logo

XIX Junius AD

Artemisz temploma 2. rész

Mellesleg nem minden régész és történész egyezik meg azzal, amit föntebb a templom méreteiről, formájáról írtunk. Nem egy szakkönyvben a mai napig úgy ábrázolják az ephezoszi „Artemiszt”, vagyis Artemisz-templomot, mintha erősen elnyújtott téglalap lett volna. Nehéz elhinni, még az ókori görög építészet ismerőinek is, hogy Khersziphrón összesen 127 oszlopot épített be, ezek közül 36 falára domborműveket is készítettek. A keskenyebb oldalon nyugaton és keleten nyolc-nyolc oszlop állott, de úgy, hogy a bal négy és a jobboldali négy között szélesebb nyílást hagytak, értelemszerűen, mint afféle ajtót, kaput.
A templom homlokzata előtt három oszlopsor állt, vagyis 24 oszlop alkotott kisebbfajta „labirintust”, ami kedvelt megoldás volt akkoriban. Az említett 36, domborművekkel díszített oszlopon természetesen mitológiai jeleneteket csodálhattak meg a látogatók. Ne feledjük, egy-egy ilyen műalkotás részben a mai múzeum szerepét is betöltötte, és ott bizonyos fokig volt vagy lehetett képtár, vallási ceremóniák színhelye, társasági gyülekezőhely is.

Mindent fehér márványból készítettek, amit véletlenül fedeztek fel körülbelül 11 kilométerre a várostól. Mi több, a rommaradványok mai laboratóriumi vizsgálata megállapította, hogy ez az ephezoszi márvány jobb minőségű volt, mint a carrarai! Csak emlékeztetem az olvasót az első fejezetre, amely az egyiptomi piramisokról szólt. Ha 4500 évvel ezelőtt szinte megoldhatatlannak tűnt a soktonnás kődarabok szállítása, akkor nem kisebb problémával kerültek szembe az ephezosziak is. Nekik ugyanis több mint 20 tonnás (!), azaz 20 ezer kilós márványtömböket kellett elhozniuk ebből a kőbányából a város szélére!
127 oszlopot kellett kitermelni, elvinni, ott méretre megfaragni, minden harmadikat ellátni faragványokkal, domborművekkel, majd az előre elkészített szintén márvány alapzatra felállítani, és így tovább. Nem csoda, hogy az építése több mint száz évet vett igénybe (a piramis-építőkhöz képest persze rettentően lassúak voltak a görögök...).

Aki kívülről nézte a hófehér márványcsodát, mit láthatott? Ha az illető járt már előtte a távoli Athénban és megfordult az Akropoliszon is, akkor érzékelhette, milyen nagy a különbség a két épület között. Az Akropolisz büszkeségét, a Parthenónt 8 és 17 oszlop díszíti (a rövidebb és a hosszabb oldalon), itt viszont az Artemisz-szentély három részre oszlott. Csak az előcsarnokot 8 oszlop tartotta, a főcsarnokot 18, 4 a hátsó helyiséget, és még egy oszlop állt a belső térben is (az istennő szobra mögött) ha pedig valaki oldalról szemlélte a templomot, akkor kétszer 21, azaz kellő szögből egyszerre 42 oszlopot láthatott amennyi a legtöbb görög szentélyben összesen sem volt!

Ráadásul ezek az oszlopok nem mészkőből voltak, mint általában a görögök által épített szentélyekben! Itt minden valódi és nagyon jó minőségű, fehére márvány volt. A kőtömböket szállítani nem volt egyszerű. A hagyomány szerint maga a pallér és tervező, Khersziphrón talált fel egy szállítási módot.
A tizennyolc méter hosszú, még faragatlan, jobbára négyszögletes márványdarabokat fapallókkal burkolta be, a végükre kereket szereltetett és aztán ezt a fura alkotmányt rengeteg ember egyszerűen elgurította az építkezés, illetve előbb az előkészítés, megfaragás helyére. Persze ez nem ment ilyen könnyedén és egyszerűen, ahogyan itt leírtuk. Nem tudjuk, egy-egy oszlopot menny időnként sikerült beépíteni, de ha igaz a 120 éves építési „tempó”, akkor könnyen meglehet, hogy szinte csak három-négyhetente tettek be a helyére egy oszlopot.

Mert amikor végre készen volt az oszlop gondolom, a maguk kezdetleges szerszámaival, eszközeivel a mesterek heteket dolgoztak mindegyiken akkor jött az újabb „apróság”: fel kellett állítani a talapzatára. Egy tizennyolc méter hosszú márványoszlop bizony tízegynéhány tonnát is nyomhatott, ezt a törés veszélye nélkül egyre magasabbra emelni, majd függőlegesen beleállítani a talapzatra kevert rögzítő „cementhabarcsba” (volt ilyen már akkor is) nem lehetett kis feladat. Állítólag bonyolult emelőszerkezetek állítottak fel, amelyeket nem is csak emberi erővel, hanem sok-sok pár igába fogott ökörrel mozgattak meg. Ha kicsiben is, de volt ez akkora építkezés az ephezosziaknak, mint kétezer évvel korábban a gizai fennsíkon izzadó őslakosoknak a piramisok építése.
Tudnunk kell azt is, hogy az ephezoszi templom, azaz a Kr. e. hatodik század építészete előtt a görögök szigorúan ragaszkodtak a kicsit nehézkes, komorabb dór stílushoz az ephezoszi Artemisz-templom volt az első, amely ezen a téren is újított. Ez volt az első görög épület, ahol már a könnyedebb, légiesebb, mindenképpen szebb ión stílust alkalmazták. Mi több, hadd jegyezzük meg, hogy igazából, az ión stílus születését is éppen az ephezoszi templom építéséhez kötik!

Csak röviden a kettő közti különbségről. A régi, a dór stílus tömör volt, robosztusabb. Az ide tartozó oszlopok szélesebbek, felfelé alig keskenyedtek. A dór oszlop általában rövidebb is volt, az ión hosszabb. A dóron hosszában függőleges „árkok”, rovátkák voltak bevésve, ezek azonban sekélyek voltak, nem mélyedtek bele a mészkőbe vagy márványba. A dór oszlopnak nem volt lábazata, teteje pedig egyszerű négyzet alakú kőlemezzel kapcsolódik az általa tartott tetőhöz. Mindenképpen egyszerűbb ez a megoldás, ami szembetűnő már csak attól is, hogy a főgerenda, amit tart, nincs tagolva, vésve, legfeljebb képeket, domborműveket tesznek rá.
Ezzel szemben az ión oszlopok és ezek elsőnek éppen itt, Ephezoszban mutatkoztak meg keskenyebbek, ez által magasabbnak mutatják magukat, mint amilyenek valójában, (optikai csalódás). Ezt a hatást fokozzák a rajtuk futó mélyebb bevágások. Az ión oszlop általában díszes alapzaton áll, felül pedig egy csigavonalas „párnataggal" csatlakozik a főgerendához, amit tart. De ez a gerenda sem egymezős, sokszor dísztélén, hanem éppen ellenkezőleg, legalább három mezőre osztják vízszintesen és mindegyiken képek futnak körbe, azaz összefüggő dísz-faragványok díszítik.

Amiben még újítottak Ephezoszban: huszonhat más források szerint harminchat oszlop körülbelül két méter magas alapzaton állott, amit domborművek díszítettek. Az is okos ötlet volt, hogy a főbejárattól hátrafelé azaz keletről nyugat felé haladva a belső üres tér után következő öt sorban már nem nyolc oszlop állott, mint elől, hanem kilenckilenc. (így jött ki végül az oszlopok mennyiségében a páratlan szám.) Volt ám akkoriban egy olyan szokás, amelyet nem ártana ma is felújítani...
Vitruviustól, a római krónikástól és építészet-történésztől tudjuk: a görög városállam megbízott egy építészt egy igen nagylélegzetű munka elvégzésével, akkor természetesen sok szó esett az anyagiakról is. De nemcsak abban egyeztek meg, mennyit kap majd az építész, ha elvégezte a feladatát sőt, elsősorban nem is erről szólt az egyezség.

Hanem arról, hogy az állam, a város, a közösség hogyan óvja meg magát a túlköltekezéstől? Ephezoszban már ősidők óta létezett ez a törvény és nincs okunk feltételezni, hogy másutt ne ismerték, alkalmazták volna. Az ephezosziak óvatos emberek voltak ma nevezhetnénk őket takarékosaknak, de előrelátónak vagy némi rosszindulattal éppenséggel „skótoknak” is. Tény, hogy elmés módot eszeltek ki, nehogy kellemetlen meglepetések érjék a város költségvetését.

A közbeszerzésekről volt szó. Ha egy építész átvette egy, a nagy nyilvánosságnak szánt középület tervezésének és felépítésének feladatát, hivatalosan nyilatkoznia kellett arról, hogy mennyibe fog kerülni a munka. Nem az ő munkadíjáról volt szó, félreértés ne essék. Hanem az egész munkálat mennyibe fog kerülni a városnak? Ezt az összeget felvésték valahová, majd rögtön ezután a város... lefoglalta az építész egész vagyonát! Vagyis zálogba vették mindazt, amije az építésznek volt abban a városban. Aztán megvárták, míg elkészül a nagy mű, majd összeszámolták a költségeket.
Ha az építész belefért az előre megadott költségvetési keretbe, (jobb helyeken hagytak rá 25 százalékot pluszban, vagyis figyelembe vették, hogy menet közben felmerülhetnek előre nem látott kiadások is), akkor megkapta a tiszteletdíját, mi több, a város vezetése még egy dicsérő határozatot is hozott, amiben agyba-főbe dicsérték őt és ennek híre persze eljutott más városokba is. Afféle szalmái referencia volt hát, az ilyen építészért két kézzel kaptak más városokban is... Ám jaj volt neki, ha túllépte a keretet!

Ha több mint egynegyedével lépte túl az engedélyezett keretet, akkor jött a haddelhadd: a különbözetét az építész vagyonából térítették meg! Vagyis nem csak, hogy nem kapott semmit a sokszor évekig tartó munkájáért, de még rámehetett a saját vagyon is! Bár példákat nem jegyzetek fel az ókori krónikások, vagy azok nem maradtak fenn könnyen elképzelhető, hogy egyes esetben a szépreményű építész a munka végeztével egy garas nélkül, sőt, saját vagyonától is megfosztva, ágrólszakadt földönfutóként hagyta el azt a várost, amelynek éppen mostanában valami szépséges, bár kissé drágának bizonyult épületet emelt... Ebben az esetben aligha, alkalmazhatták ezt a szabályt, hiszen több mint száz év telt el az építés kezdete és vége között, és hol volt már akkor szegény Khersziphrón meg a fia..!
Amikor elkészült a nagy mű, legalábbis maga a „műszaki átadás”, hiányozott belőle még valami, ami nélkül viszont egy korabeli szentély nem lehetett az, ami: Artemisz szobra. Az építés végső szakaszában ez a már a Kr. e. ötödik század végére esett az ephezoszi Paióniosz és egy rabszolgasorból feltört építész, Démétriosz vezették a munkálatokat. Ők értek a nagy mű végére (már ha igaz a százhúsz éves építési periódus ma a szakértők egy része évtizedekkel kevesebbre teszi ezt az időszakot, de abban biztosak lehetünk, hogy mindenképpen több nemzedék emelte a szentélyt).

A görögök kétezer ötszáz évvel ezelőtt abban is élenjártak, hogy sajátos „tendert” hirdettek meg a szobor elkészítésére. A meghívásos pályázatot elküldték Pheidiásznak, aki akkor már állítólag elkészítette nagy művét, az olümpiai Zeusz-szobrot (de nem indult a pályázaton). A meghívottak között volt Krészilaszt, akinek a neve ma csak az értőknek mond valamit, de ha eszükbe juttatjuk azt a bizonyos, minden történelem-tankönyvben szereplő Periklész-szoborarcot, akkor a homlokunkra csapunk: „ja, hát ez az ő műve?” kiáltással, valamint Phradmón athéni és Polükleitosz argoszi szobrászt végül ez utóbbi nyerte el az Artemisz-szobor elkészítésének jogát.
Bár kissé kiábrándító a dolog, be kell vallanunk, hogy a végül is a szentélyben felállított Artemisz-szoborról nincsenek adataink. Elképzelhető különben, hogy Artemisz a szokásos módon, azaz őzzel vagy szarvassal és nimfákkal körülvéve jelent meg. Persze a főalak sokkal inkább dominálhatott ezen a szoborcsoporton, a többiek jelentéktelen mellékalakok voltak csak, netán mindössze domborműveken jelentek meg a kezében íjat tartó istennő mellett.

Amennyire nem tudjuk, hogy pontosan mikor kezdték építeni a templomot és az építés befejezéséről is csak annyi tudható, hogy az ötödik század végén történt volt a szentély életében egy tragikus esemény, amelyet viszont évre, hónapra, sőt napra pontosan feljegyeztek! Persze azért, mert ugyanakkor valami más fontos esemény is történt a világban. Minderre, és a sajátos összefüggésre is csak évekkel, évtizedekkel kősebb derült fény.
Azon az éjszakán, a messzi északon, Macedóniában megszületett a leendő világhódító hadvezér és államférfi, Nagy Sándor. Ez a nap, mai időszámításunk szerint Kr. e. 356. július 21-e volt. Élt ephezoszban egy férfi, aki nem tudta, mivel váljon híressé de rettentően nagy vágy dolgozott benne, hogy világhírre tegyen szert. Valami olyant akart elkövetni mindegy volt, jót-e vagy rosszat? ami miatt a világ örök időkre emlékezni fog a nevére! Ez a kétségtelenül beteges vágy ma sorozatgyilkosok, és olykor terroristák agyában bukkan fel hasonló olyan erős volt benne, hogy mindent ennek rendelt alá. Az illetőt Hérosztratosznak hívták és igazából nem is titkolta ezt a kívánságát. Végül is arra az elhatározásra jutott, hogy az immár jó ideje létező és a fél világ által csodált ephezoszi Artemiszt fogja elpusztítani! És meg is tette.

A jelzett éjszakán felgyújtotta a templomot, amely leégett és szinte teljesen elpusztult... persze efelől vannak kétségeink. Sőt, több olyan logikai érvet tudunk felhozni, ami enyhén szólva is alaposan meglékeli ezt az állítást.
1.) hogyan lehet felgyújtani egy olyan épületet, amely 99 százalékban márványból készült?
2.) mi éghet le egy olyan épületen, amelynek eleve nincs is teteje?
3.) egyetlen ember vajon mivel gyújtogatott, hisz segítőtársai nem voltak (rajta kívül egyetlen ephezoszi sem mert volna kezet emelni városuk büszkeségére, egy istennő templomára!
4.) a templom őrsége miért nem vett észre semmit? Hiszen minden, ennél jóval kisebb templomnak is saját papjai, papnői, templomszolgái és rabszolgái voltak, akik éjjel-nappal őrködtek a szent épület biztonsága fölött...

Szóval, valami nagyon sántít ezzel a „Hérosztratosz-sztorival”, keményebben fogalmazva: hihetetlennek és hiteltelennek tűnik az egész történet. Mi több, fizikailag lehetetlennek is. Mindenesetre úgy könyvelték el a dolgot, hogy Hérosztratosz felgyújtotta a szentélyt és ez így maradt meg a köztudatban mind a mai napig. Úgy sejtem, nagy igyekezetében a gyújtogatónak maximum a templom egy kisebb részét, vagy valamilyen hozzá tartozó épületeket sikerült a lángok martalékává tenni azon az éjszakán.
A források nem számolnak be egyértelműen arról sem, mi lett aztán Hérosztratosz sorsa nyilván kivégezték. De az tény, hogy a pusztulás után összeült a város egész lakossága. Ezen a nagygyűlésen ott volt mindenki, aki csak élt és mozgott Ephezoszban és közösen úgy határoztak: nem engedik meg, hogy Hérosztratosznak igaza legyen, azaz fennmaradjon a neve örökre. Ezért egy sajátos akció indult be: minden hivatalos iratból és forrásból kitörölték a nevét, kimondták, hogy azt többé kiejteni sem szabad. Helyette „az őrült” szavakat írták be mindenhová lám, már az ókoriak is tudták, hogy a hírnév-mániás, aki gonosztettre ragadtatja magát, eleve nem lehet normális ember.
Aztán persze, ahogyan lenni szokott egy, a városhoz nem kapcsolódó görög történész elkotyogta a nevet, le is írta, így fennmaradt és hát persze, hogy Hérosztratosznak lett igaza! Legalább a tekintetben, hogy a világ igenis megismerte és megjegyezte a nevét „örök időkre” mára már ezt a pszichés nyavalyát, a beteges dicsőségvágyat is róla nevezték el...

Egy kis közbevetés: az ókori mitológiákon nevelkedett, istenhívő emberek fejébe persze nehezen fért bele, hogy miképpen éghet le Artemisz temploma? Hiszen a köztudat szerint a róla elnevezett, neki szentelt templomokat maga az istennő őrzi, ő ügyel fel rájuk. Persze, az emberek gyorsan találtak mentséget Artemisz számára: elment a leendő isten-ember, Nagy Sándor születésére, ott volt a macedón királyi udvarban, amikor a leendő legnagyobb ember meglátta a napvilágot... a római krónikás Cicero ezt az ellentmondást valamivel gúnyosabban oldotta fel. Szerinte a tűzvész időpontjában „Diana (Artemisz) éppen házon kívül volt"...
Emlékezzünk meg az újjáépítéssel kapcsolatos kérdésekről is. Nagy Sándor huszonkét évesen jutott el Ephezoszba amikor is felszabadította a várost a perzsák uralma alól. Talán ő is hallotta a legendát, hogy éppen az ő születése éjszakáján égett le a templom, ezért mintegy kötelességének érezte, hogy segítsen az újjáépítésben. Gáláns ajánlatot tett Ephezosz polgárainak, sőt mondhatni túl jót is ezt azok nem fogadták el.

Egyes források úgy magyarázzák a dolgot, hogy a saját pénzéből kifizette volna az egész újjáépítést, „ha azt méltó formában meghálálják neki”. Más források konkrétabban írnak: Nagy Sándor, mai nyelven szólva reklámfelületté szerette volna alakítani az Artemisz-templomot! Azt javasolta az ephezosziaknak: ő állja az újítás összes költségét, ha ennek fejében majd egy méretes márványtábla hirdeti attól kezdve a templom falán az idők végezetéig, hogy ő volt a nagylelkű szponzor.
Az ephezosziak sokáig vakarták a fejüket, mert ez a megoldás sem tetszett nekik, inkább a saját pénzükből építik újjá fogadkoztak. De nem engedik, hogy a fiatal, ámde nagyon is beképzelt király éppen náluk reklámozza magát. Végül is valamelyik okos fejből kipattant a nagy ötlet, amivel sértés nélkül visszautasíthatták a nagylelkű ajánlatot: „nem illik, hogy egy isten ajándékot adjon egy másik istennek!” Vagyis egyszerre nyalták Sándor talpát, istennek nevezve őt, a halandó embert, és arra céloztak, hogy Artemisznek inkább az emberek emeljenek új szentélyt. Nagy Sándor gondolom, némileg duzzogva elvonult a városból a helybeliek pedig nekiláttak a károk helyrehozatalának. Itt az ideje, hogy ejtsünk pár szót a templom működéséről is.

Mivel istennőről volt szó, Artemiszt a szentélyben nem papok, hanem papnők szolgálták ki. Hasonlóan a későbbi római Vesta-szüzekhez. Az eredeti célkitűzés szerint ezeknek a papnőknek soha nem volt szabad férfiakkal közelebbi, mondjuk ki nyíltan: testi kapcsolatba kerülni. De máris volt egy megkülönböztetés: az általános Artemisz-papnőkre vonatkozott ez csupán. Szolgáltak ott olyan nők is, akik Artemisz szoboralakjának ruházatának viselték gondját (az ókori görög istenszobrokat a szentélyekben gyakorta felöltöztették, ruháikat időnként, a különféle alkalmaknak és ünnepeknek megfelelően cserélték). Rájuk nem vonatkozott a szüzességi fogadalom.
De mert az ókorban szinte semmilyen intézmény élén nem állhatott nő, ám férfit sem akartak ide kijelölni sajátos „köztes megoldásként” az ephezoszi Artemisz-templom élén mindig egy... eunuch állt. A kasztrált férfi volt a legfőbb pap, ő gondoskodott a szervezeti és szertartási kérdésekről. A szentély, bármilyen furcsán is hangzik ez manapság számunkra, áldozati hely is volt, vagyis időről időre afféle mészárszékként is működött. Az emberek áldozati állatokat hoztak a templomba. Kecskét, gidákat, bikát, disznót és más állatokat. Ezeket ott az istennő szobra mellett, tehát úgymond „Artemisz szeme előtt” vágtak le. Az új oltár kicsit hasonlított a ma Berlinben látható pergamoni oltárhoz, tekintélyes méretekkel: 30x40 méter volt... Ennek kőpadlóján bizony sok szerencsétlen állat vére folyt el.

Legfőképpen tavasszal áldoztak az Artemisz-ünnepek alkalmából. A szobor a jelek szerint hordozható volt, vagyis nem lehetett túl nagy (semmiképpen sem akkora, mint Pheidiász híres Zeusz-szobra Olümpiában. (Lehet, a nagy művész ezért sem jelentkezett az új szobor elkészítésére, mert óriási Zeusza után „ilyen apróságokkal” már nem akart foglalkozni? Vagy akkor már éppen elítélte őt a rossz emlékű athéni vallási törvényszék?)
Tudjuk, hogy a szobrot kivitték a templomból, és egész nap hordták körbe a városban és környékén, hogy megáldja nemcsak a nőket, de az egész természetet, mint a termékenység istennője. Útközben bevitték a színházba (amfiteátrumba) is, ahol Artemisz is „végignézte" a tiszteletére rendezett játékokat, színházi előadásokat. Ma azt mondanánk, ilyenkor egy egész „fesztivált" rendeztek a görögök az istennőnek.

Később, a római időkben (vagyis a görög városok római megszállása után) a sport-stadionba is elvitték Artemisz-Dianát és a játékosok, versenyzők ily módon az istennő jelenlétében küzdöttek a díjakért. Nyár elején egy másik nagy eseménysorozat részeként Artemiszt kivitték éjszakára a város szélére, ahol a ligetekben tábortüzek és fáklyák fényénél ünnepelték alighanem a nyári napfordulót? és bizony a résztvevők a szokástól eltérően most nem vízzel hígított erős borokat ittak. Hanem hígítatlan bort, sőt különfélék kábítószereket is beszedtek (már az egyiptomi fáraók maradványinak laboratóriumi vizsgálatai is kimutatták, hogy némelyikük bizony megrögzött kábítószeres volt...) Ilyenkor az éjszaka sötétjében, a ligetek, erdők fái között nyilvánvalóan szexuális orgiák is lezajlottak. Artemisz, a Nagy Anya, sőt, ahogyan vélték, a Földanya tiszteletére vagy annak ürügyén olykor a papnői is „eleresztették magukat" és valóban tömeges orgiákra került sor.

Meg kell itt emlékeznünk egy sajátos dologról is. Sem általában a görög, sem a későbbi, de görög alapokon nyugvó római kultúrában nem létezett egy olyan irányzat, amely viszont a kisázsiai partokon és különösen Ephezoszban annál inkább terjedt. Különösen ezeken az orgiákon, a részegség és a kábítószerek hatására számos férfi...kasztrálta magát!
Ők egy különös áramlat hívei voltak, amelynek tagjai nem érezték jól magukat férfiként és szerettek volna nővé alakulni. Ma is vannak Indiában ilyen csoportok, és ők is kasztrálják magukat. Lehet, ezekben az emberekben már akkor éltek olyan hajlamok, amelyek ma ha ritkán is de előbukkannak a modern emberekben is, vannak köztünk nők, akik szerint csak a természet tévedése, hogy ők ebben a testben kénytelenek élni, hisz ők voltaképpen férfiak. És fordítva is igaz: számos férfi küzd azért, hogy legálisan nővé operáltathassa át magát, mivel ő tulajdonképpen nő állítják.

Nos, az ókorban erre a legjobb lehetőséget az ilyen férfiak az öncsonkításban látták és minden évben, nyár elején, amikor Artemisz jegyében sor került ezekre az ünnepségekre és több napon és éjszakán át tartó kilengésekre, bizony mindig történtek ilyen ön-kasztrálós esetek. Ám ez nem volt egy új vallás, nem terjedt el még szektaszinten sem. Sőt, miután ez az ázsiai kultusz (?) találkozott a görög-római szelídebb magatartással és nézetekkel, jelentősen enyhült később.
Most már csak egyetlen feladatunk van: végigkísérni a híres ókori csoda, az ephezoszi Artemisz-templom sorsát. Előzetesen annyit: romjait feltárták, ma azt is tudjuk, hogy pontosan hol állott. Szerteheverő romjai még így is sugallják egykori nagyságát. Amivel mindig is küzdenie kellett: az ingoványos talaj, a lappangó mocsár, a feltörő talajvíz kis tavat varázsolt arra a helyre, amelynek közepére a tisztelgő utókor felállított egy, azaz egyetlen oszlopot az egykori százhuszonhét közül.

De a maga idejében a templom híres volt, nagyon híres. Idegenforgalmi látványosságként is értékelhetjük. Nem kétséges, számos vándor csak azért ejtette útba Ephezoszt, hogy lássa ezt a csodálatosan nagy és sok szempontból utolérhetetlen épületet, nagy művészek alkotását. A római korban is megmaradt a szentély tekintélye és hírneve. Pauszaniasz, a krónikás is akkoriban látogatta meg a szentélyt, amely már századok óta állt, de hírneve töretlen maradt. Ő így írt erről:
„Nemcsak a városok tisztelik az ephezoszi Artemiszt, hanem a magánszemélyek is előnyben részesítik a többi isten tiszteletével szemben. Ennek az oka véleményem szerint az amazonok dicsőséges hírében rejlik, akiknek a mondája nyomán emelték a szobrot, és abban, hogy ősidőkben alapították a szentélyt".

Lehet persze, hogy négy-ötszáz év távlatából, ami azelőtt történt, Pauszaniasz számára már az „ősidőket" jelentette... Tény, hogy legalább három okból tekintettek olyan nagy tisztelettel az Artemisz-templomra. Az egyik mindenképpen az istennő személye és híre, a másik Ephezosz virágzása, tekintélye, hírneve, gazdagsága a harmadik pedig, amely talán másoknak első helyen állna, a szentély méretei. Ugyanis mindenki meg volt győződve róla, hogy ember még nem emelt ilyen hatalmas épületet sehol a világon, semmilyen torban! (Látszik, a görögök nagy többsége sohasem hallott a piramisokról).
Amikor eljöttek a keresztény idők, akkor is megmaradt az épület mondhatni „világhíre”. Addigra már az ókor hét világcsodája közé sorolták és továbbra is áramoltak az emberek mindenfelől, hogy megbámulják. Sőt, az ottaniak nagyon is kitartottak mellette és nem nagyon akaródzott nekik áttérni

az akkoriban világhódító útjára indult kereszténységre. Erről, nem mások, mint maguk az apostolok tudósítanak. Pál például ephezoszi hittérítő útján volt kénytelen megtapasztalni, hogy mondhatott ő bármit is az ottaniaknak, azok a legtöbbször csak egy kiáltással feleltek neki: „Hatalmas az ephezoszi Artemisz!”. És otthagyták a kővé meredt apostolt. Aki nem sajnálja az időt éppen egy ilyen könyv olvasása közben talán ez kissé kizökkentő, elismerem az a Biblia vége felé (Újszövetség) megtalálja „Pál apostolnak az efézusbeliekhez írt levelét”. Pál itt feltehetően ugyanazt írta le, amit élőszóban akart elmondani a városban, és amit vagy el is mondott, vagy nem, lehet, letorkollták őt az Artemisz-hívők.
Talán nem is csoda, mert Pál minden szelídsége ellenére keményen pogányoknak nevezi őket és felszólítja többek között gondolom az Artemisz-hívőket is, hogy térjenek meg „az egyetlen igaz hitre”, kövessék Krisztust. Persze érdekes lenne megtudni, mit éreztek az ephezosziak, akik addig, és már századok óta, egy ruháját cserélgető, áldozati állatokat is elfogadó, évente egyszer sajátos tivornyákat patronáló szoboralakhoz kötődtek addig az új hit elveit hallván? Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség!” így Pál. Majd: „Egy az Isten, és mindeneknek Atyja, aki mindeneknek felette van.." Ők eddig azt hitték, ezt az istenséget Artemisznek hívják. És Pál pont azoknak prédikálta, hogy felejtsék el a paráználkodást, az undokságokat, a trágár beszédet, a tisztátalanságot, a fösvénységet, bálványimádást akik mindezt nagyban művelték, különösen a bálványimádást.

Az ephezosziak, különösen kezdetben, aligha értették, mi a különbség egy Artemisz-szobor vagy egy kereszt imádata között. Hát nem tárgy mindkettő, de olya tárgy, amely mögött mélyebb hit rejtőzik és a tárgyak csak annak kifejező eszközei?
Pál annyira problémásnak látta az ephezosziakat, hogy teljes három évig maradt köztük és sok érdekes, izgalmas, vagy éppen veszélyes dolgot ért meg. Megesett, hogy egy tömeges lincselést is alig úszott meg, követőinek is sok bajuk volt ezzel a várossal. Különösen, amikor kiderült, hogy a kicsiny ezüst Artemisz szobrocskákat öntő mesterek ők és családjuk és embereik és azok családjai ebből éltek.
Amikor látták, hogy a kereszténység terjeszkedése miatt erőteljesen visszaesett az Artemisz-szobrocskák eladhatósága, a kenyerüket féltve előbb nagy népgyűlést, később még erőteljesebb tiltakozási formákat szerveztek főleg az apostol és keresztény hívei ellen. Egyszóval zajlott az élet a híres szentély tövében.

A későbbi századokban aztán jöttek a vándorló barbár népek, és a szentély sorsa megpecsételődött majdnem. Lerombolták a gótok, Kr. után 263-ban még sok oszlopát is ledöntötték, teljesen értelmetlenül. A helybeliek ugyan részben ismét újjáépítették, de régi fényét már nem nyerhette vissza. Hiszen több mint a fele romokban hevert. Akik akkoriban látták, és nyomot hagytak a krónikákban, azoknak inkább sírni támadt volna kedvük. Egyszóval Ephezoszban mindig történt valami, jó és rossz egyaránt.
Amikor aztán a keresztények megvetették a lábukat a városban, erőteljes fejlődésnek indultak. Hamarosan többségbe kerültek, így aztán többé szóba sem jött, hogy egy „pogány istennőnek”, Artemisznek emeljenek ismét szentélyt. A templom újjáépítése végleg lekerült a napirendről, bár még romjaiban is hatalmas volt.
És valljuk be, bármilyen kíméletlen dolog is: az ephezoszi Artemisz-templom igazi végét a kereszténység okozta! Ahogyan ez a vallás elterjedt,és a kisázsiai partvidék egykor görög, aztán római városai most Bizánc uralma alá kerültek, jött a vég.

A kereszténység alatt az addig több mint ötszáz éven át gyönyörködtető, hatalmas templom végleges pusztulásnak indult. A földnek az a pontja, ahová az egész görög, később római világból is szakadatlanul áramlottak az emberek és a legtöbb közülük híve volt vagy lett Artemisznek is, ahol papok és papnők egész csapatai végezték szertartásaikat, ahová bemenekülhetett bármilyen gonosztevő, még a római hatóság sem küldhette utánuk fogdmegjeit ott most véget ért minden.

Kr. után 384-ben I. Theodosius kelet-római (bizánci) császár elrendelte, hogy mivel a kereszténység államvallássá lett, minden nem keresztény templomot, szentélyt be kell zárni, azokat többé rendeltetésszerűen használni tilos!
De még ez sem volt elég a kissé túlbuzgó császári utódnak, II. Theodosiusnak, aki negyvenkét évvel később, 426-ban elrendelte, hogy a kelet-római birodalom területén minden pogány szentélyt le kell rombolni. Mielőtt az állami romboló egységek megérkeztek volna az amúgy meglehetősen felháborodott Ephezoszba, megelőzte őket egy más nagyobb romboló: a földrengés. Ez végleg leszámolt az egykor oly hatalmas és fényes épülettel, nemzedékek sok évszázados büszkeségével.

Gondolhatják sokan az ephezoszi és másutt élő „pogányok", hogy lám, az istenek is így akarták... Most már maga Artemisz sem védhette meg saját szentélyét az emberi önkény ellen. Akkor talán ez az Artemisz... nem is létezik?
Mindenesetre a papok és papnők, akik túlélték a földrengést és nem vesztek oda a romok között, látva a megsemmisült szentélyt és ismerve a fenyegető világi rendelkezést hátat fordítottak egykori szolgálati helyüknek. Ha már Artemisz sem védte meg templomát, nem az ő feladatuk volt kitartani ott.

Gyalázat, de igaz: a lakosság egy ideig afféle „márványbányának" használta a romokat. A kései nemzedéket nem igazán érdekelte már, hogy mi volt itt valaha főleg, mert a hitük sem kötötte őket ezekhez a romokhoz. A fehér márvány viszont jól jött a város építkezéseihez és boldog-boldogtalan vihetett innen annyit, amennyit csak elbírt. Volt ott elég egy ideig...
Aztán a maradék romok az ingoványba süllyedtek, a szelek földet hordtak rájuk és ezerháromszáz évnek kellett eltelnie, míg a régészek a tizenkilencedik század második felében ismét előástak mindent. A fehér márványdarabok ennyi ideig nem látták a napot és a napfény sem látta őket. Most még romjaiban is fenséges a látvány de sajnos nem sok jele van annak, hogy egykoron ott állt az ókori görögök által valaha is emelt legnagyobb épület, Artemisz gyönyörű szentélye.


Forrás: Nemere István Az ókor 7 csodája