak keleti medencéjében az egyik legnagyobb várossá nőtte ki magát. Mire eljött a Kr. előtti első század, vagyis a Julius Caesar és Kleopátra emlékezetes tetteinek korszaka, a város az akkori világon az egyik legnagyobb volt. De ne rohanjunk annyira előre. Amiről most szó lesz, az korábban történt.

Mire 323-ban Nagy Sándor meghalt, egyik makedón alvezére, bizonyos Ptolemaiosz már uralta Egyiptomot és a későbbi osztozkodásnál ebben meg is erősítette őt a többi, Sándor halála után úgymond „árván maradt” hadvezér, akik a nagy király hódításait most felosztották maguk között. Tízegynéhány évvel később aztán fent nevezett hadvezér már dinasztikus uralkodóként birtokolta az egykori fáraók földjét. Egyiptom arabok előtti utolsó uralkodó dinasztiája, a Ptolemaioszok több száz évre kaparintották meg a hatalmat a Nílus mentén. És persze főleg Alexandriában. A szépen kifejlődött és naggyá nőtt város volt a koronaékszere Egyiptomnak, és mindenkori királyának vagy királynőjének.

Alexandria abban is különbözött más kikötővárosoktól, hogy egyszerre volt neki egy sóstengeri és egy édesvízi kikötője! Északon a nagy kikötő a tengeri hajók befogadására volt alkalmas, ott zajlott a kereskedés a Földközi-tengeri partvidékekre érkezett hajókkal és kereskedőkkel. De a város déli részén egy egykori tengeröblöt elzártak, és abba a Nílus csatornáját vezették. Ez lényegében egy nagy tó lett, amely mellett a város szintén kiépített egy kikötőt. Bár nehezen hihető, de különösen az első évszázadban ez az édesvízi kikötő nagyobb forgalmat bonyolított le, mint a tengeri! Ugyanis a Níluson érkeztek a bárkák, hajók, tutajok egész Egyiptomból, a legkülönfélébb árukat szállították onnan a fővárosba. Deinokratész ekkor már nem élt, de nem is volt rá szükség.
Kevesen ismerték a nevét halála után a Város addigra a saját életét élte és rohanó rekordgyorsasággal fejlődött, nőtt, szépült. Felépültek a fejezet elején említett világhírű középületek, a tengerparton már állt a büszke királyi palota. Északon egy kiugró kis félsziget védte a kikötőt a keleti szelektől, előtte pedig volt egy nagyobb sziget, amit Fárosznak hívtak. Ez mindössze pár száz lépésre volt a parttól, ezért oda feltöltéssel készítettek egy nyílegyenes utat. Itt száraz lábbal át lehetett kelni.
A városnak Deinokratész egymást derékszögben metsző utakat tervezett. Az építész halála után vagy ötven évvel a városnak körülbelül tíz kelet-nyugati, irányú nagyon hosszú, és vagy tizenhat rövidebb, észak-déli irányú utcája volt. De ahogyan az lenni szokott, a beáramló parasztok, leszerelt katonák, szökött rabszolgák és egyéb szegények, akiknek nem tellett lakásra, a város körüli nyomornegyedekben éltek. Délről az említett nagy csatorna adott keretet a városnak, amelyben helyet kapott Nagy Sándor hatalmas mauzóleuma, a híres könyvtár, sok szentély, a Muszeion, egy külön zsidónegyed (Izraelen kívül itt élt a legnagyobb zsidó közösség az ókorban) és egy amfiteátrum, amit régi görög szokás szerint a kikötő partján emeltek úgy, hogy a nézők arccal észak felé ültek és a színpad hátterét maga a Földközi-tenger adta.

Mi térjünk csak vissza a kikötőbe, mert hisz arról lesz szó, az utolsó ókori világcsoda ott épült fel. Említettük a Nagy Kikötőt, amelyet a Fárosz-szigetre vezető feltöltött mesterséges és nyílegyenes út vágott ketté. Ennek hossza hét stadion volt. Ezt egyben mindkét oldalról jókora mólóként is használták, a hajók mellette is kiköthettek. Emellett mindkét kikötőnek voltak hullámtörői is, így azután az ide betérő hajók viszonylagos biztonságban voltak.
A város az ókorban világszerte elterjedt közvélekedés szerint kellemes éghajlatú, a tenger közelsége miatt nem túl forró, virággal és sok zölddel borított lakóhely volt. Kellemes volt itt élni, már persze csak akkor, ha az embernek elég pénze volt. így szebb, előkelőbb negyedben élhette le az életét, kilátással a tengerre, és nem kellett látnia a déli nyomornegyedek gyakorta lázadó tömegeit.
Az eddigi „csodák" gyakorlatilag mind kapcsolódtak egy szent, egy isten, vagy egy földi személy kultuszához, végakaratához. A piramisok ha igaz a fáraók temetkezési helyei voltak, aminthogy az volt a halikarnasszoszi Mauszóleion, kultikus helynek számított a hatalmas Zeusz-szobor, Artemisz temploma. Bizonyos értelemben még Szemirámisz függőkertjei sem voltak éppenséggel közhasznú építmények, nem is szólva Héliosz gigantikus rhodoszi szobráról.

De a hetedik csoda bizony nem szolgált sem egyéni szentélyt, sem kultikus célokat. Nem azért emelték, mert nagyzási mániában szenvedtek volna azok, akik erre utasítást adtak. Az alexandriai „világcsoda” kifejezetten és teljességgel csak gyakorlati haszonnal kecsegtetett, közhasznú építmény volt, mindenki profitálhatott belőle. A világ egyik legelső... világítótornyáról van szó.
Felmerült ugyanis, hogy a tengerről, több irányból is Alexandriába igyekvő hajók már késő délután, alkonyatkor, nem is szólva az éjszakáról, könnyen eltévedtek. A sivatagos partok mellett hajózva sem volt könnyű megtudni, merre járnak éppen. Attól is tartani lehetett, hogy az óvatlanok, a tapasztalatlanok, akik még nem jártak erre, megfeneklenek a Fárosz sziget előtti zátonyokon.

Ezért merült fel az ötlet ma már nem tudható, kinek a fejében hogy egy, a tetejéről erős fényt sugárzó, a sötétségben a hajók tájékozódását segítő, lehetőleg magas építményt kellene felhúzni a kikötő előtt. Erre a legideálisabbnak éppen ez a sziget látszott. Ahol mellesleg mint ezt a huszadik században egy francia régészcsapat a tenger alól kiszedett kőtömbökkel bebizonyította már a fáraók idején állt valamilyen épület, amit aztán később szétszedtek, más célokra használtak. A legnagyobb kövek adták aztán a világítótorony alapjait.
Strabónhoz kell megint folyamodnunk, aki érdekes módon Alexandria és a kikötő leírásánál végig jelen időben ír, azt sugallva ezzel, hogy mindaz, amit megemlít „Geographika", azaz „Földrajz" című művében, ,a leírás pillanatában is valós tényeket jelent. Sztrabón Kr. előtt 64-ben született és Kr. után 20-ban halt meg, vagyis ezzel azt sugallta, hogy a világítótorony hosszú időn, századokon át része volt a városképnek és használati értékét elismerve, senki sem rombolta le azt sokáig.

Sztrabőn részletesen leírja Alexandriát és Fárosz akkori írásmóddal: Pharos szigetét is, ilyenképpen: „Pharos egy hoszszúkás kis sziget, nagyon közel a szárazföldhöz, két bejáratú kikötővel. Partja ugyanis, amely két földnyelvet bocsát előre a tengerbe, öblöt alkot, a földnyelvek között azonban van egy sziget, amely az öblöt elzárja, mivelhogy hosszában fekszik előtte. Pharos földnyelvei közül a keleti közelebb van a szárazföldhöz és annak a földnyelvéhez (minek Lokhiasz a neve) és a kikötő bejáratát összeszűkíti.
A közben lévő tengerszoros keskenységéhez még hozzájárulnak a részint víz alatti, részint vízből kiemelkedő szirtek, melyek a tengerről jövő hullámokat minden időszakban nagyon erősen megtörik.” De mint már említettük, szóba hozta a Phároszt, azaz a világítótornyot is, amit a jelek szerint tehát a szigetről neveztek el, és ami ily módon aztán átment más, mai európai nyelvekbe is: franciául phare, angol tengerésznyelvben pharos, spanyolul és olaszul faro.

A világítótorony, miután felépült, az akkor világ legmagasabb építménye lett! Messze túlszárnyalta ám nemcsak a rhodoszi kolosszust, hanem még... a piramist is! A Nagy Piramis magassága köztudottan 1046 méter, de amit az ókoriak építettek, az valahol a Piramis és a jóval későbbi párizsi Eiffeltorony méretei között helyezkedett el.
De lássuk tovább az ókori krónikást, hogyan látta ő 2000 évvel ezelőtt? „A sziget földnyelve egy hullámoktól ostromolt szikla, rajta egy fehér kőből csodálatosan megépített sokemeletes és a szigettel azonos nevű torony. Ezt a knidoszi Szósztratosz, a királyok barátja emeltette a hajók megmentésére, mint a felirat mondja...”

A felirat szövege is megmaradt: „A knidoszi Szósztratosz, Dexiphanés fia, a hajózókért a megmentő isteneknek".

Azon azért érdemes elgondolkozni: ha valóban olyan extra magas lett volna, ahogyan más források emlegetik, akkor a nagy (földrajz)tudós és történetíró ezt bizonyára megemlíti. Vajon a torony abban az időben, amikor ő látta, már nem volt olyan magas, mint eredetileg? Ha így történt miért nem?
Nevezett Szósztratoszról nem sokat tudunk azon kívül, hogy Knidoszból származott és építész volt. Ezen kívül ő is, mint oly sok görög Európából, azért jött el Alexandriába, hogy ott egy zsíros munkahelyet kapjon. Sikerült is megcsípnie egy magas állást az alexandriai királyi palotában, attól kezdve nem voltak anyagi gondjai. Több építészeti tervét valósították meg a Földközi-tenger különböző szigetein. Ezekért és más alexandriai munkáiért a bőkezű királytól, Ptolemaiosz Fhiladelphosztól állítólag 800 talentumot kapott, ami elképesztő aranymennyiséget jelent, ebből már dúsgazdagon élhetett Szósztratosz. Ebben az összegben benne foglaltatik a fároszi világítótorony megtervezése és felépítése is. Ez volt a világon az első... felhőkarcoló!

Sokak számára szédületes magasságával Alexandriát a világ középpontjává tette! Ismét, lám, felbukkant egy idegenforgalmi szempont. A görög városok egymás közti vetélkedése, íme, most kiterjedt Afrikára is, itt már Egyiptom, az ország dobott egy hatost a képzeletbeli kockajátékban. Nem kétséges, hogy nyert, mert a régi görögök és az egész mediterrán világ a fároszi világítótornyot is habozás nélkül besorolta a hét világcsoda közé. Igaz, csak a hetedik helyre, de ez nem számított.
Attól kezdve a torony megjelent a freskókon, pénzérméken, kancsókon, mozaikokon, de még olykor használati tárgyakon is. Hála ennek a szokásnak, a fennmaradt ábrázolásokból többékevésbé tudjuk, milyen is volt, mekkora volt, hogyan nézett ki a torony. Sztrabón gyaníthatóan azért nem látta nagyon magasnak, mert akkor már nem volt az.

A legfelső szintje leomlott, vagy lerombolták. De eredetileg bizony... 180 méteres lehetett! Hiszen maga Sztrabón írta, hogy az „isteni Caesar” úgy állt bosszút azért, mert Alexandria és Egyiptom fellázadt a római uralom ellen, hogy nem csak ezt a középületet rombolták le félig vagy egészen a rómaiak, hanem fél Alexandria igen gyászos külsővel fogadta a nagy utazót. Iosephus Flavius, a zsidó történetíró a Kr. utáni első században írt a toronyról. Tőle tudjuk az (átszámítva) kb. 180 méteres magasságot.
Igaz, más szerzők ennél kevesebbet hagytak ránk. De mondjuk ki őszintén: ha nem száznyolcvan, hanem „csak” százhatvanöt vagy száznegyvenkilenc méter magas volt, akkor az bármit is levon az értékéből? Mindenképpen az ókor legmagasabb épületről volt szó, amely felülemelkedett még a Nagy Piramison is.

Volt egy érdekes módszer, ami segített meghatározni a torony magasságát utólag is. Éppen az említett Flavius jegyezte fel, hogy a tengerészek Alexandriához közeledve éjszaka már 300 stadion távolságból látják a torony jelzőfényét. Ez úgy a görög, mint a római mértékrendszerben jóval több, mint 50 kilométert jelentett a görögöknek több mint 53-at, a rómaiaknak több mint 55-öt. Ebből a matematika értői kiszámították, hogy ez csak akkor lehetséges, ha a fényforrás legalább 180 méter magasan helyezkedik el... így jött ki ez az adat.
Persze azt se feledjük el: azok a tornyok még nem elektromos, tehát igen messzire elhatoló fényt bocsátottak ki. Ezért elméletileg és gyakorlatilag is magasabbnak kellett lenniök, mint a maiaknak. Egy fából rakott tűz fénye, még ha tükrökkel fel is erősítették azt, nem juthatott el nagyon messzire. (A mai modern világítótornyok általában 45-60 méter magasak).

Sztrabón, az idősebb Pliniusz, Lukianosz és mások leírásai nem eléggé világosak vagy egyértelműek. Bár voltak később, akik kerek alaprajz mellett kardoskodtak, minden valószínűség szerint négyzet alapú volt. Bár egyes ókori szerzők átszámítva 180-190 méteres négyzetoldalakról beszélnek (írnak), ezt nem szabad komolyan venni. Annyi hely talán nem is volt a kis szigeten, vagy ha volt is, maga az építmény szinte teljesen betöltötte volna a sziklás sziget felületét. Sokkal reálisabbnak tűnik az a leírás, amely szerint a négyzet egy-egy oldala 30 métert tett ki.

Szósztratoszról azt mondták, ő volt a „királyok barátja”. A többes szám arra is utalhat, hogy legalább két király uralkodása alatt épült fel az általa tervezett torony, de jelenthet mást is. Egyiptomban gyakori volt, hogy férj és feleség, vagy két testvér formálisan együtt és egyszerre uralkodott, bár nyilván az egyik, az idősebb, az erősebb kezében volt a hatalom. Társuralkodók voltak. Minden bizonnyal Kr. e. 280 után fejeződött be az építés a második Ptolemaiosz-király, Philadelphosz alatt.
Sajnos arról sincsen semmiféle hírünk, hogyan épült a torony? A méretek éppen hogy nem adnak erre választ. Jó lenne tudni, hogy az ókor legmagasabb „háza” miképpen épült fel? Annyi látszik bizonyosnak a kortársak ábrázolásai szerint (elsősorban az akkoriban keletkezett mozaikokra, pénzekre gondolunk), hogy az épületnek legalább a feléig ez a 30x30 méteres négyzet alapú törzs emelkedett fel sejthetően legalább 70-80 méter magasságig. Azt írták róla többen, hogy három részből állott.

Biztonsági, statikai okokból a második rész valamivel keskenyebb lehetett, mint az első, és a másodikra épített harmadik pedig még a másodiknál is keskenyebb. Ebben a legkeskenyebb, legfelső részben, értelemszerűen annak is a tetején volt a (kerek?) világító-rész. Csak annyi sejthető, hogy a szokásos módon, kövekből épült a legalsó rész, a második talán már gondosan kiégetett téglákból.
Legalul mindenesetre „fehér kövek" voltak, ahogyan Sztrabón írta, más szerzők eszerint a fehér kő egyszerűen fehér márvány volt. Egy biztos: a torony iszonyúan sokba kerülhetett! Az építési technika a nagy magasság ellenére alighanem követte az akkoriban éppen Alexandriában tucatjával épülő nagy paloták technikáját. Belülről felállványozva emelték a falakat, építtették a szinteket, vagy emelőszerkezetekkel vitték fel az építőanyagot a legfelső szintre, vagy odabent lépcsőket, netán ami valószínűbb körbefutó és szelídebben emelkedő rámpákat építettek a falak emelésével egyidőben, így azokon akár emberek, akár teherhordó állatok baktathattak felfelé terhükkel.

Végül is a Kr. előtti harmadik században így vagy úgy, de felépült a torony. Legalább egy mai 40-45 emeletes épületnek felelt meg a magassága, így egyáltalán nem túlzás „ókori felhőkarcolót” emlegetni vele kapcsolatban. Az akkori emberek a csodájára járhattak, annyi bizonyos. Persze nehéz lenne feltétezni, hogy voltak emberek, akik csak azért vállalkoztak mondjuk valamelyik görög városból vagy Rómából egy tengeri útra (viharok, kalózok..!), hogy Alexandriába érve megcsodálják a világítótornyot, majd tovább álljanak. Efféle célzatos, de csak turisztikai utazásokat nagyon kevesen engedhettek meg maguknak és azok befejeztével ők is megörökítették tapasztalataikat, tehát leírták őket egy-egy könyvben.
Sokkal rázósabb dolog lehetett a világítótornyot működtetni, mint megépíteni! erre a belátásra jutottak néhányan a modern szerzők közül. Ugyanis szép dolog, hogy emeltek egy ilyen óriási épületet de ha már állott és világítótorony volt, akkor annak bizony... világítania is kellett!

Sőt, állítólag nappal is működött, csak akkor nem fény-, hanem füstjelet adott. Nappal is égettek benne tüzet, jól füstölő anyagokkal megspékelve, mert ilyenkor a messze távolból Alexandriába igyekvő hajók ezt a füstöt látták meg, nem magát a tornyot. A városnak lételeme volt a tengerhajózás, mint minden kikötővárosnak. Az volt a jó Alexandriának és Egyiptomnak, ha minél több hajó érkezett a kikötőbe biztonságosan. Bárhonnan jött is, nem volt üres árút hozott, amiből a kikötőnek, a kereskedőknek, az államnak jelentős haszna származott. így tehát a város vagy az állam érdekében működött a torony, tehát ki kellett szolgálni. Márpedig a működtetés igen drága volt!

Hisz gondoljunk csak bele, a toronyban ezek szerint napi huszonnégy órán keresztül égett a tűz. Ez rengeteg tüzelőanyagot jelentett egy olyan országban, ahol már ezer évekkel korábban sem volt sok fa, erdőt pedig szinte senki sem látott az utóbbi időkben! Mire a fároszi világítótorony felépült, még kevesebb erdő maradt. Márpedig nyilvánvaló, hogy elsősorban fát kellett égetni a toronyban, éjszaka nagy (fém) tükrökkel vagy az eléje helyezett csiszolt lencsékkel növelték annak fényerejét. Hogy a fa jobban égjen, olajat és más gyúlékony adalékokat is használniok kellett. Egyik sem volt olcsó.

Azután nézzük csak meg a technikai részleteket. Ezt a rengeteg tűzifát naponta többször, vagy talán folyamatosan fel kellett juttatni 180 méter magasra! Itt is két módszer között választhattak: vagy középen, ahol „üreges” volt az építmény, hatalmas kötelekkel és csigarendszerrel húzták fel az odalent csomókba kötözött fát. Vagy ha ferde rámpán épültek odabent a falak mentén körbe, akkor azokon teherhordó állatok mentek felfelé és lefelé egész nap, akár éjjel is. Odabent fáklyák nyugtalanul lobogó, vagy kisebb mécsesek fényénél. Az állatok lefelé a fent elégetett fa után maradt hamut hozták le a hátukra erősített tartályokban de lehet, ezt is kötelekkel engedték le.
Mindehhez nagyszámú személyzet kellett, amely szintén legalább két váltásban, nappali és éjjeli szolgálatban dolgozott. Igaz, az úgynevezett „élőerő" roppant olcsó volt, főleg ha a király rabszolgákat rendelt a torony kiszolgálásához.

Bárhogyan is volt, egy bizonyos: a „Fárosz” működött és hoszszú ideig szolgálta az Alexandriába igyekvő hajósokat, tengerészeket. De mi történt vele később? Ami más nagyhírű építményekkel is, a piramisokat kivéve. Mégis, talán ez élt a legtovább: körülbelül 1500 évig!

A rómaiak ezzel is megpróbáltak elbánni, de ez csak egy kisebb epizód volt a Torony életében. A legfelső szint lerombolása után feljegyzések szerint pár tíz méterrel alacsonyabbról, a második rész tetejéről „adták a jeleket” a tengerészeknek, azaz ott égették a jelzőtüzet éjszakánként. De Kr. után 40 és 70 között, két amúgy nem túl rokonszenves római császár, a fejlődésben erősen elmaradott Claudius, és a véreskezű Néró uralma alatt szépen helyreállították az elődök barbár rombolását. (Hogy a két nevezett császárt mivel vették rá az újjáépítés finanszírozására, nem tudható).

Persze azért akadtak a toronynak olyan ellenségei, amelyektől nem védte meg senki: például a földrengés. Erre már a mi korunkban, az ötödik században került sor, amikor errefelé Bizánc uralkodott. Akkortól kezdve állítólag nem lehetett használni világítótoronyként, ez azonban szinte lehetetlen. Hiszen Alexandriába továbbra is érkeztek hajók, és a városnak elemi érdeke volt, hogy azok ne törjenek szét az alattomos víz alatti és víz feletti zátonyokon se nappal, se éjjel. Nehezen hihető, hogy hétszáz év után a következő századokra egyszerűen mindenki megfeledkezett volna a Fárosz eredeti rendeltetéséről, és Alexandria attól kezdve világítótorony nélkül élt volna tovább...
Mások csak amellett kardoskodnak, hogy az épület mivel senki sem gondozta egyre romosabb lett. Egy idő után már nemhogy eredeti céljára nem lehetett használni, de életveszélyes lett volna egyáltalán felmenni rá (bár sejthetően minden korok srácai, a bátor kamaszok azért csak meg-megpróbálkoztak ezzel ott is, évről évre...), de aztán pár száz évenként mindig újabb földrengés csapott le a városra és sok egyéb pusztítás mellett minden alkalommal jó sokat rombolt a tornyon is.
A tizedik század végén például egy olyan erős rengés következett, amely még inkább „eltörte" a torony addig megmaradt közepét attól kezdve állítólag már csak alig egyharmada-egynegyede volt meg. Tulajdonképpen egy torzó így már érthető, hogy tovább nem működhetett, mint világítótorony, már csak alacsony volta miatt sem.
Az utolsó földrengés aztán végleg eldöntötte a dolgot. 1303ban ez a rengés a maradékot is földre döntötte. Mellesleg addig a kikötő is szárazra került, a város közelebb nyomult a szigethez, amely akkor már nem is volt sziget. A mai kikötő nagyobbrészt ettől északra helyezkedik el.

Mondani sem kell, hogy miután a torony leomlott, az alexandriaiak számára valóságos építőanyag-bánya lett, akárcsak a másik csoda, a babiloni függőkért vagy az ephezoszi szentély. Hogy milyen volt a Fárosz, megtekinthetjük... az itáliai Velencében. A Szent Márk székesegyház több ezer négyzetméteres arany mozaik-felülete egyik pontján látunk egy ókori tengeri hajót, amint egy kikötőhöz közeledik. A parton ott áll a jellegzetes háromrészes épület. Alul szögletes és széles, fölötte valamivel rövidebb, de szintén szögletes és nem annyira széles második résszel. Ez tartja a harmadikat, amely kerek és a tetején afféle kupola van, amely mintha átlátszó lenne... Csak az a kár, hogy a bazilika az 1200-as években épült, ez az ábrázolás is abból az időből származik. Ám már tudjuk, hogy a művész, aki ezt az ábrázolást készítette, a saját szemével semmiképpen sem láthatta az eredeti, igazi nagy Fároszt az akkor már majdhogynem romjaiban hevert az afrikai tengerpart homokjában.


Forrás: Nemere István Az ókor 7 csodája