logo

XIV December AD

A mauzóleum 2. rész

Történt egyszer, így a római szerző hogy többeknek nem tetszett, amiért is nő áll a tartomány élén és úgy gondolták, el kell tőle venni ezt a hatalmat. Nos, ezzel mindjárt szembeszállnék önmagában az a tény, hogy egy másik város ura, a király halála előtt feleségére bízza országát, még nem ok a háborúra. Joga volt ezt tenni, és nyilván nem azért indulhat el egy háború, mert valakinek nem tetszik, hogy valahol hetedhét határon túl egy nő ül a trónon. Ez legfeljebb ürügynek jó, vagy még annak sem.
Ezért a rodosziak mert róluk van szó nyilván más okból támadtak rá Halikarnasszoszra. Sima hódítási vágy lehetett és úgy érezhették, hogy Halikarnasszosz közel is van, meg aztán „csak egy nő” vezeti, tehát könnyű zsákmány lehet. Elindult a flottájuk, és meg is érkezett a város elé.

Persze akkoriban, ha lassan is jártak a hírek, de mindig akadt egy vagy több olyan ember, aki elárulta az ellenség mozgását az érdekelt félnek, nyílván nem anyagi haszon nélkül. Halikarnasszoszba is megérkeztek a besúgók már azelőtt, hogy a rhódoszi flotta egyáltalán elindult volna... Artemiszia tehát felkészült.
Olyannyira felkészült, és már jóval régebben, hogy volt Halikamasszosznak egy „titkos kikötője” is. Ma már nem tudható, hol volt, de annyi bizonyos, hogy nem messze a várostól, egy rejtett tengeröbölben. Valószínűleg még a férje idejében nézte ki ezt magának a haditengerészet. Most kapóra jött. Ahelyett, hogy a flotta kiment volna a város elé, hogy ott szálljon csatába a rhódosziakkal, az asszony egy nagyon ravasz, bár kockázatos haditervet eszelt ki. Az egész flottáját bezsúfolta abba a kis öbölbe és ott álcázták a hajókat! Úgymond senki sem tudta, hová ment a flotta a városban maradt polgárok is úgy tudták, hogy a flotta kinn a nyílt tengeren készül az összecsapásra a rhódosziakkal. Maga Artemiszia is elrejtőzött, de közel a városhoz, és futárok útján folyamatosan tartotta a kapcsolatot az alattvalóival. Hogy hová tette a szárazföldi seregét, arról nem szól a fáma, de nyilván az is készültségben volt valahol a közelben.

A rhódosziak megérkeztek a kikötő elé. Gondolom, igencsak elcsodálkoztak, hogy sehol egy halikamasszoszi hadihajó! Biztosan azt hitték, elkerülték egymást a tengeren, és most annál inkább igyekeztek kihasználni a helyzetet. Simán behajóztak az öbölbe, az összes hajójukat parthoz vitték. Ekkor Artemiszia királynő titkos parancsot küldött a városba. A polgárok tegyenek úgy, mintha örülnének a rodosziak érkezésének! Tapsoljanak nekik, örüljenek, és mint felszabadítókat üdvözöljék őket! És persze előadták, hogy alig várták már Rhódosz katonáit és természetesen szándékukban áll megadni magukat...
így is történt, és mai nyelven azt mondhatnánk, a rhódosziak ezt is „bevették”. Simán elhitték, hogy Artemiszia zsarnok királynő, akiből már a helybelieknek is nagyon elegük van. Lám, milyen kedvesek itt az emberek!
Rögtön partra is szálltak, otthagyva hajóikat mentek vegyülni a boldog néppel, amely szó szerint ünnepelte őket. Eszébe sem jutott senkinek kardot rántani! A várfalakon álló fegyveres polgárok is üdvözölték a hódítókat, roppant barátságosak voltak. A rhódosziak pár órán belül elhitték, hogy őket itt bi-zony semmilyen veszély nem fenyegeti, szinte „hazajöttek”...
Artemiszia és hívei csak erre vártak.
Ekkor már úton volt a parancs a rejtőző flottához és nehogy egy szál küldönc is elvesszen valahol a hegyekben vagy az erdőben, az üzenetet egymástól száz lépésre felállított jó torkú katonák kiáltották egymástak tovább és tovább, míg elért a flottáig, amely így alig fél óra alatt értesült a városban folyó eseményekről. Amikor az indulási parancs is megérkezett, akkorra a flotta már régen felkészült az azonnali kihajózásra. El is hagyta a rejtett öblöt és hazafelé siklott...

Képzelhetjük, milyen állapotban voltak a rhódosziak, pár órás alkoholos ünneplés után. Talán már azt sem tudták, merre van a kikötő és hol vannak a saját hajóik. Ekkor bukkantak fel a halikarnasszoszi hadihajók, beúsztak a nagy kikötőbe és elfoglalták az összes rhódoszi hajót. De még nem indult meg a végső leszámolás, bár a szárazföldi hadsereg elözönlötte a várost, és előszedték a kocsmákból, terekről a rhódoszi kato-nákat, akiknek sorsát nem irigyelhetjük. Ugyanis mind egy szálig legyilkolták őket. Hiába, az Ókor már csak ilyen volt. Meg a Középkor, meg az Újkor, szinte máig.
De a nagy tervnek volt még egy második része is. Artemiszia ekkor maga is hajóra szállt. Minden halikarnasszoszi hajó után kötöttek egy elfogott rhódoszit és kivontatták őket a nyílt tengerre. Már nem kellett attól félni, hogy a rhódoszi katonák észreveszik a dolgot és rájönnek, miket tervez a királynő, vagy hogy valamiképpen figyelmeztethetnék Rhódoszt addigra egyetlen élő rhódoszi sem maradt a városban. A hajókon maradt őrséget pedig a kikötőben ölték le.

Artemiszia kettes számú terve az volt, hogy katonáinak és evezőseinek nagyobb részét átteszi a rhódoszi hajókra (ez meg is történt), a saját hajóit kicsit hátrább hagyja, majd az elfoglalt ellenséges flottával elfoglalja Rhódoszt! Kétségtelenül nagysándori vagy napóleoni ötlet, nem vitás.
Aminthogy az is, hogy felvirágozta, felkoszorúzta a hajókat, és amikor rhódoszhoz közeledett, az ottani lakosság boldogan ünnepelte őket azt hitték, a Halikarnasszoszt leigázó győztes flotta tér haza. így aztán senkinek nem jutott eszébe, hogy megakadályozza a flotta bevonulását a kikötőbe, hiszen az „övéik" tértek haza... Mire észrevették a valós helyzetet, már késő volt. A sorra parthoz álló hajókból kiugráló idegen katonák nekiestek a lakosságnak és akit csak elértek, azt levágták. A várost elfoglalták, az előkelőket akik lázadást, ellenállást szervezhettek volna, mind elfogták és kivégezték azon melegében...

Nos, ilyen csínytevésekkel múlatták az időt az ókorban az uralkodók, legyenek azok férfiak vagy nők. Artemiszia, mint a fentiekből is kiderül, sokkal inkább férfi volt, mint nő. Abban a korban több száz évenként egyszer termett valahol ilyen nő, de ő sem tudta megszerezni a hatalmat nem állt mellé senki. Csak ha az a hatalom származás révén került a kezébe, akkor volt esélye, hogy megkapaszkodjon. így volt ez pár száz évvel később Kleopátra esetében is.

Azt is mondhatnánk, hogy a rhódoszi hadjárat csak egy kis epizód volt Artemiszia királyné és királynő életében mert életének fő műve mégis a békés építésben keresendő. Egy ókori szerző a korra jellemző szabadszájúsággal megjegyezte: „Mauszólosz és Artemiszia házasságából nem született gyermek, szerelmük gyümölcse a... mauzóleum volt". Rosszmájú, de találó.
Ám azért nézzünk még bele egy kicsit az ezután következő jövőbe. Artemiszia négy évvel élte túl férjét. A korabeli pletykák szerint „elemésztette őt a bánat” a halott férj után és miatt de ez egyáltalán nem bizonyos.
Lehet, hogy betegség végzett vele, az sem zárható ki, hogy megmérgezték, amiről a környezete nem tudott. Akkoriban, és még néhány ezer éven át az efféle módszerek részei lettek az uralkodók életének, halálának. Még egyszer sikerül a következő években egy nőnek ismét a korán elhunyt király húgának-özvegyének megkaparintania a hatalmat, de akkor már jött Nagy Sándor, és tudjuk, hogy ahová ő betette a lábát, ott minden megváltozott, elsősorban éppen az uralkodók személye.
Igaz, Halikarnasszosz várát a görögök elég sokáig védelmezték, kiváltva ezzel az amúgy is sietős nagy Sándor haragját aki nem úgy képzelte el az életét, hogy minden útjába kerülő várost majd hetekig, sőt hónapo-kig fog ostromolni személyesen. Hát még, ha Sándor tudta volna, milyen kevés idő adatott neki..!

Mindenesetre Halikarnasszosz nem sokáig állhatott ellent a világhódító macedónnak és miután Sándor győzött, a várat lerombolták, és persze az ostromot és eredményét a város is megsínylette. Azt is mondhatnánk, hogy Halikarnasszosz számára ez volt a végső csapás. Ezután már soha többé nem lehetett és nem is lett olyan, amilyen valaha volt.
Innentől kezdve már csak távirati stílusban lehet a városról beszélni (főleg azért, mert vár még ránk a Mauzóleum története is). Halikarnasszosz városát Nagy Sándor az egyik egyiptomi alvezérének adományozta, így formálisan ez a kisázsiai város attól kezdve Afrikához tartozott de nem sokáig. Még a Krisztus születéséig hátralévő évszázadok alatt is többször és hosszú időkre cserélt gazdát, aztán jöttek a rómaiak és Halikatnasszosz is az övék lett. Ha nem is virágzott már fel annyira, mint korábban, azért volt pár nyugalmas évszázada, sőt a lassú elmerülés végső soron majdnem ezerötszáz évig tartott! A rhódosziak majd kétezer évvel később állhatták rajta boszszút, amikor is 1402-ben a rhódoszi lovagrend foglalta el a várost. No persze, ezek már nem azok a rhódosziak voltak... De azt tudni érdemes, hogy ekkor még állt a Mauzóleum. A törökök csak 1522-ben értek ide és azóta a város most Bodrum néven Törökország része.

Az ókorban sokkal inkább élt az uralkodókban a vágy, hogy valamiképpen átmentsék magukat a halál nevű állapoton. A fáraóktól kezdve sokan meg voltak győződve, hogy a halál csak ideiglenes, és utána jön valamiféle „feltámadás". Mint tudjuk a keresztény egyház is ebből indul ki.
Az ókoriak szentül hitték, hogy ha testük egyben marad, akkor lesz feltámadás és ugyanebben a testben valahol, valamikor ismét élni fognak. Ezért találták ki a balzsamozást és több más módszert is remélve, sikerülni fog a dolog.

A másik alapvető feltétele természetesen az volt, hogy holttestük, földi maradványuk érintetlen állapotban várhassa ki azt az időt, amikor újraindulhat az élet. Minél híresebb és hatalmasabb volt valaki, annál jobban számíthatott arra, hogy halála után a sírboltját feldúlják. Egy idő után volt róla szó az első fejezetben az egyiptomi fáraók is rájöttek erre és éppen, hogy nem a nagyon is látható, szembetűnő, díszes sírhelyekbe temettették magukat, hanem megparancsolták, hogy rejtsék el holttestüket, senki se lelhessen rájuk. Kivéve majd azt az istent, aki feltámasztja őket de az úgy is rájuk talál...
A fáraókról aligha tudtak bármit is egy-két ezer évvel később azok a görög és nem csak görög királyok, akiknek szintén ez volt a nagy gondjuk. Bármennyire is furcsán hangzik ez nekünk manapság, legyünk vele tisztában: akkoriban egy férfi jó esetben élt negyven-ötven évet, de a legtöbbször annyit sem, és ha király volt, ezen idő jelentős részében az bántotta, hogy vajon mi lesz a holttestével..? (Bárcsak a lelkűkkel és a lelkiismeretükkel is annyit foglalkoztak volna! sóhajthatunk, bár kissé későn.)

Tehát két feltételt kellett volna egyszerre teljesíteni: a test maradjon meg viszonylag épen, mondjuk balzsamozás által, és ne férjen hozzá senki, míg el nem jön a feltámadás ideje. Mauszólosz halikarnasszoszi királynak is sokat járt ezen az esze. Így aztán sokkal valószínűbb az a feltételezés, hogy nem Artemiszia, a felesége építtette a Mauzóleumot férje halála után, hanem arra még jóval annak halála előtt, a király rendelkezésére került sor.

Ettől függetlenül botornál botorabb történetek keringtek már az ókorban a Mauzóleum keletkezésének körülményeiről. Egyesek szerint soha nem is volt benne a király teteme, merthogy Artemiszia, félőrülten a szerelemtől és a gyásztól, férje testét máglyán elégettette, majd hamvait italba keverve megitta, hogy a szeretett férfiúnak „épülő mauzóleuma legyen” becses királynői szentélyében...
Megint mások az ókor nagy szerelmei közé sorolják Mauszóloszt és Artemisziát, elhallgatva persze, hogy a valóságban minden bizonnyal báty és húg voltak. És azt állítják: a gyászoló-szerelmes Artemiszia éppen azért építette a Mauzóleumot, mert így akarta az egész világ tudomására hozni, mekkora ember volt Mauszólosz és mekkora az ő bánata, gyásza. Több modern szerző is elfogadta ezt az állítást és a mai napig „Artemiszia nagy szerelmének emlékműveként” emlegeti az építményt. Szögezzük le: a Mauzóleum a maga idejében az egyiptomi piramisok után az ismert világ legnagyobb építménye volt!

A huszadik századig nem érték utol, legalábbis ami a síremlékeket illeti. Mivel ma már nehéz megállapítani, milyen is volt, egy dologban mindenképpen biztosak lehetünk: igen nagy volt. Óriásinak kellett lennie azon túlmenően is, hogy mennyi egyéb (művészi) értéket képviselt. A Mauzóleum egyszerre három földrészt, három különféle hagyományt és talán művészeti irányzatot is képviselt, egyszerre juttatja az ember eszébe a piramisokat, a mezopotámiai zikkuratot és az európai szellemet. Először is hatalmas, aránytalanul magas talapzatra építették ez a fajta építkezés Babilonra célzott.
Ott volt a „piramisoknak”, vagyis a zikkuratoknak ilyen talapzata. Amit Halikarnasszosz esetében nyilván hosszú hónapokon át, ha nem tovább, kellett építeni és akkor még semmi sem látszott magából az épületből. Ami aztán erre a talapzatra került, az már egy görög templom benyomását is keltette. Az egész pedig, különösen messziről a nagyon magas talapzattal együtt már-már egy egyiptomi piramisnak látszott. Mindamellett a művészettörténészek is találtak benne szépet és valami újat is. A maga idejében mindenképpen úttörő építménynek számított és nem csak a méretei, hanem a stílusa miatt is.

Az alap az egész magasságnak majdnem a felét tette ki! Némi optikai csalódással akár úgy is tűnhetett, különösen, ha valaki a rövidebb oldal felől szemlélte, hogy eléri a magasság felét. Ezzel persze az építmény kiemelkedett a város látképéből és nagyon messziről, úgy a szárazföld felől, mint a tengerről látni lehetett. Mellesleg ez is volt az egyik célja.
Akkoriban Ázsia nyugati partjain, egy Halikarnasszoszhoz hasonló városban, még ha az tartományi székhely is volt a perzsa időkben, aligha építettek egyemeletesnél nagyobb házakat. Nem volt rá szükség, hisz volt hely bőven a „földszinten” is. De ha esetleg akadtak paloták, akár az uralkodóé is, ami kétemeletesre sikeredett, a tetővel együtt sem lehetett magasabb tizenöt méternél.
Nos, ehhez képest a Mauzóleum magassága a legszerényebb számítások szerint is jóval meghaladta a negyven métert, mások szerint elérte az ötvenet is! De a többi mérete is imponáló volt. A gigantikus alapzat kerülete 125 métert tett ki. Az adatok pontatlanok, mert egyrészt azt sem tudni, hogy melyik „láb-rendszerben” adták meg az ókori szerzők már ha megadták. Az eltérések nagyok lehetnek. Másrészt minden szerző, aki ír a Mauzóleumról, más és más értékeket közölt.
Mást mond Plinius, Vitruvius, mást Philón (akitől ráadásul nem maradtak fenn az adatok, de mások lejegyezték az övéit is). A Mauzóleum teljes és pontos leírása gyakorlatilag nincs már meg egyetlen szerzőtől sem. Különösen nem olyanoktól, akik azt a saját szemükkel látták és leírták volna. A máskor oly hasznos, bár kissé izgága és pletykás Hérodotosz itt semmit sem segíthet a Mauszóleion építésére már csak a nagy történetíró halála után került sor...

ír róla Cicero és megemlíti Valérius Maximus, sőt amikor az 1400-as évek elején (Kr. után) a rhódoszi lovagok elfoglalták a várost, ők is hagytak néhány feljegyzést az épületről. Ne feledjük, a sok egymásnak is ellentmondó beszámolóból még az sem derülhet ki egyértelműen, hogy a Mauzóleum valóban síremlék, vagy csak emlékmű volt? Vagyis ezzel arra célzunk: egyáltalán benne volt-e valaha is a király holtteste, vagy azt keleti szokás szerint csakugyan elégették egy máglyán? Akkor minek a síremlék? Ez esetben valóban arról lenne szó, hogy Artemiszia csak és kizárólag férje dicső emlékét akarta hirdetni a világnak. Már ha az ötlet és a kivitelezés nem a férjétől származik.
De továbbra is maradjunk még Vitruviusnál, aki valóságos „műszaki leírást” hagyott ránk.
Ebből tudjuk, hogy például nem igaz az az állítás, miszerint az alapzatot, ezt a hatalmas építményt tömör márványból alkották volna meg. A „prokonnészoszi márványból készült alapzat” a valóságban csak annyit jelentett, hogy belül téglából építettek egy nagy téglalap-alapú felmagasított tömörséget, majd azt minden oldalról márvánnyal burkolták, beleértve a tetejét is, így lett az az alapja a síremléknek.

Az égetett téglák tömör tömbjét nehéz volt elhinniök azoknak, akik 1) nem voltak ott az építésnél, tehát nem látták azt, 2) egyfajta építészi fennköltségből a téglát nem tartották rendes építőanyagnak, ők csak a kőben hittek, kőpártiak voltak mindig és mindenhol. Érdekes különben, hogy Vitruvius, aki téglapárti (is) volt, éppen a halikarnasszoszi világcsoda leírását használta fel arra, hogy jól odapörköljön a téglapártiaknak, akik azt afféle pótanyagnak, nem teljes értékű megoldásnak vélték.
Ideje írnunk a méretekről is. Mert hiszen nyilván nem egy szokványos nagyságú épületről volt szó, hanem a korabeliek mind esküdtek arra még a világjárók, tapasztaltak is! hogy ez a legnagyobb, amit azon időkben az emberiség valahol is emelt.

Plinius ezt írta erről: „a déli és északi oldalon 63 láb, ezek a homlokzati és keskenyebb oldalak, az egész kerülete pedig 441 láb, magassága elérte a 25 könyököt." Más fordításban nem 25 könyökről, hanem 25 ölről van szó, ami óriási különbség. No, ezzel aztán most nagyon okosak lettünk, ugyanis nem tudni, milyen lábakról és könyökökről beszélt Plinius.

Az ókorban ugyanis teljesen érthető módon az egymástól nagy távolságra lévő civilizációk nem ugyanazokat a mértékegységeket használták (ez még mára sem valósult meg, lásd az amerikai mérföldet, az angol yardot és a „normális”, az angolszász világon kívül szinte mindenütt honos méterrendszert). Más mértékeket alkalmaztak az egyiptomiak, mást a mezopotámiaiak, mást a perzsák, a görögök, a rómaiak és így tovább. Értelemszerű volt persze, hogy az emberek a saját testük többé-kevésbé egyforma, vagy egyformának is tekinthető részeiről vettek mintát-mértéket, így alakult ki a könyök, a láb, a hüvelyk és néhány másik mértékegység.

Csak egy kis ízelítő ezekből:
A pékhüsz nevű ión rőf 52,4 centiméter volt.
A leggyakoribb ókori „láb” lehetett 127 és 35 centiméter között akármennyi, minden városállamban mást értettek rajta, nagy átlagban persze 30-31 centimétert érthetünk rajta így utólag.
Egy orgüi, azaz egy öl 1,62 és 2,97 méter között váltakozott, attól függően, hogy hol használták.
Egy plethron, amit már említettünk, 100 láb volt, vagyis a fentiek értelmében 27 és 35 méter között bármennyi lehetett.
Egy passus, azaz kettős lépés 1,48 méter.
Egy stadion egyenlő 125 passus, azaz majdnem 185 méter.

És ez még csak néhány volt abból a több tucatból, amit használtak. A súlymértékek és a nemesfémek, arany és ezüst mérésére használt „talentumokról” nem is szólva, ezekből annyi volt, ahány város.

Plinius alighanem a legszerényebb változatait fogadta el úgy tudjuk, ő soha nem járt Halikarnasszoszban és nem látta a saját szemével a szóban forgó épületet. Ha az ő adatait nagyjából átszámítjuk a mai mértékegységekre, akkor az épület nem is lesz olyan impozáns: a talapzat méretei ezek szerint 42x19x11 méter tesznek ki, vagyis a talapzat hossza 42 méter, szélessége 19 és magassága 11 méter volt. Ami persze óriási lehetett egy ókori embernek még akkor is, ha csak leírásokra vagy szóbeszédre hagyatkozott minket ma azért nem vág a földhöz, hiszen ezeknél sokkal-sokkal nagyobb méretekkel találkozunk a felhőkarcolók, völgyzáró gátak stb. világában.
Vitruvius és más szerzők ennél nemegyszer jóval nagyobb méreteket adtak meg, nem tudni, mennyi itt a „fantázia-hibahatár” és mennyi származhat a rossz információkból és/vagy a hibásan megadott méretek szintén hibás átszámításából? A fenti adatok mintájára megadjuk most azokat is, amelyeket az ókorból közvetítettek nekünk, és amelyek a legnagyobbnak bizonyultak eddig: 77x68x30 méter! Vagyis eszerint az alapzat 77 méter hosszú lett volna, majdnem ugyanannyi, mert csak 9 méterrel kevesebb a szélessége, a magassága pedig 30 méter. (Bármennyire furcsa is, ezek az adatok manapság majdnem pontosan egy szuper nagy Boeing utasszállító repülőgépet jellemeznek.)

Nos, ez azért már egy kicsit más megvilágításba helyezi a dolgot, bár sejthetően az igazság valahol a fenti két adathalmaz: a kicsi és a nagy között helyezkedik el. Már csak azért is érdemes végiggondolni ezeket a méreteket, mert ha ezt az alapzatot a mostanság nálunk Európában használt szabvány téglából kellene felépíteni, akkor a kisebbik változat esetében 2,5 millió (!), ha a nagyobbra gondolunk, azt több mint 44 millió darab téglából lehetne csak összehozni. Negyvennégy millió téglából egy egész utcányi családi házat lehetne építeni..!
A gondok, úgy tűnik, csak az alapzattal voltak-vannak a pontos méreteit nem ismerjük. Márpedig a hozzá kapcsolódó felépítmény, maga a síremlék nyilván követte valamilyen mértékben az alapzat méreteit. Nem lehetett annál nagyobb kiterjedésű, a szélei nem lóghattak a levegőben, de nem lehetett annál sokkal kisebb sem nevetségesen festett volna a hatalmas alapzaton egy csöppnyi felépítmény, amely ilyen arányok között csak egy kutyaól benyomását keltette volna. Azonfelül maradtak ábrázolások is, bár azokról a méreteket levenni nem lehet.

De lássuk, a felépítményről mit írtak az ókori szerzők? Az a benyomásunk, hogy oldalról és kellő távolból nézve a halikarnasszoszi síremléket „halotti templomot”, (ahogyan szintén nevezték egyesek) három részre oszthatjuk függőleges irányban. E részek arányaikat tekintve majdnem pontosan egyformák voltak. Alul az alapzat, középen az oszlopsoros templom és fölötte a piramishoz hasonló tetőzet.
A mai, elméleti rekonstrukciók között, amelyeket kivétel nélkül híres régészek, a kor szakértői készítettek a leírások általuk értelmezett változatai szerint az egyik követi a fenti hármas beosztást, a másik eltér tőle. Van, akinél az alap nagyobb és a másik két rész kisebb, és van, ahol fordítva. Az alap szinte jelentéktelenné törpül a templom és még inkább a tetőzet alatt, ez utóbbi néha robosztus méreteket ölt, majdnem a felét teszi ki (oldalnézetben) az egész építménynek.
Az alapzat a legtöbb mai szakértő változatában teljesen sima, függőleges, amit nyilván fehér márványlapok borítottak míg másoknál, legalább három „emeleten”, sajátos kiugrókon három sor szoboralak áll. Van, akinél a templom oszlopai között is mindenhol szoboralakok állnak, sőt, még a tető szélén, az ereszen is látni állatfigurákat, az egész épület csúcs legtetején pedig mindegyiknél vannak szoboralakok...

Annyi azonban egyértelmű, hogy milyen volt maga a templom. Miden oldalról oszlopok vették körül, egyben ezek tartották a tetőszerkezetet is. Harminchat ión tehát keskenyebb, magasabb, karcsúbb, oldalukon függőleges, mélyen vésett vonalalakkal díszített oszlop tartotta a 24 lépcsőfokos, lépcsőzetes piramis alakú tetőt. Hogy aztán ez valóban piramis volt-e, nem igazán tudható.
Ha piramis, akkor négyzet alapúnak kellett volna lennie az alapzatnak és a templomnak is, hogy aztán a tető négy egyforma oldallal, induljon felfelé és a négy háromszög fent egyetlen csúcsban találkozzon. Azt hiszem, a piramis emlegetése itt alapvetően megtévesztő, mert a tető nem azt mintázta. A hosszabbik oldal mentén nőtt fel a tető, nem egy csúcspontra, hanem egy hosszabb „levágott” tetőrészre, oda építettek életnagyságú vagy annál méretesebb szobrokat, az egyik változat tetején például ott egy négylovas fogat robogott...

Más szerzők szerint is így volt, a tető egy teraszban csúcsosodott ki. Maradjuk annál a változatnál ezt látszottak igazolni a halikarnasszoszi régészeti feltárások is! hogy úgy az alapzat oldalait, mint az oszlopcsarnok közeit a kor legjobb szobrászainak művei díszítették.
És csakugyan: a kor legjobb építészeinek hirdettek „tendert” és azt sem lehet kizárni, hogy más tervei alapján és felügyelete alatt készült az oszlopcsarnok és a tetőszerkezet. Az ismert nevek: Pütheosz és Szatürosz a maguk idejében a közvélemény által a legjobbaknak tartott építészek voltak. Nem volt különben olyan ritkaság ez akkoriban, afféle sír-építményeket, sírhelyeket vagy emlékműveket nemcsak a görögök, de főleg a perzsák és az egyiptomiak is építettek.
A perzsák ezeket „halotti házaknak” nevezték és persze csak arra méltó, híres, hatalmas és gazdag embereknek tellett rá. Kürosz király paszargadai halotti háza lépcsős szerkezetű volt és teljesen úgy nézett ki, mint egy istenségnek emelt templom.
Plinius további leírása arra utal, hogy volt egy körfolyosó is, amit a görögök „pteron"-nak neveztek. Vagyis az oszlopoktól segélyezett „kör”folyosó követte a téglalap alakot és ott lehetett körbesétálni az emlékművet, ami a 36 oszlop között, a csarnokban volt. Ő is azt írja, hogy a tetőzet huszonnégy „lépcsőfokból" állott, vagyis egymásra csúsztatott kőlapokkal hidalták át a teret. Legfelül, a tetőcsúcs kisteraszán márványból faragott négyes fogat állt, mintha azt sugallná, hogy a halott Mauszóloszra vár, és bármikor egy pillanat alatt az égbe röpítheti őt...

Szerinte mindent beleszámítva, legfőképpen pedig a négyesfogat legmagasabb alakját is, „száznegyven láb magas volt az egész mű”. Ha a lábat mondjuk 30 centinek vesszük, akkor mindent összevetve a Mauzóleum-Mauszóleion negyvenkét méter magas volt. Ez is szép eredmény, de mint láttuk, mások más számokat és méreteket adtak meg. Ugyanez a 140 láb, ha nem attikai, azaz athéni 30 centiméteres, hanem a jóval nagyobb ión lábbal számolunk, a Mauzóleumot azonnal hét méterrel megemeli 49 méteresre. Sajnos ma már nem lehet megállapítani a valós méreteket, pedig...
Pedig azok döntő fontosságúak lehettek! A mértékviszonyok ismerete révén fogalmunk lenne például a tető (a „lépcsős piramis”) lejtésszöge, az oszlopsor fölötti fal kiképzése, a domborművek és szobordíszek elhelyezkedése, valamint a teljes belső szerkezetet illetően. Arról nem is szólva, hogy szinte semmit sem tudunk a bejáratról, amely valamilyen külön építmény lehetett, ha nem akarták megbontani az alapzatot azzal, hogy egy lépcsőt még építenek bele (és ezt aligha akarhatták, már csak statikai szempontok miatt sem).

A templom-részben nem volt annyi hely, hogy ott egy koloszszális méretű szobrot állítsanak fel akár valamelyik istenét, akár magát Mauszólószt ábrázolta volna. Ezért azt gyanítják a régészek és a tudósok, akik az 1850-es évek az első halikarnasszoszi ásatások óta végig a huszadik századon át többször „nekifutottak”, hogy megrajzolják, ábrázolják, hogyan is nézhetett ki ez az építmény, hogy mivel a templomban nem maradt hely nagyobb szobroknak, valószínűleg az a márvány négyes fogat amely a tető csúcsán foglalt helyet vitte, mint utasokat Mauszólószt is feleségét, Artemisziát.
Bizony találtak olyan széttört szobrokat, amelyek törései arra utaltak, hogy azok nagy magasságból zuhantak le. Minden jel arra mutatott hát, hogy a négyesfogaton Mauszólosz szobra állt a halála utáni években egyedül. Emlékezünk csak: asszonya, Artemiszia négy évvel később halt, meg („elemésztette a bánat és a gyász”...), és akkor feltették férje mellé az ő szobrát is. így gyanítják ma a kutatók.

A szobrok és a frízek domborművek sorban körbefutva, akár afféle ókori képregények mitológiai és történelmi alakokat, valamint állatokat ábrázoltak. A régészek az ásatások során találtak is a környéken kisebb-nagyobb oroszlánok és más állatok szobortöredékeit.
Pütheosz és Szatürosz a jelek szerint művészek között szokatlanul békés egyetértésben dolgozott. A két építész és egyben szobrász ami akkortájt sokszor egy szakmának számított a szakemberek által később „ión reneszánszának nevezett áramlathoz, annak is „utóklasszikus” korába tartozott. (Némi malíciával jegyzem meg, hogy nevezett szobrászoknak nyilván fogalmuk sem volt a „ión reneszánszról”, ők csak éltek és tették a dolgukat legjobb belátásuk és művészi meggyőződésük szerint minden egyebet, a magát oly okosnak képzelő ókor aggatott rájuk).
Mindketten építettek éppen elég más épületet is Kis-Ázsia közeli partvidékén és azon a környéken is, tudjuk. Az sem titok, hogy Artemiszia számos más szobrászt is felkért és azok is bedolgoztak, az alapzat három szoborsorát és az oszlopcsarnok díszeit egy vagy két ember nem is tudta volna elkészíteni még sok-sok év alatt sem.

Vitruvius így írt Pütheoszról és Szatüroszról, valamint ma már névtelen segítőikről: „E két férfinak a sors megadta a legnagyobb és legértékesebb ajándékot, amit ember csak megkaphat. Gondolataik megvalósításához ugyanis jelentős alkotásokkal járultak hozzá olyan művészek, akiknek műve az emberek ítélete szerint a legnagyobb és örökké fényesen ragyogó dicsőségnek örvend...”
Eme ókori körmondatok után leírja Vitruvius, hogyan jöttek Halikarnasszoszba a kor ismert és elismert művészei, hogy dolgozzanak ők is a síremléken. Persze sejthetjük, hogy nem maguktól áramlottak oda „tömegesen”, hanem előbb talán maga az építtető Mauszólosz, majd a felesége és utódja küldött értük.
Állítólag aztán a nevesebb művészek kiválasztottak maguknak egy-egy oldalt, ki a hosszabbat, ki a rövidebbet, és azon az oldalon ő készítette el a szobrokat, domborműveket. E szobrászok között volt a már említett Szkopasz, aztán Leókharész, Praxitelész és Brüaxisz. Vitruvius: „Művészetük utolérhetetlen tökéletessége tette, hogy ez alkotás elnyerhette a hét világcsoda egyikének dicsőségét.”

Mauszólosz síremlékéből megmaradt néhány részlet, még a frízekből, a domborművekből is. Innen tudjuk, hogy Szkopasz a keleti oldalt választotta és az ezerszer elcsépelt témát a görögök és az amazonok harca is képes volt újszerűén ábrázolni.Vele szemben, a nyugati oldalon dolgozott Leókharész, aki a maga idejében szintén nem akárki volt: Makedóniai Fülöp és híres fia, Nagy Sándor udvari szobrásza.
Még sokat mesélhetnénk mindarról, amit a látogatók a síremlék körül láthattak. Istenszobrok és mitológiai hősök teljes alakos szobrai díszítették az oszlopcsarnok közeit. Némelyik szobor megmenekült és azokat a tizenkilencedik századi brit régészek természetesen Londonba szállították, ott láthatóak a törmelékekből kiszedett sérült részletekkel, alakokkal együtt.

A síremlék bejárata kelet felé nézett, így ott nem volt körbefutó fríz. De a másik három oldalon a szoboralakok és a domborművek szinte egymást érték. Képzelhetjük a kortársakat, amikor a síremlékhez közeledve észrevették a műremekeknek ezt a gazdagságát, bőségét. Az emberek együtt szinte sehol sem láthattak ennyi művészi alkotást! Tekintsünk el attól, hogy az épületet egy halott emlékére emelték ezt különben nem sugallták az alkotások így a Mauzóleum inkább egy képtár és szobortár, egy képzőművészeti kiállítás benyomását keltette. Ráadásul nem akármilyen művészek alkotásait láthatták!
Annakidején egy értő néző, ha felkereste a Mauzóleumot, minden további nélkül órákat tölthetett el benne anélkül, hogy egyetlen percig is unatkozott volna. Tömérdek látnivaló került a szeme elé, és egyik szebb és felemelőbb volt, mint a másik. A Mauzóleum északi, nyugati és déli oldalán futó frízeken megszemlélhette az akkor nagyon népszerű mitológia alak, Thészeusz tetteit, de a kentaurok is feltűntek. Voltak ott oroszlánok, istenek, félistenek és héroszok, azaz hősök.

Hogy mennyi ideig tartott a Mauszóleion építése, senki sem tudja. De nyilvánvaló, hogy úgy az építészek, mint főleg a szobrászok munkája több évet vett igénybe. És végül ejtsünk pár szót arról, hogyan alakult a Mauszóleion későbbi sorsa?
Annyit tudunk, hogy a Krisztus előtti 350-es években emelt építmény legalább 500 évvel később még bizonyosan létezett, mert például szavahihető római utazók is látták és leírták. De létezett még Krisztus után ezer évvel is! Sőt, az 1200-as évekből is vannak beszámolóink. Nos, ahhoz képest, hogy Kária tartomány szeizmikus értelemben eléggé nyugtalan területen fekszik, nagy csoda, hogy 1500 évvel felépítése után még mindig talpon volt a Mauzóleum. (Vajon a mi mostani építményeinkből melyik fog állni a 3500. évben..?)

Végül is nagy szerencse, hogy addig nem történt vele semmi. De aztán az 1200-as években, vagyis a tizenharmadik században már megrongálta egy földrengés. De az igazi pusztulás kétszáz évvel később érte el, és nem kis iróniával kell itt megjegyezni: pusztulása kapcsolódott a kereszténységhez. Bár Kis-Ázsiában állt a Mauzóleum, így sokáig a bizánci birodalomhoz tartozott Halikarnasszosz mivel az építmény nem szentély volt, nem pogány istenek dicsőségét hirdette, hát addig nem is bántották. De amikor megjelent e tájon egy keresztény alakulat, konkrétan a rhódoszi lovagok, ez a félig papi, félig katonai formáció máris megindult a rombolás.

A lovagok egy erődöt építettek a közelben és ehhez egyszerűen kiszedték az építmény márványoszlopait, valamit leszedték a felbecsülhetetlen értékű táblákat, az ókor legjobb szobrászainak gyönyörű alkotásait hogy azokat építőanyagként felhasználhassák...

Ők voltak az igazi barbárok, nem a későbbi „pogányok”.


Forrás: Nemere István Az ókor 7 csodája