logo

XIX September AD

Szemiramisz függőkertjei 1. rész

Hérodotosz ugyan sokáig meg volt győződve arról, hogy mindent, ami a maga idejében vagy addig csodálatos volt, a görögök hoztak létre, és csak ők de ez az elmélete, képzelgése először éppen a Nílus partján dőlt meg. Később, amikor eljutott Babilonba, még inkább meglepődhetett. Főleg, miután ő is hallott a függőkertekről. Egy másik görög, a már említett Philón itt tesz említést Babilon mások csodájáról, annak falrendszeréről. Való igaz, hogy az ókorban Babilon volt a világ legnagyobb erődítménye, ez a falrendszer is csodásnak számított. Más kérdés, hogy az sem állta ki az idők próbáját, különféle hatásokra később Babilonnak is pusztulnia kellett.
Egy másik görög történész, a nem kevésbé híres Sztrabón így írt az akkori idők legnagyobb városáról (mintha csak saját szemével látta volna): „Babilon... síkságon fekszik, falainak a kerülete 365 stadion, a fal vastagsága 32 láb, a tornyok közti rész magassága 50 könyök, a tornyoké pedig 60 könyök. A falon az út olyan széles, hogy négyfogatú kocsik könnyen elmehetnek egymás mellett.” És persze hozzáteszi, hogy „ezt a falat a világ hét csodája között emlegetik”.

A méreteket nem árt átszámítani. Babilon védmű-falainak kerülete tehát 365 stadion, azaz majdnem 68 kilométer volt! Ebből kiszámítható, hogy valóban az ókori világ legnagyobb városa lehetett. A város fő védőfalának vastagsága megközelítette a 10 métert. Lehet, ezt valóban kőből rakták? Kő nagyon kevés volt azon a síkságon. (Ne kerteljünk, a mai Irak területéről beszélünk, amely persze akkor még nem volt olyan sivatagos, mint ma, de követ éppen olyan nehéz volt ott találni, mint manapság!) Tehát feltehetően vagy az egészet napon szárított agyagtéglákból építették, esetleg csak két oldalt volt kőből rakott perem. És a közét kitöltötték földdel vagy agyagtéglákkal. Mindenképpen tekintélyes védfnű lehetett ez, hogy a tornyok között 23 méter magas fal védelmezte a várost, amelyet az akkori haditechnika semmilyen eszközzel nem tudott megrohamozni, legfeljebb fölötte átdobni lövedékeket, „gyújtóbombákat”, A huszonhárom méter magas falakból huszonnyolc méter magas bástyák, tornyok álltak ki.
A négyfogatú kocsit ne úgy képzeljük el, ahogyan ma: két ló elől, kettő mögöttük. Babilonban, és mindenütt másutt az ókorban a lovakat egymás mellé fogták, egy sorban húzták hát a kocsikat. Vagyis egy négylovas kocsi legalább 4-5 méter széles lehetett, tehát két ilyen kocsi, ha nehezen is, de valóban elférhetett egymás mellett.

Mielőtt valaki azt várná, hogy a második ókori csoda esetében is folytassuk az első fejezet „piszkálódásait" és ha lehet, alaposan nézzünk alá a mai „akadémikus” régészet és más tudományok megállapításainak Babilonnal kapcsolatosan is azt kell mondanunk: erről szó sem lehet. Túl nagy az ellentét a két építmény-féleség között. Piramist építeni kőkorszaki szinten szerintünk lehetetlen, tehát a piramisokat vagy nem az egyiptomiak építették, vagy valami más, legalább annyira rejtélyes dolog történt a Nílus partján annakidején. A babiloni várfal vagy a függőkertek azonban nem jelentettek lehetetlen kihívást az építők számára bár így is gigantikus munka volt, azt el kell ismerni.
Mivel Szemirámisz függőkertjei már nem léteznek, ezért beszélünk előbb Babilonról, a város falairól, a babiloni birodalomról és így közelítünk lassan Szemirámiszhoz és a függőkertekhez. Szélesebb körképet kell látnunk, mielőtt rátérünk valódi témánkra. El kell tudnunk helyeznünk térben és időben a második csodát is ami az első esetében úgy igazán lehetetlennek bizonyult, de nem a mi hibánkból...
Tehát: Babilon.

Egyiptomban egy folyó uralt mindent. A Nílus. Az vonzotta oda előbb az állattenyésztőket, aztán a földműveseket, majd aköré épült fel egy eleinte laza törzsszövetség, amit államszervezetek követtek. Mezopotámiában az ókor elején két folyó volt a meghatározó: a Tigris és az Eufrátesz. Mindkét folyó északnyugatról tartott délkelet felé, hogy aztán a mai Arab (Perzsa) öbölben érjék el a tengert. Manapság a két folyó több mint száz kilométerrel a tenger előtt egyesül és közös ágban halad tovább de Babilon idejében a tenger legalább száz kilométerrel jobban benyúlt a szárazföldbe és a két folyó külön-külön torkollott bele.

A mai Bagdad persze akkor még nem létezett, ehelyett olyan városokat láthattunk volna a térképen (ha lett volna térkép), mint Szusza, Eridu, Larsza, Lagas, Uruk, Umma, Szuruppak, Adab, Kippur, Mari, Asszur, Nimrud, Ninive, Harrán, Karkemis - és még sorolhatnánk. Ebből is látni, hogy Babilon a fénykorában egy igen nagy birodalom volt, és erőben, gazdagságban vetélkedett Egyiptommal.
Mezopotámia későbbi görög elnevezés, „Folyamközt” jelent. Minden jobb legendában szerepelt Babilon, egyes bibliai fejezetben ez volt a paradicsom színhelye, más részekben persze a bűnbarlang szinonimája, különösen a zsidók számára, érthetően - a száműzetés helye, negatív földrajzi pont. A jóval későbbi arab világban pedig szintén errefelé (Bagdad!) játszódtak az Ezeregyéjszaka meséi. Valamilyen szinten tehát ez a világ a kezdetektől megmozgatta az emberek fantáziáját azokét is, akik nem itt éltek és soha nem is látták ezt a tájat.

A mai Bagdad magasságában, ahol a két folyó az ókorban is a legközelebb került egymáshoz (medrüket sokszor megváltoztatták az utóbbi pár ezer évben), épült fel Babilon. Persze megkérdezhetnénk: melyik Babilon?
Majdnem ugyanakkor, amikor Egyiptomban, a Folyamközben élő emberek is kezdtek összeszerveződni. Ők is kifelé jöttek a kőkorszakból, nekik is voltak már rézeszközeik: edények, szerszámok, fegyverek, ékszerek. Az akkori lakók, a sumérek, virágzó kultúrát teremtettek a maguk primitív eszközeivel is. Később voltak az asszírok, aztán jött az új-babiloni birodalom ideje.

A két folyam nélkül ez a civilizáció sem létezhetett volna. A Tigris és az Eufrátesz tavasztól őszig a hegyekből rengeteg vizet hoz erre a sivatagos, forró vidékre, amit már a legrégibb időktől kezdve öntözésre használtak fel.
Hérodotosz a Krisztus előtti négyszázas években (tehát az ötödik században) járt itt amikor gyakorlatilag már szinte semmit sem láthatott a „csodákból". Mert nemcsak a város falait, vagy a függőkereteket, de az egyik tornyot is több (görög) szerző besorolta volna a világcsodák közé.

Mezopotámia történelme igen viharos, egyik hódító a másikat követte, minden egymást követő évszázadban háborúk tucatjai zúdultak a szerencsétlen népre. Ilyenkor az ellenséges seregek szinte elsöpörték a falvakat lakókkal együtt és a városokat megostromolták, majd elfoglalták. Ne feledjük, Mezopotámia gyakorlatilag egyetlen kietlen síkság, ahol nincsen tagolt terep. A városok nem menekülhettek kanyargó folyók mögé, sem hegyek oldalára, pláne nem csúcsokra, merthogy ilyenek sem voltak. Ezért aztán a várfalakban bíztak, ezekből igen sokfélét építettek, folyamatosan tökéletesítették a várvédelmi technikákat, aminthogy a várostromokét is. Érdemes megnézni a babi-
lőni várfalrendszer keresztmetszetét, amit persze az ásatások során előkerült nyomok, maradványok alapján rajzoltak. Valamivel több, mint negyven méter szélességben négy védőfalat építettek egymás mögé, úgy, hogy előzőleg megemelték a talajt is. Az ellenség a síkság felől jött, a maga szintjén egy viszonylag alacsony, körülbelül 10 méter magas fallal találkozott, amely erős alapokon nyugodott. Kívülről mellvéd védelmezte a tetején őrködő, ostrom esetén harcoló katonákat.

De az első fal után egy pár méteres térség maradt csak, ahol viszont a talajt még meg is emelték, és az emelt szintre építettek egy körülbelül ugyanolyan magas, tehát 10 méteres másik falat. Ez sem volt vastagabb, de felül jobban ellátták mindenféle védő „pajzsokkal”, mellvédekkel, sőt, ráépítettek tornyokat, amik nem voltak az első falon. Mivel itt már mintha dombra ment volna fel az ellenség, látszólag egyre magasabb falakkal találkozott.
A második és a harmadik fal között már kevesebb helye maradt az esetleg áttörő ellenségnek, viszont a mesterségesen megemelt talaj már a bástyák derekáig ért, a falak jóval szélesebbek és erősebbek voltak, tartójuk, a szintén védekezés céljait szolgáló tornyok is magasabbak, szélesebbek. Ha az ellenség ezen is áttört, már elég nagy baj lehetett de a védők még remélhették, hogy a negyedik, nagyon is karcsú, azaz vékony fal, amely a legmagasabb volt mindegyik között, talán még megállíthatja őket.
Akármilyen legendásak és erősek voltak is Babilon falai, bizony nemegyszer elpusztították ezt a várost is. Volt olyan uralkodó, aki Babilont elpusztította, és helyette felépítette Ninivét remélve, hogy Babilon többé föl nem támadhat. Ez a király nemcsak lerombolta a város összes nagyobb épületét, a várfalakat és a tornyokat, a palotákat és templomokat, de a több százezer lakosa közül alig 200 ezret hagyott életben őket természetesen rabszolgaként hurcolta el a többieket legyilkoltatta. De ez sem volt neki elég, mert egy hamarjában épített csatorna segítségével behozta a romok közé az Eufrátesz vizét és elárasztotta azt is, ami még úgy-ahogy megmaradt a városból.
De a sors iróniája, hogy Babilon nem halhatott meg. Ezt a királyt saját fia gyilkoltatta meg és még ki sem száradt az elöntés után a romváros, már utasítást adott: építsék fel újra! És Babilon, akár a halhatatlan főnixmadár, a szó szoros értelmében feltámadt romjaiból. Ami minket érdekel, arra később került sor.

Az új-babiloni Birodalom korszakában végül is a város egy nagy, kicsit szabálytalan téglalap volt, amit a rajta nem szimmetrikusan átfutó Eufrátesz két újabb, kisebb téglalapra vágott. A keleti parton és csak ott volt még egy része. A belső várost a belső várfalak, a külsőt a külső falak védelmezték. Ez utóbbiak persze gyengébbek voltak, de a belsők minimum kétszeres, helyenként többszörös védővonalat alkottak. Ezen kívül, a folyóból idevezetett, alaposan kiásott és gondozott csatornák is játszottak védelmi szerepet. Mi több, csatornákat egyenesen a városba is bevezettek, így ostrom esetén a vízellátást egyszerűen nem lehetett megakadályozni.
Mindez persze a város és az állam viharos története során nem mindig működött. Hol elfoglalták az idegen hódítók, hol belső lázadások gyötörték Babilont. Lerombolták, és felépítették, díszítették. Való igaz, a maga idején, a Krisztus előtti hatodik században az akkori ismert világ legnagyobb városa volt (bár ki tudja, akkoriban Kínában és Ázsia más részein mekkora városok voltak...?).

Térjünk rá fejezetünk tárgyára. Ehhez két fogalommal kell megismerkednünk. Az egyik a függőkének, a másik pedig egy személy, azok birtokosa Szemirámisz vagy Szemirámisz: maradjunk ez utóbbi formánál. Nem kételkedhetünk abban, hogy az európai középkorban például a világ legnagyobb csodájának a babiloni függőkerteket tartották. Ugyan találkozunk manapság is olyan tudományos igényű művekkel, amelyeknek szerzői azt állítják: Szemirámisz igazi függőkertjei nem is ebben a nagyvárosban, hanem tőle északra, Ninivében voltak. Nem zárható ki természetesen, hogy ott is voltak, mert mint látni fogják ezért akadt még néhány függőkért abban az országban, abban a korban. De a Szemirámisznak tulajdonított kertek mindennél nagyobbak, merészebbek voltak és biztosak lehetünk abban, hogy hírük nem ok nélkül maradt fenn annyi ideig.
Rengeteg látogató említette Szemirámisz függőkertjeit kivéve a leghíresebbet: Hérodotoszt. Ő egyetlen szóval sem emlékezik meg róla. Amit az egyik oldalon azzal magyaráznak, hogy lám, ez is bizonyítja: a függőkertek Ninivében vagy másutt voltak és nem Babilonban. A másik oldal szerint sokkal prózaibb oka van Hérodotosz hallgatásának: amikor ő ott járt, a függőkertek még nem is léteztek!

Hérodotosz mai időszámításunk szerint körülbelül Kr. e. 470 körül járt a városban, amikor az már ismét régi pompájában ragyogott. Ugyan a babiloni birodalomnak, mint olyannak már vége volt, de a város még jó ideig olyan nagy és szép volt, amilyennek újjáépítették. Ami Szemirámiszt illeti, elég sok téves adat van forgalomban. Akadnak egymásnak ellentmondó emlékek, források is. Annak ellenére vannak bizonytalanságok, hogy akadt ógörög szerző, aki megírta Szemirámisz életrajzát is. Más, későbbi szerzők akik szintén írtak a függőkertekről ismerték e forrásokat.
Az életrajz szerzője Ktésziasz volt, ám műve legjobb tudomásunk szerint nem maradt fenn. Maradt viszont sok bőséges idézet másoktól, akik annakidején még ismerték Ktésziasz eredetijét. (Ezért csak dicsérhetjük azokat a sokszor szószátyárnak tartott görög szerzőket, akik egymástól oly bőségesen idézgettek...)
Mindjárt elkezdjük a leendő előkelő hölgy történetét de előbb hadd jegyezzük meg: bizonyos jelek arra mutattak, hogy Szemirámisz talán nem is nő, hanem... férfi volt. Az sem zárható ki, hogy őseinknek egy, a maga idejében legalább a hét csoda egyikének számító transzvesztitával lehetett dolguk? Mindenesetre volt benne valami furcsa. De lehet, ez csak így utólag tűnik így, a kortársak fel sem vették?

Diodórosz, aki tehát „egy az egyben” átvette Ktésziasz történetét, egy roppant regényes „sztorit” bontakoztat ki előttünk. Ahogyan az akkoriban illő volt másféle elbeszélés ritkán született az istenekkel kezdi a történetet. Legendás alakot akart faragni Szemirámiszból, márpedig a régi görögök ezt csak egyféleképpen tudták elképzelni: hogy a történet eleve vagy az istenekről, istennőkről, félistenekről szóljon, vagy ha a főszereplő mégis ember, akkor is legyen minimum... isteni származású! Úgy látszik az akkoriban elengedhetetlen feltétel volt. A görögök nagyon is hittek abban, hogy az isteneknek folyamatosan nincs semmi más dolguk, mint vagy egymással civakodnak, vagy figyelik a földi emberek életét, és ahol lehet, ott beavatkoznak.
Sokak számára még ma is a legismertebbek Zeusz főisten és felesége, Héra házastársi veszekedései, megcsalásai és hasonló történetek. Azt kell mondani; hogy a régi görögök mediterrán könnyedséggel bántak isteneikkel és sohasem szűkölködtek a jóféle történetekben. Ezek majd minden esetben éppen olyan esendőnek mutatták az isteneket, mintha azok is éppen olyan halandók lettek volna, mint ők. Talán nem ok nélkül történik, hogy a régi mitológiában az istenek is olyanok, mint az emberek, ahol élnek. A mediterrán vidéken és általában délen az istenek nagyobb részt kedvesek lásd például az óceániai népek mondáit. Ugyanakkor fent északon, elsősorban a skandináv mondavilágban, az istenek éppen olyan kegyetlenek, komorak és bosszúállóak, mint az ottani természet.

Nagyon is ismerősen indul hát a „Szemirámisz-sztori”: az istenek veszekedésével. Mit sem jelent az a tény, hogy Aphrodité a görögök istennője volt, itt viszont Asszíriában vagyunk. A görög szerzők ezt egyszerűen és könnyedén átlépik, hisz szerintük a ciprusi görög Aphrodité éppen úgy „uralkodik” az Eufrátesz és a Tigris partján is, miként a görög szigetvilágban vagy a kisázsiai görög városok környékén.
Szóval említenek egy Aszkalón nevű várost, amit azonban a térképeken aligha találunk meg. Nincs is szerepe a történetben. Mindenesetre a Ktésziasz-Diodórosz szerzőpáros szerint a városka mellett volt egy tó. Ennek vize nagyon mély volt. Itt élt egy babiloni istennő, akit Derketának hívtak. A tó volt a lakóhelye, mivelhogy ő voltaképpen... hal volt.
Hal, és istennő? Az ellentmondás feloldása nem jelentett nehézséget a szerzőknek, szerintük ugyanis Derketa egyszerűen „emberfejű hal” volt. Mi hajlamosabbak vagyunk őt sellőnek tekinteni, akinek a felsőteste szép fiatal nőé, és csak deréktól lefelé van halteste, amely egy erőteljes farokban végződik...

Az emberfejű hal rengeteg problémát vet fel például akkor, ha ez a különös istennő és hal ...szerelembe esik egy emberrel. Ez lehetséges? A legendákban okvetlenül, persze, természetesen. Derketa és Aphrodité, a szerelem istennője valami okból összetűzött, talán már régebbről datálódott közöttük egy ellentét.
Mindenesetre eljött az idő, amikor Aphrodité kitalálta, miképpen állhat bosszút Derketán. Lehet, átkot mondott ki rá? Nem valószínű, hisz a szerelem istennője nem folyamodott ilyen eszközökhöz. A helyes szórend legyen inkább ez: nem ilyen eszközöket használt. Aphrodité a saját „foglalkozásának" megfelelően állt bosszút: elintézte, hogy Derketa beleszeressen valakibe.

Az ógörögök szerint nagyobb baj nem is érhet egy isteni személyt, mint hogy érzelmi kapcsolatba gabalyodik egy halandó emberrel. Az égből nézve ez tragikus esemény. Más kérdés, hogy ha nem szerelemről, hanem „csak egy kis szexről” volt szó, akkor a főisten Zeusszal az élen lejártak a földre és elcsábították a nőket, a nők meg a férfiakat (hogy az egyéb „konfigurációkról” ne is beszéljünk, hisz köztudottan a görögöknél a homoszexualitás és leszbikus szerelem teljesen elfogadott volt).
Aphrodité tehát úgy állt bosszút Derketán, hogy arra kényszeríttette: szeressen bele egy emberbe. Aki persze hamarosan meg is jelent az aszkalóni tó környékén. Derketa meglátta és vége volt fülig szerelmes lett az ifjúba, amiért égi körökből csak megvetés és szemrehányás hullhatott rá. De mint tudjuk, az igazi szerelmet nem riasztja el, nem szünteti meg semmiféle tiltás, várható büntetés tudata sem. Derketa, a haltestű istennő a tó körül őgyelgő ifjúba már első látásra beleszeretett.

Az ifjúnak persze fogalma sem volt, hogy ő az istenek játéka. Hogy egy égi bosszúállás puszta eszköze. Hogy az ő érzéseivel senki sem törődik, játékszernek használják! Tette, amit sugalltak neki fentről. így aztán a Diodórosz-féle történetből arra sem derül fény, hogy a nevesincs fiatalember voltaképpen szintén szerelmes lett-e Derketába?
Ha a mai eszünkkel belegondolunk, akadnak kétségeink. Azt még csak megértjük, hogy az istennő beleszeret a tóparton sétáló vagy üldögélő fiatalemberbe, aki nyilván szép példány lehetett. De vajon ez fordítva is igaz lett volna..? A fiatalúr mit szeretett meg a haltestű nőn? Akinek ráadásul állítólag csak a feje volt egy nőé? És mikor derült ki ez a... hm... aránytalanság?

Elképzeljük az ismerkedést és az udvarlást. A nő szólíthatta meg a férfit, ami akkoriban még nem volt olyan borzaszó és botrányos, női viselkedéshez nem illő, mint amilyenné azt később az európai középkor zord prűdjei tették. Elképzelem, amint Derketa nyakig a vízben leszólítja a férfit és elkezdenek beszélgetni. A férfi csak annyit lát, hogy a hínár vagy nád között egy szép nő beszélget vele. Talán álmában sem jutna eszébe az a horrorisztikus dolog, hogy ennek a nőnek tulajdonképpen csak feje van... nyaktól lefelé meg pikkelyes.
De ha deréktól lefelé pikkelyes csupán, az is erőteljesen csökkentheti egy férfi érdeklődését. Végtére is, a végső célok egyike mindig a szex (a legtöbbször meg az egyetlen cél a férfiak számára). Tehát a viszony nagyon kellemes lehetett addig, amíg csak plátói alapokon zajlott. (Most úgy tűnik: még nagyon messze vagyunk Szemirámisz függőkertjeitől de türelem, hamarosan odaérünk...)!

Beszélgetni tehát jól lehetett az istennővel és ez már alaposan felkorbácsolhatta a férfi érzelmeit. Hogy aztán mi történt később, azt jótékony homály fedi pedig kétségtelenül érdekes lenne. Ne feledjük, csak mi vagyunk ennyire perverzen kíváncsiak az ókorban éppen elégséges volt, ha a történet következő mondat már arról szólt, hogy az istennő terhes lett. Vagy pláne, még azt is átugorhatják, és onnan folytatják, hogy gyermeket szült a férfinak Diódórosz is csak ennyit írt le. Ez persze korántsem elégít ki bennünket. De nem tehetünk egyebet, az eredeti történetben nincs több.
Viszont lehet fantáziálni... Mindenesetre valahogyan összejött az istennő meg a névtelen fiatalember, olyannyira, hogy Derketa teherbe esett. Más efféle történetekben sokszor nem tudjuk meg, hogy a fiatalember sorsa mi lett nem is lényeges. Itt azonban a történet hamarosan tragikus fordulatot vesz. A fiatalember ebben az esetben nem ment el, talán akkor sem, amikor megtudta, hogy a vízi hölgy terhes lett tőle. Utólag azt mondjuk: jobban tette volna, ha minél előbb eltávozik... Derketa mindenesetre az aszkalóni mély tóban maradt és ott hordta ki („úszta ki") gyermekét. Akit meg is szült lány volt. Szerencsére nem sellő, nyoma sem volt rajta semmiféle halküllemnek.

Ami ezután történt, az alighanem ismét Aphrodité ármánykodásának következménye volt. Derketa sajátos búskomorságba esett mondjuk mai kifejezéssel: depressziós lett. Olyannyira, hogy a történtek miatt már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Ám előbb elborult az agya és... megölte a fiatalembert!
Egy istennőnek mindenképpen méltatlan volt ez a helyzet. Gondolom, az égi társak keményen el is ítélték őt ezért, amit egy depressziós nehezen visel. Diodórosz nem részletezi a dolgot, mindenesetre a haltestű, emberfejű istennő végzett a férfival, majd nem látva más kiutat, kislányával együtt a... tengerbe vetette magát. Ez egy kicsit meglepő, mert legjobb tudomásunk szerint már az ókorban sem lehetett öngyilkos egy hal azzal, hogy a vízbe ugrik..! De hát ilyen a „sztori”. Az aszkalóni tóból Derketa eléggé kalandos úton juthatott el egy tengerbe. Ahol aztán talán a sós víz végzett vele?

De mielőtt nagyon elszömorodnánk hisz a történet három földi szereplője közül kettő már halott vigasztaljon minket az a tudat, hogy a harmadik, a teljesen ártatlan kislány életben maradt. Köszönhetően az állatoknak és az embereknek.
A legenda szerint ugyanis a tengerbe ugrott anya gyermeke valahogyan fennmaradt a felszínen. A csecsemő nyilván éhesen sírt, amit meghallottak a galambok. A partra vetett gyereket szárnyaikkal megszárították, sőt melengették. Majd csőrükben hordtak neki tejet, amit a pásztoroktól loptak. Később, amikor a gyermeknek már szilárd táplálékot kellett adni, azt is pásztorok házaiból lopták. A galambok kicsipkedték a sajtokat és a kis darabokkal a lánykához, repültek.

Egy idő után a pásztoroknak feltűntek a megcsonkított sajtok, titokban meglesték a galambokat. Képzelem, miket kívántak a madaraknak, ugyanakkor a kíváncsiság is dolgozott bennük: vajon a galambok miért nem eszik meg a sajtot ott helyben, miért repülnek el vele, vajon hová viszik?
Nos, a galambok véletlenül elvezették az embereket a magára maradt kislányhoz, aki egyszerűen szólva gyönyörű volt. Az arca már abban a korban is csinos, fürtjei szépen keretezték az arcát és a szeme úgy ragyogott, mint egy-egy drágakő. A pásztorok ebből arra következtettek, hogy valamelyik előkelő családból származhat dehogyis jutott eszébe egyiknek sem, hogy megtartsa és felnevelje! Féltek, hogy abból baj lehet, viszont nem akarták a gyermek vesztét sem. Elvitték hát a királyi nyájak helyi felügyelőjéhez talán azért, mert az volt a legmagasabb rangú állami ember, akit a pásztorok ismertek. Vele álltak kapcsolatban az állataik miatt.

A felügyelő végighallgatta a nem mindennapi történetet és maga is arra a belátásra jutott, hogy nem akármilyen gyermek ez. Úgy döntött, házába veszi és felneveli a kislányt. De milyen nevet adjon neki..? Kézenfekvő volt, hogy megmenekülésének csodálatos történetéhez kapcsolódjon a neve. így lett belőle Szemirámisz, ami a helyi asszír nyelven állítólag galambot jelentett.
A nyájak felügyelője példásan felnevelte a kislányt. Sejthetjük, hogy nagyon szép nővé serdült. Diodórosz nem is sajnálja tőle a jelzőket és megjegyzi: „Minden hajadonok legkiválóbbja” volt. Amivel nyilván arra céloz, hogy nemcsak a külseje ébresztett csodálatot, de az esze is. így vette kezdetét egy különleges karrier, amely aztán igen nagy magasságokba röpítette az ifjú hölgyet.

Egyelőre csak annyi történt, hogy a királyi nyájak főfelügyelője körbelátogatta a vidéki felügyelőket, hogy ellenőrizze munkájukat. Ne feledjük, akkoriban a mindenkori királyok birtokai, javai tekintélyes részben éppen négy lábon legelésztek országszerte: vagyis az állatállomány nagy része éppenséggel a királyé volt. Abban az időben nem volt még pénz, legalábbis nem a szélesebb használatban: cserekereskedelem volt. Az emberek gabonával, élőállatban stb. számoltak. A királyi vagyon tehát szaporodott, ahogyan az állatok is szaporodtak. De ha betegség, vagy szárazság pusztított, akkor bizony a királyi vagyon is megcsappant. A királyi nyájak főfelügyelője tehát fontos ember volt az udvarban, akinek időről időre azért „kint a terepen” is ellenőriznie kellett a mozgó vagyon, az állatok mennyiségét.
Így került ehhez a nyáj-felügyelőhöz a királyi főfelügyelő, aki alighogy megpillantotta beosztottja szépséges szép lányát, máris nagy szerelemre lobbant iránta. Érdekelték is őt a marhák kint a mezőn! Tőle aztán lehettek százan és lehettek ezren, ő már csak a leányzót látta. Mondani sem kell, hogy a királyi felügyelőben attól kezdve igencsak felértékelődött leendő apósa, a helyi nyájak felügyelőjének személye is...

Mindenesetre valami lehetett a dologban és tegyük hozzá: ezúttal Aphrodité sem tett semmit ellene (ha ugyan még emlékezett az egész ármányos történetre). A leánynak is megtetszett a főfelügyelő, mert amikor az megkérte, legyen a felesége, azonnal igent mondott. Mai fejjel azt is mondhatjuk, naná, hogy igent mondott, hisz így végre otthagyhatta azt az unalmas környéket és egy nagyvárosba, sőt az akkori fővárosba, Ninivébe költözhetett!

A főfelügyelő büszkén vitte őt magával és házában a főhelyre ültette. Szemirámisz két fiút szült férjének, aki nemcsak emiatt lehetett elégedett. Egyfelől még ismertebb ember lett, mint volt, mert egész Ninive tudta, hogy neki van a legszebb felesége, és ez nagy elismerés volt. De még inkább elégedett lehetett azért, mert a jelek szerint a felesége hihetetlen szerencsét hozott neki. (Hja, tesszük hozzá, egy istennő gyermeke volt, afféle félisten..!)

Diodórosz jelenti: „Minthogy gyönyörű termete mellett bővelkedett minden erényben is, teljesen hatalmában tartotta férjét, az nélküle semmit sem tett és minden sikerült neki.” Ami nem okvetlenül jelenti azt, hogy a nyájak főfelügyelője egy ókori ninivei papucsférj volt vagy nem csak azt. Hanem hogy ez a nő férfiakat megszégyenítő eszével intézte a férje ügyeit is és így egyengette annak karrierjét. Tegyük hozzá: a sajátját is.
Szemirámisz férjét Omnésznek hívták és a jelek szerint még felesége kiadós segítsége ellenére is nem nézett ki nagyobb karrier neki a ninivei királyi udvarban. De hogy, hogy nem, egyszer csak háború tört ki a szomszédos Baktria nevű országgal. Ninive királyát akkor Ninosznak hívták ha ugyan nem Diodórosz ferdítette el ezt is, hogy egy kicsit görögösen hangozzék.

A lényeg persze az, hogy Ninosz rengeteg-nagy sereggel vonult át Baktirába. Az ugyan erős túlzás lehet, ami adatot a seregről olvashatunk az ókori szerzőnél. Ebből ugyanis az derül ki, hogy kis híján 2 millió katonával ment át a határon! Két millió ember akkoriban összesen sem lakott abban az országban, gyanítom. De ennek nincs jelentősége. A hadsereg elment, Omnész, Szemirámisz férje is vele, az asszony meg otthon maradt. Aztán sokáig nem történt semmi, az ellenség fővárosát ostromolták a niniveiek. Az ostrom elhúzódott, unalmas is volt. Omnész úgy döntött, elhívja a feleségét a háborúba. Lehet, a felesége, mint nő hiányzott neki? De azt sem zárhajuk ki, hogy a férfi kedves neje eszére vágyott, amely esetleg itt is lökhet egy nagyot a karrierjén.
Szemirámisz örömmel indult a háborúba, és ehhez legelőször... úti ruhát varratott magának. Ez egy korokon átívelő dolog lehet ezek szerint. Új élethelyzethez új ruha kell tudták ezt a hölgyek már sok ezer évvel ezelőtt is.



Folytatás: Szemiramisz függőkertjei 2 rész