logo

XXI September AD

Artemisz temploma 1. rész

Ne csodálkozzunk, ha az ókoriak nemegyszer egy-egy, a szokottnál nagyobb vagy szebb épületben látták meg a „csodát”. Hiszen eltekintve a piramisoktól amelyekről az ókori világban igen kevesen tudtak nem ismertek igazán nagy, mutatós építményeket. Ha ilyen mégis létrejött valahol, azt alaposan megcsodálták, és hírét vitték messzi tájakra. Nem akármilyen hely volt akkoriban Ephezosz, az a város, ahol a szóban forgó Artemisz-templom felépült. A görögök messze túljutottak a mai Görögország területén, nyugatra, keletre és délre egyaránt terjeszkedtek. Fénykorukban már a Fekete-tenger északkeleti partjainál is voltak gyarmataik, (kikötő)városaik, aztán az egész mai török, sőt még délebbi kisázsiai partokat is megszállták de csak a partvidéket, beljebb nem merészkedtek. Ugyanígy eljutottak nyugat felé is, volt olyan időszak, amikor (a rómaiak előtt, természetesen) az egész Földközi-tengeri partvidéket gyarmatosították, sőt a Héraklész Oszlopain, azaz a Gibraltári-szoroson is túl hajózva az atlanti, mai portugál és spanyol partokon is voltak városaik. Természetesen a Földközi-tenger szinte összes szigetén megtelepedtek.

Kis-Ázsia nyugati partvidéke akkoriban olyan magától értetődően és természetesen volt görög, ahogyan ma török, szír vagy libanoni. Ephezosz (ejtsd: efezosz) is ezen a partvidéken feküdt, a mai török Izmirtől jóval délebbre. Számos görög sziget magasságában terült el egy folyó torkolatában, a tengerparton.
A Kr. előtti hetedik és hatodik században ott is erőteljesen virágzott a kereskedelem, a kézművesség és a tudomány. A tudomány akkoriban elsősorban a filozófiát jelentette. Ephezosz adott néhány jelentős filozófust az ókori világnak, köztük a legismertebb Hérakleitosz (Kr. e. 544-483) volt. Aki mellesleg mind a mai napig a legismertebb ephezoszi, hiszen „a természetről” írott munkájából csaknem az összes akkori szerző idéz (ami azért jó, mert maga a munka nem maradt fenn, de így legalább e töredékekből, ha nem is tudjuk összerakni, azért tudjuk, miről és hogyan írt a szerző).
Hérakleitosz volt az, aki kimondta, hogy „minden mozog” („panta rhei”), vagyis minden folyik, mozgásban van, az ellentétek örök harcának van alárendelve ez a világ és minden abban élő lény, beleértve az embert is. Számos későbbi filozófiának adta ezzel alapját.

De innen származott Hipponax, a költő, aki a hatodik században (természetesen Krisztus előtt) élt és működött és a szatirikus költészet egyik meglehetős képviselője. Egyesek szerint e műfaj „feltalálója”, megalapítója, terjesztője volt. Egyik kedvenc műfaja a gúnyvers volt, ahol is természetesen az akkori közszereplőket, főleg a gazdagokat és hatalmasokat gúnyolta. Ezekkel a versekkel „odalent” nagy népszerűségre tett szert, „odafönt” viszont minden ilyen akciója után jobban gyűlölték és a végén „elkapták”: valami ürüggyel száműzték a városból. Az enyhén szólva is rossz külsejű és verseiben nemegyszer sajátos „népi fordulatokat” (értsd: vulgáris, „csúnya" szavakat és káromkodásokat) is bőven alkalmazó költő azonban ekkor sem adta fel.
Egy közeli városba költözött és tovább írta gúnyverseit az ephezoszi gazdagokról, majd azokat több példányban lemásolta és bizalmas emberekkel átküldte Ephezoszba, ahol azokat fel-felolvasták utcasarkokon, kocsmákban és más efféle népszerű helyeken.
Egészen másféle ephezoszi költő volt Kallinosz, aki még korábban élt és ő is egy műfaj megalapítójaként ismert: az elégikus költészetet hozta létre. Kár, hogy verseiből csak pár töredék maradt fenn. Kallinosz nagyságára kortársai heves lelkesedéséből következtethetünk: Akadtak arrafelé jó festők is. Néhány neves itteni mester több tanítványából lett híres festő.

A legnagyobb hírnévre ezek közül Apellész vergődött, de emlegették Parrhaszioszt is. Apellész, aki Nagy Sándor korában élt, sőt, a nagy ember megrendelésére őt magát is megfestette, erőteljesen kapcsolódott a szentélyhez: ő is festett bele faliképeket. Például Nagy Sándort is ő festette fel a szentély falára, méghozzá nagyon hízelgőén ugyanis a nagy hódítót, mint magát Zeuszt, a „villámokat szórót” ábrázolta. Amiért persze a hiú fiatal világhódító király hatalmas összeget ajándékozott a művésznek. Pedig Apellész nem volt hízelgő alkat, senki előtt nem alázkodott meg és egész élete, viselkedése azt tükrözte, hogy autonóm gondolkodó, nagy ember volt.
Ephezosziak voltak még Zénodótosz irodalomkritikus (már ilyen is akadt a régi görögöknél!). Ez az illető egyenesen Homérosz műveit vette górcső alá, ha szabad ezt ilyen anakronisztikusán mondani. De született a városban neves fuvolaművész és színész, egy nagy földrajztudós, Artemidórosz, és persze mások is.

Ez a város és környéke különben mindig is gazdagnak számított és ez a „karrierje” nem is tört meg egészen az európai középkorig, amikor végül a görögök hódították meg. Ennek ellenére különösen hangzik, de igaz: senki sem tudja, hol volt Ephezosz! Csak annyi tudható, hogy a görög városnak szinte semmilyen nyomát nem találták meg, a helyére települt római városnak viszont ezernyi romját tárták fel a későbbi régészeti kutatások. De ettől még ott volt a város valahol a környéken.
Végül is ennek nincs olyan nagy jelentősége, pár száz métertől pár kilométerig terjedhet a különbség a későbbi római és a korábbi görög város helye között. Annyit viszont mindenki tudott az ókorban, hogy Ephezoszban található a világ hét csodájának egyike, az Artemisz-templom.

Ki is volt Artemisz? Akit a rómaiak akik gyakorlatilag majdnem az egész mitológiájukat a görögtől vették át Dianával azonosítottak. Artemisz a görögöknél Zeusz és Létó lánya volt, Apolló ikertestvére. A mitológia szerint Délosz szigetén született. Egyes görög tájakon csak a vadászat istennője volt, másutt a természetet is ő védelmezte. Felfoghatnánk tehát egy mai környezetvédő jelképnek is... Megint más görög vidékeken, ezeken túlmenően a női termékenység és anyaság istennőjeként is tisztelték, ezért érthetően és elsősorban a nők között volt népszerű. Ahol a szakirodalomban, lexikonokban, mitológiai szótárakban említés történik Artemiszről, ott általában nélkülözhetetlen függelékként, megjegyzésként találjuk az említést: az ephezoszi Artemisz-szentély az ókori világ hét csodájának egyike volt.
De nem csak csupa szépet és jót mondhatunk el az istennőről. Állítólag szűz maradt, sohasem adta oda magát egyetlen férfinak se halandónak, se istennek és a nyugodt halál istennőjének szerepét is magára vállalta, amiért nyilván az öregek tisztelték őt elsősorban.

Igen sokoldalú isten lehetett, és már elég korán, mert a két iker közül ő született elsőnek, aztán mindjárt segített anyjának világra hozni a saját testvérét. Ezen jól elgúnyolódhatnánk egy ideig, de hát végső soron nem emberekről, hanem istenekről szól a történet, ők pedig felette állnak az emberi gyengeségnek, képességeknek vagy azok hiányainak.
Amikor Artemisz felnőtt, külsejét tekintve igen szép nővé serdült. Mégis, valahogyan sajnálta volna az időt olyan hívságokra vesztegetni, mint szerelem, szex, férfiak élte a maga életét. Kedvenc foglalatossága az őzvadászat volt, amit a kor technikai színvonalának megfelelően íjjal és nyílvesszőkkel űzött.
„A férfiaknál drágább volt számára a vadászat", írta róla egy görög szerző és ezzel magyarázta azt az istenek körében (is) ritka tényt, hogy Artemisz szűz maradt. És bár számos történet fennmaradt róla, ráadásul a görög mitológiában ismerünk vadászó isteneket is, egyetlen Artemiszről mesélt „sztoriban” sem bukkannak fel hímnemű vadásztársak, egyáltalán, senki. Artemisz mindig egyedül ment az erdőbe.

Viszont, ha nagyon halványan is, de történnek említések, célzások arra, hogy Artemisz viszont szívesen vitt magával fiatal lányokat, egyáltalán: nőket az erdőbe és ott mintha gyengéd lett volna velük... Ami azért nem volt veszélytelen mulatság még egy istennő számára sem. Ugyanis Heliosz, a napisten mindent látott, ráadásul folyton leskelődött Artemisz után is. Aki állítólag a leszbikus ha tényleg az volt? praktikáihoz a legsűrűbb erdőket választotta ki.
A sűrű lomboton úgymond még Heliosz szúrós szeme sem hatolt át. De bizony nem árt tudnunk a kedves és oly lányos istennőről azt sem, hogy ha elborult az agya, akkor bizony kiszámíthatatlanul viselkedett. Ha elöntötte a harag, akkor nemcsak a vadon élő állatok kaphattak a nyilaiból, de emberekre is lövöldözött. Ahhoz képest, hogy vadász volt, jól bánt az állatokkal és nemegyszer segített rajtuk. (Vajon csak én látok itt némi ellentmondást..?)

Artemisz az erdei állatoknak segített az ellésben és a görög nők hittek abban, hogy ha szülniök kell, az istennő nekik is segítséget nyújt. Igaz, Artemisznek „nem volt jó sajtója” e téren, mert ráfogták a szülésbe belehalt fiatal nőket és a halva született csecsemőket is. Vagyis hogy azok halálát is ő okozta volna. Például azzal, hogy nem segített annak, aki pedig nagyon rászorult volna arra a segítségre, vagy valamiért megbüntette a szülő nőt, azért pusztult el kicsiny gyermeke, vagy akár ő maga is.
Akkor sem ismert kegyelmet Artemisz, amikor a hatalmas méreteiről ismert, mások által ezért nem véletlenül „Óriásnak" nevezett vadász, bizonyos Orion megpróbálta elrabolni Artemisz egyik... hm... vadásztársnőjét. Amikor kiderült, hogy az Óriás ezenközben szerette is volna megerőszakolni a szóban forgó leányt, az istennő azonnal végzett a férfival. Oriont később egyes isteni pártfogói a halála után csillagképpé változtatták, ma az éjszakai égboltról nézhet le ránk.

Nem járt vele jobban egy másik vadász, Akteon sem, aki szintén a sűrű erdőket járta és egyszer véletlenül meglátta, hogy Artemisz egy forrásban fürdik, természetesen meztelenül. Akteon kihasználta volna a ritka alkalmat, hogy egy istenien tökéletes testű nőt megszemlélhet alaposan, elrejtőzött hát a sűrűben. Ámde Artemisz nemhiába volt éles szemű vadász, no és plusz istennő! „kiszúrta" a leselkedőt a lombok között. Úgy döntött, példát statuál, vagyis úgy megbünteti, hogy attól kezdve amint ennek a tettnek híre megy senki hasonló dologra ne merjen vetemedni.
Innentől kezdte a történet több verziója ismeretes. Az egyik szerint Artemisz egyszerűen őzzé változtatta a férfit, akit aztán saját vadászkutyái téptek szét. A másik változat szerint szó sem volt leskelődésről, vagy ha volt az is, hát Akteon felhagyott vele, előjött és... megkérte Artemisz kezét! Feleségül kért a halandó egy istennőt: Artemisz ezen úgy megsértődött, hogy őzzé változtatta a többit már tudjuk.

Nem járt jobban egy Meleager nevű vadász sem. Az illető elfelejtett vagy nem akart? áldozatot adni Artemisznek, minden erdők és vadállatok istennőjének. Ez ismét csak fellobbantotta Artemisz haragját, aki Meleager birtokára ráküldött egy extra méretű vaddisznót, amely feltúrta a vetéseket, kiforgatta a szőlőtőkéket és egyáltalán, sok kárt okozott. Persze
Meleager és társai, rokonai mind összeálltak, hogy levadászszák a vaddisznót, az viszont szembeszállt velük és sokakat közülük megölt. Meleager lett volna az 1-es számú célpont, de a vaddisznó elvétette, más rokonaival végzett, amiből családi veszekedés támad. A veszekedés, majd verekedés során Meleager megölte két nagybátyját, mire az anyja elátkozta, a család pedig elzavarta a birtokról. A nagy vadász ekkor úgy megcsömörlött az erőszaktól, hogy száműzetésében sem akart soha többé fegyverhez nyúlni (mondhatnánk: ő lett az első pacifista...)

Hamarosan kitört egy háború, ahol neki is részt kellett volna vennie, de inkább semmit sem tett, nem is védekezett és persze az ellenség végzett vele. Artemisz, tehát ha nem is a nagytermetű vaddisznó által, hanem más módokon, kicsit bonyolultabban, de sikerrel végzett ellenfelével.
Artemisz azért olykor a nőkkel sem bánt jól. Callisto például egyik legszebb udvarhölgye volt, de ez sem mentette meg őt. Álmában sem gondolta volna, hogy baja esik, és éppen Artemisztől, akit pedig közel engedett magához, leszbikus szeretője volt. Callisto állítólag igen kiszámítottan vált leszbikussá, mert nem akarta elveszíteni sem a szüzességét, sem teherbe esni nem szándékozott.

Igen ám, de tudjuk, hogy Zeusz foisten megátalkodott „roszszalkodó” volt, és számára nem létezett semmilyen határ, a házastársi hűséget pedig nem ismerte. Szóval egy napon Zeusz egyszerűen átvedlett... Artemisszé. Az isteni hatalom és képesség révén egyszerűen átváltozott nővé, konkrétan: pontos mása lett az éppen távollévő Artemisznek és úgy közeledett Callistóhoz egy kis szerelmeskedésre. Hogy, hogy nem, amikor már javában zajlott a szerelmeskedés, akkor Zeusz félig (!) visszaváltozott férfivá. A történetből következően testének alsó felén
lett férfi, felül pedig továbbra is Artemiszként dédelgette a hölgyet. Aki viszont nem vette észre (?), mi történik és így teherbe esett. De lám, erről sem tudott. Vidáman élt tovább a végzetes randevút követően, aztán egy napon, gondolom már néhány hónapon túl, amikor együtt fürödtek egy hegyi patakban az igazi Artemisszel, az istennő észrevette kedvese kissé deformált alakját, és persze éktelen haragra gerjedt. Ez a történet is kétfelé ágazik. Az egyik verzió szerint a dühös Artemisz egyszerűen... medvévé változtatta egykori szeretőjét.
A másik változat szerint mindkettőt nagy élvezettel mesélhették az ókorban két kontinensen inkább Zeusz változtatta medvévé a lányt, mert a nyomában járt bosszút lihegő felesége, Héra, és előle akarta nagysebesen elrejteni a leányzót. Hogy aztán Artemisz miért kapta elő az íját a medve láttára? Az előző változat szerint azért, mert elvesztette szüzességét és ez Artemisz szerint büntetést érdemelt méghozzá halált. A másik változatban Héra asszony átlátott a szitán, azaz férje ködösítésén és ő kérte meg Artemiszt, végezzen a „medvével”... Callisto számára az eredmény mindkét változatban ugyanaz volt.

Nem járt jobban az a halandó nő sem, aki egyszer megsértette az ikrek, Artemisz és Apolló anyját, Létót. Nioba ugyanis tizenkét gyermekes anya volt, hat fiút és hat lányt hozott a világra, míg Létó istennő mindössze kettőt, Artemiszt és Apollót. Az egyszerű földi nőszemély igencsak beképzelt lehetett, mert nem másnak, mint éppen Létónak dicsekedett azzal, hogy neki tizenkét gyermeke van, az istennőnek meg csak hat. És jelezte, hogy ezért sokkal többre tartja magát Létónál. Nos, több sem kellett az anyának, szólította fiát és lányát, kérve, álljanak bosszút helyette. A bosszúállás abból állott, hogy Apolló fogta az íját, és simán lenyilazta Nioba hat fiát, míg Artemisz ugyanazt tette a lányokkal levadászta, megölte őket.
Sok hasonló történetet meséltek akkoriban Artemiszról. El kell ismerni, elég fura istennő volt, aki hol magányosan járta az erdőket, hol barátnőivel szerelmeskedett, ezenközben ha elragadta az indulat, gyilkolt, ész nélkül, hogy aztán órákkal vagy napokkal később ismét szende mosolyú, kislányos, szűzies leányzót alakítson, akinek egyetlen szenvedélye az állatés természetvédelem...

Nos, ő volt az, akit a görögök ilyennek véltek látni szavakban. De milyennek ábrázolták őt? Természetesen ennek megfelelően. Szinte mindig állatok társaságában volt, hol vadászott rájuk, hol meg a lehető legjobb barátságban velük. A leggyakrabban oroszlánok között festették le őt tudnunk kell, hogy azokban az időkben, pár ezer évvel ezelőtt, Európában, éppen a mai görög-balkáni részeken, Kis-Ázsiában is éltek oroszlánok. De ábrázolták őt pávák és más madarak között is.
Általában hosszú hajú nő volt, bár ez nem mindig látszott, ugyanis megesett, hogy kalapot is hordott (!). Olykor dús kebleit ruhátlanul ábrázolták. Volt, hogy madarakat tartott a kezében, de nem ritka ábrázolásmód az sem, hogy oroszlánok nyakát markolja, vagy elejtett őzet visz a nyakában.
Még sokáig folytathatnánk ezeket az ábrázolásokat és leírásokat, mert Artemisz roppant népszerű istennő volt és a földből, tengerből előkerült görög vázák, tálak, amforák nagy részén éppen őt láthatjuk. Nyilvánvaló volt, hogy az ephezoszi Artemisz-szentélyben is hasonlómódon láthatták őt a látogatók.

A már többször idézett Philón így áradozik a szentélyről:
„Az ephezoszi Artemisz-templom páratlan földi lakhelye az isteneknek. Aki egyszer is látta, meggyőződött arról, hogy ég és föld itt helyet cserélt, és a halhatatlan istenek világa leköltözött az égből a földre.”

Nagy szavak, merész állítás ez egy olyan embertől, aki ennyire hitt az istenek létezésében. Ha volt a földnek egyetlen olyan pontja is, ahol ez a sajátos „csere” bekövetezhetett, az nemcsak Philón, de más kortársak fennmaradt állítása szerint is Ephezoszban történhetett meg. Philón mindenesetre tovább dicsérte a szentélyt: „Az egeket ostromló gigászok nem szereztek olyan dicsőséget, mint e templom építői a művészetükkel.”

Mielőtt rátérnénk a szentélyre, ejtsünk néhány szót de tényleg csak néhányat egy építészeti fejleményről. A görög világban, legalábbis jó ideig, a dór építészet volt divatban, ezt kedvelték azok, akik dönthettek arról, mi, és hogyan épüljön meg a városokban, városállamokban. Az európai görögök hosszú időn keresztül ragaszkodtak a zártabb dór stílushoz, ahol egymáshoz szilárdan illeszkedtek az épületek alkotórészei. Egyszerűebben fogalmazva: ha oszlopcsarnokot építettek, akkor az oszlopok elég szorosan állták körül magát az építményt, tartották a tetőszerkezetet, belül meglehetősen homályos volt, hiszen fény csak oldalról, az oszlopok között jöhetett be.
Ezzel szemben a kisázsiai görögök pedig például az éghajlatban nem voltak olyan nagy különbségek, egyszerűen így tetszett nekik a tágasabb, szellősebb, úgynevezett ión oszloprendet kedvelték. Itt az oszlopok messzebb voltak egymástól miáltal több fény jutott be a középületekben. Ráadásul az oszlopok vékonyabbak, karcsúbbak voltak, nem olyan robosztusak, mint a dór építészetben. Az ión stílus építészei gazdagon díszítették ezeket az oszlopokat, főleg azok tetejét.
Az ión oszlopfőre csigavonalú díszeket tettek, sőt, sokszor lombokat, faleveleket rajzoltak-véstek, miáltal egy ilyen oszlopcsarnok szinte lombos erdő benyomását keltette. Persze később Görögországban is elterjedt az ión stílus, de ez ekkor és innen indult,ki. Végig a kisázsiai partokon terjedt elég gyorsan.

Középületeket említettem az imént. Ne feledjük, ezek a kisázsiai görög városok a legtöbbször nem tartoztak valamilyen egységes görög államhoz, hanem mind egymástól független, önálló városállamok voltak. Ennek megfelelően a legtöbbször versengtek egymással. Melyikben született több híres ember? Hol élnek a legjobban? Hol magasabb szintű a kultúra, hol szebb a város, hol vannak nagyobb középületek, színházak (amfiteátrumok), szentélyek..? Ezek fontos elemei voltak a sok száz éven keresztül folytatott, voltaképpen pozitív vetélkedésnek.
így aztán a mindenütt élő gazdagok és hatalmasok sokszor nem sajnálták a pénzt arra, hogy városukat és középületeiket minél jobban feldíszítsék.
Igyekeztek a legjobb építészeket hozatni akár messzi földről, egy másik kontinensről is, elcsábítani a legjobb művészeket, hogy az előbbiek felépítsék, az utóbbiak meg majd feldíszítsék ezeket az épületeket. Ez a kisázsiai parti görög építészet nem is hasonlított ahhoz, amit például az előző fejezetben ismertünk meg... Olümpia faluban. Itt nem emelte^ efféle templomokat, itt más volt az élet és ezért más a szemlélet is.

Templomok már a korábbi századokban is épültek Ephezoszban, mi több, volt már régebben is Artemisz-szentély, persze korántsem olyan szép és híres, mint amiről ez a fejezet szól. A legrégebbit a régészek mai meggyőződése szerint a Kr. előtti hatodik században emelték, majd utána a többit is. Hogy miért imádták őt éppen itt, már oly régen? Hát mert az egyik legenda szerint Zeusz „balkézről való" lánya éppen valahol Ephezosz mellett, és nem Déloszon látta meg a napvilágot. Mindenesetre az ephezosziak nagyon hittek ebben és ezért már a legrégebbi időktől magukhoz sokkal közelebb lévőnek tartották ezt az istennőt, mint bármelyik másikat.
Vagy száz évvel később ezt az egyszerű faépítményt átalakították, megnövelték és lett a kis kápolna-szerű épületből egy komolyabb templom. Amíg annak előtte csak egy fából faragott kis Artemisz állt benne, az új, majd egy még újabb hetedik századi épületben aztán rendes szertartások folytak, ahol áldoztak is az istennőnek.

Persze mindennek nincs jelentősége a csodálatosnak számító Artemisz-szentély történetéhez képest mindez csak afféle nyitány volt, előzmény, aminek később már semmi jelentősége sem volt. Legfeljebb annyit érdemes itt megjegyezni, hogy a későbbi ásatások révén bebizonyosodott mindhárom régi templomocska létezése, sőt kegytárgyakat is találtak a régészek arrafelé.
Nem tudjuk, ki, mikor és milyen indokok alapján dönthette el, hogy épüljön fel Ephezoszban végre egy igazi nagy, sőt hatalmas Artemisz-szentély? Valószínű, hogy a helybelieknek már elegük volt a régi, rossz szentélyek folytonos toldozgatásaiból, abból, hogy nincs egy olyan templomuk, amellyel eldicsekedhetnének a szomszéd városoknak vagy akár az egész görögségnek. Bennük is dolgozott az egészséges ambíció, hogy valamivel előrukkoljanak, valamit felépítsenek, ami tapintható, látható lesz, és nem csak egy, hanem sok nemzedékre hatással lehet majd a jövőben is. És mivel ephezosziak voltak, hát szinte kézenfekvőnek tűnt, hogy a város híres szülöttéhez, Artemiszhoz kapcsolódjon ez a „nagy dobás”.

Ha a megbízók, a megrendelők neve nem ismert, azért tudjuk az első mesterek nevét. Még azt is tudjuk, hogy ingoványos, mocsaras területet töltöttek fel ezekből rengeteg volt akkortájt a város körül és oda kezdte meg az építést a Kréta szigetéről ideszármazott Khersziphrón mester és fia, Metagenész. Akkoriban és még jóval később, sokszor a középkorban is, vagyis legalább kétezer éven át az „építész” fogalma nem csak tervezőt jelentett, hanem kivitelezőt is.
Adva volt hát az építész, aki megtervezte, a megrendelővel elfogadtatta a leendő épület terveit, majd gondoskodott az építőanyagról, és mint pallér, vezette az építkezést is, egészen a befejezéséig. Az ókorban bizony ezek az emberek műveltségben fölötte álltak az átlagos népességnek, például az esetek többségében úgy sejtjük tudtak írni-olvasni, és ami elengedhetetlen ebben a szakmában, jól számolni is. Ugyanakkor nem számítottak akkori fogalmak szerint „értelmiséginek”.

A hely kiválasztásánál azért ragaszkodtak még a mocsaras, ingoványos területhez is az ephezosziak, mert mondájuk szerint Artemisz, aki egyben a korábban ott élt barbár népek termékenység-szimbóluma és istennője is volt más néven, az égből érkezve ott ért földet. Márpedig ők ragaszkodtak a mítoszhoz, ezért semmi sem volt drága nekik! Ha ott ingoványos a talaj, felöntik, és épülhet a templom amelynek szebbnek, nagyobbnak kell lennie, mint bármelyik más építmény görög földön.
Itt tegyük hozzá: a későbbi görög legendák szerint ezen a földön élhettek valaha az amazonok, vagyis egy női törzs, és azok építették a korábbi, még szerény méretű első Artemisz templomot. A már többször említett Pauszaniasz viszont ellene szól az amazon-mondának és eredetnek, fennkölten kijavítja neves elődeit, akik ezt így írták le, és arra szavaz, hogy „inkább a thermódoni asszonyok áldoztak ekkortájt azt ephezoszi Artemisznek, mivel ők már régóta ismerték a szentélyt" és amellett kardoskodik, hogy korábban a Dionüszosz, később Héraklész elől menekülő nők „oltalomkérőként” kerültek oda.
Ne feledjük, az ókorban szinte természetes volt, de még a középkorban is fel-felbukkant az az idea, hogy a szent helyek templomok, szentélyek egyben menedékhelyek is. Hogy aki üldözött eljut egy ilyenbe, azt onnan kihozni nem szabad, erővel bemenni érte sem szabad, vagyis az „oltalomkérő" elérte célját és tetszőleges ideig bujkálhat a szent helyen. Ha kell, akár évtizedekig is! Ismerünk ilyen eseteket.

Való igaz, az Artemisz-templomot még a „nagy” előtti kisebbeket is szent liget övezte, és ebben menedéket kaphattak az istennőhöz védelemért fordulók. Bizony megesett gyakorta, hogy a menedékkérőt a világi hatóság üldözésétől a szentély papsága mentette meg. De térjünk vissza a templomhoz.
A „Khersziphrón és Fia” cég nekifogott az építésnek. Akkor még senki sem tudhatta, hogy nemcsak ő és fia, hanem az unokája, sőt az ükunokája is az építkezést fogja vezetni! Ugyanis a templom építése kereken 120 évet vett igénybe... Figyelembe véve, hogy akkoriban az emberek nagy többsége, a „statisztikai átlag” 30-40 évet élt, és ha valaki valami csoda folytán elérte az 50. vagy pláne a 60. évét, azt aggastyánnak tartották (nemegyszer bizony úgy is nézett ki), és nagyon ritka dolognak számított. így nem csoda, hogy feltételezéseink szerint minimum négy nemzedéknek jutott munka Ephezoszban.

Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy akárki is volt ez a Khersziphrón, zseniális ember lehetett. Nemhiába építette korábban a krétai Héra-templomot, ami szintén nagynak és szépnek számított, annak is csodájára jártak. Egyik jobb ötlete a másikat követte. Olyannyira, hogy századokkal később is emlegeti őt egyfelől a tudós Sztrabón, másfelől még a római szerző, Vitruvius is. Aki az építőművészetről írott tízkötetes („tíztekercses", hiszen a könyveket akkoriban kézzel másolták nagy papirusz-szalagokra, májd szépen faragott rövid, kerek botra erősítették, összegöngyölték és így rejtették el egy tartóban a kb. 10-15 méternyi papirusz tekercset ez volt egy „kötet”) művében ír erről a művész-pallérról, és nem felejti el őt megemlíteni az idősebb Plinius sem.
Végső soron egy száztíz méter hosszú és ötvenöt méter széles „isteni lakhelyet” kellett létrehozni! A szélessége nem véletlenül éppen a fele volt a hosszúságának. Persze nem méterben adták meg ezeket az adatokat, később számítottuk ki a fennmaradt források ókori mértékegységei alapján. Köröskörül kettős oszlopsor szegélyezte. Pliniustól tudjuk (mert a későbbi ásatások során erre nem lehetett következtetni a romokból) az Artemisz-templom oszlopai tizennyolc méter magasak voltak! Az egész templom egy kis erdő közepén magasodott, amit természetesen „szent ligetnek” neveztek és olyan közjogi intézménnyé is, nőtte ki magát, ami ezzel járt (például a hatalom elől menekülők nemcsak a templomban nyertek menedéket, de akkor is, ha elérték a szent liget szélső fáit). És jó, ha tudjuk: az európai kontinensen épült antik görög szentélyekkel ellentétben ennek nem volt fedele!

Vagyis a falak négy oldalról vették körül, amazokat kint kettős oszlopsor szegélyezte, az oszlopfők ott a magasban tartottak ugyan egy keretet, ami némiképpen hasonlíthatott a mai házak építésénél alkalmazott „betonkoszorúhoz”, de azon túl semmi: az oszlopok, a falak nem tartottak fedelet.


Folytatás: Artemisz temploma 2 rész