logo

XXI September AD

A Kolosszus 1. rész

Volt valami az ókori emberekben, ami minden tekintetben a nagyság felé űzte őket. Ez az erő persze sok mai emberben is működik, de az ókorban sem kevesen akartak nagyok lenni. Ha ők maguk nem lehettek azzá, akkor valami olyant szerettek volna alkotni, amely naggyá teszi őket is. A rhodoszi kolosszus mögött is alighanem efféle szándékok álltak.
Rhodosz, az Égei-tenger délkeleti részén lévő, viszonylag nagy sziget a török szárazföld, az Anatóliai-félsziget partjai előtt fekszik. Errefelé gyakorta megesik tiszta időben hogy a szigetről átlátni Törökországba. Rhodoszon valaha az ősidőkben az akhájok és a dórok telepedtek le. Valamikor Kr. e. 407 körül alapították meg az első „poliszt”, azaz városok közösségét.
Később persze ők is perzsa uralom alá kerültek, sőt, állítólag még az előző fejezetből ismert Artemiszia királynő féle fortélyos hadieset előtt, a rhodosziak még Mauszólosz uralkodása idején Halikarnasszosz fennhatósága alatt éltek egy ideig. Majd jött a Nagy Sándor-féle uralom, de a szigetlakok ezt is átvészelték és igazából csak ezt követően jött a fénykoruk. A boldog hellén időkben Rhodosz teljesen független volt, a poliszok tagjai ekkor éltek a legjobban és nagyon gazdagok is voltak. Uralmukat még a közeli szárazföldre is kiterjesztették, ahol földművelést folytattak.

Rhodosz városa az északkelet-délnyugati irányban elnyúló sziget északkeleti csücskén helyezkedett el. Tervszerűen építették, sakktábla-szerű egyenes utcákkal és lakóterületekkel. Az utcák körülbelül 10 méter szélesek voltak, de akadtak szélesebb „sugárutak” 16 méteres szélességgel is. Minden utca a négy égtáj szerint épült, közöttük nagy négyszögletes lakóháztömbök emelkedtek. A várost persze védőfalak vették körül, ezek némelyike a mai napig látható, persze későbbi átépítésben. Jellemző: az előrelátó rhodosziak arra is gondoltak, hogy a várfallal övezett területen maradjanak üres részek is, a későbbi beépítés céljaira.

A nagy kikötő a mai napig létezik és annak is használják erről a rengeteg turista is meggyőződhet (ahogyan e sorok írója is tette). Rhodosz szigetén, talán nem véletlenül a napistent imádták leginkább, már kezdettől. A hellén, azaz görög időkben így aztán vita nélkül Hélioszt, a napistent fogadták el főistennek. Ő védelmezte a szigetet minden bajtól, ártalomtól és ellenségtől.
A város domboldalakon épült, így aztán akár egy színház nézőtere lejt a középponti tér, az agóra és a kikötő felé. Itt álltak a szentélyek és más középületek. Rhodosz nem maga termelt, hanem inkább közvetített a kereskedelemben. Ide jöttek a hajók az egyiptomi Alexandriából, Ciprus szigetéről, a kisázsiai partokról és az egész Földközi-tengerről. Rhodosznak ugyan volt egy erőteljes hadiflottája, de jellemző módon kereskedelmi hajói alig-alig a rhodosziak nem mentek el a világba, elvárták, hogy a világ jöjjön el hozzájuk.

És az egész akkor ismert „világ" csakugyan megfordult náluk. Rhodosz kikötőjében hihetetlenül nagy volt a forgalom. Mindenhonnan árut hoztak, és itt adtak túl rajta, amiből persze a rhodosziak is szépen részesültek. Talán az egyetlen, amivel ezekben a századokban kereskedtek: az üres edények voltak. Vagyis Rhodoszon rengeteg amforát gyártottak.
Más, például gabona tárolására, vagy folyadékok szállítására alkalmas agyagkorsókat is égettek a szigeten, évente tízezer számra. Ezeket aztán a régészek a mai napig fellelik három kontinens kikötőiben a rajtuk lévő jelzésekből egyértelműen kiderül, hogy mind „made in Rhodos”, azaz rhodoszi gyártmány.

Az ókorban oly híresen szükséges egyiptomi gabona fő piaca is Rhodosz volt: Alexandriából hajók százai hozták ezt az értékes élelmiszert és a szigeten volt egy sajátos ókori „gabonatőzsde", kereskedelmi központ is, ahol a gabonát megvehették azok, akik nem mentek el érte Egyiptomba.
Rhodosz igyekezett kerülni a háborúkat, afféle sajátos semlegességet vezetett be és csak a legvégső esetben folyamodott harci cselekményekhez. Nagy Sándor halála után az örökösei, alvezérei nemegyszer háborúkba bonyolódtak egymással és egy ilyen során idegen hadsereg szállt partra a szigeten, le akarta igázni a rhodosziakat. Hosszú városostrom következett, amelynek során a rhodosziak végre nem csak kereskedelmi tudásukról, de ravaszságukról is tanúbizonyságot tehettek.
No, és kitartásukról se feledkezzünk meg! Ezek az emberek minden eszközt megragadtak, hogy ne kerüljenek az ellenség kezébe. A rabszolgákat is felszabadították, és a város falaira küldték fegyverrel a kézben. A nők nyílhegyeket öntöttek és mind levágták a hajukat, hogy más anyag híján a védők abból fonjanak húrt az íjakra. Képesek voltak templomokat lebontani, hogy az onnan nyert építőanyaggal pótolják az ostromban lerontott városfalakat.

Az ellenfelet kikerült elűzni és jött százvalahány év nyugalom, amely alatt Rhodosz a leggazdagabb görög szigetté lett, lakói remekül élhettek. A kereskedelem volt az életük. Képesek voltak a hadiflottájukkal megtámadni még magát Bizáncot is (!), amiért az a Boszporuszon áthaladó hajóiktól vámot követelt...
Amikor aztán Róma uralta az egész Földközi-tengert és annak minden partját, Rhodosz napja is leáldozott csak egy lett a sok provincia közül. Mivel más kikötők nagyobb forgalmat bonyolítottak le és a római érdekek szerint cselekedtek, Rhodosz egyre hátrébb csúszott a sikeres városok listáján. De hagyjuk most a sziget későbbi történetét.

Nem véletlen, hogy a napisten, Héliosz volt errefelé a kedvenc isten. Rhodoszon manapság az év háromszáz napján nem látni egyetlen bárányfelhőt sem. Gyakorlatilag itt mindig süt a nap, és ez természetesen Héliosznak köszönhető. Rhodoszt egykoron Sztrabón nevezte el „a világ legszebb városának”, ami kétségtelen túlzás lett volna még akkor is, ha Sztrabón előzőleg bejárta volna a Földet, vagy akár csak a görög világ összes városát, és lett volna összehasonlítási alapja. De tény, hogy az ókorban is szemet gyönyörködtető látványt nyújthatott és kellemes volt ott élni.
Homérosz állítólag „fehér ragyogásának” nevezte a várost, bár ha ő tényleg vak volt, akkor ezt vajon honnan tudhatta? És az is kérdéses, vajon valóban járt-e valaha is a szigeten. Rhodosz igazi története voltaképpen az ókori események után következett. Amikor az idegen hódítók és korszakok, és a lovagok, és a keresztes háborúk, és török és olasz megszállók tették zajossá a szigetet. De közben már fel-felbukkantak a régészek is, akik többek között éppen a Kolosszus nyomait keresik...

„Rézből készült szobrod elér az olümposzi csúcsig, Héliosz, ezt Rhodoszon neked emelte a nép, Azután, hogy lecsitultak a bősz hullámok, a harcok végén, dús zsákmányt nékik adott Enüó. Nemcsak a tengeren ormosodik, de a fold az alapja, fénye szabadságnak hírnöke, édes e hír. így illik Héraklész dór unokáihoz, egyként jussuk: a tengeren és földön a két uralom."

írta egy ma már sajnos ismeretlen görög szerző az idők hajnalán. Nem véletlenül errllíti ő is Hélioszt, hiszen a napisten összefonódott Rhodosszal. Már a sziget keletkezésmítosza is Hélioszhoz kapcsolódik. A régi görögök hitték a következő kis történetet: amikor Zeusz az egész földet felosztotta az istenek között, Héliosz éppen nem volt a Földön. Merthogy ő szinte sohasem volt itt, hiszen éppen dolgozott: járta az útját reggeltől estig, ontotta az éltető fényt az embereknek, állatoknak, növényeknek, hegyeknek és vizeknek. így aztán paradox módon az egyetlen isten, aki „látástól vakulásig” egész nap dolgozott, nem kapott semmit. Mert egyszerűen megfeledkeztek róla.
Amikor aztán Zeusz is megpillantotta Hélioszt, már nem sokat tehetett, mert minden földet elosztogatott. Mégis arra kérte Hélioszt, nézzen ki magának valahol valamit, amit szeretne megkapni. Héliosz körülnézett onnan fentről és az egyik tenger sarkában meglátott valamit a... víz alatt. Egy sziget, amely még meg sem született, de már ott rejtőzött a felszín alatt és láthatóan ekkor akart felemelkedni.
Héliosz hát ezt akarta magának. Természetesen ez volt Rhodosz és így lett a sziget Hélioszé. Aminek későbbi lakói csak örülhettek. Az első rhodoszi aranypénzeken is őt ábrázolták, amint egy mosolygós arcból sugarak áradnak mindenfelé.
Említettük már azt a bizonyos ostromot, amelyből végül is a rhodosziak olyan ötletesen kerültek ki: Ez a háború nagy benyomást tett a sziget lakóira. A három város együttesen védekezett közös államuk pedig nagy terheket viselt.

Kr. előtt 305-öt írtak, amikor az ostromló minden hadifelszerelését hátrahagyva megfutott a szigetről. A győzelem igen nagy önbizalmat adott a rhodosziaknak, ugyanakkor a hála érzete töltötte el a lelkűket. Valamit szerettek volna adni... Héliosznak!
Ugyanis meg voltak győződve arról, hogy nem a saját hősiességük, hihetetlen kitartásuk és ötletességük mentette meg a várost hanem ehhez náluk jóval nagyobb mértékben a sziget védőistene, Héliosz járult hozzá. Neki voltak hálásak.

Csak éppen pénzük nem nagyon volt, hiszen a háború alaposan kimerítette a szigetállam költségvetését. De sebaj! Támadt egy jó ötletük: az ellenség által a városfalak körül szerte elhagyott ostromgépeket és egyéb katonai felszerelést adták el az érdeklődő kereskedőknek. Nagy kérdés, hogy ebből bejött-e annyi pénz, amennyire szükségük volt a... mihez is?
Mivel Héliosznak kellett ajándékot adni, és mert őt már ezerszer ábrázolták akár pénzeken, akár szobrokon hát kézenfekvőnek látszott az ötlet: egy szobrot állítanak Héliosznak, Hélioszról. De ebben mi lesz a különleges? gyűltek tanácskozásra a városok polgárai.
Ma már persze kideríthetetlen, hogy kinek az agyából pattant ki a nagy ötlet. Szó szerint nagy, hiszen a szobornak az ötlet nyomán éppen abban kellett volna különböznie a világ összes egyéb szobrától, hogy a méretei lesznek enyhén szólva nem elhanyagolhatóak... Vagyis egy óriást kellene készíteni, amihez foghatót még senki sem látott!
Volt ebben gyanítom egy kis idegenforgalmi propaganda is, bár akkor még ez a fogalom így nem volt ismert. De természetesen azzal tisztában voltak a rhodosziak is, hogy nem árt egy kis reklámot csinálni városuknak. Ha ott olyan dolgot tudnak mutatni az idegeneknek, amit sehol másutt nem láthatnak, hát szívesebben jönnek el oda akár van ott dolguk, akár nincs mintsem máshová. A régi megszálló Kária tartomány azaz Halikarnasszosz is, lám, milyen hírnévre tett szert a Mauszóleionnal! Pedig hát mi is az? Egy sír-emlékmű, még csak nem is szentély. De miért mennek oda mégis az emberek, miért akarják látni az utazók, de olykor a kereskedők és egyéb vándorok is? Hát mert nagy! Mert óriási!

Érthetően nem attól lesz egy szobor rendkívüli, mert a művész másképpen redőzi a szoboralak ruháját, vagy mert egy szokatlan tárgyat ad a kezébe. Ettől semmi sem változik a világban. De a rhodosziakban is megszólalt a fejezet elején említett vágyakozás a nagyság iránt. Úgy látták, hogy a nagy méret segíthet rajtuk. Ezen a módon hozhatnak létre valamit, ami különbözni fog mindentől és nevezetessé, sőt, híressé teszi Rhodosz városát és Rhodosz szigetét egyaránt.
Azért is meg kellett mutatniok, mire képesek, mert a rómaiak elfoglalták a görög városokat, tartományokat, várakat, és bár nem volt ez olyan kegyetlen elnyomás, de végül mégis csak megszállás volt. Rhodosz e tekintetben is kivétel volt korábban, mint a rómaiak szövetségese, hadiflottájával megsemmisítette Hannibál karthágói hadvezér flottáját. A rómaiak nem felejtették el, hogy nagy ellenségüket a sziget segítségével győzhették le, így aztán Rhodosznak akkor is különböző előjogok jártak, amikor más görög városállamok kifejezetten rabságban sínylődtek. (Rhodosznak nagy tehetsége volt ahhoz, hogy ha két nagyobb hatalom közé szorult, mindig valahogyan kisiklott az idegen befolyás közül. Korábban, amikor Athén és Spárta torzsalkodtak sokáig, Rhodoszt mindkét hatalom megpróbálta rávenni, álljon melléje. A sziget egyik mellé sem állt, ami által két ellenséget szerzett egyszerre, mégis, valahogyan túlélte a dolgot.)

Ha az ember átnézi Rhodosz történetét, óhatatlanul Svájc jut az eszébe. Egy kis semleges ország, nem a szárazföldön, hanem a tengeren. Ők voltak a közvetítők, a kereskedők, a bankárok, náluk mindig minden jól és pontosan zajlott le, megbízhatóak voltak és állandóak. Bankjaik kis százalékot adtak a megtakarítóknak, de a kölcsönkérők is alacsony kamatért kaptak pénzt. Raktáraikat soha nem törték fel, a tengeri kereskedelmi jogukat nemcsak a rómaiak tartották mintának és vették át, de mind a mai napig megőriztek belőle sokat a nemzetközi tengeri kereskedelmi és szállítási jogban.
Azt meg talán mondani sem kell, hogy ahol az emberek jólétben és biztonságban éltek, oda szívesen költöztek művészek, tudósok, itt találhattak maguknak tehetős pártfogókat, a művészek vevőket műveikre. Itt élt a hát görög bölcs egyike, Kleobulosz, akit az egyik város, Lindosz polgárai városuk kormányzójának is megválasztottak. Itt született Arisztipposz, egy új filozófiai irányzat (a hedonista iskola) megalapítója, és más gondolkodók. Voltak itt jelentős költők is, például a Kr. előtti harmadik században a Hellász-szerte híres Apollóniosz Rhodiosz, aki nem mellesleg az alexandriai könyvtárat alapította és az ókori görög irodalom legterjedelmesebb eposzát, az „Argonautákat" megírta.

Voltak szónokok is, például Demoszthenész legnagyobb ellenfele, Aiszkhinész Rhodoszon alapította híres szónokképző iskoláját. Ezt az iskolát járta ki az az Apollóniosz Mólón, aki később Cicero tanítómestere lett. Enfémosz, a rhodoszi tudós volt a geometria, az aritmetika, a csillagászat történetírója, de rhodosziak voltak a legrégibb mezőgazdasági könyvek szerzői is, amelyekből a római kollégák merítettek ihletet. Mi több, a világ első, szakácsmesterségről, konyhaművészetről szóló könyvét is Rhodoszon írták. És akkor még nem írtunk a híres rhodoszi szobrászokról, akik közül nem is egy az antik szobrászművészet valóságos klasszikusa lett. Mint Deinokratész, aki többek között az egyik előző fejezetünkben emlegetett ephezoszi Artemisz-templom helyreállítását tervezte, és az ő nevéhez fűződik Alexandria, az egyiptomi kikötőváros felépítése is.
És ne felejtsük el: rhodoszi művész készítette a szigeten a Laokon-szoborcsoportot is, amely mindmáig a világ egyik leghíresebb többalakos szobra. A művész nevét ugyan nem sikerült kideríteni száz százalékosan, de Plinius szerint „A legnagyobb művészek készítették”, vagyis azt sugallja, hogy többen összedolgoztak. Akárkik is voltak, nekik is rhodosziaknak kellett lenniök. Már csak azért is, mert amikor jöttek a rómaiak, Rhodosz tanácsa engesztelésül ezt a szobrot küldte el a római császárnak. Hát igen, a rhodosziak mindig is tudtak helyezkedni...
Történetünket ezen a ponton nem véletlenül kanyarintottuk a szobrászathoz és a szobrászokhoz. Hiszen ideje már szólni arról a kolosszusról, amit a fortélyos rhodosziak kitaláltak és megvalósítottak. Végül is a lindoszi, tehát rhodoszi Kharészt bízták meg „a világ legnagyobb szobrának” elkészítésével.

Kharész a híres és méltán nagyra tartott Lüszipposznál tanulta ki á mesterséget. Kharészról nem sokat lehet tudni, csak annyit, hogy a negyedik és harmadik század fordulóján élt és alkotott. Nem lehet véletlen, hogy ő is idevalósi volt legalább tizenkét nagy ógörög szobrászt lehetne említeni (mindnek ismerjük a nevét és legtöbbnek így vagy úgy a műveit is, ha nem a maguk fizikai valóságában, akkor kortársak leírásai alapján), akiknek közük volt a szigethez, és akik igen sokra vitték. A legismertebb Lüszipposz volt, Apellész barátja, Nagy Sándor udvari szobrásza. Lüszipposz egészen egyszerűen munkamániás volt, amellett nagy művész. Egész életében dolgozott. Még nyáron is, amikor a nagy hőségben a többi szobrász hetekig, olykor hónapokig feléje sem nézett a műtermének Lüszipposz műhelyéből kopácsolást lehetett hallani. A véső és kalapács nála mindig munkában voltak.
Lüszipposz volt a legtermékenyebb görög szobrász élete folyamán legalább 1500 (!) szobor hagyta el a műhelyét. És nem voltak ezek sorozat-alkotások, egyformák, rossz minőségűek, még csak „egyenetlen minőségre" sem panaszkodhattak. Nem éppen hízelgő vetélytársai is azt vallották, hogy bármelyik alkotása önmagában is nagy dicsőséget biztosítana neki hát még ezerötszáz!
Vagyis a munkamániás műyész adott a minőségre és rossz munkát nem adott ki a kezéből. Ma már munkásságának csak kicsiny részét ismerjük, jobbára azokat is később készült másolatokból, részletekből, leírásokból. Nem zárható ki, hogy ő készítette a híres négy aranyozott bronzlovat is, amelyek kalandos úton-módon kerültek el Bizáncba, onnan Európába és végül ma Velencében, a Szent Márk székesegyház tér felé néző erkélyén tekinthetőek meg (csak a másolataik állnak kint a szabad ég alatt, az eredetieket odabent őrzik).

Nos, szóval ennél a nagy művésznél tanult Kharész. Mint említettük, a szigeten lévő Lindoszban élt, amikor egy napon hívatták a közös tanács elé. Bármilyen jó szobrász is volt Kharész, álmában sem jutott volna eszébe, hogy ilyen nagy munkával bízzák meg. Csak annyit sejthetett előre, hogy feltehetően szobrot vagy reliefet (domborművet) rendelnek tőle.
A rossznyelvek szerint amelyek már akkoriban sem hiányoztak! a furfangos rhodoszi tanácsosok előbb kiszámították, mennyibe kerülhet egy nagyméretű bronzszobor, aztán amikor előttük volt az összeg, a szerencsétlen művésztől egy kétszer akkorát rendeltek ennyiért. Ha Rhodoszon is működött volna az ephezosziak költségvetési szokása, akkor a művészt alaposan tönkretette volna egy ilyen egyezség, hiszen lehetetlen volt abból az összegből kihozni a szobrot. Végül nemhogy honoráriumot nem kaphatott volna, de egész vagyona ráment volna a Kolosszus készítésére... ,
Szóval Kharész megjelent, ahol meg kellett jelennie, és leesett állal hallgatta a megbízást. El kell készítenie a világ iegnagyobb álló szobrát, egy Héliosz-alakot, akit majd a kikötőben állítanak fel világ csodájára. Hirdesse nemcsak a napisten, de Rhodosz dicsőségét is..!
Az is feltétel volt, hogy ha már úgyis a kikötő mellett áll majd a szobor, kezében tartson egy fáklyát. Egy serpenyőt, amiben tüzet lehet gyújtani éjszaka, hogy az mutassa az utat az esetleg arra járó hajóknak.

Mondjuk meg őszintén: az ókor hét csodája között nincs még egy, amelyről ennyire ellentmondó leírások maradtak volna fent. Amelynek méreteiről, alakjáról és szinte az összes többi körülményről olyan kevés biztosat tudnánk, mint éppen a Kolosszusról. Bármit is találunk róla a forrásokban vagy akik és amelyek forrásnak szeretnének látszani mind mást ír, mint a többi. Szinte nincs egyetlen részletkérdés vagy adat sem, amelyet egybehangzóan írnának le!
Kharész aznap nyilván kissé kábultan ment haza. Az anyagiakra nem gondolt, mert hisz a „fejesek” biztosították arról, hogy ő csak dolgozzon, a szoborhoz szükséges anyagokat majd ők szállják. De hát hogyan lehet kiönteni egy akkora szobrot..? Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy kell egy műhely, kellenek öntőformák, a gigantikus mű egyes „kis" részleteivel is több munka lesz, mint máskor, máshol egy-egy egész bronzszoborral. Arra is számítania kellett, hogy ez nem fog hamar menni. Jó pár esztendejébe fog kerülni..!
Ha sejtette volna, hogy életének tizenkét éve megy rá, talán nem is vállalja? Szerintem akkor is elvállalta volna. Hiszen ezzel megörökíthette a nevét az utókor számára. Mert bár ugyan Rhodosz tele volt szobrokkal állítólag, római források szerint 2 ezer szobor állt szerte a szigeten és akadtak közöttük az átlagosnál nagyobbak és jóval nagyobbak is ilyen Kolosszust még soha senki nem készített!

Minden valószínűség szerint a Kr. előtti 302-es évtől vissza a 290-ik évig kellett Kharésznak dolgoznia a szobron. És most egy közbevetés: igazából nem tudjuk méterre pontosan, hol állították fel a szobrot, azt sem, milyen technikával sikerült ezt megtenni. Se maradványai, se másolatai nincsenek a szobornak. Maradványa már csak azért sem lehet, mert ha le is dől, vagy döntik, nem kőből van, amit esetleg nem tudnak, vagy nem akarnak felhasználni és otthagynak, aztán a föld alá süllyed és majd egy régész párezer év múlva, kiássa. A bronz túl értékes anyag volt ahhoz, hogy akár csak egy tenyérnyi darabkáját is veszni hagyják újra feldolgozták! (Ez volt a sajátos ókori és későbbi „recycling”, ami például a nemesfémek esetében így van a történelem kezdete óta.)
Lássuk, mit tudunk meg a régi szerzőktől. A már emlegetett Bizánci Philón, aki bizonyos értelemben „elődömnek" tekinthető, hisz éppen ugyanerről a témáról, az ókor hét csodájáról írt, egy fohásszal kezdi:
„Kharész... Istent istennel egyformává tette, amikor vakmerőséggel eltelve merész művet alkotott, mivel egy második, ugyanolyan értékű Hélioszt adott a világnak". Nos, ez tipikus ókori szemlélet, nekünk ilyesmi eszünkbe sem jutna, azt hiszem. Egy szobor, legyen bármilyen nagy, még nem „duplázza meg” az istent ráadásul nem éppen Hélioszt, a Napistent.

A legtöbb vitát az váltotta ki, vajon milyen testhelyzetben volt ez a szoboralak? Abban minden forrás megegyezik, hogy álló alakról volt szó, ami teljesen érthető is. A rhodosziak a legnagyobb szoborról ábrándoztak, vagyis hogy az az elképzelt nagy méret jól látszódjon, a szoboralaknak természetesen felfelé kellett törekednie, a magasba mutatnia, ámulatba ejteni az embereket. Ezzel nincs is baj, nincs egyetlen olyan ábrázolás, leírás sem, amely egy ázsiai Buddha-szoborhoz hasonlóan ülő vagy fekvő helyzetben ábrázolná Hélioszt. De ha állt, mit csinált? Egymás mellett voltak-e a lábai, mit tett két kezével, a végtagok egyáltalán hogyan helyezkedtek el? Mit tartott a kezében, és milyen volt a feje? Hová nézett? Még vagy tucatnyi ilyen (részlet)kérdést tehetnénk fel.
Kezdjük a lábával. Mivel a hatalmas alak egy kikötővárosban épült fel, ráadásul köztudottan éppen a kikötőben (érdekes, ezt a tényt évezredek múlva is tudták, tudják, tudjuk...), hát magától értetődőnek tűnt az óriás Héliosz világítótorony-szerepe is. Tehát a legtöbben arra tippeltek, hogy az egyik kezében tűzcsóvát, jelképes fáklyát vagy bármi olyasmit tartott, amelynek révén élő, igazi tüzet mutathatott fel éjszakánként a sötét tengeren bolyongó hajósoknak.

De élt egy másik legenda is lehet, nem is csupán legenda? amely szerint a rhodoszi Kolosszus egyben az ottani kikötő kapuját is képezte. Mégpedig úgy, hogy a tengeri hajók kiés befelé irányuló forgalma két szétterpesztett hatalmas lába között zajlott le.
Másik ilyen (kényszer)képzet volt, hogy vajon mit is tartott a kezében? Mivel Héliosz az esetek többségében a másféle ábrázolásokon íjat és nyilat tartott a kezében, sok forrás esküszik rá, hogy itt is ez történt. Van olyan rajz is igen, ez a Kr. utáni tizennyolcadik században készült, vagyis az 1700as évek Európájában ahol a csupa izom fiatal férfi Héliosz fején olyan korona látható, mint a New York-i Szabadság-szobornak, meztelen felsőtestén egy íj van átvetve, bal kezében vízszintesen tart egy nyílvesszőt és jobbjában egy fém csészét, amiben úgymond égett a tűz.
Ami eléggé nevetséges: a tizennyolcadik századi rajzoló kénytelen volt szembesülni kontinensének és századának prüdériájával. Meg kellett oldania valahogyan a szobor nemi szervének kérdését. Az ógörögök nyilvánvalóan egy csöppet sem voltak szégyenlősek, hiszen minden szobrukon ábrázolják a férfiakat a maguk természetes valóságában rengeteg sportolót és harcos ábrázoltak anyaszült meztelenül, számukra ez nem jelentett gondot. Az emberi test a maga teljességében volt számukra szép.

De amikor a tizennyolcadik századi rézmetszőnek kellett fémbe vésnie az alakot, bajban volt, hiszen csak szemből ábrázolhatta Hélioszt, aki értelemszerűen ismerve a régi görögöket nem hordott ruhát. Ám hogy saját százada közönségével, a hatóságokkal és feltehetően az Egyházzal se kerüljön konfliktusba, a rézmetsző művész egy olyan... hm... fürdőnadrágot (!) adott a szoboralakra, ami egyfelől szerfölött modern, kétszáz évvel megelőzte korát, ilyent csak a huszadik század második felében, Európában kezdtek hordani a férfiak másfelől teljesen nevetségessé tette a figurát. Azt hiszem, ha a valóságban így nézett volna ki a rhodoszi Kolosszus, akkor az egész világból odajártak volna a korabeli emberek... nevetni. A térdüket csapkodták volna e mulatságos alak láttán! Még hogy egy gigantikus szobor félig tangabugyinak látszó értelmetlen ronggyal az ágyékán..!
Volt aztán olyan elképzelés is, amelynél a szobor normális pihenőállásban áll, két lábfeje egymás mellett. Abban szinte minden forrás és ábrázolat megegyezik, hogy jobb karját magasba tartotta. De mi volt a ballal? Egy meglehetősen közismert másik ábrázolás szerint a szobor alul gyakorlatilag vigyázban állt, a jobb karját egyenesen a teste vonalában feltartotta, mint egy bizonyos torna-alakzat. Bal karjában viszont egy akkora lándzsát tartott, szintén a test vonalában, szigorúan függőlegesen, „elvágólag” mint amilyen magas a szobor volt talpától a fejéig. Ha ilyen volt Héliosz, hát bizony nagyon is „spártás” lehetett. Azaz katonás, szigorú, merev. Ez nem vallott egyfelől általában a görög szoboralakokra, még ennél korábbi korszakokból sem másfelől tudjuk, aki készítette, az Lüszipposz rhodoszi szobrásziskoláját járta ki. Márpedig ott nem nagyon alkottak ilyen „hullamerev” szobrokat.

De lássuk a többi, megfogható részletet. Kharész nyilván ismert ember volt a maga idejében és talán nem csak Rhodoszon. Ha már megbízták ezzel a munkával, valószínű, hogy az összes elérhető művész között ő volt a legjobb. A rhodosziak nem akárkire bízták egyfelől a szigetük védőszentjének ábrázolását, másfelől erősen élt bennük a vágy, hogy a művész elkészítse mint ki is mondták „azt a szobrot, amely magasabb lesz az összes többi jelenlegi létezőnél".



Folytatás: A Kolosszus 2 rész