logo

XXIII September AD

Szemiramisz függőkertjei 2. rész

Szemirámisz ruhája azért volt különleges, mert nemtelen, azaz „unisex” volt. Vagyis férfi és nő egyaránt hordhatta, nem leplezte le viselője nemét rögtön az első pillanatban. Állítólag saját maga tervezte és a korabeli divatot is nagyban befolyásolta vele, rengetegen utánozták később, sőt, még népi viselet is lett belőle.
Az asszony megérkezett, gondolom az ostromló hadsereg táborában nagy feltűnést keltett a szépségével. De pár nappal később már az eszével is. Mert szinte természetesnek tartva, hogy beavatkozik a férfiak dolgába, megszemlélte Baktria fővárosát és rájött: nem jó taktikát alkalmazott a király, Ninosz. Ami az uraknak egyértelmű volt, ennek a nőnek nem annyira. Ninosz mindig a várfalak leggyengébb pontján rohamozott, és rendre vissza is verték őt a védők, hisz elég sokan voltak azok is. Szemirámisz engedélyt kért, majd az élére állt egy nem is olyan nagy csapatnak és megrohamozta a vár... legerősebb pontját!
Számítása bevált: mivel azt a védők erősnek tartották, hát alig volt ott bárki is, aki őrizte volna. így végül is Szemirámisz katonái feljutottak a falra, aztán be a városban, megnyitották a kapukat Ninosz beözönlő csapatai előtt és ílymódon a niniveiek hipp-hopp, elfoglalták a várat.

Omnész, a férj, ha tudta volna, hogy ez lesz belőle, dehogyis hívja oda asszonyát! Nem mintha ő nem akarta volna a háború befejezését. De így asszonyára felfigyelt a király is! Természetesen Ninosznak is megtetszett ez a menyecske, aki ilyen okos, és ráadásul ilyen szép és vonzó is! Hát persze, hogy megkívánta. Először finoman próbálta rávenni a királyi nyájak főfelügyelőjét, hogy engedje át neki az asszonyt (akkortájt még olyan formaságokkal, mint válás vagy esküvő, nem nagyon foglalkoztak). Omnész persze nemet mondott a királynak, mire az tónust váltott és a börtönnel, kínzással, szemének kiszúrásával és más hasonló „királyi kegyekkel" fenyegette Omnészt, aki végülis nem tudott asszonyáról lemondani végül öngyilkos lett. Állítólag „megháborodott” és felkötötte magát egy fára.

Mint egy ógörög tragédiában, úgy sokasodnak Szemirámisz körül a halálesetek. Mindenesetre férje halála után szabad lett. Hogy megrázta-e gyermekei atyjának sorsa, nem tudjuk. Diodórosz nagyon halványan érzékelteti, hogy Szemirámisz egy törtető, karrierista nőszemély volt, aki férje halála árán a királyi trón közelébe jutott de lehet, hogy csak én éreztem így?
Mindenesetre miután Ninosz király és serege visszatért Ninivébe, a király azonnal feleségül vette Szemirámiszt. Ami nem is olyan magától értetődő, hiszen éppenséggel ágyasává vagy rabszolgájává is tehette volna, bedughatta volna a háremébe a másik ötszáz „feleség” közé. De úgy látszik, ez a nő az eszével többet ért a királynak, még azt is megérte, hogy a trónra ültesse maga mellé.
Szemirámisz hamarosan fiút szült Ninosznak, akit a változatosság kedvéért... Ninosznak neveztek el. Hogy aztán a király miképpen halt meg, arról nem szól a krónika, minthogy azt sem feszegetik az ógörög szerzők, hogy ez mennyi idővel a nevezetes házasságkötés után következett be és volt-e benne valami szerepe a félistennőnek?

Bár az ókorban ez azért nem volt ilyen egyértelmű, Ninivében az volt. Szemirámisz férje halála után azonnal átvette a hatalmat. Lehet persze, hogy ez a változat is része a legendának. Mindenesetre folytassuk előbb ezt, a realitásnak később jön el az ideje.
Tehát Szemirámisz lett Ninive királya királynője és élt is hatalmával. Uralmának első éveit a békének, a többit a háborúnak szentelte. Még mindig maximum huszonéves lehetett, amikor özvegy maradt. Mondani sem kell, hogy valósággal forrott körülött az udvar, ugyanis az önjelölt vőlegények valóságos hada bukkant fel. Kinek ne kellett volna a világszép asszony, a kétszeres özvegy, aki ráadásul egy országot birtokol? Hát persze, hogy jöttek ajtón-ablakon. De senki se ért célt. Mert ugyan az ágyába bejutottak finoman szólva: nem kevesen! de az áhított célt, a frigyet és azáltal a királyságot senki sem kaparinthatta meg. Szemirámisz volt annyira okos, hogy nem esett szerelembe, maximum a szexet élvezte, a társasági életet, a teljhatalmat, a férfiak vonzódását.

Közben elhatározta, hogy többet tesz majd az országért, mint megboldogult férje. Délen, az Eufrátesz mentén egy új várost alapított: Babilont, falakkal vette körül, hidat is épített a nagy folyón. Kiszáríttatta a mocsarakat és olyan nagy tornyot épített, aminek a tetejéről a papok megfigyelhették a csillagokat gondolom, a későbbi egyszerűsítők most a Bábel-tomya mondát keverték ide.
Lehet, ekkor építette a függőkerteket is? Diodórosz erről nem nyilatkozik és érdekes módon ebben az élettörténet-változatban egyetlen szó sincs a függőkertekről, amelyeknek révén pedig Szemirámisz neve a mai napig fennmaradt hisz semmi más tette vagy produktuma nem őrződött meg, amelyek egyértelműen a nevéhez kapcsolódnának.
Ám folytassuk a legendás történetet. Miután a szépasszony megunta az építkezéseket, háborúzni kezdett. Holmi ürügyekkel megtámadta erősebb szomszédait is, majd miután eleinte folyton győzedelmeskedett, hát vérszemet kapott. Előbb a médeket, aztán Perzsiát hódította meg, majd nyugatra fordult és meg sem állt Egyiptomig. És ha már Afrikában volt, tovább ment Líbiába, sőt, állítólag Etiópiát sem hagyta ki.

Később Indiára fájdult meg a foga, főleg, miután egy ottani király levelében nemes egyszerűséggel „k-nak" nevezte őt, minden diplomáciai körülírás nélkül. Ha finomabbak akarunk lenni a szóban forgó nevesincs királynál, akkor azt mondhatjuk, hogy „könnyűvérű nőnek” vagy „hivatásos utcalánynak”, netán „ledérnek” is nevezhette volna az uralkodó asszonyt, de ő jobbnak látta toronyiránt menni, és rövid, ámde találó elnevezéssel illetni az izgága hódítónőt. Persze ebből is háború lett, de Szemirámisz végre emberére akadt, mert Indiában nemhogy nem tudott győzni, de az élete is veszélybe került. Talán, ha nem félisten, maga is ott marad az egyik csatatéren.
Hazatérése után újabb bajok kezdődtek. Ha eddig nem is tudtuk, mennyi idő telt el, most már tudhatjuk: az építkezések és hadakozások tízegynéhány évet mindenképpen elvettek az életéből. Merthogy otthon közben felnőtt a fia, a kettes számú Ninosz, aki már nagyon türelmetlenül vágyott a trónra. Kész lett volna így vagy úgy félreállítani az anyját is (állítólag már felbérelt egy eunuchot, hogy az végezzen az asszonnyal), de Szemirámisz időben értesült a kedves magzat szándékáról és érett, boldog asszonyként inkább önként lemondott a hatalomról. Ami tényleg nagyfokú óvatosságra és okosságra vall ha csak nem arról van szó, hogy felmérve a helyzetet, józanul arra a belátásra jutott: ő már eleget uralkodott és nem hajlandó a következő éveket úgy tölteni, hogy folyamatosan rettegnie kelljen a saját fia bérgyilkosaitól.

No és mi volt a történet vége? Hogyan fejezte be nem mindennapi pályafutását az asszony? Diodórosz hű maradt magához, és ha már legendásan kezdte, úgy is fejezi be a történetet:
„Miután Szemirámisz átadta a hatalmat fiának, kilépett a palota egyik erkélyére. Galambbá változott és elrepült a hallhatatlanságba”.

Remek befejezés, mint írói munka is dicséretes. Lehet persze, hogy az Ókorban ezt így mesélték szájról szára, sőt nagyon is valószínű, hisz mint már volt róla szó minden történet mitikus és misztikus elemekkel vette kezdetét és miközben azok az egészet is átszőtték, hát a vége sem jöhetett el másképpen. Valahol az istenek és emberek sorsa összefonódott, egyfajta végzet minden főhőst elért és irányított. A Szemirámisz-történetben sem volt ez másképpen.
Volt természetesen egy sokkal valószínűbb királynői életrajz is. Vagy ha nem is valószínűbb, de mondjuk így „adatszerűbb”. Bár természetes, hogy abból a korból igen nehéz valós és pontos adatokhoz jutni ennyi ezer évvel később.

A komolyabb lexikonokból annyit tudunk meg róla, hogy legendás asszír királynő volt, aki sok dicsőséges hadjáratot vezetett és sok várost alapított szerte Keleten. Állítólag a lexikonok hangsúlyozzák ezt a szót állítólag ő alapította meg Babilon városát, és persze hozzáteszik, hogy ellenőrizhetetlen információk szerint az Ókor hét csodája közé sorolt függőkertek „alkotója” is. Említik azt is, hogy a Szemirámisz elnevezés már görögös, mindenesetre idegen hatást mutat, a királynő neve minden bizonnyal Számmurámat volt. Az egyik forrás szerint Szemirámisz-Szammurámat Kr. e. 810 és 805 között (ők persze akkoriban nem így számolták a múló időt) a még kiskorú fia helyett, mint régens uralkodott Asszíriában, de nyilván már korábban is hatalmon volt.

Majdnem ezer évvel Szemirámisz halála után egy másik görög történetíró, a naukritiszi Athénaiosz a Kr. utáni 2. században élt egy másfajta legendát vetett róla papiruszra. Szerinte Szemirámisz alacsonyabb rangú udvarhölgy volt valamelyik asszír király udvarában, akit az istenek nagy szépséggel ajándékoztak meg, és aki ebből eredően aztán „bájaival elnyerte a király szerelmét”. A viszonyból nem sokkal később házasság lett. Az a Szemirámisz, akiről Athénaiosz ír, eléggé ravasz és számító nőszemély lehetett, aki mint majd látni fogják rögtön az eszével túlnőtte a birodalmat igazgató összes férfit a királyi udvarban. Beleértve a saját férjét is.
Amikor már nyeregben érezte magát, mint a király felesége, rábeszélte hites urát, hogy egyszer öt napra engedje át neki a hatalmat... a király ezt persze tréfának vette és értelmezte. Ahogyan a régi népszokásban volt „pünkösdi király” vagy ahogyan bizonyos vidám ünnepeken az iskolákban egy napra átadják a hatalmat a tanárok a diákoknak nos, az asszír király valahogy így képzelte el a dolgot. Ne feledük: az ókorban (de bizony még a középkorban is, vagyis időben hozzánk sokkal közelebb) az élet egy királyi udvarban roppant unalmas volt.
Sokszor heteken át nem történt semmilyen politikai esemény, hadüzenet, diplomáciai tárgyalás. így aztán örömmel fogadtak minden eseményt, bármi is volt az: cirkuszi mutatványosok érkezése, egy-egy táncmulatság, zenekar, szerelmi viszonyok és a róluk terjesztett pletykák nagy értékkel bírtak, hiszen ilyenkor „végre történt valami”.
Nos, az asszír király nyilván abból indult ki (már ha igaz ez a történet), hogy lesz egy kis mulatság! Lesz min nevetni, hiszen hogyan is uralkodhatna egy nő..? Már a gondolat is annyira abszurd volt, hogy ha csak megemlítette valaki az Ókorban (Kleopátra, valljuk be, nagy kivétel volt...): nőt ültetni trónra ezen az urak torkuk szakadtából nevettek. Mit nevettek: röhögtek!

Szóval mai utólagos sejtéseink szerint az a király is elkövette ezt a hibát. Lebecsülte a női nemet általában és a feleségét különösen. Amikor a tréfa kedvéért az udvar előtt ünnepélyesen átadta nejének a hatalmat öt napra, nem is sejtette, milyen tragikus események okozója lett. Az asszony a formaságokat is teljesítette, magára öltötte a királyi palástot, és kezébe vette a királyi hatalmat jelképező arany pálcát, vagyis a jogart. Első rendelkezése az volt, hogy a második nap estéjére nagy mulatságot, lakomát rendezett. Eddig nagyon tetszett az uraknak az „új király” uralkodása, hiszen abban az említett dögunalomban minden ilyen rendezvény jól jött, szórakoztató volt, régen vártak rá.
Igen ám, de azon az éjszakába nyúló estén az asszony egyenként elbeszélgetett a fő hadvezérekkel és a legfőbb állami tisztségviselőkkel. Az ősi recept alapján mindegyiknek ígért valamit, amire az régóta vágyott. Kinek magasabb hivatalt, kinek ilyen vagy olyan tisztséget, ennek birtokot, amannak előkelő címet és rangot. Mire elkezdődött ál-uralkodásának harmadik napja, a királyi férj arra eszmélt, hogy fegyveresek törnek be a lakosztályába, és börtönbe hurcolják miközben senki sem kel a védelmére. Mi több, a földalatti tömlöcben is hallotta, ahogyan feleségét a királyi palota elé összehívott tömeg már királynőként élteti. Vagyis kedves neje ezzel a trükkel voltaképpen államcsínyt követett el. Hatalomátvétel volt ez a javából! Az asszony így jutott trónra, sokáig élt és nagy tetteket hajtott végre fejezi be tanulságos művét Athénaiosz.

Azt viszont kevesen tudják, hogy Szemirámiszból... több is volt! Szammurámat néven ugyanis Asszíriában több hölgy is felbukkant a maga idejében. Az asszír-babiloni királylistákon legalábbis nem csak egyszer bukkan fel ez a név. Ami arra utal, hogy királyi feleségek, de talán idéig-óráig uralkodó asszonyok is voltak abban a későbbi időszakban, az első és „igazi” Szemirámisz után, amikor már elfogadottabbá vált, hogy nők is trónra kerüljenek vagy kiskorú királyfik mellett, régensekként vezessék az országot, természetesen megfelelően széleskörű, és kizárólag férfiakból álló tanácsadói testülettől ellenőrizve.
Hogy ugyanaz a név ismétlődik, nem ritka az Ókorban. Hiszen Kleopátra nevű uralkodónő sem csak az az egy volt, az a bizonyos, akire emlékszünk, és akit a világirodalom és a filmipar már oly sokszor megörökített, és aki valóban történelmi személyiség volt! Összesen 7 (hét!) Kleopátra nevű nő uralkodott Egyiptom görög korában, különböző időszakokban. De most végre lássuk Szemirámisz leghíresebb művét, a függőkerteket!

Én például gyermekkoromban, amikor erről olvastam, és nem láttam ábrákat, sehogyan sem tudtam elképzelni, milyenek is lehetnek azok a függőkertek? Ne feledjük, tomboló olvasási lázban égő gyerekkorom az 1950-es évekre esett, amely korszakról, ha azt mondjuk, hogy „információszegény” volt, akkor még nagyon finoman fogalmaztunk. Alig voltak legálisan elérhető kiadványok a történelemről, hiszen a minket uraló kommunistáknak egyik legerősebb ellenségük maga a történelem volt, amely ezer szálon kapcsolódott a jelenhez és bármelyik régi korból példákat hozhatott a zsarnokság olyan formáira is, amit éppen ők gyakoroltak rajtunk.
Szóval, a függőkertet gyermekként úgy képzeltem el, hogy valamire felakasztották, láncokon vagy köteleken lógott le, talán erős oszlopokról, és ha erősebb szél jött, himbálta az egész kertet... De hogy miért akasztották fel, el nem képzelhettem.

Persze hibás a szóhasználat, de nem csak a magyar, hanem más nyelvekben is „lógó, függő” kertekről beszélnek. De hát a függéshez semmi közük sem volt. Egyszerűen a magasba építették őket. Az asszírok a síkságon éltek, legtöbbjük (legalábbis a hazájában) soha nem látott hegyeket, egy asztal simaságú síkságon élték le egész életüket. Nekik már az is nagy élmény lehetett, ha felmentek egy szentély tetejére vagy tornyára, és elláttak öt-tíz kilométerrel továbbra, lenézve pedig a „szédítő” húsz méteres magasságból, alighanem kóválygott a fejük. Nos, az ilyen emberek számára a kert, amit nem a földszinten láthattak, hanem fel volt emelve különböző magasságokra, vagy lépcsőzetesen „esett lefelé”, maga volt a bámulni való csoda.
Ami azt illeti, építészetileg csakugyan nagy dolog volt ez akkoriban. Sztrabón, a szintén görög földrajztudós és krónikás bőséges beszámolót hagyott a függőkertekről, forduljunk hát bizalommal hozzá. Nagy geográfus, Kr. e. 58-ban született és vagy nyolcvan évet élt. Nem csupán a római birodalom, hanem szinte az egész antik világ földrajzát leírta, munkái máig igen fontos forrásai a történeti földrajznak:
„A függőkért a föld fölött nő, és a levegőbe ültették. A fák gyökerei tetőként borulnak a föld fölé. Az egész építmény ugyanis földalatti pilléreken nyugszik, amelyeken először is kőoszlopok állnak”.

Itt megszakítjuk a mesélőt, ugyanis ennek van jelentősége: követ egész Babilonban mindösszesen két épülethez alkalmaztak, minden egyéb vagy napon szárított, vagy kemencékben kiégetett agyagtéglákból épült. Érthető, ez utóbbi volt a könnyen elérhető, bárhol korlátlan mennyiségben beszerezhető, előállítható. Sztrabón tehát nem ok nélkül hangsúlyozta vagy 900 évvel az esemény után is fontosnak tartja ezt megemlíteni, és ez nem lehet véletlen! hogy kőoszlopokra volt szükség ahhoz, hogy a függőkertet a magasban tartsák. A követ pedig nyilván messziről, a hegyekből kellett hozatni, feltehetően az Eufrátesz vizén, erre a célra kialakított tutajokon.
„Az oszlopokon pálmagerendák fekszenek, csak kis rés választja el őket egymástól. Ez az egyetlen fafajta, amely nem rothad el. Nedvesen és megterhelve felfelé vetemedik, és táplálja a gyökérhajtásokat, miközben kívülről tartja a réseiben összenőtt növényzetet. A gerendákra vastag réteg termőföldet hordtak, a földbe széles levelű és egyéb fákat ültettek. Amilyeneket kertekben szokás nevelni, valamint különféle fajtájú virágokat és általában mindent, ami csak szemnek, szájnak kedves."

A célzás a szájra feltehetően arra utal, hogy gyümölcsfákat vagy bogyós cserjéket is ültettek, tehát nem csak nézni lehetett a függőkertet, de olykor gyümölcsöket is fogyaszthatott a tulajdonosa.
„Az egész területet úgy művelik meg, mint a szántóföldet, és szilárd talajhoz hasonlóan palántáznak rajta, vagyis a megművelt föld azok feje fölött fekszik, akik alant, az oszlopok között sétálnak. De ha valaki a felszínre lép, a tetőn lévő föld olyan mozdulatlan és érintetlen marad, mintha szilárd talaj húzódna mélyen alatta."

Ezek után a szerző leírja, hogyan vezetik oda az öntözővizet, hogyan szivattyúzzák-emelik azt fel a kellő magasságba, majd azokat csatornák sűrű és szövevényes hálózatán át viszik el a függőkért minden szintjére, szinte minden növény közelébe, hogy az elegendő vizet kapjon ami az ottani forró éghajlat alatt nem kis teljesítmény. Nyilván nagyon sok vizet kellett eljuttatni egy-egy ilyen kertbe. Igyekeznek a kertészek minden növényhez annak gyökerei mélységéig eljuttatni a vizet. Sztrabón itt egy pillanatra „átmegy költőbe” és a stílusa váratlanul eltér az eddig megszokott, hűvös és tárgyilagos leírástól:
„így aztán természetes, hogy fejlődnek az örökzöld növények, és a fák fiatal ágain sarjadó levelek harmatosak, és szellő lengi körül őket”. Majd egy kis pedagógia hajlam is megmutatkozik: „Mivel a nedves talajban álló gyökerek felszívják a keresztülcsordogáló vizet, vastag fonadékká ágaznak szét a föld alatt, egész lenyűgözően. Mindez a bámészkodó látogatók feje fölött, a magasban mutatja, milyen fáradságos a fölművelés.”

Ezt a szöveget hol Sztrabónnak, hol bizánci Ohgilónnak tulajdonítják, de megszokott dolog volt annakidején, hogy a későbbi szerzők bőven kölcsönöztek elődeiktől, egészen hosszú részleteket egyszerűen átmásoltak. Ez a szokás mentett meg számunkra sok szöveget olyan szerzőktől, akik munkái amúgy elvesztek szó volt már erről az előszóban.
Van olyan elmélet is, amely szerint nem is Szemirámisz építtette a függőkerteket, már csak azért sem, mert mint azt több történész állítja Szemirámisz-Szammurámat nem is Babilonban élt, hanem Ninivében. Megint mások szerint időben nem esnek egybe ők ketten: a függőkertek és a királynő, már csak ezért sem lehet köztük kapcsolat. Nem kevesen azt is állítják tehát, hogy semmi közük egymáshoz, csak azért kapcsolták őket egybe már az ókorban, mert olyan érdekes életpályát futott be a hölgy, és mert sok mindent épített amúgy is, az állítólagos kerteken kívül. Aztán elég sokáig voltak olyan kutatók, gondolkodók is, akik szerint a függőkertek eleve nem is léteztek, csak afféle legenda volt az egész.

Nos, ezeknek koppintott az orrára jelképesen R. Koldewey orvos-diplomata-régész, amikor a huszadik század elején feltárta az ősi Babilon romjait és megtalálta a függőkertek majd háromezer év után persze már leomlott, szánalmas állapotban lévő maradványait.
A függőkertben az volt a rendkívüli, hogy felemelték a magasba, ahogy Sztrabóntól olvashattuk. Lépcsőzetes volt, tehát a legmagasabb szintet jó magasra, több emeletnyi magasságban kezdték építeni, aztán az egész teraszosan lejtett, nyilván Dél felé, és nyolc-tíz vagy több terasz követte egymást. Az öntözővizet értelemszerűen a legmagasabb szintre emelték fel, onnan csörgött alá elmésen és célszerűen kialakított, keskeny kis csatornák rendszerében.
Az Ókor egyik csodája azért lett, lehetett belőle, mert egyszerre több olyan elemet is tartalmazott, amit másutt, máskor nem alkalmaztak. Ahhoz, hogy az irdatlan súlyt megtartsák, kőoszlopokra és nyilván kőből készült boltíves áthidalásokra volt szükség ez már magában is szokatlan volt egy olyan országban, ahol a követ, mint építőanyagot szinte nem ismerték. Másodszor a folyamatos öntözés is szokatlan volt ilyesmit csak egy nagyon gazdag ember engedhetett meg magának, aki ez esetben az ország uralkodója volt. Kis túlzással elmondhatjuk, hogy Szemirámisznak az anyagiak korlátlanul rendelkezésére álltak, azért vághatott bele a terve megvalósításába és nyilván azért volt képes a kertet sokáig működtetni is.

A harmadik elem maga a „kert a magasban"tényező lehetett. Ilyesmi eddig senkinek sem jutott az eszébe. Gondoljunk a látványra! Aki szemben állt a függőkerttel és látta, hogyan emelkedik az mind magasabbra, a teraszok hogyan követik egymást, ugyanakkor minden száz és száz méter hosszan, szélesen húzódik annak bizony elállt a lélegzete. Ne feledjük, akkoriban és még ezer évekkel később is az uralkodók és az országok azzal (is) igyekeztek bemutatni hatalmukat, erejüket, gazdagságukat, életrevalóságukat, hogy roppant nagy dolgokat emeltek, építettek, hoztak létre. Babilon, Athén, Róma, Karthágó, Jeruzsálem és még hosszan sorolhatnánk a maguk idejében dicsőséges fővárosokat, a nagy országokat és birodalmakat, amelyek mind így jártak el.
Szemirámisz függőkertjei tehát aligha volt csupán egy uralkodónő szeszélye. Az állam és a királynő hatalmát is jelképezte. Amellett messzire vitte Asszíria és Babilon hírét. Lehet, akadtak akkoriban más épületek, építmények (falak, hidak, gátak stb.), amelyek drágábbnak bizonyultak, mint a függőkertek, mégis jó ötlet volt ezt és nem mást építeni. Ma azt mondanánk erre: PR-fogás volt Szemirámisz részéről már ha csakugyan ő volt az építtető és esetleg az ötletgazda is. Most már csak azt kellene tudnunk, hogy milyen nagy volt az objektum?

Ha összevetjük az ókori szerzőket, akik ilyen vagy olyan formában szinte mind megemlítik az Ókor hét csodáját: Sztrabónt, Diodóroszt, Philónt, Bérószoszt és társait, valamint a régi Babilon azóta megfejtett ékírásos szövegeit közelebb juthatunk a megoldáshoz és kielégíthetjük jogos kíváncsiságunkat. Sztrabón például így írt erről:
„A függőkért... négyszög alakú és mindegyik oldala négy plethron hosszú. Kocka alakú köveken épült bolthajtásokon nyugszik. A kövek üregesek, és földdel vannak megtöltve, úgy hogy a legnagyobb fák is gyökeret tudnak benne ereszteni...” Majd később afféle részletesebb „műszaki leírás" tudatja velünk a fontosabb részleteket: „A legfelsőbb emeletre lépcsőzetes feljárás vezet, és mellettük vízemelő gépek is vannak, amelyekkel az arra kirendeltek az Eufráteszből a vizet állandóan kiemelik. Az egy stadion szélességű folyó ugyanis a város közepén folyik keresztül, a kert pedig a folyó mellett van.”

Több fontos „info"olvasható ki a szövegből. Például az, hogy az Eufrátesz akkor Babilonnál (lényegében a mai Bagdadnál, bár akkor más volt a folyó medre) egy stadion széles volt, ami mai mértékrendszerre átfordítva kb. 185 méternek, felel meg. De lényegesebb a függőkertek mérete: 4 plethron. Egy plethron száz láb volt, vagyis ha az angolszász mértékegységről méterre fordítjuk át, akkor valahol a 27 és 35 méter között lehetett.
Vegyünk kereken 30 métert. A függőkertek tehát egy 120x 120 méteres négyzetet alkottak valahol az Eufrátesz partján. Ez nekünk, akik sokkal nagyobb építményeket láttunk már és látunk naponta, nem olyan nagy dolog. De ne feledjük, közel háromezer évvel ezelőtt azért ennek látványától igencsak elakadhatott a lélegzete annak, aki először szembesült ezzel a burjánzó zölddel. Mert azon kívül a meglehetősen sivatagos területen kevés növényt láthatott, azok is jobbára a meleget tűrő datolyapálmák voltak. A függőkért egyszerre sokkolta az embereket a méreteivel, az állandóan öntözött növényzet bujaságával, a zöld ezer árnyalatával és a kertek gazdagságával is. Ilyen értelemben tehát csakugyan „csoda” volt a maga idejében és helyén.

Az ókor első és legnagyobb csodája, a piramisok megmaradtak máig. De Szemirámisz függőkertjeinek éppen csak a talaj alól kiásott nyomait találták meg az élelmes és egyben igen szerencsés régészek. Miután Babilon ezer éven át csak kallódott és lassan süllyedt el, mint egykori nagyhatalom, majd annak halvány árnyéka e földek lakossága a legtermészetesebb dolognak tartotta, hogy ha építkezik, akkor bemegy a kihalófélben lévő városba és a romos paloták, szentélyek tégláit hazaviszi: abból legyen az ő háza.
A kő pedig különösen értékes anyag volt. Elhordták hát az erődöt és elhordták előbb a függőkért köveit, aztán fagerendáit, majd égetett tégláit is. Ez a folyamat majdnem kétezer éven át tartott utoljára a huszadik században is megjelentek ott az élelmes téglakeresők. A régi nagyság lehanyatlott de az igazán nagy dolgok híre fennmaradt.


Forrás: Nemere István Az ókor 7 csodája