logo

XIV December AD

A Kolosszus 2. rész

No már most, akár egy kikötő bejáratát képezte, akár csak a közelében állt ahogyan sokan kardoskodnak mellette nagynak kellett lennie. Ha kikötőkapu is volt egyben, akkor egy korabeli nagyobb tengerjáró hajónak el kellett férnie a lábai között. Ami azért nem volt olyan lehetetlen követelmény, tekintve, hogy kétszer háromszáz évvel ezelőtt a tengeri hajók meglepően kicsik voltak és árbocuk magassága nem haladta meg a tízegynéhány métert. A szobor különben ez esetben két alapon állt egyszerre, hisz terpeszben volt, mint egy híd, két partot kötött össze jelképesen és fizikailag is. Ha egymás mellett voltak a lábai, akkor is egy meglehetősen nagy alapzattal kezdődött az építkezés.
Az ókori művészek gyakorta „csaltak” az alapzattal vizuálisan. Minél nagyobb volt az alapzat, annál kisebb szoborra vagy felépítményre volt szükség ahhoz, hogy a műtárgy magassága mégis jelentősé legyen, és optikai csalódás révén a lényegi tárgyat: a szobrot, a síremléket magasabbnak láttassa a nézőkkel.

Itt azonban azerős talapzatra más okból is szükség volt. Ha erre ráállítanak ugyanis egy olyan hatalmas fémszobrot, akkor annak súlyát az alapzatnak mindenképpen meg kell tartania! Egy sokemeletes ház magasságú szoboralakról volt szó. A magasságáról persze folyamatosan zajlanak a viták, még ma is, ha a Kolosszus szóba kerül valahol egy régész-konferencián, vagy akár csak az ókorral foglalkozó művészettörténészek között, úgy tudni, a szakértő, a témában jártas hölgyek-urak között máris vibrálni kezd a levegő.
A rhodoszi Kolosszus méreteiről nincs közmegegyezés, sem székében, sem hosszában a legtöbb vitát persze mindig is a magassága jelentette. Mivel szakavatott szobrász készítette, hát a magassága után már ismerni lehet a többi méretét, az emberi test fizikai, biológiai és művészi arányai révén.
De az a magasság... Hát az bizony erősen változó volt az elmúlt korok során. Egyesek szerint 105 láb magas volt, amit maximum 32 méternek „fordíthatunk le” mai mértékegységünkre. Mások, ennél többről, sőt jóval többről írnak. Persze mindig attól függött a dolog, hogy aki megadta a méreteket, az 1) látta-e valóban, vagy csak hallomás alapján írta, és 2) még ha látta is, vajon milyen ókori mértékegységet használt? Mivel ez mindig bizonytalan, hát számos ókori csodának nem ismerjük a pontos méreteit, ahogyan azt a kedves olvasó már eddig is tapasztalhatta.

Egy másik forrás 70 rőfös magasságról ír, ami megint csak a különböző rőfök miatt eléggé bizonytalanul 32-37 méteres magasságot is jelenthetett. Közben ne felejtsük el, hogy a művész jókora alapzatot rakott a szoboralak alá, ami jelentősen megemelte magasságát. Amit előbb írtunk, az csak a szoboralakra vonatkozott, nem pedig az egész műtárgy magasságára. Ráadásul képzeljük hozzá a magasra tartott jobb kart a serpenyővel vagy stilizált fáklyával, amelyben éjjelente égett a tűz. (Egy forrás szerint a szobor fejében, a két szemnyílásba esténként erősfényű lámpást is helyeztek, ami egyfelől és kellő távolból eléggé kísértetiessé tehette a szobor fejét, másfelől kiegészítette a fáklya fényét.)
Végső soron a szobor körülbelül 35-37 méter magas lehetett, és tudjuk, hogy Kharész legalább 8-10 méteres alapot tett a lábak alá, akkor összességében egy kis híján 50 méter magas minden valószínűség szerint 45-47 méteres együttessel kell számolnunk. Ez egy mai modern tíz-tizenegy emeletes ház magasságának felel meg! Ami azért nem kis teljesítmény.
Lássuk, hogyan is készülhetett a Kolosszus?

Mivelhogy erről sem maradt pontos leírás, hát egyfelől a képzeletünkre kell hagyatkoznunk. Másfelől meg arra a kevés tapasztalatra, amit tudomásunk szerint az ókoriak szereztek maguknak az efféle építkezések, emlékmű-állítások terén, és amit azért egynéhány forrás megörökített.
Kharészt tizenkét éves munkája során nemegyszer állították nehéz feladatok elé a fizika, az anyag ellenállása, a gravitáció törvénye és számos más ok, amelyek többsége abból fakadt, hogy az ő idejében egyfelől keveset tudtak még a világról és annak fizikai törvényeiről, másrészt a lehetőségek igen beszűkültek voltak. Fogalmunk sincsen például, hogyan épült fel a szobor részről részre, mivel emelték a részeit a magasba és hogyan illesztették bele a korábban elkészült más részekbe? De mert tudunk egyet és mást, azért nekifuthatunk és elképzelhetjük, körülbelül hogyan zajlott le a szobor elkészítése abban az időben.

Kharésznak először is helyet biztosítottak a kikötőben, méghozzá nem is keveset. A rhodoszi kikötő környéke természetesen nem volt olyan sűrűn lakott, mint manapság, amikor ez okból nem is lehet komolyabb ásatásokat elrendelni azon a helyen, így hiába remélik, hogy esetleg fellelik a művész műhelyének nyomait, szerszámait, öntőformáit stb. Pedig egy ilyen ásatás Olümpia faluban annakidején a felszínre hozta Pheidiász műhelyét és számos olyan tárgyat, amit a nagy szobrász használt.
Tehát helyet adtak neki. De sok helyre volt szüksége. Egyetlen ember ilyen munkát elvégezni nem tud, sok segítőre van szüksége. Tizenkét éven át fizette a városállam Kharészt és segítőit. Igaz, eközben évről évre láthatták, hogyan halad a munka.

Először is rengeteg szükséges fémet kellett rendelni Kharész számára. Amíg az megérkezett, a művész a helyben a sziget kőbányáiban kitermelt kövekből megépítette a talapzatot (vagy talapzatokat, ha a szobor a kikötő bejárata fölött állt terpeszben).Ez is elvett legalább egy évet, de erre az időre szükség is volt a fém összegyűjtéséhez. A bronz ötvözet. Nincs a természetben bronzérc, amiből ezt készíthetnék. Rézből és ónból, meghatározott arányban vegyítve készítik.
A bronz nem volt elégséges, mert vasra is szükség volt. Ez utóbbira nyilván azért, hogy a szoboralakot egy belső fémváz tartsa, szilárdítsa. Mi manapság nem is tudjuk, hogy számos ókori és pláne későbbi szobor röntgenképén kimutathatók a belső merevítők. A belül üreges ember és ló alakoknak például, különösen, ha nem négy lábon állt a ló, szüksége volt ezekre a belső tartókra.
Nos, minden bizonnyal nélkülözhetetlen volt ez Héliosz esetében is. Már csak azért is, mert meglehetősen kockázatos volt egy jókora talapzatra harmincegynéhány méteres szoboralakot felállítani bármiféle merevítés nélkül. Nem tudhatták, hogyan viselkedik ekkora felület például viharos szelek esetében? Egy szobrásznak, aki az átlagostól messze eltérő méretű alkotást állít ki majdan a szabad térre, ráadásul tengerparton, ahol a nagy és viharos szelek, ha nem is mindennaposak, de gyakoribbak, mint más vidékeken bizony erre is gondolnia kellett. Egy forrásunk arról tudósít, hogy... de adjuk át a szót a már többször említett Bizánci Philónnak:
„A mester gyámvasakkal és kőkockákkal erősítette meg a Kolosszust, amelynek a keresztgerendája küklopikus kovácsmunkáról tanúskodott, és a mű eltakart része nagyszerűbb volt, mint a látható."

Itt meg kell jegyezni, hogy a régi görög építészetben a „küklopikus fal” a küklopsz egyetlen szemére utalt: vagyis hogy az építők az első menetben lyukakat hagytak a falban. Hatalmas, faragatlan vagy éppen hogy csak kicsit megfaragott, megmunkált kövekből emeltek falat, a nagy kövek közeibe pedig kisebb köveket nyomtak-helyeztek, majd megint nagy kövek jöttek. így sokszor 6-8-10 méter vastag falakat, elsősorban védműveket hoztak létre.
Philón itt arra céloz, hogy a szoboralak belsejében efféle módon, csak kő helyett vasból kialakított tartóvázat épített Kharész. A Tartóváz gyaníthatóan kettős célt szolgált. Egyrészt merevítette, tartóssá tette a szobrot, másrészt komoly súlyt adott neki és így egy erősebb szélroham már nem tudta azt felborítani. Gyanúnk szerint Kharész a fokozatosan, lábtól kezdve készülő szoboralak belső terét jókora vasdarabokkal, majd annak réseit nehéz kővel töltötte ki, így adva stabilitást a műnek.
Több forrás megadja az anyag mennyiségét is, amire Kharésznek szüksége volt. Ez eléggé hihető forrás, mivel többen említik ugyanazt, és a maga idejében ez közhasznú, ismert adat lehetett. A rhodoszi polgároknak joguk volt tudni, menynyibe kerül az adófizetőknek ez a szobor hiszen demokráciában éltek.

Így aztán megírta Plinius, ránk hagyta Philón és mások, hogy Kharésznek a Kolosszus felépítéséhez 500 talentum bronzra, és 300 talentum vasra volt szüksége. Persze, ahány város, annyiféle „talentum” (súlymérték) volt forgalomban. A legvalószínűbb azonban, hogy a legtöbb görög államban használatos 26,2 kilogrammot értették alatta.
Ez pedig gyanúsan kis mennyiség! Az 500 talentum bronz annyit tesz, hogy a szoborhoz, vagyis annak külső burkához a művésznek nem sokkal több, mint 13 tonnára volt szüksége. A szükséges vas mennyisége körülbelül 7, 5 tonnát tesz ki. Azért tűnik kevésnek, mert például a New York-i Szabadságszoborhoz kis híján 100 tonna fémet használtak fel (ha nem is bronzot, de ebben az esetben ennek nincs jelentősége). Nem véletlenül gyanítják úgy a mai kutatók, régészek és történészek, hogy vagy nem pontos adatokat hagytak ránk az ókoriak, vagy ezeken a fémeken kívül a Kolosszusba beépítettek még más anyagokat is, amelyekről azonban nem szólnak a híradások.

Legyen elég annyi, hogy egy tudós, aki egész életében az ókori technikai megoldásokkal foglalkozott, majdnem 200 tonnás összsúlyt számított ki a Kolosszusnak a talapzat nélkül, miközben a szoboralak magasságának kb. 37 métert vett figyelembe.
A fent említett mennyiség összességében körülbelül 20 tonnát nyomott volna, vagyis alig az ötödét-tizedét annak, amennyi egy ilyen szobor súlyának lennie kell. Ha elhisszük a 800 tonna fémet, mint össz-menhyiséget, arra a belátásra jutunk, hogy a sokemeletes ház magasságú szoboralaknak ez mindössze egy alig 1,5-3 milliméter (!) vastag fémréteget adhatott volna! Márpedig ennél nyilván vastagabb és erősebb volt. Már csak azért is, mert ez egy külső burok volt, amelynek az időjárás változásaitól is védenie kellett a szobrot, ráadásul a rhodosziak számítása és vágyakozása szerint sok száz éven keresztül, majdhogynem az „örökkévalóságig”..!

Minden bizonnyal tehát több fémet használtak fel és az alak külső burkolata sokkal több fémet tartalmazott, ennél vastagabb volt. De hogyan épült fel a szoboralak? Egy jónak is nevezhető forrásunk, Philón erre is választ ad. Meglepő részletességgel írja le, hogyan is dolgozott Kharész:
„Kérdezgették a csodálkozó látogatók, hogy miféle fogóval, mekkora üllőkön és micsoda erővel kalapálhattak ki ilyen súlyos vasrudakat?" De tegyük hozzá erről szó sem volt, igazából a szobor másképpen épült fel. Méghozzá nagyon ötletesen, meg kell hagyni.

Kharész először felépítette a nagy szabad térség közepén a fehér márvánnyal borított talapzatot. Amit mellesleg a közönség nem sokáig láthatott, mindjárt kiderül, miért. Erre telepítette az öntőformát, ami Héliosz egyik lábfejét formázta. Ez már szobrászi munka volt, nem tudom, hogyan készítette el Kharész a negatív öntőformát, amit majd bronzzal kitöltött.
De az öntőformákat a helyükön kellett tartani, ezek legalább kettő vagy több darabból álltak. Összeillesztette őket, majd hogy öntés közben szét ne csússzanak hatalmas kövekkel és földdel támasztotta meg minden oldalról. Aztán jött a legnehezebb feladat: az olvasztás és az öntés!
Kezdjük az alapoknál: a bronz 94-95 százalékban rézből, 5-6 százalékban ónból áll. Ón nélkül a réz túl merev, törékeny lenne. Nyomokban jelen vannak még más fémek is, amelyek módosíthatják a tulajdonságait, de nem számottevően. Kharész idejében nyilván fogalmuk sem lehetett az embereknek ezekről a „más összetevőkről" (foszfor, szilícium, stb.) és hatásaikról sem. Kharésznak remek munkaszervezőnek is kellett lennie és mire letelt a tizenkét esztendős munkaciklus, már a legtöbb munkatársával ma azt mondanánk: segédmunkásaival egy pillantásból vagy mozdulatból is értették egymást.
Képzeljük el még csak az első darab öntését. A szobrász Héliosz egyik lábát beleöntötte a fehér márványba, hogy szilárdan álljon és azt onnan semmi ki ne fordíthassa. Tehát a talpa alá amely önmagában nagyobb volt, mint egy fekvő ember! kádszerű mélyedés vésetett a legfelső márványlapokba. Ez a márvány adta az öntőforma alját, vagyis a majdani Héliosz egyik talpát.

Tegyük hozzá: amikor ebben a stádiumban voltak, addigra Kharésznak el kellett készítenie és nem csak fejben, hanem pontos adatokkal papiruszon vagy viasztáblákon! az egész szobor arányait. Tudnia kellett, mekkora testrészeket tud kiönteni egyszerre, és azokat milyen sorrendben csinálhatja meg, és melyik rész mekkora lesz az egészhez képest. Természetesen alapvető dolog volt, hogy az emberi test arányait vegye figyelembe. Nem készíthetett cérnalábakon álló nagy hasú alakot, de olyant sem, amelyik felnőtt testen aránytalanul nagy „csecsemőfejet” hordoz. A művész zsenialitása éppen abban mutatkozott meg, hogy mindezt folyamatosan szem előtt tartotta és saját jó terveit követte tizenkét éven át!
Az öntőforma felállítása után jött a kemény dolog: az olvasztás. Hatalmas kemencéket kellett építeni ott a téren, és mint majd meglátják, később ezeket objektív okokból távolabbra kellett telepíteni. Nem egyszerű dolog ám bronzot készíteni az ókorban hiszen a réz olvadáspontja 1088 fokos, a bronzé „csak" 900 fok, a vasé viszont 1500 fölött van. Ilyen hőmérsékletet fatüzelésű kemencékben elérni nem könnyű, szinte lehetetlennek is tűnne, ha nem tudnánk, hogy lám, mégis elérték, megtették, olvasztottak.

Philón elmondja, mi történt később. Amikor a művész kiöntötte előbb az egyik lábfejet a bokáig, majd kellő távolságra tőle a másikat is ez heteket vett igénybe csak azután léphetett tovább. De azért próbáljuk meg elképzelni: a nagynehezen megolvasztott fémet a munkásoknak fel kellett vinniök a talapzatra az öntőformához, és beönteni az erre a célra szolgáló nyíláson. És újra és újra, márpedig ez nem órák alatt zajlott le, hanem hetek is elteltek, míg sikerült annyi bronzot olvasztani, amennyivel a talán 1-2 centiméteres külső réteg kialakult és megszilárdult. A bronz ha jó volt az öntőforma hamarosan lehűlt és megszilárdult. Ám csak akkor lehetett levenni a formát, ha biztosak voltak benne, hogy az sehol sem lyukadt ki a nagy forróságtól. Amint a forma megtelt, sőt, a beöntő nyíláson túlcsordult, akkor nem öntöttek bele többet.
Most képzeljük el, amint az emberek jókora, talán ötvenszáz literes, kőből készült tartályokkal viszik az olvasztótégelytől a kiöntött fémet fel az emelvényre. Nyilván nem létrákon, hanem sima, nem túl nagy dőlésszögű rámpán mentek felfelé. Ha csak egyikük is megbotlik, elesik, a többiek talán nem tudják megtartani a terhet és elejtik, a bronz kiömlik a földre, és ott megszilárdul. Kezdhetik elölről az olvasztást. Tehát jó együttműködésre, megbízható és hozzáértő emberekre volt szükség.

Tegyük fel, hogy készen van a két boka. Hogyan tovább? Hiszen egyre magasabbra kell majd emelni az új öntő formákat, rögzíteni őket alulról és minden oldalról. De hol? A levegőben? A későbbi korok harangöntői ezt egyszerűbben oldották meg: az öntőformát a földbe mélyített gödörbe helyezték és a földszintről egyszerűen beöntötték az olvasztott fémet. Itt ezt nem tehették meg, mert éppen ellenkezőleg felfelé kellett építkezni közben!
A normális eljárás egy sokkal alacsonyabb fémszobor esetében az lett volna ma is sokszor ezt követik hogy a művész kiönti a szobor egyes részeit, persze alulról kezdve halad felfelé, és amikor kész a következő rész, azt valamilyen emelőszerkezettel, még nagyobb szobor esetén daruval emeli az addig elkészült részekre, odaforrasztja vagy bármilyen más módon rögzíti, és nekiáll elkészíteni a következő részt.

Itt azonban ez nem volt járható út, mert nem volt akkora emelőszerkezet, amely olyan magasra felvitt volna ilyen nehéz tárgyakat. Tehát az öntőformákat kellett egyre feljebb és feljebb emelni! És mind magasabban végezni a szobor részeinek kiöntését!
Philón:
„Lehetetlen volt a többi részt fölemelni és a helyére illeszteni. Hanem a bokákat már odafönt öntötték ki, és amint egy ház építkezésénél, a művész az egész művet rétegenként építette fel... Az első, bronzba öntött rész után a második modelljét fölötte formálták meg, és miután az előzőt érccel már kiöntötték, efölött dolgozták ki a harmadikat is ugyanilyen módon, mivel lehetetlen lett volna a fém alkatrészeket megmozdítani.”

Amikor készen voltak egy résszel, mondjuk még mindig maradjunk a két különálló, de már a térben egymás felé tartó lábaknál ahányszor öntöttek rajtuk félméternyit vagy méternyit, mielőtt leszedték volna a köröskörül felhalmozott támasztógerendákat és köteleket és földet, a keletkezett újabb üreget vasrudakkal kellett,keresztben megtámogatni belül, a tartó vasalatot is emelték, köveket töltöttek a résekbe. A szobor tehát, bár üregesnek készült, belül sehol sem maradt üres.
„Hogy biztonsággal megvalósíthassák a mű tervét, hatalmas földhányást halmoztak a Kolosszus elkészült részei köré. Betemették azt, amit már fölállítottak, ezáltal a következő darabot újból sima föld fölött öntötték ki.”

Ez egy kicsit a piramisok építésének egyik elképzelt változatára hasonlít. Képzeljék el: Rhodosz polgárai vagy tíz éven keresztül, amíg épült egyszerűen nem is látták a Kolosszust! Az egy mind magasabb, évről évre növekvő földhegy alatt lapult. Amint elkészült a két boka, előbb az egyiket, aztán a másikat temették el egy-egy földhányás alá. Majd amikor kiöntötték a bokához illeszkedő alsó fél lábszárat, egyiket is, másikat is, a két fölhányás összeért, összefolyt, és később eggyé lett. Úgy emelkedett mind magasabbra, és közben törvényszerűen terpeszkedett el minden oldalra is.
Rengeteg földet kellett odahordaniuk a munkásoknak. Amikor az újabb földhányást felhordták, mondjuk a jobb láb körül és az elérte az eddig elkészült fél-lábszár magasságát, jókora teraszt tapostak köréje, hogy legyen elég hely. Azután a felhordó rámpákat készítették el, megvárták, míg az is megkeményedik eközben hónapok teltek el. Ezalatt megérkezett a következő réz és ónszállítmány, no, meg a rengeteg fa a kemencék felfűtéséhez. Közben közeli műhelyében Kharész és értő segédei csinálták a formát. Készült előbb az egyik aztán a másik láb alsó lábszárának felső része, mondjuk a térdkalácsig. Ne feledjük, nem sima formák voltak ezek, hiszen a majdani kiöntött részeknek a sportos, izmos férfi lábizmait kellett mutatniuk, ráadásul arányosan. Igazából másféle munka volt ez, mint amihez Kharész addig szokott, nagyon is más.

Homokot, földet halmoztak fel hihetetlen mennyiségben. Képzeljük el, mekkora kiterjedésű „hegy” magasodott a rhodoszi kikötő közelében, mire Kharész eljutott a szoboralak törzséhez, majd egyre emelkedve feljebb: következtek a karok! Ezért nem hihető, hogy a bal kar például lefelé lógott, távol a testtől, hisz akkor a kiöntések után, miközben fokozatosan közelebb hozta a magasabb részeket, a felső kart a testhez majd egy vállal rögzítette volna a szoboralakhoz, így a kart sokáig (a váll eléréséig) csak a földhányás tartotta volna, miközben a súlya egyre nőtt. És attól lehetett (volna) tartani, hogy belesüppedt a földbe, eltávolodik a válltól, és később derül csak ki amikor a földhányást eltávolítják hogy aránytalanul hosszabb a bal, mint a jobb kar. Valószínűbb hát az a verzió, amely szerint a balkar is elég szorosan simult a testhez, vagy éppenséggel azt a bizonyos hosszú lándzsát tartotta. Amit nyilván később és külön készítettek el, majd á kéz ujjai közé helyeztek.

(Olvastam egy külföldi szerző tollából olyan változatot is, hogy a művész előbb elkészítette az egész hatalmas vas-vázat, majd a külön-külön kiöntött és már alakra formált bronzelemeket ezekre erősítette rá így készült volna a szobor. Hogy a művész hogyan vitte fel az egyes szoborelemeket, mondjuk negyvenkét méter magasba, és ott hogyan erősítette rá a vastartókra amikor még a hegesztési technika is ismeretlen volt arról nincs adat. Az illető kutató a jelek szerint nem olvasta Philónt.)
Nem túlzás azt állítani, hogy az építés folyamán, legalább egy évtizeden keresztül gyakorlatilag szinte minden fémet, elsősorban rezet, amit csak bányásztak a Földközi-tenger keleti medencéjében és az ahhoz kapcsolódó területeken, Rhodoszra vitték. Ez egy nagyon jó felvevőpiacnak bizonyult, a rhodosziak akármennyi rezet és ónt megvettek, amit bármelyik kereskedő hajórakományként odahozott. Lépjünk túl most már a gyártási procedúrán és lássuk, mi volt később?

A szobor elkészült, de senki sem láthatta. Évente mindöszszesen 3 métert emelkedett de vele együtt a földhányás is, tehát a készítés több mint egy étvizedében Héliosz szobra gyakorlatilag láthatatlan volt. Tudjuk, hogy ez eléggé megviselte a türelmetlen rhodosziakat, ezidő alatt többször is felvetették, hogy tényleg érdemes ennyit áldozni a szoborra..? Tényleg szüksége van rhodosznak erre a monumentális szoborra?
Ám elcsitultak az aggódó vagy éppen ellenséges hangok, amikor a szobor elkészült. A végén már csak annyit láttak belőle, hogy a diadémos fejet is elnyelte a föld, de látni a jobb kezét, amely majd a lángokat tartja... És amikor helyére került az utolsó darab is, lebontották róla az öntőformákat, aztán elkezdték elhordani a földet ami megint csak sok hétig tartó munka volt a rhodosziak nyilván a szemüket dörzsölték a csodálattól. Kijártak oda nap mint nap, hogy lássák, ahogy fokozatosan bomlik ki szemük előtt a szobor szépsége. Gondolom, nemegyszer megünnepelték Kharészt, akiről most már mindenki elhitte, hogy valóban nagy művész.

A szoboralak messziről nézve tökéletes volt. Közelről még a laikusok is láthatták hiányosságait de hát a művészre várt még az utolsó feladat: eltűntetni ezeket az apró dolgokat. Nem hibák voltak. Hanem a készítési technológia velejárói. Például azokon a részeken, ahol a régi, már elkészült testrészre illesztették az öntőformát és öntötték a következő darabokat, itt-ott a forma résein kicsordult a bronz, vagy akár el is folyt, lyukat hagyva. Ezeket kellett most kipótolni, lecsiszolni a fölösleget, „sorjázni” az érdes összeeresztéseket.

De végül is elkészült. Mi, akik sohasem láthattuk ezt a szobrot, képzeljük mot el! Ott állunk a tengerparton, meleg szellő lengedez, délután van. Ha kinyitjuk szemünket, mit látunk? A vízparton áll egy hatalmas szobor. Fiatal, életerős, sportos férfit formáz, aki szinte kicsattan az egészségtől. Jobbjában tüzet visz, amely olykor füstöl is teljesen olyan, mint egy fáklya. Az arca pontosan olyan, mint a helyi pénzeken Héliosz isten stilizált lángoktól ölelt feje. Igen, ez Rhodosz istene, védőszentje és jelképe! Erről a szoborról mindenki tudni fog, beszédtéma lesz nemcsak a görögöknél, de az egész ismert világban. Hiszen mától kezdve minden kereskedő, aki eljön ide, látni fogja. És amint hazaér, elmondja majd másoknak is. Nincs ehhez fogható hatalmas, és mégis szép szobor sehol a világon!
Különösen érdekes benyomást kelt a szobor hajnalban és alkonyaikor. Hajnalban, amikor felkel a nap, még része a sötét földnek, tengernek, kikötőnek. De az első sugarak őt érik! Nem is a hegyek csúcsát, amelyek nem olyan nagyon magasak Rhodoszon. Hanem a fáklyát tartó kezet! A rőt réz-színű szobor keze-fáklyája ilyenkor lángolni kezd, pedig az éjszakára gyújtott tűz már pirkadatkor kialudt benne. De most, lám, új tűz gyulladt benne, utat mutat minden tengerésznek, erre van a kikötő, itt van Rhodosz! Aztán a nap emelkedik, és hamarosan fényben fürdik a szobor, visszaveri a napsugarakat a vakító istenség hiszen ő a Napisten...

Alkonyaikor minden fordítva megy végbe. Az addig ragyogó és minden tekintetet magára vonzó szoboróriásnak előbb a lába merül bele a lopakodó éjszakába, aztán a törzse, végül a feje is. Két szeme kigyúl, és, fényt áraszt, de lám, a jobbja ott a magasban még őrzi a lemenő nap utolsó sugarait. Aztán tűz gyullad ki a fáklyában, a karban lévő alig egyembernyi keskeny résben viszik fel a tűzrevalót és meg is gyújtják. Éjszaka az ügyeletes tűzvigyázó még többször megteszi ezt a kényelmetlen utat a levegőtlen sötétségben...
Van egy legenda, amely szerint Kharész nem bírta a ránehezedő nagy nyomást és miután a szobor elkészült, észrevett rajta valami hibát, majd öngyilkos lett... De gyanúnk szerint ez aligha igaz. Ha volt is nyomás és volt is némi depresszió művészeknél ez nem ritkaság a szobor „leleplezése”, átadása, a neki járó munkadíj kifizetése és a többi, ilyenkor esedékes örömteli esemény bizonyára jobb kedvre hangolta a szobrászt. Nem volt kétséges sem neki, sem a kortársainak, hogy Kharész fő művével állnak szemben. Ennél nagyobbat és híresebbet talán csak az isteni Pheidiász alkotott az olümpiai Zeusz-szentélyben.

Ejtsünk végül pár szót arról is, hogy miképpen alakult a Kolosszus további sorsa? Sajnos azt kell mondanunk, hogy mind közül ennek volt a legrövidebb „élete”. Míg a piramisok ma is állnak, immár legkevesebb négyezer éve, a Zeusz-szobrot ezernél is több évig csodálhatták meg az emberek és a többi komoly építmény is sokáig bírta nos, a rhodoszi Kolosszussal egészen más volt a helyzet.
Bár nem tudjuk pontosan, mikor készült el, minden jel arra mutat, hogy maximum 66 évig láthatták őt az emberek teljes pompájában. 290-ben adhatták át, és attól kezdve 66 évig pompázott, díszítette, és úgymond védelmezte Rhodosz városát és a szigetet. De Kr. előtt 224-ben nagy földrengés rázta meg a szigetet!

Ez pedig végzetesnek bizonyult. Kharész állítólag azt mondta egyszer a munkatársainak: ha valamitől tart, akkor ez Héliosz... térde. A művész, akinél jobban senki sem ismerte a Kolosszust, ismerte annak gyenge pontjait is. Tudta, hogy ott történhet valami. Ha egy nagyobb, erős behatás éri a Kolosszust, akkor a térdeinél roggyanhat meg.
Nos, egy olyan méretű földrengés azért elég nagy erőhatás volt. Ráadásul erre senki sem számíthatott. A Kolosszus körül időközben felépült házak lakói sem..! A földrengés egy októberi éjszakán történt. Rhodosz lakói kiszaladtak házaikból, kivéve, akire az épület máris rádőlt. A Kolosszus éktelen robajjal dőlt le, egyenesen a házakra. A térdénél rogyott meg... És mi volt azután?

Hát csak annyi, hogy a szobrot többé nem tudták „reanimálni”, felállítani. Az ugyan szóba került, hogy ismét felépítik. Egyeseknek ez szívügyük volt. Némileg meglepő, hogy erre egy távoli uralkodó gondolt elsőnek. Ptolemaiosz Eurgetész, az Egyiptomot uraló nagysándori görög alvezér-dinasztia leszármazottja nem is várt semmit, még a földrengés évében 3 ezer talentum rezet küldött Rhodoszra, hogy abból építsék fel ismét a szobrot!
Nem csodálkozhatunk, hogy az egyiptomi uralkodónak eléggé hiányos volt a fizikai műveltsége. Talán azt hitte, ami ledőlt, az egyszerűen felállítható? Vagy a küldött rengeteg rézből ítélve újra akarta öntetni az egész szobrot? Ehhez egy második Kharészt kellett volna találni. (Mindenesetre gyanús, hogy az egyiptomi három és félszer annyi fémet küldött, mint amennyit Philón szerint Kharész annakidején felhasznált. Vagy ez árulja el, hogy a művész nem is annyiból, hanem sokkal több fémből készítette el a Kolosszust..?)

A szobor túl nagy volt a szó összes értelmében például ahhoz is, hogy bármit kezdjenek a gigantikus „hullával”. Ott feküdt az bizony még sok-sok évvel később is. Sztrabón valamikor Kr. születése környékén vagy nem sokkal azután, tehát időszámításunk kezdetén járt Rhodoszon és a saját szemével látta a földön heverő óriási szobrot. Természetesen ő is papírra vetette, amit látott:
„Egy földrengés alkalmával ledőlt, mert térdei eltörtek, s most ott fekszik, egy jóslat miatt nem állították fel újból.” Hogy mi volt a jóslat? Valaki állítólag kinyilatkoztatta, hogy „ami jól fekszik, azt nem kell helyéről elmozdítani”. Azt azonban ő is, Plinius is leírják, hogy a méretek még így is megdöbbentőek voltak. Plinius például ezt írta:
„A napkolosszus... még fektében is csodálatot ébreszt. Csak kevesen tudják a hüvelykujját átkarolni, az ujjai nagyobbak, mint más szobrok teljes egészükben.” így talán fogalmat alkothatunk magunknak a bronzból készített emberalakról.

A kései szemlélők látták, hogyan volt kitöltve a belseje vasvázakkal és kövekkel. A szobor attól kezdve csak enyészett. Tulajdonképpen csodálhatjuk, hogy senki nem vetett szemet arra a hatalmas mennyiségű bronzra, amit ekkor már valamilyen értelmesebb célra is felhasználhattak volna. De nem, a szobor így hevert ott egészen Kr. után 653-ig. Egy pletyka szerint ugyan jóval korábban a fejét leszerelték és elvitték Rómába, ott mutogatták de ez ellenőrizetlen híradás. Tény viszont, hogy a szobor 66 éves állás után csaknem 900 éven keresztül (!) feküdt Rhodosz földjén.
Az említett évben arabok hódították meg Rhodosz szigetét. Az arab hadvezér, aki „másodállásban” damaszkuszi kalifa volt, az akkori szokás szerint mindent, amit a szigeten talált, a saját tulajdonának tekintett a szobrot is. Miután ő is megcsodálta, az egészet eladta egy kereskedőnek, aki aztán nekiállította embereit, és azok szétszedték, a fémet pedig „hulladékként" értékesítették. A rhodosziak emlékezete szerint a kereskedő 900 tevén szállította el a fémet bár sokan ezt csak legendának tartják, szerintük sokkal kevesebb volt a fém. Persze az is lényeges, mennyi terhet vitt el egy akkori teve.

Tudjuk, hogy 1330-ban egy bizánci történetíró már hiába kereste a Kolosszust, pedig állítólag csak ezért érkezett a szigetre. De az egykori világcsodának már a nyomát sem találta, így múlik el a világ és a művészet? dicsősége.


Forrás: Nemere István Az ókor 7 csodája