logo

X December AD

Zeusz szobra

Nem áll módunkban oldalakon keresztül ömlengeni az ógörög kultúráról és annak máig tartó kétségtelen befolyásáról, széleskörű hatásairól. Sőt, eleve úgy indulunk neki ennek a fejezetnek, hogy feltételezzük: olvasóink legalább nagy vonalakban tudják, hogy Kr. e. 500-tól (körülbelül) kifejlődött ott egy minden más európai kultúrát megelőző civilizáció, amely sok tekintetben mintákat adott aztán az őt követőknek, elsősorban a latin nyelvű római civilizációnak. Az, amit ma Európának nevezünk szellemi, kulturális, tudományos és általában civilizációs téren, az e kettőnek, plusz a későbbi kereszténységnek sajátos ötvözete.
Mindenki tudja, hogy az ókori Athénban mennyire demokratikus rendszerek váltották egymást sokáig, de azt is, hogy a tőle földrajzilag nem is olyan távoli Spártában meg egy afféle félfasiszta katonás totalitárius állam működött. Ez jó alkalmat adott arra, hogy az ókori emberek „élőben” összehasonlíthassák a két, egymástól nagymértékben eltérő hatalomszervezési módozatokat és sokan közülük a saját bőrükön érezzék, mi a különbség a demokrácia és a zsarnokság között.
De mi egy ókori „csodáról” szeretnénk írni, ezért hát térjünk a tárgyra. Az is közismert, hogy Athénben nemcsak közvetlen demokrácia volt, vagyis szinte permanens népgyűlés, ahol az emberek nap mint nap együtt ültek a főtéren, az agórán, és eldöntötték az ügyeket. Sokan a saját szemükkel látták, mint turisták, az athéni Akropoliszt, vagyis Magas Várost, várat és erődítményt, a majdnem két és félezer évvel ezelőtti építészet legszebb műemlékeit. Ha romosán is, de ma is megtekinthetők.

De mi nem ide igyekszünk, minket most nem Athén érdekel a maga ókori emlékeivel. Hanem egy tőle elég távol eső, szinte jelentéktelen kis falu, amelyet Athénból, az Iszthmoszon, azaz a földszoroson át lehet megközelíteni vasúton vagy autóval. Mindig nyugatra kell tartani, aztán átérve a nagy tagolt félszigetre, Peloponnészoszra, amely „ujjaival" belenyúlik a Földközi-tenger keleti medencéjébe. Majdnem a nyugati tengerpartig kell haladnunk, hogy Athéntól mintegy 150 kilométert megtéve beérjünk a faluba vagy most már városkába -, amelynek nemrégen már ezer lakosa sem volt. A neve: Olümpia.
Igen, itt rendezték annakidején minden negyedik évben a sportjátékokat, amelyek alatt a görög félszigeten és szigeteken, és Kis-Ázsia ide tartózó partvidékén szünetelnie kellett mindenfajta háborúskodásnak. Érdekes, a mai emberek egy része erről már nem tud, pedig nem ártana ezt a szabályt ma is életben tartani. A régi görögöknél minden negyedik naptári évben amikor ugyancsak pár hétig, de zajlottak az olimpiai játékok béke honolt egész évben, 365 napon keresztül.

A mai Olümpia leírása nem tartozik ránk múzeumok, régészeti park, emlék tárhelyek. Mindez leöntve a vidéki csöndességgel, olajfákkal, békés nyugalommal. Olümpia afféle semleges helynek számított, a görögök számára afféle „miniSvájc”, ahol nincsenek és soha nem is voltak háborúk, öldöklések.
A béke szigete, ide bárki bármikor elküldhette követeit, minden államból itt gyűltek össze tanácskozni, a vitás kérdéseket megoldani. És jó, ha tudjuk: annakidején, majdnem 1600 évvel ezelőttig, vagyis az utolsó ókori olimpiáig, nemcsak a sportolókat látták szívesen Olümpiában. Ez a falu annakelőtte századokon át otthont adott az egymással sajátosan versengő művészeknek és tudósoknak is ez utóbbiakat elsősorban a filozófusok képviselték.
Akkoriban a sok istent imádó görögök Olümpiában is építettek szentélyeket. Az első Olümpiára valamikor a Kr. előtti nyolcadik században kerülhetett sor és attól kezdve azok majdnem 1400 éven át ismétlődtek. Nos, az első szentélyek is akkoriban épülhettek hogy pontosan mikor, erre nézve nincsenek adatok.

Menjünk sorjában. Előbb ismertessük a helyszínt, aztán kerüljön szóba mindaz, amit Zeuszról tudnunk kell. Utána jöhetnek a szobrászok és az az ember is, aki az ókor hét csodájának egyikét, a különleges és világhírűvé lett szobrot megalkotta.
Zeusz volt a görög istenek sorában, e sajátos Pantheonban a legnagyobb, a főisten, akinek nemcsak az emberek, de még a többi istenség is alá van rendelve. Zeusz eredetileg a fény istene volt az első népeknél szinte természetes volt, hogy a Napot, a Fényt imádták (lásd még az egyiptomiakat is, nem is szólva számos keleti vallásról), és mint ilyen került át a görögökhöz is. A szakemberek szerint Zeusz indoeurópai istenség, akit először a görögök ősei közül az akhájok fogadtak el, majd követték őket e téren a dór törzsek is.
A Kr. előtti második évezred végén ezek a bevándorló törzsek hozták őt magukkal a mai Görögország területére. A Kr. utáni első és második században élt (történetíró, Pauszaniasz, sokat írt Zeuszról, aki nem véletlenül volt később nemcsak a fény istene és foistene, hanem az „Olümposz királya, a világ ura, aki legyőzi a rosszat”, vagyis afféle szuperisten, aki a jó oldalon áll és bármikor kész megküzdeni az alvilág urával, vagy annak rossz szellemeivel, negatív isteneivel. Azon felül őt tartották még az igazság, a rend, és a bölcsesség legfőbb pártolójának is.

De említettük az imént Olümposzt, a hegyet. Állítólag valaha itt uralkodott Kronosz, Zeusz apja és a világ akkori ura. Az olümpiai liget a maga sajátságos hangulatával, amit később a görögök oly nagyra becsültek sok időn át állítólag Kronosz tulajdonát képezte. Nem egészen világos, miért vetett rá szemet Zeusz, a feltörekvő ifjú isten de tény, hogy nagy értéke lehetett a két isten, apa és fia szemében, mert képesek voltak érte ölre menni... Vagyis megküzdöttek az „Olümposz királya” címért, és persze a fiatalabb és erősebb Zeusz győzött. Attól kezdve őt nevezték Olümposz királyának és talán nem véletlen, hogy Olümpia falujában már az idők kezdetén emeltek egy Zeusz-szentélyt is. Nem sokkal távolabb állt tőle feleségének, Hérának a temploma, és más hasonló szentélyek is épültek Olümpiában.
Mi több maga az olimpiai játékok szokása is éppen Zeusztól ered! És nem véletlen, hogy éppen ott Olümpiában, merthogy a görögök hite szerint itt zajlott le a nagy mitológiai csata apa és fia között, és Zeusz éppen e győzelmének emlékére vezette be az olimpiai játékokat... Amivel a görögök nem kevesebbet állítottak, minthogy e sport-teljesítmények kezdetén, mintegy kezdeményezőként maga a főisten állott.

Nos, ahol ennyi minden együtt volt és abban mindenki szentül hitt is, már szinte természetes, hogy az olimpiai játékok évére elrendelték és elrendelhették a mindenkori békeévet is. Senki sem tiltakozott ez ellen ezt is Zeusz akaratának tulajdonították.
Ám Zeusz sem maradhatott ki abból a jellegzetes dologból, ami a görögöknél mondhatni mindennapos volt. A isteneiket „emberesítették”, önmaguk képére formálták. Felruházták saját gyengeségeikkel is nem lehet azt állítani, hogy a görög istenek megközelíthetetlen, szigorú és kegyetlen égiek lettek volna. Mediterrán természetű, olykor békés, olykor szenvedélyes lények voltak, akik éppen,csak nem haltak meg, merthogy halhatatlanok voltak. De azon kívül éppen úgy éltek, mint a korabeli görögök vagy bármilyen más emberek: megcsalták feleségeiket és férjeiket, vándoroltak, ettek, ittak, lerészegedtek, szeretkeztek, mulattak egyszóval: éltek.

Bár a görögök ennek megfelelően Zeuszt is felruházták minden lehetséges emberi gyarlósággal, azért valamivel jobban tisztelték, mint a többieket. Zeusz olyan isten volt az ő szemükben, aki méltányossággal és jóindulattal ítélkezik az emberek fölött. Vagyis rá mindig lehet számítani így éltek vele együtt a görögök.
Zeusz tehát rokonszenves isten volt, akit kedveltek, akitől igazából nem féltek. Bár mitológiájuk szerint ura volt a villámoknak is, és bármikor bárkit egyetlen szempillantás alatt agyoncsaphatott tisztelték őt. Ezért aztán ahol csak lehetett, ott Zeusz-szentélyt emeltek. Nemcsak Athénban, hanem más görög városokban is. De volt-e az egész országban alkalmasabb hely ilyen templomépítésére mint Olümpia? Hiszen legyen az bármilyen kicsinyke falu, szent helynek számított, ahová például fegyverrel a kezében senki be sem léphetett. Ez volt Zeusz királysága. Kicsi, de erős, mert a néphit annak tartotta.
Mellesleg nem mindig építettek neki szentélyt. A régészeti leletek és egyéb források arra utalnak, hogy a Kr. előtti 6. századig Zeuszt csak szabad ég alatt imádták. Kisebb és nagyobb szobrokon ábrázolták őt a térben. Általában lándzsát tartott, vagy villámokat. Őt ritkán ábrázolták félvagy egészen meztelenül, inkább köpenyben.

Mint említettük, Zeusz-templomok később szerte mindenfelé épültek. Érdekes viszont, hogy Zeusz feleségének, Hérának előbb emeltek templomot Olümpiában, mint magának a győztes olümposzi királynak. De aztán Kr. előtt 468 és 456 között, tehát tizenkét év alatt (akkoriban is előre mentek az emberek az időben, csak így utólag, akik Krisztus születését tették a „nulla pontba”, számolták az az után jött időket előre, az előtte volt időket pedig hátrafelé, a „nulla ponthoz” közeledve, és így számoljuk mindmáig) felépült az a szentély, amely aztán az ókor hét csodája egyikének adott otthont.

Ugyan Athénban voltak ennél nagyobbak is, de a peloponnészoszi félszigeten ez volt a legnagyobb ilyen építmény. A méretei manapság, a mi számunkra csöppet sem döbbenetesek, de ne felejtsük el, hogy 2500 évvel ezelőtt bizony nem mindennapi teljesítményről volt szó! No és a látvány, amit a templom már csak a méreteivel is nyújtott, letaglózóan hathatott a korabeli emberekre.
Röviden szólva, a templom legnagyobb magassága 20 méter volt, vagyis legalább négy-öt mai emeletnek felelt meg. A hossza 64, a szélessége 27 méter (természetesen az ókori leírások mértékegységeit átszámítottuk méterre). Kelettől-nyugati irányban épült, keleten volt a homlokzata, ahol hat faragott dór kőoszlop tartotta a szoboralakokkal telezsúfolt timpanont (háromszög alakú homlokzatot az oszlopok fölött).

Akkoriban az építészet összes létező, már ismert fogását és díszítő elemét alkalmazták, „bevetették” itt. A mester az éliszi Libón volt, a klasszikus építészet korabeli neves értője. Mivel a környéken nem volt márvány, hát mészkőből emelték a templomot.
Oszlopsorokkal vették körül a keskenyebbik oldalon, csakúgy, mint a homlokzatnál, hat oszlop áll, a hosszabbik oldalon tizenhárom-tizenhárom. A mészkő fehér volt ugyan, de korabeli szokás szerint az épületek díszeit és a szobrokat is befestették különféle színekre. Az egykori szemtanúk szerint a Zeusz-templom párkánydíszei és szoboralakjai kék és vörös színekben pompáztak.
A szakemberek a szentélyhez kapcsolódóan „a korai görög periódus önmagába zárt kőépítményéről” szólnak. Tény, hogy jellegzetes volt abban az időben, mondhatjuk úgy is: elébe ment a közönség igényeinek. Ez volt az a stílus és az az épület, amit egy akkor átlag görög fel tudott mérni, amit megértett, és ami tetszett is neki. Nem volt ebben semmi ártalmas vagy nem tetsző modernkedés, mégis, méreteivel és megoldásaival kielégítette a legkifinomultabb igényeket is.

Az épület további sorsa ismert. Majdnem pontosan ezer évig állt ott, aztán Kr. után a hatodik században egy földerengés megroppantotta, ha nem is döntötte le teljesen. De a legtöbb oszlop egyszerűen eldőlt és el is törött. Mellesleg, miután a többi kétszáz évben a régészek egymással versengve feltárták Olümpia romjait, megtalálták természetesen ezt a templomot is. Némelyik kétezerötszáz éves oszlop ma is ott hever.

Az ókori szobrászat jelentős alkotásai születtek görög földön. Mindenki ismeri Mürin „Diszkoszvetőjét” és tudunk számos más szoborról, amit vagy másolatokban, vagy itt-ott az eredetijét is láttuk, a legtöbbet képekről ismerjük.
A görög szobrászat virágkorát az értők két szakaszra szokták osztani. Az első a „magasztos stílus korszaka", ez gyakorlatilag a Kr. előtti ötödik századra esett. Ennek (is) a legnagyobb mestere éppen a mi emberünk, Pheidiász vagy Pheidias (ejtsd „fejdiász”, más formában Fhidias-nak is írták) volt. Rajta kívül itt csak Polükleitosz nevét jegyezték meg, ő volt a peloponnészoszi művészeti irányzat, iskola feje.
A második szakasz „a szép stílus korszaka", ezt jobbára Szkopasz és Praxitelész képviselte. Ez is miként az előző két iskolára oszlott. Pheidiász és Szkopasz e két korban az attikai iskola vezetői voltak.

Jó lenne többet tudni ennek az embernek az életéről. De hát sajnos huszonöt évszázad (!) távlatából már az is csodának számít, ha ismerjük a nevét és néhány művéről fennmaradtak leírások, ismertetések. Nem kétséges, hogy ő volt a legnagyobb görög szobrász, aki valaha is élt az ókorban. De ettől még az adataink erősen hiányosak.
Annyit tudunk, hogy Pheidiász az ötödik század első éveiben született és Athénban tűnt fel, ott tevékenykedett. Eleinte festő volt, mert annak ellenére, hogy gyakorlatilag szinte semmilyen ógörög festmény nem maradt fenn az idők viszontagságai közepette, jelentős görög festészet létezett annakidején. Valami azonban más irányba vonzotta az ifjú művészt. Ahogy akkoriban mondták, „képfaragónak” állott és hamarosan teljes energiáját a szobrászatnak szentelte.

Talán ha tudta volna, milyen aljas halál vár majd rá éppen a mesterségéből (is) következően, talán minden erejével távol tartja magát a „képfaragástól”. De hát az emberek nem ismerik és nem is ismerhetik előre a sorsukat. Pheidiász sem sejthette, hogy miközben kitanulja a szakmát, majd egyre meredekebben ível fölfelé a pályája, úgy gyűjti az ellenségeket. Akiknek csak egy része volt látható, azok meg is keserítették az életét de mások a sötétben bujkáltak és akkor csaptak le rá, amikor nem számított rá. De ne menjünk az események elébe.

Az első műveit a perzsa háborúk idején alkotta, amiket ez a fiatalember elég közelről látott és átélt. Minden politikai célzat nélkül szoros barátságba keveredett Periklésszel, aki a maga idejében ugyan a legnagyobb görög államférfi is volt no meg sokak számra a legjobban gyűlölt politikus. Pheidiász persze nem törődött a rágalmakkal, amiket sokan a háta mögött szórtak barátjára. Nem volt egy politikus alkat.
Mégis, egy politikai esemény nagyban segítette őt pályája elején. A perzsa háborúk nem jöttek neki rosszul ugyanis miután a görögök alaposan megverték a perzsákat és Athén felvirágzott, Periklész nyomására az egész várost szépíteni kezdték. Új paloták, szentélyek, egész városrészek épültek és azokat szobrokkal kellett díszíteni. A perzsáktól elvett zsákmányból tellett még erre is. Mindaz, ami az ókori Athénból ismeretes manapság, jobbára ebben a korban jött létre, legyen az architektúra, szobrászat és bármi egyéb.

És nem csak Athénban kellett dolgoznia a művésznek, hanem hívták „vidékre" is. Delphiben a maratoni győztes, Miltiádész bronz szobrát, sőt egy egész szoborcsoportot kellett készítenie, több más városban is közszemlére kerültek tetszetős művei. Pheidiász hamarosan, mint e „magasztos" irányzat jeles képviselője kezdett élni a köztudatban, ha nagy emberek nagy tetteinek kellett örök emléket állítani, szerte görög földön az összes városállamban tudták már, kihez kell fordulni.
Ami persze magában hordozta a későbbi életveszély magvát is. Azok, akik nála kevésbé voltak tehetségesek, minden alkalmat megragadtak, hogy lejárassák a nagy szobrászt, aki, lám, már viszonylag fiatalon milyen sok megrendelést kap, ők meg alig-alig! Ahogyan az lenni szokott, egyesek tehetsége és sikere úgy csapódott le a konkurenciánál, hogy miatta másnak kevesebb esély, kevesebb tér jut, ami persze a művészetben nem így volt és ma sincsen így. Az igazi tehetség előbb-utóbb elnyeri jutalmát és terét. Nos, Pheidiász esetében elég hamar bekövetkezett ez a kegyelmi állapot.

Athén védelmező istenasszonya természetesen Pallas Athéné volt és miután sikeresen kiverték a perzsákat, az Akropoliszra is felállíttatták az istennő szobrát. Amit, sok egyéb akropoliszi díszítéssel együtt, megint csak Pheidiászra bíztak. (Akkor már Periklész ellenségei eleve nepotizmusról suttogtak, vagyis arról, hogy ez a neves ember túlságosan átlátszóan „nyomja fölfelé” a barátját, minden állami megrendelést neki juttat..!)
Pheidiász a maga művészetével, képességeivel és ötleteivel pontosan beletalált abba, amit az átlagos athéniak művészetnek tartottak. Ennek a „magasztos” stílusnak egyik lényeges eleme volt a méret is! Bizony, ami nagyszerű, azt nagyszerű módon is kell ábrázolni!
Vagyis hatalmas, az életmagasságot többszörösen meghaladó szobor mutassa be az istent, az istennőt, már csak azért is, mert sértő lenne őt emberi méretekben ábrázolni. Ha pedig valami más a téma, akár nemrég meghalt hős akkor sem szabad őt olyannak mutatni, amilyennek mi, halandók, nézői vagyunk csupán. A szobor attól szobor, hogy nagy, messzire látszik, már méretei miatt is tiszteletet ébreszt a nézőben úgy az ábrázolt alak, mint a szobrot készítő művész iránt...

Nem mindig kővel dolgozott, gyakorta ő is bronzba öntötte alkotásait, ahogyan azt korabeli és későbbi kollégái is tették. Miután az athéniak kértek tőle egy Pallas Athéné szobrot, hát megtervezte, és bronzból kiöntötte 9 méteres nagyságban! Az athéniak nemcsak szemrebbenés nélkül fogadták a méretes alkotást, de nagyon tetszett is nekik. Rögtön fel is állították az Akropoliszon. Szerencsére Pheidiász szinte összes művéről maradtak fenn másolatok, ábrázolások, leggyakrabban érmeken.
Nos, az egyik ilyen érme alapján tudjuk, hogy a nagy szobor fegyveresen ábrázolta Athénét, a nőalak meglehetősen harciasra sikeredett, sisakot és lándzsát hordott. Pheidiász olcsó, de hatásos, trükköt alkalmazott: bearanyozta a sisakot és a lándzsa hegyét! Ezek visszaverték a nap sugarait és emiatt jó messzire ellátszottak. Beszélték: az Athén felé hajózok már a tengeren látták ezt a csillogást, az Akropolisz magasságából szinte vakítóan tűzött feléjük az a két fénylő pont, akárha két kisebb napocska jelent volna meg az égen...

Az efféle fogások persze növelték a népszerűségét egyfelől. Más oldalról viszont csak növelték az ellentábor dühét és haragját. Az Akropoliszra több más nagyobb szoboralakot is rendeltek tőle, amelyeket akkoriban kedvtelve nézegettek az arra sétálók és Pheidiász hírneve nőttön-nőtt. Kár, hogy mint szinte minden műve, ezek a szobrok is elpusztultak később. Szerencsére itt-ott római másolatok képében fennmaradt valami, ebből alkothatunk magunknak fogalmat arról, milyen nagy művész is volt.
Szakkönyvekben az ismert töredékek és másolatok, valamint korabeli írók leírásai alapján sok művét ismertetik. Mi azonban most összpontosítsunk arra az egyre, amely Pheidiász nevét mindörökre fenntartotta, és ami miatt az értők ugyan egyre szűkülő tábora még a következő században is ismerni fogja a nevét.

Leghíresebb alkotása és egyben főműve tehát az olümposzi Zeusz-templomhoz rendelt Zeusz-szobra. A már említett Pauszaniasz is részletesen leírta a művet, de erről is fennmaradtak érme-ábrázolások. Amelyeken persze a méretek nem látszanak. Hogy nem csupán egyszerű szoborról volt szó, azt mindjárt látni fogjuk.
Annakidején egy óriási szobor szállítása elképzelhetetlen volt (pedig majdnem 2 ezer évvel vagyunk már túl a gizai piramisok építésén, ahol ennél sokkal nagyobb, olykor 40-60 tonnás kőtömböket is meg kellett mozgatni, majd felvinni akár 100130 méteres magasságba is...). Teljesen normális dolognak számított hát, hogy a szobor, aminek Olümpiában kellett állnia, nem Athénban készült, ahol a művész lakott. Hanem... Olümpiában. A Zeusz-szentély mellett építettek egy műtermet, egy műhelyt a művész számára. Tiszta szerencse, hogy alig ötven évvel ezelőtt az ásatások során megtalálták a műhely romjait és néhány, a szobor szerves részét képező rész negatív öntőformáit is.

Pheidiász nem volt már fiatal ekkor. Az 530-as években érkezhetett a megrendelés és miután felépült a műhely is, néhány segédjével a mester elköltözött Olümpiába. Athénban persze sokan hiányolták őt a következő hosszú hónapokban, vagy talán egy álló évig is de bizonyára akadtak másféle emberek, akiknek kifejezetten jól jött a művész távolléte.
Miután megismerkedett a feladattal, Pheidiász tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Hiszen ki látta Zeuszt..? Most túl azon, hogy mi itt a huszonegyedik században eleve sokkal kevésbé vallásosan nézzük ezeket a dolgokat, és sokan közülünk egyszerűen rávágnák: már csak azért sem láthatta senki, mert nem is létezett!” Tudta a mester, hogy bármilyen külső jellegzetességekkel és vonásokkal látja is el a művet, sokan szembeszegülnek vele, nekik nem fog tetszeni, mert nem úgy képzelték el maguknak Zeuszt. De hát az ilyesmi sohasem tart vissza egy művészt.

Olümpiában aztán a mester és segédei nekiláttak a munkának. Elkészültek a tervek Zeusz ülő alak lesz, égi trónusán fog ülni, mindkét kezében tart valamit, fényességes lesz, ahogyan egy napistenhez illik, drága anyagokból készül majd és természetesen „óriási” lesz!
Nemcsak Pheidiász nem tudott szabadulni a kolosszális méretektől, azt hiszem így utólag, hogy a közönsége és a szobor megrendelői is ezt várták tőle! „Ha nagy kell, hát legyen óriási”, gondolhatta a művész, amikor elkészítette előbb a terveket, aztán hozzálátott a nagy műhöz. Fát, követ, elefántcsontot és aranyat kért hihetetlen mennyiségben!

Az ókor egyik nagy csodája, az olümpiai Zeusz-szobor ugyanis nem kőből vagy márványból készült. A művész nem a legősibb módon faragta ki, véste ki egyszerű kemény kőből, mint pár ezer évvel korábban az ősemberek a maguk termékenység-istennő szobrocskáit. Nem is hófehér márvánnyal dolgozott, miként a kortársai és olykor ő maga is. Hiszen például az Akropoliszra készített nőalakjai, vagy itt-ott a palotákat, szentélyeket díszítő kisebb mitológiai alakjait is ebből a nemes anyagból készítette.
Ám itt olyan hatalmas alakot kellett készítenie, amely ráadásul a trón, valamint a mellékalakok és tárgyak miatt nagyon bonyolult munkát kívánt szóba sem jöhetett, hogy mindezt márványból faragja ki. Nem is lett volna gyakorlati értelme, a művészi összhatásról nem is szólva. Ezért dönthetett Pheidiász másképpen.

Ne felejtsük el, a méretek tekintetében bizonyos fokig nem is válogathatott a szobrász hiszen maga a templom adott volt! Azt kellett megtöltenie. Mint egyes korabeli ábrázolások mutatják, az olümpiai Zeusz-szentély belső magassága csaknem húsz méter volt, amit csak egyes ma is fennálló, a kései középkorban épített nagyobb templomokban láthatunk.
A keskeny, de viszonylag magas tér pedig azt követeli meg, hogy a beléje helyezett egyetlen tárgy is legyen elég magas, kitöltse a teret, főleg vertikálisan, azaz függőleges irányban.
A Zeusz-szentély hosszabb oldalfalait két oszlopsor tartotta, képezte. Az egyik volt vagy 8-9 méter magas, az tartott egy vízszintes kőpárkányt, és arra épült rá a második oszlopsor, amely vagy ugyanolyan magas tagokból állott, vagy azok tán egy-másfél méterrel lehettek kisebbek az alsónál. Már csak az optikai csalódás kedvéért is így alulról még magasabbnak, távolibbnak tetszett a felső oszlopsor és ez vizuálisan megnövelte a templom belsejét magasabbnak látszott, mint amilyen volt.

Szinte látom magam előtt Pheidiászt, a mestert, amint megérkezése után sajgó tagjaiban még az Athénból idáig vezető fáradtságos út emlékeivel áll az üres dupla oszlopcsarnokos magas templomban és azon töpreng: hogyan töltse be ezt a teret? Ki kellett találnia a leendő szobornak nemcsak a formáját, de a méreteit is. Hogy ne legyen túl nagy, azaz nehogy már vizuálisan oldalfaltól oldalfalig érjen, maradjon szabad térség előtte is, hogy aki a keleti főbejáraton belép, azt ne nyomja rögtön a földre az egész szobor, ne legyen kénytelen felszegett állal, fájó nyakkal megtorpanni már szinte a küszöbön... Ugyanakkor ne legyen kicsi, ami az első pillanatban a nézőt csalódással tölti el. A szobor nem „veszhet el" a nagy térben, ami rendelkezésre áll.

Tudjuk, a festészetben és a szobrászatban, tehát a kétsíkú és a háromdimenziós művészeti ágakban is igen nagy szerepe van az arányok helyes megválasztásának. Pheidiász itt is remekül megoldotta a feladatot.
Szóval azt találta ki, hogy Zeusz szobra egy fából készült mag köré épüljön fel. A trónra azért volt szüksége, mert Zeusz király volt a szónak több értelmében is. Az ég királya, az istenek királya, az emberek királya, és ami aktuálissá tette őt éppen Olümpiában: az Olimposz, a szent hegy királya is.

Tehát a királynak ülnie kellett, a trónon, lábát pedig egy zsámolyra teszi. A félig meztelen felsőtest kilátszik a palást alól. Hogy mindez mit érhetett akkori pénzben vagy pláne mai őszszegben, elképzelni, megsaccolni sem tudjuk. Ugyanis a szoboralak teste elefántcsontból készült, a palást pedig aranyból! (Hogy hány száz szerencsétlen afrikai elefántnak kellett elpusztulnia azért, hogy az agyarát bonyolult úton-módon átszállítsák görög földre, és ott eljusson a mester kezébe, majd segédei azt elemekre bontva feldolgozzák, aztán a mester beépítse Zeusz testébe, két karjába, fejébe és az aranypalást alól kilátszó két lábfejébe elképzelni sem tudjuk.

Lássuk, hogy egy több mint száz évvel ezelőtt kiadott magyar nyelvű művészettörténeti munkában hogyan írtak erről a szoborról:
„Pheidias-nak leghíresebb alkotása az olympiai főtemplom chryselephantin (elefántcsont a szerző megjegyzése) Zeusa volt, amelyet Pausaniasnak részletes leírásából és elisi érmék képeiről ismerünk. Az isten ülőhelyzetben volt ábrázolva, jobbjában elefántcsont Nikét, baljában királyi pálcát tartva, amelyen sas ült. Fejét olajfa lombját utánzó aranykoszorú övezte. Haja és szakálla dús fürtökben omlott alá. Figurális és liliomos díszű köpenye mellét szabadon hagyta, lábát zsámolyon nyugtatta. Ez a zsámoly, különösen azonban a trónus, a dekoratív művészetnek valóságos remeke volt, mely aranytól és drágakövektől, ébenfától és elefántcsonttól tarkállott és betétes, reliefes, meg kerek szobrokként mintázott díszítésekkel pompázott; a szobrok és reliefek mitológiai alakokat és jeleneteket ábrázoltak...”

Ezek után ideje szót ejteni azokról a bizonyos lenyűgöző méretekről is. A szemtanúk egy része „hétembemyi magasságról” ír, ami a művészek megközelítése. Sztrabón is járt ott, igaz, majdnem hétszáz (!) évvel a szobor keletkezése után. Ő is nagynak látta a művet a szó fizika értelmében, és azt írta róla,. afféle ókori riporterként azt tudatta olvasóközönségével, hogy Zeusz temploma túl kicsi Zeusz szobrának. Még kritizálni is merte a művészt emiatt, méghozzá olyképpen: „Bár a templom igen nagy volt, mégis, mintha hibát követett volna el a művész az arányosság tekintetében, amennyiben ülő alakban ábrázolta, és mégis majdnem a födémet érte a fejével úgyhogy a szemlélőben azt a gondolatot keltette: ha egyenesen felállna, leütné a tetőt.”
Való igaz. A szobor igen nagy volt, de a feje nem érte el a templom tetejét. A csillogó-villogó aranyos palást amúgy is elvonta a nézők tekintetét, figyelmét. Amikor valaki belépett, annyit látott, hogy a szobor előtt járó alakok feje alig éri el a zsámoly alját, amelyen Zeusz (mellesleg szandált viselő) lábai nyugszanak. A baljában tartott szálfányi jogar valamivel nagyobb is volt, mint maga a szobor, az is felfelé mutatott és optikailag még emelte is a szobor magasságát.
A remekül redőzött palást csupa arany ragyogása pedig a kintről beeső fényben úgyis elnyomott mindenféle kritikát nyugodtan mondhatjuk, aki oda bejött, annak leesett az álla és jó ideig eszébe sem jutott semmiféle kritika, csak állt döbbenten és bámulta a szobrot. Ne felejtsük el, ilyen kivitelezésű és ekkora művet akkoriban sehol az ismert világban nem láthattak az emberek! Ez volt a leghatalmasabb.

A bevezetőben említett alexandriai költő-könyvtáros és egyben a korabeli „rekordok listáját” készítő Kallimakhosz Kr. e. harmadik században (amikor a szobor már vagy háromszáz éve gyönyörködtette az Olümpiába zarándokló vándorokat) még egy versében is említette a szobrot. Mi több, versbe foglalta annak méreteit is! Ígaz, sokak szerint túlzott kissé, merthogy Ő mai mértékegységre átszámítva minimum 12,5 méteres magasságról ír.
Mindenképpen elmondhatjuk, hogy a szobor a leghatalmasabb volt, amit azokban az évszázadokban az emberek láthattak egy zárt térben. Arról nem is szólva, hogy aki odament és közelről megnézte, rájöhetett: nem csak a foalak létezik. A trónusnak a hét kapujára, a zsámoly három oldalára mitológiai alakokat vésett a mester, kisebb szobrok, de főleg domborművek díszítették a Zeuszt kiszolgáló tárgyakat is.

No, és volt még valami, amitől a kortársak a szobor láttán „elájultak” és ez pedig az értéke volt. Azt kell mondanunk, ismerős a jelenség. Ahogyan manapság a turisták, főleg az amerikaiak szeretik tudni, hogy mai pénzben (és lehetőleg dollárban...) kifejezve mennyit ér egy kiállított műtárgy vagy akár építészeti műemlék úgy az ókoriakra is nagy hatást gyakorolt a szobor készítéséhez felhasznált drága, nemes anyagok mennyisége, értéke. Ne feledjük, a tizenkét méter magas szoboralak testének nagyobb részét arany borította! És az elefántcsontot is aranyértékben árulták akkoriban, akárki nem tudta megfizetni.
Minden bizonnyal szépszámmal voltak afféle „művészeti zarándokok”, akik csak azért jöttek el oda fáradtságos vándorlással, hogy meglássák az értékeknek ezt a hihetetlen halmazát, és órákig kóvályogjanak a szobor körül, szinte lelkileg a földbe taposva attól, milyen hatalmas vagyon mellett lépegetnek. Persze ne legyünk igazságtalanok, a legtöbb embert a Zeusz, mint főisten iránti tisztelet űzött Olümpiába, a szobor mérete és értéke számukra csak másodlagos volt. De így is nagy hatást gyakorolt rájuk.

A hatásról van némi fogalmunk, mert számos ókori szerző fordult meg Olümpiában és aki csak egyszer is látta az akkor még századok óta halott mester remekművét, az nem mehetett el mellette szó azaz írás nélkül.
Sztrabón megjegyzéséről már írtunk. A Kr. utáni első században élt filozófus, Krüszosztomosz egyenesen a szobor lélekgyógyító hatásairól írt, imigyen: „Akinek lelke súlyosan szorong, aki sok csapást és szenvedést viselt el életében, és annyira szerencsétlen, hogy még a felüdítő álmot is nélkülöznie kell, úgy hiszem, hogy még ő is elfelejti az élet minden nehézségét és szörnyűségét, ha e szobor előtt áll."
Talán észrevették, hogy Krüszosztomosz nem kevesebbet tesz itt, mint a korabeli depressziósok számára kínál gyógyírt! A szobornak efféle gyógyító hatást többen is tulajdonítottak.

Ne felejtsük el azt sem, hogy az emberek nem csak a szoborért jöttek oda és nem csak szobrot láttak benne. A szobor akkoriban olyan volt, mint ma a keresztény templomban az oltár, sőt maga az oltári szentség. Szent tárgy, amely magát az istent jelképezi, ezért kell megtisztelni és előtte leborulni vagy a szó szoros értelmében, vagy jelképesen. Nos, az olümpiai Zeusz-szobor nemcsak művészeti alkotás, hanem kultikus tárgy, „oltár" is volt. Sokan azért járultak hát a több mint tizenkét méter magas Zeusz elé, hogy imádkozzanak hozzá, kérjenek tőle valamit, tiszteljék őt. Az is mindennapos dolog volt, hogy az odaérkezők áldozatokat hoztak és raktak Zeusz lába elé.
A szobor pedig az összes fentebb említett funkciót ellátta egyszerre és méltósággal. Akár sok száz évvel az elkészülte után is. A Kr. előtti második században odalátogató római Emilius Paulus egyenesen meg volt győződve, hogy maga az isten az, aki előtt áll a szobor olyan pszichés hatást gyakorolt rá. Ő is áldozott neki, pedig nem is volt görög és az ő istenét Jupiternek hívták igaz, a rómaiak Jupiteré valójában Zeusz „átvételével” keletkezett...
Itt egy apró részletet hadd áruljunk el az olvasónak.
A kezdetben fehér elefántcsont idővel megszárad, repedezik és elsárgul. Hogy ezt megelőzzék, a mester távozása után a Zeusztemplom személyzete nap mint nap olajjal kente be a szobor elefántcsont részeit és természetesen fényesre csiszolta az arany és nemes fa részeket is. Az olajozásnak köszönhetően a szoboralak egyfelől minden nap úgy nézett ki, mintha ókori szokás szerint Zeusz bekente volna magát illatos olajjal, a „bőre” csillogott másfelől ezzel megakadályozták a kiszáradást és az elsárgulást is.

Mielőtt rátérnénk Pheidiász további sorsára, előbb tekintsük át művének további „életét”. Mert nem kétséges, hogy ha az ismert római mondás szerint a könyveknek is megvan a maguk sorsa, akkor ez olykor fokozottan érvényes a szobrokra is. A könyvekből több van, egyazon könyvnek sok példánya létezhet de a szobor mindig egyedi alkotás.
Mint már többször céloztunk rá, az 530-as években persze Krisztus előtt értendő készített gigantikus szobor ott állt az olümpiai szentélyben a következő századok során. Hirdette Pheidiász nevét, nagyságát és dicsőségét de éppen annyira hirdette természetesen Zeusz dicsőségét is. Ha egy szobornak lennének emberi érzései, minden bizonnyal roppant unalmasnak találta volna az életét, hiszen száz és száz éven át nem történt semmi. Hatalmas politikai viharok dúltak köröskörül, de Olümpia mint említettük, görög földön a béke szigete volt. Később a rómaiak hódították meg a görög államokat, de ez semmin sem változtatott.

Azon időben följegyezték, hogy egyszer villám csapott az épületbe, de a károkat helyre hozták. Kíváncsi lennék, vajon a Zeuszban hívő görögök hogyan magyarázták a villámcsapást? Hisz mint tudjuk éppen Zeusz volt az, aki a villámokat uralta a görög mitológiában, ez volt egyik kedvenc fegyvere. Vajon az égi Zeusz szándékosan csapott bele földi képmásának házába..?
Egyszer ismeretlen tettesek ellopták Zeusz két hajfürtjét gondolom, ateista tolvajok lehettek, akiket egy csöppet sem hatott meg, hogy egy istenszoborral van dolguk, az arany viszont jól jött nekik. Pauszaniasz szerint egyszer valaki még a trónról is lelopott egy szobor-mellékalakot... Ahogy múlott az idő, azért a szobor már nem nézett ki úgy, ahogyan kezdetben. Gondozói elhanyagolták.

Kisebb sérülések is keletkeztek rajta. De hogy végül is mi történt vele, mi lett a végzete, erre nézve több, egymást kölcsönösen kizáró híradás létezik. Az utolsó egyértelműen semleges és biztos híradás szerint Kr. u. 384-ben még látta valaki, erről írásban be is számolt és akkor a szobor még viszonylag épségben volt. Vagyis a keletkezése óta összesen 810-820 évig, kereken tehát legalább 800 évig létezett! Szép teljesítmény ahhoz képest, hogy az ennél régebben létező szobrok mind kőből, márványból készültek, ez viszont négy-öt különféle anyagból volt összerakva.
Azt beszélték, hogy 426-ban leégett a szentély és benne égett a szobor is. Mások szerint még korábban elvitette azt a bizánci császár és a szobor ugyan valóban egy tűzvészben, de Bizáncban (Konsztantinopolisz, Konstantinápoly, Isztambul) semmisült meg 475-ben. Ez nehezen hihető, mert egy ilyen hatalmas szobrot szétszerelni, majd a korabeli viszonyok között átszállítani egy másik földrészre eléggé nehezen megoldató, roppant költséges és veszélyes feladat lett volna. Viszont ha mégis igaz, akkor a szobor körülbelül 850 évig létezett és hirdette úgy Zeusz, mint Pheidiász nagyságát. Pheidiászét, akinek sorsa igen különösen alakult ezek után.

Többször említették irigyeit, akik egyfelől sikereit és „állami megrendeléseit” sajnálták tőle. De azt kell mondanunk, hogy Pheidiász esete már kétezer ötszáz évvel ezelőtt is mutatta: mennyire népszerűtlenné tehet egy művészt, ha túlságosan is kiáll valamelyik politikai irányvonal, párt, nézet mellett. Már az ókori művész sorsa is azt látszik bizonyítani, hogy jobb, ha az igazi nagy művész kívül marad ezeken a játszmákon.
Nos, szobrászunk nem maradt ki, talán éppen azért, mert Pheidiász már fiatalon Periklész barátja lett. Mondhatnánk mai szóhasználattal, hogy az athéni arisztokrácia volt a korabeli jobboldal, Periklész pedig a baloldal egyik vezére, bár a megoszlás nyilván nem volt ennyire egyértelmű. A lényeg az, hogy a demokrácia, a tömegek hatalomhoz jutása volt Periklész oldala, míg a nagyurak és kiszolgálóik mindezt ellenséges szemmel nézték. Az ő szemükben egy Pheidiász, Periklész barátja és nagy állami megrendelések örökös elnyerője nem lehetett barát. Az ő számukra annak sem volt jelentősége, hogy Pheidiász valóban nagy művész volt és nem ok nélkül bízták rá azokat a munkákat. Az ellene indított harc több menetből állt.

Kr. előtt 432-ben aztán lecsapott a konzervatív oldal. Az akkor már csak egyetlen, még a nagyurak kezében lévő hivatal, a vallási ügyek törvényszéke maga elé hivatta Pheidiászt, aki mit sem értett az egészből és nyugodtan jelent meg bírái előtt. Fel nem foghatta, mivel vádolnák meg őt, aki soha semmilyen bűnt nem követett el?
Igen nagy meglepetés érte. Kiderült, hogy egy hosszú vádirat van ellene, a kisebbeket most ne is említsük. A főbb pontok szerint viszont istentelenség és... templomrablás bűnét követte el! Hamar kiderült a magyarázat. Az irigyei szerint az első vádpontot akkor követte el, amikor Athéné Partenosz istennő pajzsán egy görög héroszt, Thészeuszt kellett volna ábrázolnia, ehelyett ő a hős helyett... Periklész vonásait véste oda, amivel természetesen istenkáromlást követett el! Pheidiász azzal vétkezett, hogy Thészeusz arcát a közönség nem is láthatja, mert a hérosz éppen saját felemelt kezével fedi el arca egy részét. De a bíróság amely ezek szerint aligha nevezhető pártatlannak! úgy látta, hogy ezzel a türkkel Pheidiász különösen ravasz módon akarta odacsempészni a szent helyébe egy földi, halandó ember képmását... nos, az első vádpontban bűnösnek találták, de így lett ez a másodikkal is.

A „templomrablás” alatt ez az erősen konzervatív, azaz maradi, a haladással szemben menő urak gyülekezete azt értette és nehezményezte, hogy amikor egy másik szobrának elkészítéséhez a kincstár adta az elefántcsontot és aranyat, Pheidiász nem tett jelentést arról, hogy a szoboralak aranyos feldíszítése után mennyi maradt a fémből. Pheidiász szerint semmi, de az urak azt állították, hogy igenis maradt és azt ő tette zsebre. Ezért is elítélték.
Amiben az volt az igazán kínos, hogy a vallásügyi bíróság ítélete ellen nem volt fellebbezés. Ma már tudható, hogy Pheidiászon keresztül Periklészre akartak csapást mérni. A módszer, mint látjuk, szinte „örök”, létezett már kétezer ötszáz évvel ezelőtt is, és gyakorolják ma is. Ha egy politikust nem lehet egyenesen megtámadni, mert nem szolgáltat rá okot, akkor a társait, barátait kell lehetetlenné tenni, hogy ezek által ő is besározódjon.
Innentől kezdve nem ismeretes, hogy mi volt a folyatás erről nem maradtak fenn híradások. Egy Ephorosz nevű történész szerint Pheidiászt börtönbe zárták, ahol meghalt. Ez kevésbé hihető, ugyanis Periklész nyilván közbelépett volna az érdekében, vagy ha mégis bezárják, akkor sem hagyta volna a dolgokat odáig fejlődni, hogy barátja a rácsok mögött pusztuljon el.
Diodórosz szerint „csak” száműzték, el kellett hagynia Athént és ezért ismeretlen helyre távozott. Egy másik híradás szerint viszont halálra ítélték és kivégezték! Philokhorosz krónikás szerint viszont inkább a száműzetéses verzió látszik igaznak, ezt mintha más források is megerősítenék. Ebben a változatban a már nem fiatal mester aki lényegében úgyis megtett mindent, megalkotott mindent, ami tőle tellett Olümpiába ment, kedvenc Zeusz-szobra közelében élt aztán, és ott tengette életét talán még jó néhány éven át, haláláig. Mindegyik közül ez a legrokonszenvesebb verzió, ismerjük el. Csak az a baj: nem tudjuk, valóban így történt-e?


Forrás: Nemere István Az ókor 7 csodája