logo

XIII December AD

A mauzóleum 1. rész

Ephezosztól délre, légvonalban alig több mint ötven kilométerre, található Halikarnasszosz városa. Azaz ma már nem nagyon található meg, legfeljebb évezredes romjait kereshetjük fel. Kosz szigetével szemben, a szárazföld egy nyugat felé kiugró félszigetnek a déli partján foglalt helyet a maga idejében szintén elég híres görög város.
Bizony nem ok nélkül volt híres. Már akkor volt itt település, amikor a görögök, mint olyanok még meg sem jelentek a színen. Ez volt a káriai tengerpart, bár Kária mint ország tudomásunk szerint aligha létezett de ezt a déli részt így nevezték. A kisázsiai tengerparton ez volt a legdélebbi szárazföldi település a görög időben idáig tartott a görög gyarmatosítás.

A város legrégebbi történetéről szinte semmit sem tudunk. Errefelé már a Kr. előtti tizenegyedik században, vagyis 1000 körül laktak emberek, és rájuk telepedtek az Argoliszból érkező telepesek. Mint oly sok kisázsiai görög város, ez is magába szívott sokféle keleti, ázsiai kultúrát és egyéb hatást. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy ezek a kisázsiai görög települések sok tekintetben mégsem voltak csak és tisztán görögök, oly sokféle egyéb hatás érvényesült errefelé. Nem is beszélve az emberekről, akik mindenfelől áramlottak ide a konjunktúrák idején.
Ezen a tájon a dór törzsek egyike telepedett le (míg Ephezoszban az iónok uralkodtak). Akkori görög szokás szerint a városok polgárai, ha túlnépesedés fenyegette őket, kettéoszlottak. A nagyobbik csoport továbbra is a városban maradt, a kisebb csapat pedig hajókra szállt és elment... gyarmatosítani. Vagyis valahol a nagyvilágban alapítottak maguknak egy új települést, „gyarmatot”, és ideig-óráig őrizték az anyavárossal a kapcsolatot (ez az „ideig-óráig” olykor azért több évszázadon át, tartott...), aztán a szálak természetesen elszakadoztak és az újabb telepeseket már semmi sem kötötte az anyavároshoz, legfeljebb néhány régi emlék, krónika, szóbeszéd. A Kr. előtti hatodik században aztán jöttek a perzsák. Athén ugyan elbánt velük, de a kisázsiai partvidék görög városainak nem mindig volt ilyen szerencséjük. Halikarnasszoszt is megszállták, és sokáig uralták.

Kevesen tudják, hogy a kúriaiak még sokáig éltek errefelé, mígnem felolvadtak a rögökben. Az itt született nagy történetíró és „ókori riporter” Hérodotosz apja is káriai volt. Bár a történész itt látta meg a napvilágot, műveiben szinte nem is említi a várost, ami két dolgot jelenhet. Vagy azt, hogy felülemelkedett a személyes vonzalmon és kapcsolaton, azért hallgat a városról, tárgyilagosan nem akar róla ömlengeni vagy olyan jelentéktelen városka volt ez a maga idejében, hogy még az onnan származó nagy ember sem tartotta érdemesnek a dicsekvést Halikarnasszos-szal.
Mindenésetre biztosnak látszik, hogy amikor Hérodotosz élt (Kr. e. 484-424), ama hat évtizedben Halikarnasszosz még „sehol sem volt”. Vagy ahogyan az egyik forrásunkban olvasható: „a város még csak várta a történelmet”. A város híres fia a görög-perzsa háborúról írott jelentős könyvében („Hisztoriész apodeixisz”) éppen hogy futólag említi a várost.
Lássuk a történelmi tényeket. Halikarnasszosz alapításáról ahány történész, annyi vélemény, így aztán csak vaktában tapogatózunk. Szerencsére a mi esetünkben ennek nincs olyan világrengető jelentősége, bár azért az ember szereti tudni, hogy a helyszín, ahol később egy ilyen fontos dolog lejátszódik, vagy valami nagyon nagy dolog felépül, az a múltban milyen szerepet játszott.

Halikarnasszosz afféle pölitizálós város lehetett, vagy csak lakóinak nem volt szerencséjük? Ők éltek a legtávolabb Athéntől, a kisázsiai félszigeten a legdélebbi görög településen, nem mintha függtek volna Athéntól, vagy különösebben hiányzott volna nekik az attikai fényes nagyváros. De tény, hogy sokszor magukra voltak utalva. Ezt a hatást azzal próbálták csökkenteni, hogy a környékbeli, szintén dórok által alapított városok egymással szövetséget kötöttek.
Hat ilyen település volt viszonylag közel egymáshoz: Lindosz, Lélülosz, Kameirosz, Kosz és Knidosz volt a másik öt. A hatok szövetségét nemes egyszerűséggel és még most, a mi számunkra is mennyire érthetően „hexapolisznak”, „hatvárosnak” nevezték el. Még egy közös Apolló-templomot is építettek az egyik város közelében. Ennél persze fontosabb volt az összetartás a növekvő külső veszélyekkel szemben.

Érdekes, hogy Halikarnasszoszban a másik görög törzs, az ionok befolyása hódított, így aztán a „hatvárosból” hamarosan csak „ötváros” lett. Halikarnasszoszt a „peritapolisz" kizárta, mint a dór szokásoktól és erkölcsöktől elforduló várost. Itt jegyezzük meg: a dórok voltak a konzervatívok, a komorak, a nehezen mozdulók. Elég ugye, ha megjegyezzük, hogy a peloponnézoszi félszigeten éppen Spárta, ez a kissé fasisztoid állam volt a „dórság” legfőbb letéteményese és őre. Halikarnasszosz szabadabb, tehát liberálisabb vizekre evezett jelképesen szólva. Beengedte falai közé a modem, szabadabb szellemet, mire a másik öt, erőteljesen maradi, kizárta őt soraiból.
Pontosan nem tudhatjuk, mikor történt mindez. A krónikák egyenesen vagy áttételes módon azonban megőrizték számunkra magát a tényt: a hexapolisz felbomlott és éppen Halikarnaszszosz volt az, amely ily módon egyszer csak kívül került a szövetségen. Aminek két veszélye is volt. Az egyik: külső ellenség támadása esetén többé nem számíthatott a többiek támogatására, másfelől éppen az eddigi szövetségesei is ellenséggé válhattak bármelyik percben, teljesen kiszámíthatatlanul.

És végül is az első változat „jött be" amikor a külső ellenség támadott, bizony a város támasz nélkül maradt. Igaz, akkoriban másutt ennél súlyosabb dolgok is történtek, hiszen a támadó perzsák a kor szokásait követve igen kegyetlenül számoltak le a kisázsiai parton sorakozó görög városokkal. Némelyik város sokkal rosszabbul járt, mint Halikarnasszosz, bár ez nyilván nemigen vigasztalta a város polgárait.
A perzsák régóta törekedtek a görögség meghódítására, már az előző császáruk, Dareiosz (Dárius) is ilyen terveket forgatott a fejében, de mire elindította volna nagy és mindent elsöprő hadjáratát, meghalt. Ezért az egyik fia, Xerxész vette át a roppant nagy létszámú és igen jól felszerelt, tengeren és szárazföldön egyaránt sikerrel mozgó haderő vezetését.
Nem célunk itt kitérni a részletekre, végül is mi történt például a szalamiszi tengeri csatában tanultuk annakidején az iskolákban, a mai olvasók pedig megtalálják annak leírását számos helyen. A görögök, legalábbis az európai részüknek sikerült megmenekülnie a perzsa rabságból, amit a kis-ázsiai városállamok nem mondhattak el magukról.

Mindenesetre Kr. e. 545-540 között valamikor, a perzsák bevonultak a városba. Akkoriban az események nem zajlottak olyan villámgyorsan, ahogyan manapság. Igaz, ezek híre is sokkal lassabban terjedt. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy akkoriban egy fontos csata (vég)eredményének híre a tagolt terepen, vagy akár a tengeren is minimum hónapokig terjedt. Vagyis ami valahol az attikai félszigeten, tehát Athén környékén esett meg, legyen bármilyen fontos esemény is (például az, hogy az ahténiek és a velük szövetséges városok hadai jól elverték a perzsa flottát, sőt azt kis híján el is pusztították!), még hónapokkal később sem volt ismert mondjuk a Földközi
tenger délkeleti vidékein, a mai Rodosz, Kréta, Ciprus magasságában. Nem is szólva arról, hogy ennek az eseménynek a híre mikor jutott el mondjuk a tenger déli partvidékére: a mai Egyiptom területén lévő görög lakosság például mikor szerzett róla tudomást? Abba beletelhetett akár egy teljes év is!

Amikor híre ment, hogy a perzsák mozgolódnak, senki sem esett pánikba, még a kisázsiai partokon sem. Pedig tudjuk Hérodotosztól a perzsák háborús előkészületei régóta tartottak és az ókori világban ezen a tájon senki előtt nem volt titok aki csak egy kicsit is érdeklődött a politikai helyzet, a viszonyok iránt hogy előbb-utóbb lesz ilyen támadás. Aztán miután Dareiosz a halála előtt kiadta a parancsot, hogy készüljenek a görögök, és egyáltalán az Európa elleni háborúra már ez is nyilvános volt, bárki tudomást szerezhetett róla.
A mozgósítás három évig tartott (!) és teljesen közismeretnek, nyilvánosnak számított. Dareiosz minden perzsa városba elküldte a parancsát, hogy a szárazföldiek készítsenek fel több lovas és gyalogos katonát, mint amennyit a legutóbbi háborúban „adtak be a közösbe”, a tengerparti városoknak pedig ezzel párhuzamosan több hadihajót, gályát és fegyveres legénységet kellett felsorakoztatniuk, mint korábban. Ezen felül minden tartományra és minden városra és vidékre kiosztották azt az élelmiszerés takarmány-mennyiséget, amit ki kellett állítania a leendő háborúhoz.

Ilyen körülmények között logikus, hogy nem csak Perzsiában és az általa megszállt területeken, hanem azok határain túl is viszonylag hamar ismert lett a közelgő háború terve. Már csak azért is, mert maga a perzsa államvezetés sem titkolta: ez lesz a következő lépése. Amint együtt lesz az erős hadsereg, megindulnak nyugat felé, hogy átkelve az összes szárazföldi és tengeri akadályon, lecsapjanak a görögökre.
A kisázsiai görög városok láncolata egyelőre nem volt annyira fontos, hogy azért külön háborút indítsanak, Dareiosz majd váratlan halála után fia, Xerxész úgy látta, ha végeznek Athénnel és szövetségeseivel, ráérnek szép kényelmesen sorban elfoglalni azokat a területeket is. Mellesleg így is történt, függetlenül attól, hogy Athént nem sikerült legyőzniük.
Ez esetben a kisázsiai görög városok a maguk kiterjedt kereskedelmi kapcsolataival és gazdagságukkal szintén a perzsák ölébe hulltak. Az igazsághoz tartozik az is, hogy némelyik kisázsiai görög városra már az athéni hadjárat előtt rátették a kezüket, egy-egy korábbi háború kapcsán. Halikarnasszosznak különben régebben is voltak perzsa kapcsolatai. Sőt, perzsa uralom alatt állt már vagy hatvan éve, amikor a fenti események megtörténtek.

Kr.e. 480-ban indult el Dareiosz fia, Xerxész az említett nagy hadjáratra és bizony Halikarnasszosz akkoriban már perzsa uralom alatt állt. A betelepült dórok (görögök) és az ottani káriai, tehát őslakos rétegek közti ellentéteket is szították a perzsák, ily módon a dórok „saját” városukban hamarosan kiszorultak a hatalomból. Lett volna alkalom arra, hogy azokban a zavaros időkben Halikarnasszosz elszakadjon a perzsáktól, és ismét csatlakozzon a görögökhöz de nem, erre egyszer sem került sor! A városban a perzsa származásúak kerekedtek felül. Igazából nem nagyon érdekelte az embereket az athéni hadjárat, mert mire az bekövetkezett, más kisázsiai városokkal ellentétben Halikarnasszoszban már megszilárdult a perzsa uralom.
De elég érdekes és egyben szokatlan hatalom volt ez. Mindenütt másutt, ahol a perzsák megvetették a lábukat, a városok, államok, tartományok élére saját körükből származó főnököt, szatrapát neveztek ki (ebből lett a görög szatrapész szó). A szatrapa eredetileg határőrt jelentett, olyan magas állású személyt, akit a központi perzsa hatalom az újonnan meghódított és értelemszerűen valahol az addigi ország határain elhelyezkedő új területek őrévé nevezett ki.

A perzsák szigorúan számon tartották, hogy melyik megszállt tartomány próbált az állam különféle zavarainak időszakában elszakadni tőlük. De sem a tartomány, azaz Kária, sem maga a város, Halikarnasszosz nem szerepel ezeken a listákon tudjuk, mert kőbe vésve fennmaradtak máig. A várost tehát elég jól sikerült „megdolgoznia” a perzsabarát pártnak, így aztán Halikarnasszosz Xerxész és utódai biztos szövetségesének számított.
Nos, a fentebb említett halikamasszoszi különlegesség az volt, hogy egyedül ide nem neveztek ki perzsa szatrapát jó volt nekik helyi ember, helyi uralkodócsalád is! Ezek legyenek károk vagy dórok, vagy bármilyenek, hűségesen kiszolgálták a perzsa központi hatalmat. A szatrapa más területeken a helyi közigazgatást felügyelte, mint a távoli perzsa uralkodó helytartója, legfőbb dolga az adók behajtása volt. De ügyelnie kellett a bíróságok működésére, a háború esetén a központi seregnek küldendő haderő kiállítására, a helyi lakosság féken tartására.

Akkoriban már pár száz kilométernyi távolság is igen nagynak bizonyult, a pár ezer kilométer pedig sokszor teljes önállóságot eredményezett egy szatrapának. Ha viszont a nagy perzsa birodalom szélén helyezkedett el egy városállam vagy tartomány mint Kária és benne Halikarnasszosz is akkor az ottani szatrapa voltaképpen afféle helyi (kis)királyként tevékenykedhetett. Arra ugyanis nem kellett számítania, hogy egyszer csak ott terem a perzsa király és szétnéz: mi hogyan van, és majd jól a szatrapa fejére koppint vagy netán komolyabb hiányosságokat találva akár le is ütteti a fejét.
Ez elvi lehetőségként fennállt, a gyakorlatban azonban nagyon ritkán eshetett meg, már ha egyáltalán előfordult. Itt az volt a helyzet, hogy a központ, azaz a perzsa uralkodó csak akkor szólt bele a helyi ügyekbe, ha valami rosszul ment és azt a központban is érzékelni lehetett. Ha nem jöttek meg az adók, vagy lázadás tört ki a tartományban és hasonló nagyságrendű, igazi problémák esetén merült fel az, hogy a szatrapát le kell váltani, ki kell rúgni, vagy ha súlyos volt a helyzet, ki kell végezni. Persze ez utóbbira főleg okulásul került sor, hogy a többi vidéki szatrapa-helytartó is lássa, az uralkodó nem tréfál.

A szatrapák persze éppen e távolság miatt eléggé szabadon rendelkezhettek tartományukkal. Napi ellenőrzés nem volt, bár attól azért tarthattak, hogy mindenütt vannak emberei a központi hatalomnak, és azok időnként spicliskednek, jelentéseket küldenek a fővárosba, tehát az uralkodó nemcsak a szatpapák éves jelentéseiből értesül az adott tartomány helyzetéről. Ám ha minden rendben ment, a perzsa királyt nem nagyon érdekelték a vidéki részletek. De szerette fenntartani azt a meggyőződést a szatrapákban, hogy hatalmuk nem végleges és főleg nem biztos elég egy rossz lépés, és a trón, a központi hatalom azonnal lecsap rájuk!
Káriában ilyesmitől nem kellett tartani, pedig itt volt az egész birodalomban az egyetlen nem-perzsa szatrapa.
Egészen szépen fejlődött ez a régió, és az itteni szatrapa még dinasztikus hajlamainak is engedhetett. Az apa még életében elintézte a királlyal, hogy halála után a fia vagy a felesége (!) veheti át a trónt és folytatja majd jól megérdemelt szatrapai működését. Ha a tartományban rendben mentek a dolgok, akkor az éppen aktuális perzsa királynak sem volt kifogása az efféle öröklődő hatalom ellen. A lényeg az volt, hogy a tartomány szilárdan perzsa uralom alatt maradjon, hogy ki éppen a szatrapa, másodlagos kérdés volt.

így aztán, ahogyan más szatrapáknál, hát a halikarnaszszoszinál is valóságos királyi udvartartást vezettek be már évtizedekkel korábban. A szatrapa keveset szólt arról, hogy maga is csak egy „alkalmazott”, hogy csak egy távoli nagyon-nagy fónököt képvisel, és annak akaratából maradhat a trónon. Ezt a nagyon egyszerű nép kivételével mindenki tudta, de senki sem emlegette.
A szatrapák többsége szerette ügy feltűntetni a hatalmát és személyét, mintha valódi teljhatalmú uralkodó lenne. És bizonyos értelemben tényleg így is volt a szatrapa a maga tartományában élet-halál ura volt. Nem kellett elszámolnia az emberi életekkel a trón felé. A központi hatalmat az sem érdkelte, ha a szatrapa a maga területén naponta kétszáz embert végeztet ki és teszi ezt éveken keresztül a lényeg az volt, hogy a perzsa uralom ne szenvedjen csorbát, a nép „kussoljon", ne legyenek lázadások, az adókat rendesen befizessék, stb. Hogy ezt a szatrapa milyen módokon éri el, a távoli fővárosban senkit sem érdekelt. Hát így zajlottak a dolgok Káriában is.

Halikarnasszosz akkor még nem volt a tartomány fővárosa, de ennek nem volt jelentősége. A bajok akkor kezdődtek, amikor ezt a szép idillt feldúlták. Amikor a fentebb említett, Xerxész által vezetett nagy háború zajlott Görögország ellen, Halikarnasszoszban (és értelemszerűen Kária tartományban) egy férje halála után női szatrapaként uralkodó
I. Artemiszia királynő uralkodott. Ő teljesen a perzsák mellett állt és részt vett a szalamiszi tengeri csatában is. Hisz Halikarnasszosznak, mint tengeri városnak, hadihajókat kellett küldenie a perzsák oldalán a háborúba. Hérodotosz részletesen leírja a királynő egy ravasz haditettét, de ez semmin sem változtatott. Xerxésznek akkor nagyon tetszett a bátor „amazon" kiállása, de alig telt el egy év, a viszony közte és a szatrapa-asszony között erősen megromlott. Főleg miután a görögök másodszor is tönkreverték a perzsa flottát és ekkor az addigi szövetséges tartományokban mindenütt felemelték a fejüket az addig elnyomott görögök.
így történt ez Halikarnasszoszban is. A „görög párt” vagyis a dórok hirtelen fellázadtak a bennszülöttek, vagyis a káriaiak ellen és egy államcsíny folytán pár óra alatt átvették a hatalmat a városban. Sokan ezt azzal is magyarázzák, hogy a két örök szembenálló fél, a jó és a rossz küzdelmében ekkor a jó győzött. Merthogy a demokratáknak, vagyis az athéni demokrácia híveinek sikerült legyőzniük a sötétség erőit, azaz az arisztokráciát, a konzervatívokat ma azt mondanánk: a jobboldalt.

Tény, hogy Athén a demokráciát képviselte, és amikor megalakította ezek után a déloszi szövetséget, hát ott túlsúlyban voltak a magukat demokratikusnak nevezhető városállamok. A szövetséget azért hozták létre, hogy a görgők a tengeren egységesen tudjanak szembeszállni a perzsákkal. Délosz szigetéről kapta ugyan a nevét a szövetség, de ennek nem volt jelentősége a szigeten tartották tanácskozásiakat, és ott őrizték a szövetség pénzalapjait is. Kr. e. 477-ben aztán a perzsa uralom alól kitörni igyekvő Halikarnasszosz is csatlakozott a szövetséghez.
Érdekes módon Athén ennek nem nagyon örült. Bár egyfelől pozitívum volt, hogy lám, még a „déli végeken” is sikerült valakinek leráznia a perzsa igát és velük tart de azért Athénban bizalmatlanul tekintettek a dórokra és nemigen hitték, hogy ez a szövetség tartós lesz.
Athén gyanúját éltette még az is, hogy bár Halikarnasszosz úgymond demokratikus állam lett, része a perzsa-ellenes szövetségnek. Azért a városon belül nem nagyon győzedelmeskedtek a demokratikus ideák, a várost továbbra is egy Athén ellen hangolt arisztokratikus társaság irányította, amellyel Athén nem rokonszenvezhetett. Halikarnasszoszban nem sikerült megvalósítani azokat a demokratikus intézményeket és reformokat, amelyek Athén szemében elengedhetetlenek voltak. Az Akropolisz tövében joggal gyanították, hogy Halikarnasszosz az első adandó alkalommal vagy némi perzsa kényszerítés, esetleg csábítás után azonnal visszatér a perzsa uralom alá.

Szó se róla, Athénnak volt igaza bár a perzsákat sem kedvelték a városban, de az egymást követő uralkodók sem voltak jobbak a szatrapáknál, és eszük ágában sem volt annyi jogot adni a népnek, amennyit Athén elvárt volna szövetségesétől. Éppen ellenkezőleg, ezek a „türannoszok”, zsarnokok, folyamatosan szembe mentek a demokratikus eszmékkel és tevőlegesen is gyengítették, irtották a demokratákat a városban.
Érthető, hogy Hérodotosz miért ír oly keveset szülővárosáról. Hiszen nagybátyját, aki ismert és nem is rossz költő volt a maga idejében, no és persze demokrata politikus simán kivégezték, és a történetírót száműzték. De állítólag nem sok hiányzott, hogy vele is végeztek volna fiatalon akkor aztán egy nagy történetíróval és számos ókori beszámolóval, leírással, ismertetéssel lennénk ma szegényebbek.

Pedig érdekes módon nem volt igaza Athénnak abban, hogy a szövetségben talán Halikarnasszosz a leggyengébb láncszem. A déloszi szövetség alaposan meggyengült később és többen elhagyták azt de Halikarnasszosz maradt. Ezért aztán csúnya dolog volt, hogy jó hatvan évvel később éppen a görögök egy belső alkuja miatt amiben éppen a demokráciát mindig ellenző Spárta játszotta a főszerepet Halikarnasszoszt átjátszották a perzsáknak.
A görögök, akikben a város bízott, elárulták Halikarnasszoszt, és Kr. e. 413-tól ismét perzsa uralom alatt találta magát. Attól kezdve vagy nyolcvan évig része volt a perzsa birodalomnak, amelyből csak a 330-as években érkező Nagy Sándor vette ki. Szándékosan nem írtam, hogy „megszabadította”, mert amit a macedón hadvezér művelt, az általában csak az uralkodó személyének cseréje volt és nem felszabadítás. Nagyon könnyen lehet, hogy Halikarnasszosz a macedón érkezésével csöbörből vödörbe került.
De azért ez végső soron pozitív korszak is volt. A perzsák akkoriban kicsit meggyengültek és a negyedik században, különösen 400-tól vissza 348-ig, volt olyan fél évszázada a városnak, amikor majdnem szabadnak, önállónak és függetlennek mondhatta magát. A perzsa uralom alig, vagy egyáltalán nem is érvényesült. Persze akkor sem a polgárok uralkodtak, nem köztársaság volt, hanem mindig is volt valaki „szatrapa” vagy uralkodó, türannosz vagy király a nép fölött. Mégis, az élet nyugodtabb lett.

Ez volt a város fénykora, különösen miután az egyik uralkodó ide tette át a tartományi székhelyet. Ha egy pillantást vetünk az ókori város térképére, mit tapasztalunk? Majdnem ideális kör alakú tengeröböl, amely ráadásul éppen délre néz. Majdnem bezárja egy-egy földnyelv, csak keskeny kijáratot hagyva. Ez egy ideális kikötő, elég nagy is ahhoz, hogy egyszerre akár száz hajót is elrejtsen a viharok, a szelek, a hullámzás elől ami azért nagy dolog volt akkoriban,amikor az emberek kicsiny és törékeny hajókon merészkedtek ki akár a dühöngő tengerre is.
Az öböl körül lépcsőzetesen emelkedő domboldalra kúszott fel maga a város, az utcák, házak és zöld kertek gyönyörű látványát semmi sem múlhatta felül. Mivel szabadon virágzott a kereskedelem, hamarosan megmutatkozott abban is, hogy a városban nőtt a jólét. Mind többen lettek gazdagok, akik vagyoni állapotukat nemhogy nem akarták eltitkolni, éppen ellenkezőleg, hivalkodtak is vele. Egyre-másra épültek a szebbnél szebb és nagyobb paloták, amelyeknél az igazán gazdagok már nem elégedtek meg a mészkővel nekik az egyetlen építőanyag a fehér márvány kellett legyen!

A közemberek számára is emeltek építményeket, elsősorban persze szentélyeket, templomokat, építettek ki köztereket, parkokat, sétányokat. Még a már említett római szakíró, Vitruvius is méltónak tartotta a várost arra, hogy legalább szavakban megörökítse:
„Továbbá Halikarnasszoszban található az igen hatalmas király, Mauszólosz palotája. Falait, amelyek a mai napig feltűnően szilárdak, téglából építették, ámbár mindenütt prokonnészoszi márvánnyal díszítették. Olyan simára vakolták, hogy áttetszőnek tűnt, mint az üveg. Nem pénzhiányban cselekedett így a király, hiszen korlátlan jövedelmei gazdaggá tették, mivel egész Kárián uralkodott. Éleselméjűségét és teremtő szellemét az épületek elhelyezéséből is ki lehetett érezni. Ámbár Mülaszában született, amikor megállapította, hogy Halikarnasszosz a természeti adottságainál fogva kiválóan védhető, és kereskedelmi célokra is előnyös kikötővel rendelkezik, ide építtette palotáját. A vidék a fekvésével egy színház félkör alakú nézőterére hasonlít. Lent, a kikötő mentén van a főtér. A kör alakú térséget egy nagyon széles út szeli át. Ennek a közepén áll a Mauszóleion, amelyen olyan kivételes műalkotások sorakoznak, hogy ezért a világ hét csodája közé számítják".

Mi azonban még ne térjünk rá a mauzóleumra, hisz azt történetünk sorrendjében még fel sem építették. Ott tartunk hát az időben, hogy vagy ötven éven át viszonylag szabadon élt a város és a türannosza is meglehetősen felvilágosult ember volt, aki nem sanyargatta a népet. Az első ilyen uralkodót Hekatomnósznak hívták, aki után a hatalmat fia örökölte. Nos, a fiú már közelebb visz minket a célunkhoz, hisz a neve Mauszólosz volt...
Ez az ember együtt élt a város fénykorával. Kr. előtt 377-ben került trónra és a mi mostani „visszaszámlálós" módszerünkkel haladva az időben, Kr. eelőtt 353-ig ült a trónon. Vagyis mindösszesen huszonnégy évig uralta Kária tartományt és annak fővárosát, Halikarnasszoszt. Ami kétségtelenül szép biológiai teljesítmény volt egy olyan korban, amikor ezernyi baj, betegség fenyegetett mindenkit kivétel nélkül. Gondoljunk csak bele: egy fogfájásba vagy vakbélgyulíadásba is bele lehetett halni, egy lábtörés végzetes baj volt, a legkisebb fertőzés vagy elváltozás is elvihette az embert az élők sorából. Aminthogy el is vitt sokakat.

Mauszólosznak is sok ügyeskedésre volt szüksége, hogy a névlegesen ugyan létező, de a valóságban alig-alig meglévő perzsa uralmat távol tartsa a várostól, a tartománytól. Ehhez egyfelől jó diplomatának kellett lennie, aki folyton időt nyert és jól tárgyalt a távoli perzsa uralkodóval. Ne feledjük, ilyenkor kifejezetten jól jött az a tény, hogy Kária olyan messze volt a birodalom szívétől. Míg egy üzenet eljutott oda, hetek, sőt hónapok telhettek el. Erre az üzenetre a király alaposan meggondolta a választ, megbeszélte a dolgot tanácsadóival, majd elküldte a választ, ami szintén sok hétig úton volt.
Erre megint jött egy válasz, hónapok múltán, amire megint összeültek, tanácskoztak, és újabb választ fogalmaztak... így nem csoda, ha remekül lehetett húzni az időt és évek teltek el, míg akár egy egyszerű dologban is megegyezés születhetett a perzsa uralkodó és névleges szatrapája, Mauszólosz között. Aki ráadásul úgy uralkodott Káriában, mintha önálló király lenne. És majdnem az is volt.

De persze ahhoz, hogy hatalma biztos legyen és a várost, a tartományt ne fenyegesse semmilyen idegen hatalom, komoly haderőre volt szükség, Mauszólosz erre sem sajnálta a pénzt, amit az adókból, a vámokból, a kereskedelemből szerzett az állam. Volt egy erős szárazföldi serege és volt egy még erősebb hadiflottája. Ha ezt számba vette valaki, százszor is meggondolta, hogy rátámadjon-e Halikarnasszoszra..?
Mauszólosz annyira elszemtelenedett mondhatnánk a perzsa uralkodó felől nézve a dolgokat hogy már nemcsak Perzsiának nem fizetett adót, de még el is foglalt tőle nem egy területet! Fel egészen Milétoszig övé lett a kisázsiai nyugati tengerpart számos földje és szigete. Ennek a Mauszólosznak volt egy kis építészeti „beütése", az már a nevezetes műtárgy-csoda megépítése előtt fellelhető volt nála. Imádta a nagy épületeket és olyan palotákat, és középületeket emeltetett a városban, amelyekhez foghatót akkortájt sehol sem láttak.
Ha nem hangzana túlságosan „modernül”, akkor egy pszichológia gyanút kockáztatnék meg: Mauszólosznak eredetileg nyilván építésznek kellett volna születnie, nem királynak. így viszont összekapcsolhatta a két „szakmát" és mint teljhatalmú király, akinek ráadásul sok pénze is volt, kedvére építkezhetett kedvenc városában. Kiélhette ebbéli szenvedélyeit, majdhogynem korlátlanul.

Hogy végül is ki építette Mauszólosz síremlékét, a mauzóleumot vitás mind a mai napig. Egyesek szerint a király még életében építtetni kezdte saját sírboltját a fáraók mintájára (már ha a piramisok valóban sírok voltak, lásd az első fejezetben foglalt fejtegetéseinket). Mások szerint jóval Mauszólosz halála után felesége, Artemiszia (e néven a második, mint már tudjuk) emeltette azt végtelen bánatában és szomorúságában. Mindegyik mellett szólnak érvek, és ellene is. Hogy végül is mikor kezdték az építést, nem egészen világos, de igazából tulajdonképpen nincs is jelentősége, különösen manapság, már ennyi idő után.
Hamarosan rátérünk majd az ókori csodára de előbb lássuk, mindez hogyan helyezkedett el az időben és az események sorában. Mert őszintén szólva a város egyes eseményei sokkal izgalmasabbak, mint a mauzóleum építése, bár ott is megesett egy és más...
Mauszólosz halála után a felesége, Artemiszia foglalta el a trónt. Sokan ismerték és tudták, hogy Artemiszia voltaképpen Mauszólosz húga is volt egyben (egyiptomi mintára a testvérházasságot engedélyezte az ottani jog). Sztrabón állítja, hogy nemcsak Mauszólosz és felesége voltak testvérek, de még ebben az uralkodóházban mások is. Mint majd látni fogjuk mindjárt.

Itt megint a római Vitruviushoz fordulunk, aki sokat elárul nemcsak a szereplőkről, de magáról a városról is. Ő is, mások is említik, hogy élvhajhász város volt, vagyis a görög prüdériát nem vette át, e tekintetben igenis inkább volt perzsa, mint görög. A szex és a nemi viselkedés terén ugyanis a görögök meglehetősen visszafogottak voltak (és akkor még finoman fogalmaztam), a perzsák és a hatásuk alá került népek pedig olykor igencsak „elengedték magukat”. De arról is szót ejtenek a krónikások, hogy Halikarnasszosz biztonságban érezte magát mindenféle értelemben, hisz kikötője bevehetetlennek tűnt, a város is erős volt, no és a két serege, a szárazföldi és a tengeri elég elrettentő erőt kölcsönzött neki. Az emberek nem féltek a háborútól. Jól éltek. Mondjuk kivéve a rabszolgákat, akiknek nem sok okuk lehetett az örömre, boldogságra. De a szabad polgároknak igen is nagyon megfelelt ez az életmód.
Artemisziáróí feljegyezték, hogy férje 348-as halála után életének két tartalma maradt: férje emlékének őrzése, lényegében maga a soha véget nem érő gyász és Halikarnasszosz fejlesztése, védelme. Artemiszia nagyon komolyan vette a feladatát. Tudta, nem szokás női szatrapákat tartani és igen kevés uralkodó volt előtte, aki nő létére kerülhetett trónra. Ő is csak azért, mert a férje ezt még életében kinyilvánította, így akarta.

Nem volt rossz uralkodó, és amikor a város bajba került, bizony megmutatta, mit tud. Már előzőleg is szinte készült harci feladatokra. Még férje idején kijárt a hadiflotta gyakorlataira és a szárazföldi serege élén is lovagolt nemegyszer. A katonák megkedvelték, bár nyilván mindenkiben ott ágaskodott egy kis elégedetlenség és bizalomhiány: „Ha tényleg baj lesz, akkor ez a nő fog minket vezetni? És vajon hová..?”
Baj pedig lett. Vitruvius részletesen leírja, hogy miféle háborúba keveredett Halikarnasszosz, amire majdnem ráment a város és talán éppen, hogy csak Artemiszia volt a helyzet magaslatán, ő mentette meg a tartományt.



Folytatás: A mauzóleum 2 rész